Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-29 / 24. szám
12 Irodalom — művészet 1994. január 29., szombat Harcos ember szíve Küldjétek a szívemet holtan Valakihez, nem tudom, kihez, Akihez a legrosszabb voltam. Egy bús harcos védjen meg engem, Kinek kegyetlen sorsa a harc S ki sírva jár a fergetegben. Én jajgatva, én sírva szánom. De halottan sem enyhíthetem Az én szomorú rosszaságom. Nézzétek majd szívem, a hűltet: Milyen szép volt s milyen nyomorék, Engem ős átkok harcba küldtek. Ha veszettül vívtam, csatáztam, Sírva dalolt szívemben az üdv, Mint egy elhagyott szentegyházban. Akit vágott, búsan, veszetten Átkozott, harcos, bolond karom, Talán-talán épp azt szerettem. Küldjétek a szívemet holtan Valakihez, nem tudom, kihez, Akihez a legrosszabb voltam. 75 év halhatatlanság Ady Endre utóélete kevesek, a modemek helyett most már az egész ország költője lett, Petőfi és Arany legméltóbb utóda. Ellenvélemények később is megfogalmazódtak, de ezeken már nem volt érdemes szömyűlködni: valamennyire is egészséges szellemi életben természetes az értékelő szempontok és ízlések ütközése. Nagyobb baj volt, hogy 1945 után Adyról meglehetősen sematikus és hivatalossá tett kép alakult ki, s forra- dalmiságához képest minden költői törekvése mellékessé vagy tévedéssé vált. Pedig Ady ellentmondásossága nem abból fakadt, hogy nem válhatott tökéletes maraxistává, hanem abból, hogy tudata és • érzékei is igen intenzíven átélték a huszadik századba belépő ember létének mind a személyiséget, mind a társadalmat tekintve tragikus dilemmáit. Egy kiváló monográfia, Király István munkája nyomán hetvenes években közismertté vált a mégis-morál kategóriája, amely a tragikus körülmények dacára is helytálló, küldetéses hitét megőrző embert jellemezte. Adyra azonban nemcsak a mégis morálja, hanem a mégsem legyintése, a reménytelenség látomása is jellemző. Új s új lovat kér a jövőbe rohanni vágyóan, s ugyanakkor megalkotja az eltévedt lovas döbbenetes hatású jelképét is. Ez a kettő együtt hiteles igazán, együtt adja teljes Ady Endrét, s együtt világít rá a huszadik századi embernek a korábbi korokbeli elődökénél tragikusabb létére. S ha ma ezt az Ady-képet tudatosítjuk magunkban, akkor válhatunk felvértezettebbé, s akkor cselekedhetünk okosan úgy, hogy minél kevesebb legyen körülöttünk a tragédia. Érdemes erről elgondolkodnunk Ady halálának 75. évfordulóján. V. G. A muszáj-Herkules Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: Úgy szeretnék gyáván kihúnyni S meg kell maradnom Herkulesnek. Milyen híg fejűek a törpék: Hagynának egy kicsit magamra, Krisztusuccse, magam megtörnék. De nyelvelnek, zsibongnak, űznek S neki hajtanak önvesztükre Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. Szeretnék fájdalomesetten Bujdosni, szökni, sími, fájni. De hogy ez a csürhe nevessen? Szegény muszáj-Herkules, állom, Győzöm a harcot bús haraggal S késik az álmom s a halálom. Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi, Jó lesz egy kicsit hódolás és csönd: így nem fogok sohse meghalni. Nemzedékek nőttek fel Ady Endre halála óta, s így számunkra már természetes, hogy Ady egyik legnagyobb klasszikusunk, kötelező tananyag a közoktatás minden fokozatán és típusában. Nem mindig volt ez így természetesen. Arról is tanulhattunk-olvashattunk, hogy Ady Endre az 1906 elején megjelenő Új versek című kötetétől kezdve viták kereszttüzében élt és alkotott, s mind az irodalmi, mind a politikai életben számos ellenfele volt, akik mind nézeteit, mind munkáinak esztétikai rangját kétségbe vonták. Ady ellenfelei szemében volt érthetetlen, volt zagyva, volt a nemes magyar tnudíoÉók megtagadója, volt nemzetietlen, s volt új időknek egyszere esztétikai és társadalmi forradalmat is hirdető, modem dalnoka. Ami harc életében körülötte zajlott, az halálával szinte egy csapásra értelmét vesztette. Nem maga a halál volt ennek elsősorban oka, hanem a radikális társadalmi változások sora. Elvesztettünk egy világháborút, következményeként az ország területének kétharmadát, jelentős magyar lakossággal. Elrontot- tunk-elvesztetünk két forradalmat, egy polgárit és egy szocialistának nevezettet. Egy kifosztott, reményeiben megcsalt ország szembesült annak az Ady Endrének az immár lezárt költészetével, amely a reményeket és a lehorgadá- sokat, a forradalmi látomást és a nemzethalál veszélyét, másként fogalmazva lét és nemlét szinte minden lényeges kérdését úgy vetette fel, hogy a feloldhatatlannak mutatkozó ellentmondásokat sohasem tette nem létezővé. Ady érthetetlensége, rejtélyesnek vélt szimbólumai 1919 után áttetsző tisztaságúvá váltak, nézetei prófétikus- nak bizonyultak. Az értő A z Ágota-pusztába vezető szekérutat villámsújtotta nyárfák meg fűzfák szegélyezték, amelyik még ép volt, az is kókadozott. Úgy mozogtak a rekkenő légben a portól fakó levelek, akárha önmagukat legyeznék a tikkadt fák. Gyorsan haladó kordé porzott az úton. Egy ló húzta a könnyű járművet, és ketten ültek rajta. A fiatalos, kövér, micisapkás, gondosan beretvált, nyakkendős úr mellett szikár, szürke, mogorva, koros paraszt billegett. Ő fogta a hajtószárat.- Csakugyan kellek én ide? - kérdezte a puha testű. Levette micisapkáját, és gyűrött, elázott zsebkendőjével újra lapogatta verejtékező homlokát és tarkóját.- Úgy akarom, hogy semmi se legyen törvénytúlsó - húzta ki nyakát az amúgy is jó fejjel magsabb paraszt. - Ügyvéd legyen ott, amikor szembenézünk. Enyém az a juss! ha akarja, ha nem - ide kell adnia azt a boronát! Nem örült az ügyvéd, hogy jelen kell majd lennie. Hiába sütött hét ágra a nap, sötétnek találta maga körül a világot.- És messzire megyünk még? - kérdezte kedvetlenül.- Oda - mutatott az idős paraszt az ostomyéllel egy bizonytalan távolságban reszkető-re- megő facsoport felé. Nagyon bánta már a doktor, hogy elvállalta ebben az ügyben a jogi képviseletet. Ez a mellette billegő vén bolond kilépett, mert magángazda akar lenni. Ott, annak a tanyának a környékén elásta boronáját az apja, amikor annak idején belépett, mert azt menteni akarta. Az most a visszaszerzendő juss. Ámde aki most ott lakik, az nem akarja visszaadni... Nem is tanya volt a tanya, csak egy sárral vert falú szalmakunyhó. A szalmán tökindák tekergőztek, amiket azért dobált fel a kunyhó lakója, hogy védje a tetőt a viharok ellen. Három kopasz jegenye, két ványadt szilvafa, egy vedlett gémeskút meg néhány takarmánykazal övezte a kúriyhdt.'Húsz’métérrel vány tehenek nézték a semmit, és megemelt fejjel kérődztek.- Maga itt a gazda? - szólt barátsággal a kunyhó előtt várakozó emberre az ügyvéd. Szándékosan ügyelt rá, hogy ne legyen ellenséges. Ő itt a Jog, őneki elfogulatlannak illik lenni. Fürgén lépett le a kordéról, mert örült, hogy vége a sivatagi utazásnak.- Inkább cseléd - mormogta az ember. Két méter magas is lehetett, ha kihúzta volna magát, de nem tehette, mert a munkától görnyedné lett a testtartása. Ennek, valamint előrehaladott korának ellenére roppant erőt sejtetett. Karjait könyékben kissé behajlítva tartotta, miáltal két lábra állt medvének tűnt. Nagy üregű szemei bagolyra amlékez- tették az ügyvédet. Időnként összevonta lassan szemhéjait, mint a bagoly, s mintha álmos lenne. Foltozott, fakó ingben és madzaggal derekára kötött, durva szövésű nadrágban volt. Mezítelen lábujjai között felfelé türemkedett a por. A kordés paraszt abrakostarisznyát húzott a ló fejére, azután azt mondta:- Mennénk tán beljebb. Vékony vályogfal választotta ketté a kunyhó belsejét; nagyobbik fele istálló volt, amiben kajla fülű csacsi szomorkodott. A másik rész lakótér volt, dikó- val és néhány gyalogszékkel. Istállószag meg nyirkossá volt odabent, ezért a hűvösség sem esett jól az ügyvédnek. Meny- nyezet helyett girbe-gurba faágakat rakott keresztbe-kasba a hajdani építő, és közvetlenül erre tette a szalmát, amely már csaknem feketére avasodott, és pókok himbálóztak róla. Három fecskefészek tapadt a falakra a mennyezet alatt. A'csúf, sárga ták kopasz nyakukat, és ricsajjal várták anyjukat. Amikor elhallgattak, olyan síri csend lett, hogy az ügyvéd hallotta a szú- percegést a fában. A vendégek gyalogszékekre ültek, a „gazda-cseléd” a küszöbre kuporodott, s hátát az ajtófélnek vetette. Felhúzott, csontos térdére fektette két hatalmas karját, és a földről elvett szalmaszálat sodorgatta karomszerű ujjai között. Hosszú ideig hallgatagon ültek. Egy egér szaladt a fal tövében, s a kordésgazda rátaposott. Halk reccsenés hallatszott, amint összetört a parányi csontozat az állatkában. Rosszullét kerülgette az ügyvédet, amint látta, hogy „ügyfele” két ujja között lóbálja a farkánál megfogott férget, s egy ideig érdeklődéssel szemlélte is, csak azután hajította ki, a kunyhó elébe.- Esznek a jószágok, Antal? - szólalt meg végre a kordés.- Szálaznak - dünnyögte Antal, majd élénkebben hozzátette: - Mondtam én, hogy nem itt lenne a helyük, de hát a vezetőség ezt jelölte ki. Nincs más legelő, mert kivitték farmerok... Az ügyvéd észrevétele szerint idétlenül, idegenül hangzott a „farmer” - ámde idegen volt itt az ügyvéd számára minden. Összerándult a gyomra, amikor eszébe jutott a „szembenézés”. Ez a két állat egymásnak ront itt a harminc éve elásott „jussért”, egy vacak boronáért, és ő lesz jelen mint a Jog. Ezek azonban fütyülnek rá, ha kivetkőznek magukból. Aggodalommal pillantott a bagolyszemű, karvalyorrú Góliátra. Egy-egy csapás azokkal az öklökkel, és mindkettejüknek vége. Bekaparja őket valami gödörbe, szélnek ereszti a lovat kordéstól, és még csak nem is •távolabb karámmal kwített. so- * csóró fiókák örökkön nyújtogatSZÉPSÉG D. emlékére Hol volt, hol nem volt, túl az összetört üveghegyeken, ott, ahol az Óperenciás tenger hullámai a világ végét mossák, abban az időben, amikor a parányi atom lett a legfőbb hatalom, tehát ott és akkor élt, éldegélt egy öreg varrógép, bizonyos Singer néni, aki vénségesen vén volt, akár egy közönsége kavics. Nézte, nézegette magát a tükörben, hátha megszépül, hátha megfiatalodik attól az őszinte tekintetétől, amivel vállalni merte csúf vénségét. Illegett jobbra, illegett balra, még színes cérnákkal is fölci- comázta magát, gondolván, a tükörkép méltányolja majd a szépüléséért tett erőfeszítéseit, és valahogyan megsegíti. Láss és hallj csodát: a vénségesen vén, a borzasztóan csúf varrógép nem szépült meg. Mondom, csoda, mert a parányi atom hatalmas birodalmában minden megesik, a legképtelenebb ötletek válnak valósággá. A csoda itt úgy folyik mindenfelé, mint a nyál a mély álomba merült ember szájából, közönségesen és megszokottan, s már-már az számít csodának, ha nem történik csoda, főleg olyan valakivel, aki már csak abban bízik, akár egy haldokló a megváltásban. Singer néni nem adta föl; újra és újra megnézte magát a tükörben, de ettől egy leheletnyit sem fiatalodott. Továbbra is ugyanúgy zörögtek és kattogtak benne az áttételek, szakadtak a cérnák, és törtek a tűk munka közben. Végső elkeseredésében elhatározta, tesz egy utolsó kísérletet megfiatalodásának érdekében, amivel talán elűzheti magától az ócskavas szellemének rettentő képét. Ha a fene fenét is eszik, gondolta magában, akkor sem maradok a csúcstechnika szégyenfoltja. Úgy gondolta, inkább beolvasztja magát, mint ilyen csúf varrógépként kelljen egyszer majd széthullnia. De mielőtt öngyilkos gondolatát tettekre válthatta volna, a gyógyulás és a szépülés reményében a modern orvostudományhoz fordult, mert azt hallotta, hogy ott csodákra is képesek. S mivel megbízható kórképre, látleletre volt szüksége az állapotát illetően, ezért egy jó nevű, privát sebészeti klinikát választott. A műtétre, amely elkerülhetetlennek bizonyult a vizsgálati eredmények alapján, körülbelül annyi pénzt fizetett be, amennyit egy rendes ország fizet ki azért, hogy rendes kölcsönöket kapjon. És egy szépnek mondható napon eljött a műtét ideje, s az, hogy eljött, természetesen nem a nap szépségének volt az érdeme, hanem az előjegyzés mindenhatóságának, amit az idő mindenhatósága szabályozott a parányi atom hatalmas birodalmában. Ennek a szépnek mondható napnak a reggelén Singer néni egy falatot sem evett. No nem az izgalom miatt, bár abból sem volt hiány, inkább azért, mert műtét előtt nem szokás enni, nehogy valamilyen komplikáció komplikálja az amúgy sem könnyűnek ígérkező beavatkozást. Teljes generálozás, olajozás az utolsó csavarig, ami egy ilyen vénségesen vén varrógép esetében nem egy gombfocimeccs. Singer néni megdöbbenésére a műtő boncasztalán nem a mindent átható steril szikrázó fehérsége fogadta, hanem egy közönséges fekete esernyő.- Dicsértessék - köszönt udvariasan az esernyő. A varrógép egy pillanatra megszédült attól a gondolattól, hogy most adják rá az utolsó kenetet, és nemhogy a szépülésre nincs reménye, de még az életben maradásra sem sok esélye maradt.- Csak bátran, bátran - biztatta Singer nénit professzor Lautréamont, és egyben elnézést kért a plébános úr ernyője miatt, de arra való tekintettel, hogy milyen lehetetlen közállapotok uralkodnak a gyógyászatban, megértését kérte.- Egy füst alatt két műtétet végzünk el - magyarázta a professzor, és az esernyőre mutatott, akinek acélos merevítőpálcái szomorúan és megtörtén kukucskáltak ki a szakadozott fekete orkán alól, akár egy vihartépett fa ágai a sűrű levelek közül.- Tudja, Singer néni - folytatta a professzor -, hogy van az mostanában, sok a beteg, kevés a szépség. És ebben a pillanatban, az idő mindenhatóságában - talán a füst miatt, talán az esernyő közelségétől vagy professzor Lautréamont beszédétől, pontosan nem lehet tudni -, a vénségesen vén, a borzasztóan csúf varrógép úgy érezte, hogy ő, a maga emberi valóságában megszépült; hogy az áttételek már nem kattognak olyan rém- ségesen; hogy a cémaszaka- dásban nem ő a vétkes, hanem éppen a cérna, mert vékony, mert gyenge. Öntöttvas lábazatán a fekete cirádák különös fényben csillogtak. Híd alakú testén a cérna úgy feszült meg, akár egy távolugró lábán az izom dobbantás előtt. És csodák csodájára nem szakadt el.- Műtétre semmi szükség! Semmi szükség a műtétre - zakatolta a kamasz varrógéplányok kacérkodó hangján, majd csöndesülve még hozzátette: antikká nyilváníttatja magát. Az esernyő csodát emlegetve imádkozott.- Csodára semmi szükség - állapította meg proesszor Lautréamont boldogan, kissé elér- zékenyülve attól a látványtól, amit egyfelől részletként a varrógép szépsége okozott, másfelől az a teljesség, melyet a varrógép és az esernyő véletlen találkozása jelentett a műtő boncasztalán. keresik majd őket. Senki nem tudja, hogy a „kolhozba” jött a „farmer”: szembenézni.- Hát akkor lássuk - emelkedett fel a kordés. A napfényre lépve megkönnyebbült az ügyvéd. Most érezte, hogy odabent fázott. Araszolgatva követte a két parasztot, akik hamarosan eltűntek a kazlak között, s ő nem sietett utánuk. Egyszer csak fojtott káromkodást, ütést, zuhanást hallott. „Most ölik egymást!” - szorította torkon a félelem. Nagy komondor ugrott elő a kazlak mögül, és nyüszítve nyargalt, amerre menekülőösztöne vite. Védelmet keresve szaladni kezdett az ügyvéd is, de pár lépés után belebotlott a saját lábába, és felhemperedett. Karó repült el felette, amit az előtűnő gazda küldött a kutya után, azt kiabálva, hogy világgá kergeti, amiért rákapott a csirkékre! Vitte dühe a kutya után, de megtorpant a földön fekvő ügyvéd mellett, akinek a feje körül átnedvesedett a föld a vértől. Odajött a kordés is, és közösen ámulták a jelenséget.- Ebbe ütötte a fejét - rúgott a kordés egy betonvályúba, miközben a környéket vizslatta. - Nem értem ellenben, hogy mitől bukhatott fel? Még egy göröngy sincs itt. Segíts, Antal, Tegyük a kordéra. Orvoshoz viszem, hátha maradt még benne élet.- Na... de a borona - nyögte Antal, miközben egyedül emelte a szétfolyó, magatehetetlen testet a kordéra. A másik a tarisznyát húzta le a ló fejéről, s mellékesnek hatóan kérdezte:- Hány esztendeje dolgozunk együtt?- Harminc körül - felelte a karvalyorrú. A z idős paraszt fellépett a kordéra, és markába szedte a hajtószárat. Pillanatig maga elé nézett, és azt mondta:- Megrozsdált az már a föld alatt. Kár volt érte idejönnöm, nem azon múlik a jövendő. Rácsapott a lóra, és elporzott a kordéval visszafelé, a kopár távolba.
