Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-03 / 1. szám

1994. január 3., hétfő Húszon innen — tízen túl Irodalomdolgozat - Milan Kundera: Tréfa A Takács Tamás Dirty Blues Band A történet a hatvanas évek szocialista Csehországában, pontosabban Morvaországban játszódik. Már az első pillanat­ban szembetűnik az, hogy a re­gényre nem jellemző a tér és az idő egysége. Az elbeszélés mindig egyes szám első sze­mélyben történik, függetlenül a hősök monológjaitól. Érzékel­hetjük, hogy Kundera egyik fő célja volt a küzdelem az írói sematizmus ellen. A főhős, Ludvík szülőföld­jére, Morvaországba vissza­térve pergeti végig élete történe­tét. Megtudhatjuk, hogy főisko­lán tanult, és az új eszmerend­szer, a szocializmus feltétlen híve volt. Életét, mint minden fiatalnak általában, az énkeresés és a szerelem határozta meg. A nagy fordulatot egy nyári, sze­relmének írt képeslap hozza. A párt vezetősége elolvasta, s a lapon szereplő kijelentése miatt - melyet csak tréfának szánt, ám felismerés volt - kizárták. Az egyetemi párttaggyűlésen „né­hány felnyújtott kéz” döntötte el, hogy Ludvíknak mennie kell. Pár héttel hazatérte után a katonaság különleges századá­nak katonája lesz, fekete szala­gos. Ez volt a gúnynevük, fe­kete szalag éktelenkedett váll-lapjukon. A párt ezzel a jel­lel próbálta őket minősíteni: ők a haza ellenségei, s a társadalom kivetettjei. Ludvík egész lényét beárnyékolta ez a fekete szalag. Úgy érezte, s ez igaz is volt, el­vesztette a lehetőséget arra, hogy tanuljon, éljen, ahogy em­bernek élnie kellene, szabadon, s veszélyeztetett állapotban volt saját személyisége. A parancs­nokok, őrmesterek és a laktanya fojtó, szűk levegője, a hajszolt napok után azonban mindig jött az éjszaka, magányában nyu­godtan gondolkodhatott a sze­mélytelenségből kivezető úton. A segítség egy félénk, kedves lány, Lucie alakjában érkezett, akivel egy moziban ismerkedett meg, eltávozása idején. A mo­ziban senki nem volt, szocreál filmet játszottak. Lucie is csak azért járt moziba, mert magá­nyos volt. Ludvík újra szeretett, bízott „szabadulásában”, Lucie szimbolizálta a hidat élet és ha­lál között. Ludvíkot azonban megváltoztatták az évek, s nem fedezte fel a lányban rejlő igazi értéket: az őszinte szerelmet. Rövid szabadságai idején bol­dogan játszott, feledve az el­múlt napokat. Játszott, s közben rájött valamire. A Lucie és az ő élete közötti hasonlóságra. Mindketten otthontalanok, kive­tettek voltak, mélységes gátlá­sokat és rájuk telepedett gátakat kellett feloldaniuk, ám ábránd­jaik egymásról és magukról a pusztulás története lett. Ludvík új életet kezd, de a süvítően egyénellenes társada­lomban „polgári” életét is vé­gigkíséri a bizalmatlanság, ér­dektelenség. Úgy érzi, hogy Lucie elvesztése után tökélete­sen árva maradt. Egyetlen megoldást talál el­fogadhatónak. A visszavágást azzal az emberrel szemben, aki egykor - kézfelnyújtással - élete fordulását okozta. Pavel Zema- nek feleségét, Helénát próbálja meg elszeretni, s terve sikerül is. A bűnös délután után azon­ban kiderül, hogy Helena már rég nem él együtt férjével, s így Ludvík végleg összeomlik. Tré­fája nem sikerült, megbecstele- nítettnek, kiégettnek érzi magát: kiszellőzteti Helena után a szo­bát. S közben szülőhelyén, s ez a regény kerete, mert ezzel kez­dődik és allegorikusán ezzel fe­jeződik be, szóval szülőhelyén ott van Lucie is. Legalábbis Ludvík, ahogy üldögélt a bor­bélynál, s egy negyven körüli hölgy borotválta, úgy érezte, ő most nem egy vendég, hanem őt simogatják. Lucie valóságáról nem bizonyosodik meg, tehát a lány ott van körülötte, vagy pe­dig nincs sehol. A regény egyik fő vázát al­kotja Ludvík népzenei érdeklő­dése is, hiszen fiatal korában a szülőhelyén zenekarban klari- nétozott. Élete megváltozása, s nem kevésbé a politikai esemé­nyeké azt hozzák, hogy eltávo­lodott egykori barátaitól, s fel­hagyott a zenéléssel. Kundera itt saját történetét szőtte a cse­lekmény további alakulásába. Érthető tehát, hogy a történet zárása egy rosszul elsült hang­verseny után következik. A Királyok Lovaglása népi hagyomány színesíti a követ­kező nap eseményeit. Ludvík titkon reméli, hogy találkozik majd barátaival. Zemanekkel, egykori egyetemi társával fut össze. Konstatálja, hogy Zema- neken nem változtatott semmit a - számára mérhetetlen szen­vedéssel és fájdalommal telt - tizenöt év. Beszélgetésük során Pavel bemutatja Ludvíknak új barátnőjét, elmondja, hogy né­zetei mennyire megváltoztak a rendszerrel kapcsolatban, Lud­vík „elítélését” banális, kis té­vedésnek értékeli. Egy utolsó reménysugár: sze­retett zenéje. A színpadon ott áll Ludvík is, a hallgatóság zsi­bongó, érdektelen ifjúság. Lud­vík legjobb barátja, Jaroslav nem bírván elviselni az érdekte­lenséget, rosszul lett, s szíve fájdalma eltorzította kedves ar­cát. Jaroslav életének vége volt, ezt Ludvík is tudta, s a szülővá­rosába tett utazása azzal végző­dött, hogy pajtását kell vinnie - mintha saját vétkét vinné - a fe­hér, villogó mentőautó felé. Kundera e művével a szemé­lyi kultusz légkörének morbid karikatúráját teremtette meg. Ludvík alakja eszköz volt e a kor torzulásainak, s az indivi­duumot sárba tipró állam mű­ködésének bemutatására. A re­gény oldalain Kundera elmél­kedései által jól megismerhetők a társadalom buktatói, de ki­szűrhetjük az élet igazi értékeit és szépségét is. A Tréfa nem móka. Fazekas Attila VMK. Péntek 21, december 17., este kilenc előtt tíz perc. Az irodákhoz vezető folyosó megle­hetősen szűk, Kovács termete kitöltötte a képet, amíg elveze­tett Takács Tamáshoz.-Miért dirty (sáros, mocskos, piszkos - a szerk.), és miért blues? Takács Tamás könyökét a térdére rakta:- Azért, mert nem töreked­tünk ideológiai tisztaságra, és mert a blues mindennek az alapja, mi szerettünk volna mindent az alapoknál kezdeni. Amikor megalakultunk, én túl voltam már egy-két csalódáson. Lemezkiadók, tévések minden­nel foglakoztak, csak a zenével nem, mondjuk a tévében ma sem foglalkozik senki a zené­vel, főleg a magyar zenével. Meguntam a sündörgölőzést, mi az, hogy befutni, kifutni, azt mondtam, eddig vagyok, és összeálltam a barátommal, Gál Gáborral, feljött hozzám, ját­szogattunk, aztán hozta az ő ba­rátját, Vasvári Bélát, csináltunk egy teljesen független zenekart, ellenére a hivatalos magyar popzenének. Azokat kezdtük játszani, amin a Stones, a Beatles is felnőtt.- Milyen hosszúra terveztétek a ma esti koncertet?- Nem tervezhettünk, Antall József halála miatt éjfélkor abba kell hagynunk, nemsokára el­kezdjük, és játszunk, ameddig játszhatunk. Több mint hetven dalt tudunk, a csúcs a pécsi bluesfesztivál volt, ahol négy és fél órát játszottunk szünet nélkül.- Időnként fúvósokkal léptek fel, időnként pedig nem.- Imádjuk a fúvósokat kon­certen és egyáltalán, négy éve egyfolytában turnén vagyunk, ahol meg tudják fizetni, oda vi­szünk magunkkal fúvósokat is. Ma este is lesznek.- Más magyarországi blues- zenészekkel is játszottatok már együtt?- Hogyne, négy év alatt, így undergroundban nagyon ko­moly bluesélet szerveződött, és úgy érzem, ebben mi is alapo­san benne vagyunk, újra nép­szerű ez a műfaj. Kialakult egy kis műhely, úgymint Palermo, Szonja, jóban vagyunk, átjárunk egymás bulijára, a világ kultu­rált felén ezeket a nótákat min­denki tudja, időnként elvegyü­lünk egymással, mi és a többi blueszenekar. így jó ez nekünk és talán nektek. Mostanában, ha kinyitom a Pesti Műsort, hatszor annyi blueskocsmát találok, mint mondjuk négy évvel ezelőtt. Gondolom, a múlt rendszerben a klubok száma mesterségesen volt korlátozva, mostmár hál’ istennek szabad, ezért van sok klub, sok zenekar. Ez olyan va­lahogy, olyan műfaj, mint a népzene, érted. Még a múlt rendszerben is volt olyan műsor a televízióban, ami ezzel foglalkozott, meg­szüntették, talán nem eléggé hazafias, most csak a hasamra ütök, de mindig van valami baj vele. A harmincas években pél­dául komoly dzsesszélet volt, az egyik felét elvitték a németek, mert sok zsidó volt köztük, a másik felét meg az oroszok, mert hogy ez imperialista zene. A bluest én is meg tudom ideo- logizálni, hiszen az elnyomott négerek műfaja, tehát, ez is népi kultúra lehet. (Fotó: I. L.) Szerelmeslevél Híd Színház A szolnoki, Rigó József által vezetett Híd Színház ja­nuár nyolcadikán, este hét órakor mutatja be Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás című egyfelvonásos darabját a Vá­rosi Művelődési Központ zenetermében. Az amcsi pasinak frankó Bibliája volt Meséljen a fiatalságáról! wmmmmmm Milyen rendszer az, aminek tíz képtől félnie kell? Az utolsó előtti, világosabb, tetszetősebb halat vettem meg a piac mellett, feküdt egy kicsit a sóban és a fokhagymában, a present, a közös ének után a csa­lád körbeülte az asztalt, és ezt ette. Jó nézni, ha a művemet fo­gyasztják. A kisebbik húgom, egy bak- fis, azonban májkrémes kiflit akart, ez egy kicsit letört, aztán jött a szlovákiai kiruccanásának történetével, amikor is bement egy templomba. Illetve be tu­dott menni, mert amikor ő akarta, nyitva volt, nem úgy, mint a magyarországi templo­mok, amelyek csak alkalman­ként nyitnak ki, sőt, a tihanyi apátságban a múlt nyáron még belépődíjat is szedtek ...- Pedig ebből a templomból, ahová én bementem, még lett is volna mit rabolni - folytatta a húgom -, padlószőnyeg, reflek­torok, hangszóró, huszadik szá­zadi technikás kereszténység, őrület, hogy nézett ki az egész, és ketten voltunk, én meg a ba­rátnőm, és ott ült egy amcsi pasi az egyik padban, Paul New- man-arcéllel, kék szemmel, odamentünk hozzá, egy frankó Bibliát forgatott a kezében ...- Hogyhogy frankót?- Hát frankó volt, és megkér­deztem tőle, hogy do you beli­eve in God, erre azt mondta, yes, nem yeah vagy of course, hanem yes, és akkor megkér­dezte tőlem, hogy and you, én meg mondtam, hogy no, I don’t. Ekkor a nagymamám, mint minden karácsonykor, össze­csapta két jóságos kezét, drága kislányom, az én koromban még mindenki kapott vallásos nevelést és az erkölcsök... Még Rákosi Mátyás elvtárs, pajtás idején is magammal vit­tem apátokat vasárnap regge­lenként, milyen jó is volt az ...- Igen mama, de te olyan he­lyen laktál, ahol nem volt nagy pálya pártiunkéinak lenni, ezért nem is voltak ott pártfunkcik, és különben is a keresztes hábo­rúkba még gyerekeket is küld­tek, akik meghaltak, vagy ha­lálra dolgoztatták őket, vagy el­adták őket rabszolgának ... Gondoltam, nicsak, a kisasz- szony kezébe vette a történe­lemkönyvet.- Az lehet, kislányom, azért én sose voltam elvakult vallá­sos, de mindig jó volt valami­ben hinni.- Ehhez én nem értek, de az­tán azt mondta nekem az a pasi, hogy az Isten ott van in his heart and everywhere, de ez tök el­lentmondásos. Én meg csendben burkoltam a halat, ami, nem azért mon­dom, de csodálatos volt, és el­néztem a fiatalságot, amint vib­rál az egyidejű ellentmondásos­ságtól, egy percre nem állt be a szája.- És különben is, a teremtés­nek minden pontját megcáfolha­tom és ha meghalok, úgyse fog engem senki se sajnálni... De ekkor már vihogott, apuka elképedt, anyuka gyer­meke másfél évtizedes nevelése közepette sztoikus nyugalom­mal viselte most ezt is, felhúzta mindkét szemöldökét, maj­szolta a halat, aztán a húgom elővette a hűtőből azt a kis zacskót, amelyről mindenki azt hitte, tojás van benne és ma­gasra emelte, a szemével ke- keckedett, vihogott, tiszta vélet- lenségből elejtette, szép kis ka­rácsony, hagyományos halfo­gyasztás közben megsemmisül száz forint, de nem, kerekded citromok gurultak ki a zacskó­ból, másnap délután belesütötte őket a mézesbe, mert úgy finom az, citromhéjjal, és odatette a Hild térre, a város, a szegények karácsonyfája alá. GA Juditka aláírással érkezett ide, a szeribe egy kis írás, amely arról szól, hogy egy nagyon he­lyes, okos fiú randevúra hívta Juditkát, de ő nem ment el, mert félt attól, hogy a fiú olyan ve­hemens lesz, hogy csókot kér. Néhányan, itt lányok a szeri­ben megbeszéltük a dolgot, és egyetértettünk abban, hogy ez mégiscsak hiba. Egyrészt Ju­ditka félelme bájos, de bu­tácska, mert talán díjaznia kel­lene, hogy valaki (aki ráadásul szerinte sem akárki), kívánatos­nak tartja. Egyébiránt Tóth Pe­tya szerint Juditka félelme jó, hogy megalapozott szemérem, az első randevún soha nem sza­bad. így, hogy a találka nem jött össze, ezüstpillantás helyett Koncz Zsuzsa felvétele Cseh Tamásról a tavaly megjelent Nyugati pályaudvar című hanganyag borítóján Micsoda egy zűrzavar, itt va­gyunk megint mindannyian, sőt, ahogy én így elnézem, újak is jöttek, és a régiek változtak. Felismerjük őket, de nem olyan szépek, nem olyan igazak, mint amikor még az angyalok vi­gyáztak rájuk. Lágyult az ítéletidő (senki nem neheztel, senki nem harag­szik), csak tétova, kissé tán­torgó, ténfergő léptek őrzik itt a bosszankodás lett az ígéretből, amit feloldani nagyon nehéz. További okoskodásaink sze­rint a fiúk is hiúak valameny- nyire, valamilyen képessé­gükre, a kevésbé tartalmasak a küllemükre, így hát Juditkának azt tudjuk tanácsolni, hogy hívja fel azt a fiút, és mesélje el, hogy éppen akkor Cyrano de Bergerac lépett be a szobájába, és szeretett Roxanne-járól be­szélt, mert úgy érezte, Juditká­nak kiöntheti a szívét, és ő meghallgatta, mert úgy gon­dolta, tanulhat valamit a szere­lemről. És aztán mondja, hogy azonnal meghal, ha nem láthatja kedvesét. így talán sikerül kicsit féltékennyé tenni és elkábítani a fiatalembert. Szerintünk. földön az értéket. A Nyugati pá­lyaudvaron mostanság kínos zűrzavar keletkezett, Ecsédi, magában szemérmes férfi módra, lát és átenged a régi mé­rőn, nyakában fekete kendőben szenved, és szemlélődve, ugyanúgy, mint régen, szemlé­lődve hagyja kirabolni külvilági magát, maradt ő belső emig­ráns. Mindazonáltal irtózik at­tól, hogy hősnek lássék, rózsa­szín, tátongó Marylinek, pop­corn, Coca-Cola-feeling, nyelv- telenség között ez nem is lenne érdem. Hallgatom a hanganyagot, szokatlan szókimondás, a törté­netben a magyart hét nemzet veszi maga elé és dobja vissza, mint egy cafkát, aki egyébként gyönyörű és szabad... Mégis, van, aki elhasználó­dott, élt a sötétséges világos­ságban, két sarok mögött cégér alatt szűk boros szájjal társa­ságban cigarettafüstben, réve- teg, vibráló lázadásban: ő, igen, ő mondhatna valamit. Hanyag eleganciával üljön a pádon, Ecsédi, gyújtson rá, ko­nokul, mint egy kamasz, pima­szul hunyorítson, ne lehessen látni, hová néz, nyújtsa ki a lá­bát, a bokájánál fűzze ke­resztbe... Oké, fiúk, olvassuk el akkor, ami a lábjegyzetben írva van. f)Q Tóth István megyei MDF-el- nök az íróasztala mögött ült, amikor bekopogtattam hozzá, a megbeszélt idő előtt valamivel. Megsimogatta a bajuszát, amit eddig sokszor láttam már, de valószínűleg a szokás nem ilyen régi. Mindig is ábrándozó alkat volt, kisfiú korában gyakran hallgatta anyai nagyanyját, aki abszolút mértékben befolyá­solta, sőt talán meg is határozta a nőről alkotott képét. Ehhez az időhöz köti azt is, amikor elha­tározta, se az orosz, se a német. 1956-ban 17 éves volt, már nem egészen gyerek: újabb alapvető élmény volt számára. Ha nem is volt „ott”, tudta, igen, tudta, hogy ezek a napok csak március 15-éhez hasonlíthatók. Szóval elég nehéz korszak volt. Tűrhetetlen. Valahogy nem is akarta tűrni, tizenkilenc évesen bíróság elé került a fia­talember. Méghozzá a legfel­sőbb elé, mely jelzi a helyzet, a szervezkedés komolyságát. Né­hány diáktársával, ismerősök­kel, barátokkal járt egy társa­ságba, amelyben a beszélgeté­sek nem arról szóltak, hogy hej, de jó ez a rendszer. Tóth és tár­sai, szám szerint öten álltak a kádárista igazságszolgáltatás előtt, néhány évvel előtte fiatal­korúakat, ’56-osokat ítéltek ha­lálra és végeztek ki, tehát volt félnivaló, végül 1 év 6 hónap felfüggesztettet kapott. Az akkori állambiztonságiak három napot tartották fogva, de ne gondoljuk Orwell 1984 című regényében vázolt személyi- séggyötrő módszerekre, jóval kevesebb szenvedéssel meg le­hetett úszni. Az előbbiekben vázolt flep- nivel ment katonának, szabad­ságot ritkán kapott, a százados három sör után, a kantinban ki­fejtette neki, hogy a kartotékján piros nagybetűvel van jelzés, amely nem példás magaviselet­ről szól. Később népművelő lett, főiskolára, egyetemre járt, az egyre puhuló diktatúrában egyre tágabb tér látszott az ér­telmiségnek, a hatalom figyel­mét kijátszva meg lehetett csi­nálni, amit az ember akart. Bár szűk volt a játéktér, jól kellett tudni, hol vannak a határok. A nagy játék ma egy százas, akkor mindennap egy forintban kellett gondolkodni. Hogy milyen zenét szeretett? Beatlest, Rolling Stonest, Illést, de sokkal inkább kedvelte az irodalmat és a képzőművésze­tet. A klasszikuson túl Nagy Lászlót Csoóri Sándor ,Ratkó József, Körmendi Lajos (bár nincs kizárva, hogy egyszer ők is klasszikusok lesznek - a szerk.), Hajnóczy a kedvence. Egyszer, Fajó János konst­ruktivista művészalkat kiállítá­sát szervezte meg, kiállításokat mindig pénteken (ahogy a szol­noki Demokrata Klubban is mindig pénteken tartanak ren­dezvényeket, mert az ember ra­gaszkodjon \a szokásaihoz), szerveztek, de FJ ,kiállítását az ügyeletes művelődésig osztály nem engedélyezte, egy lábiára ki kellett írni: a kiállítás techni­kai okok miatt elmarad. Mégis, miért? Fajó apósának a BM-nél fontos beosztású emberei vol­tak, valaki leszólt, hogy ugyan, fiúk, a kiállítást mégiscsak meg kellene rendezni. A következő kitűzött időpontban soha nem volt annyi látogató, mint az­előtt... Az oldalt szerkesztette: Blahó Gabriella Ajánlás HHMMH Micsoda állomás ez

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents