Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-15 / 12. szám
12 Irodalom — művészet 1994. január 15., szombat Emlék novemberi ködben A Vargyas-patak széle jegeces Zörögnek apró jégszilánkok Köd van Topogok mint az óriások Nagyra növök Mormogok dudorászom Jókedvem van Köd van Nagy vagyok Nem látszik a fűz sem Ami mellett állok Hófelhőket Jégfelhőket Magam is bocsátók Cipőm kását kíván Fázom citerázom Átlépem a Himaláját S hazacsónakázom Nem tudom hogy boldog vagyok S még csak nem is sejtem Telivér jó fantáziám Le fog vetni engem Az oldalon Pabio Picasso grafikái és Éltető József versei Darvasi László: Szív Ernő, a bukott forradalmár T udnivaló, hogy a hírlapírók előszeretettel hivatkoznak a hírszerzés szentségére, amikor információk után koslatnak, és hírlapíróknak igazuk is van, amikor akkora fülekkel járnak a világban, hogy a fülkagylóban egy dagi angyal is elheverhetne. Csakhogy a világ néha olyan csöndes, mint ükpapa a fűcsomók alatt. A világ hem szereti, ha minden kiderül róla. A világ szereti a titkokat, a rejtélyeket, hangsúlyok tologatását, a világ nem magát szereti, hanem önnön ideáját, és ennyiben neki is igaza van. A világ folyton szebb és jobb akar lenni, mint amilyen valójában, és ezért mindenre képes. Ezért amennyiben a világ diktátor, úgy a hírlapíró forradalmár. Ám minden forradalomnak vannak alaptörvényei, melyeket illik megtartani. Az történt tehát, hogy Szív Ernő egy napon bukott forradalmár lett, és tökéletesen rászolgált a sorsára. Szív Ernő bukása Majorka kollégája szomorúságáéval kezdődött. Majorka ugyanakkor nem szokott szomorú lenni. Majorka elszántan és vadul extrovertált típus. Ha Majorka késztetést érez szomorúságra, inkább hangosan kiáltozik, leissza magát, vicceket mesél, lekacagja a kocsma cserepeit, de sohasem ül magába ros- kadva, nem bámulja a redakció parkettáját, és főképpen nem sóhajtozik keservesen. Szív Ernő forradalmi bukásának délelőttjén Majorka magába roskadva ült, bámulta a redakció parkettáját, és keservesen sóhajtozott. Szív Ernő döbbenten ült mellé.- Mi baj? - kérdezte halkan.- Na nem - pillantott fel Majorka.- Mit nem, Majorka?! - hökkent meg Szív Ernő.- Neked nem mondom el - sóhajtotta Majorka.- Nem mondod el?! - kérdezte Szív Ernő.- Nem - sóhajtotta Majorka.- Mit nem mondasz el? - kérdezte Szív Ernő.- Hát azt, hogy... Nem, Szív Ernő, nem! Engem nem ugratsz be! A múltkor is, amikor a csaló bíróról meséltem, másnapra ott virított a cikk az újságban. Elírtad a történetemet, másfelől pedig alaposan belekevertél. A feleségem, a két nagyfiam nem szólt hozzám. A barátaim elkerültek. Az újságíró büfében nem szolgáltak ki. Szeret- lekn én Szív Ernő, éppen ezért több történetet nem mesélek neked. Ez a te érdeked is. Azt akarod, hogy megutáljalak?- Nem akartam rosszat, Majorka - suttogta Szív Ernő.- Tudom - bólintott Majorka. - Rettentően szomorú vagyok, de nem árulom el az okát, mert minden fogadkozásod ellenére, megírnád. Az pedig végzetes lenne. Pedig - sóhajtotta Majofka - milyen megható történet. Istenem, soha ilyen szomorú nem voltam. Ennél rosszabbul nem kezdődhetett volna a nap. Szív Ernő a hírlapíróknak ama kiveszőfélben lévő fajtájához tartozott, akik kizárólag az emberi életet figyelték. Ezek a hírlapírók sorsokat és történeteket lesnek el, hogy nyomban megírják őket, és amikor írnak, meg vannak hatva saját érzékenységüktől és szépérzéküktől, könnyeznek és sóhajtoznak, s eszükbe sem jut, miféle kellemetlenségeket és kínos pillanatokat okoznak az írásaik. Ezért Szív Ernő hírlapíró végtelenül hálás volt minden történetért, és természetesen addig volt hálás, amíg nem írta azokat. így aztán akkor is hálás volt, amikor egy vékony hangú úr személyesen őt hívta, majd pedig elmondott neki egy történetet a szenátor szomszédjáról, amely történet ugyancsak szívszorító és tanulságos volt, és bővelkedett az emberi faj jóságának és aljasságának mindenféle fokozataiban. Szív Ernő boldogan hallgatott, mi több, már fogalmazta a mondatokat, s csak akkor keseredett el, amikor a vékony hangú úr megjegyezte, hogy azért e történet megírására még, úgymond, nem alkalmas az idő, szóval várjon még a szerkesztő úr, ő, mármint a vékony hangú úr, legjobb időben jelentkezik újra, igen, szól, ha történet a szenátor szomszédról publikálható, mi több, hazafiúi kötelesség azt megjelentetni.- Örül, hogy elmondtam magának? - búcsúzkodott a vékonyhangú úr. - Csak maga tudja, Szív úr, csak maga.- Végtelenül hálás vagyok - mondta Szív Ernő. és már tudta, hogy a vékony hangú úr húsz szerkesztőséget hívott fel aznap. Lehet, hogy az összes magyar re- dakciót fölhívta. De tényleg hány magyar redakció van? Száz? Ötszáz? Szív Ernő szórakozottan bontogatta a levelet, melyet pszichiáter barátja külött egy lakta-' nyából. Szendi doktor megírta, hogy jól van, azt is megírta, hogy hiányzik a szabadság, továbbá írt egy történetet arról, hogy nőgyógyász kollégájának miféle mondatokkal tett ajánlatot egy hölgybeteg - vizsgálat közben. Ez is tanulságos, úgymond klasszikus formátumú glosszatéma volt, igazi hírlapírói csemege, csak hát Szendi doktor odaírta a történet végére, hogy „Ernő, kérlek szépen, adatvédelem, ezt tartsd szem előtt, bármennyire is nehéz!” Szív Ernő hírlapíró maga elé meredt. Ha a hírlapíró nem írhat valamely dologról, úgy az a dolog nincs, nem is létezik. Szív Ernő tehetségtelen fráter lett volna, ha nem veszi észre a tendenciát. Mert valami tendencia, nos az tényleg volt. Hogy a világ... de nem, ezt még nem merte kimondani. Hátha téved. Szív Ernő végiggondolta, és sajnos nem tévedett. Néhány napja a barátai, közeli és távoli ismerősei feltűnő visszafogottsággal kerülték. Ha Szív Ernő kérdezett valamit, igent vagy nemet motyogtak, vagy inkább semmit se mondtak, csak elnéztek az arca mellett, zavartan toporogtak, aztán váratlanul továbbsiettek. Szív Ernő állt az utcán, embereket bámult, akik egyszere megfenyegették, abbahagyták a kukázást, nagymonológot, vagy a szépségesen vad csókolózást. A buszon vagy vonaton ránéztek Szív Ernőre, és elhallgattak, és úgy bámultak rá, mint ahogy kémre, spiclire, besúgóra szokás. Egyik este Szív Emőné is megfenyegette hajcsavarás közben, hogy meg ne írja, amit az imént mondott, mert az az ő kizárólagos története, copyright by Szív Er- nőné, mondta Szív Emőné, és a forró sütővassal jelentőségteljesen Szív Ernőre mutatott. De hiszen Bakó András, a költő is mind óvatosabb lett a hírlapíróval. Amióta az álomgyűjtő altatóorvost elírta előle, azóta csak úgy mesél a hírlapírónak, hogy előtte szelíd határozottsággal szól, a történet, melyet mindjárt elmesél, védett. Szív Ernő vegye figyelembe, hogy Bakó András is ír tárcákat, és minden tárca pénzmag, ebből következőleg Szív Ernő megkárosítja őt, forintokat vesz ki a zsebéből, h elírja az ő történeteit. Ó, pedig a világ hányszor és hányszor odasündörgött Szív Ernőhöz, rimánkodott neki, hogy ezt írja meg vagy amazt, és Szív Ernő rendre megírta ezt is és amazt is. A világ azonban hálátlan volt. A világ folyton szemrehányást tett neki, márhogy ő nem is olyan, ahogy Szív Ernő megírta, meg nem is úgy történt, és Szív Ernő hiába bizonygatta,, hogy éppen olyan a világ, és épp úgy történt, ahogyan az közre lett adva. Ha tehát olykor hálátlan volt a világ, most súlyosabb dolog történt. Az volt a tendencia, hogy a világ el akarta söpörni Szív Ernőt, a forradalmárt. Meg akarta buktatni, lehetetlenné akarta tenni. A világ le akart számolni Szív Ernő hírlapíróval. C sakhogy Szív Ernő, ha momentán bukott forradalmár is volt, még élt, még lélegzett és reménykedett. Szív Ernő felvette a harcot, és súlyos, véres csatákban visszavágott. S mivel e harcnak roppant sok tanulsága és megfontolandó momentuma számláltatott utóbb ösz- sze, hamarosan a győztes forradalom fejezeteit is közreadjuk. Faun és gyermek (1956) Kegyelmezzetek Két tükör között állok Egyedül Százezred önmagámmal . Mi itt bal Az jobb Egy lépéssel odább Egy lépéssel odább Az jobb Mi itt bal Százezred önmagámmal Egyedül Két tükör között állok Két tükör között állok Egyedül Százezred önmagámmal Mi itt bal Az jobb Egylépéssel odább Egy lépéssel odább Az jobb Mi itt bal Százezred önmagámmal Egyedül Két tükör között állok KEGYELMEZZETEK 1. N agy porfelhőt ka- varva-verve kanyarodott be a távolsági busz a hegyi falucska főterére. Szabályos kör alakú volt ez a tér, és már-már hivalkodóan terebélyes: sehogy sem illett ennek az Isten háta mögötti falucskának a méreteihez. A tér közepén roppant nagy virágágyás, benne néhány, a nyári hőségben kóka- dozó virág. A busz félig körbekerülte a virágágyást, majd lefékezett a községháza előtt. Amolyan jellegtelen, városi épület volt a községháza, s lapos tetejével a befejezetlenség, félbehagyott- ság érzetét keltette az emberben itt, a kucsmához hasonló, magas tetejű, zsindelyes házak között.- Na, megérkeztünk volna, hála Istennek - szólt hátra a sofőr egyetlen utasának, aki a kocsi közepetáján gubbasztott. Az utas apró termetű, keszeg emberke volt, amolyan felemásan. Se nem falusiasán, se nem városiasán öltözve. Az arca is ilyen jellegtelen és felemás volt: se nem fiatal, se nem öreg. Nem lehetett megmondani, hogy még csak jó ötvenes-e, avagy már túljár a hetvenen is.- Ez az a falu? - kérdezte az utas rekedtes hangon.- Ez - válaszolta a sofőr. - Ez az utolsó falu ezen a vonalon. Innen visszafordulok. Holnap reggel, persze. A kisember még egyszer kipislogott a poros ablaküvegen, mintha újfent meg akarna győződni, hogy jó helyen jár-e, aztán vette a csomagját - egy hatalmas utazótáska-féleséget -, és elkezdett előrefelé hurcolkodni a széksorok között. A sofőr hátrafordult a székén, cigarettázott, s egykedvűen figyelte a keszeg emberke veszkelődését a hatalmas táskával.- Nehéz batyu - szólalt meg aztán, midőn a kisember melléje ért, a nyitott ajtó közelébe.- A szerszámaim vannak. benne, csak a szerszámaim - így az utas. Megállt, elengedte a táska fülét, zsebkendőt húzott elő a nadrágja zsebéből, és homlokát törölgette.- Ezek szerint maga, vagyis az úr valamiféle mesterember - nézett rá most már némi érdeklődéssel a sofőr. - Az is meglehet, hogy éppenséggel kútásó mester...- Az vagyok, kútásó - mondta meglepetten a kisember. - De maga ezt honnan tudja?- Hát, ami azt illeti - így a sofőr ismét egykedvűen -, éppenséggel nem tudtam, csak gondoltam. - Kicsikét eltűnődött, majd folytatta. - Hát éppenséggel az is mesterség, már mint a kútásás, s lehet, hogy nem is könnyű...- Nem ám! De még menynyire, hogy nem könnyű mesterség! - mondta élénk-öntuda- tosan a kútásó, és szerfölötti büszkeség csendült ki a hangjából. A sofőr ismét tűnődött egy kevéskét, majd azt kérdezte:- És aztán mihez akar itt kezdeni ezzel a mesterséggel?- Hogy hogy mihez akarok kezdeni?! - csattant fel a kútásó. - Kutakat fogok ásni, hiszen ez a mesterségem, s ezért küldtek ide. Azt fogok ásni, kutakat!- Azt lehet - így a sofőr -, csak az a kérdés, hogy kinek. Merthogy itt már minden háznál van kút. A legtöbbnél kettő is, némelyiknél meg éppenséggel három. S mind egészséges, jóízű, hideg vizű kút. Nekem igazán elhiheti, hiszen majdnem negyedszázada járom ezt az útvonalat, s úgy ismerek errefelé minden falut, mint a tenyeremet. Ezt meg pláne, hogy jól ismerem. Ezért mondom, hogy van itt már kút elég...- Engem az nem érdekel - berzenkedett a kútásó. - Engem egyáltalán nem érdekel, hogy van-é kút, s hány van. Engem azért küldtek ide, hogy kutakat ássak, és kutakat fogok ásni. Nekem erre papírom van. Pecsétes papírom! Ha nem hiszi, megmutathatom.- Az más - mondta elgondolkodva a sofőr -, ha pecsétes papírja van, az akkor egészen más. - Kidobta a csikket az ajtón, és újabb cigarettára gyújtott.- Ami pedig azokat a kutakat illeti - hangoskodott a kútásó - nos, majd meg fogjuk nézni, ellenőrizni fogjuk, hogy ki ásta,' mikor ásta, miért ásta, és milyenre ásta?! A vizet is ellenőrizni fogjuk.- Mondom, rendes, jó kutak azok - így a sofőr. - Jó, hideg vizűek.- Azt majd meglátjuk - harci- askodott a kútásó. - És különben is: kút és kút között nagy a különbség, mint például motor és motor között is. Mégpedig nagy különbség. Vagy nincs igazam?- Hát, ami motorokat illeti, az már igaz, hogy motor és motor között nagy a különbség. De, hogy kút és kút között is?...- Márpedig így van - szögezte le a kútásó, azzal vette a táskáját, és lecipekedett a buszból. - Viszontlátásra - mondta hetykén, s elindult a községháza felé.- Viszontlátásra - dünnyögte a sofőr, s tűnődve nézett a cipe- kedő emberke után. - Még hogy kút és kút között... 2. Szóval, maga az új kútásó - mormogta a tanácselnök, és álmatagon nézett el a kisember feje fölött, ki valahová, a légypiszkos ablakon túlra.- Igen, én vagyok a kútásó - válaszolta készségesen az emberke. - Harmath Ágost kútásó mester.- Sok jó kutunk van már - szólalt meg kis idő múltán és elmélázva az elöljáró, ki elfelejtette hellyel kínálni a kútásót. - Minden portán van kettő-három, s mind jó, egészséges, hideg vizű kút. De gondolom, ezt már tudja, mondta a sofőr.- Igen - válaszolta sietve Harmath Ágost kútásó -, említette, hogy van itt már kút is bőven, de hát ez, ugyebár, engem nem befolyásolhat, mert nekem kérem, pecsétes papírom van arról, hogy kutakat kell ásnom ebben faluban. El is felejtettem megmutatni a papíromat, elnézést - és kotorászni kezdett a zsebében. Végre előkerült a pénztárcája, s belőle az okmány. - Tessék parancsolni. A tanácselnök elvette a papírt, nézegette. - De hát, miért nem ül le? - szólalt meg aztán. A kisember leereszkedett egy székre. Egy nagy fekete légy keringett a szobában, mérgesen zümmögve.- Szép nagy pecsét van a papírján - szólalt meg aztán az elöljáró. - Ekkora szép nagy kerek pecsét még egyetlen kútásónk papírján sem volt. Ennek igazán örülök...- Már elnézést - szólt közbe a kútásó -, de tulajdonképpen milyen kútáskról van szó?- Hát a mi kútásóinkról, akiket küldtek, s akik a kútjainkat ásták. Mondhatom, mindahány becsületesjó mesterember volt. nem kellett csalódnunk bennük. Reméljük, magában sem kell csalódnunk, főleg, hogy ilyen nagy pecsét van a papírján. - Maga elé tette az okmányt, tűnődött egy kicsit, majd elkiáltotta magát: - Gergő, te! A szomszédos szobából egy púpos, bal lábára erősen bicegő, tizenöt-tizenhat éves forma legényke szaporázott elő.- Eridj, Gergő fiam, és hirdesd ki a faluban, hogy megérkezett az új kútásó - mondta a feszülten figyelő legényecskének az elöljáró.- Na, mit kell kihirdessél, Gergő fiam?- Azt, hogy megjött a kútásó, Gergő fiam - válaszolta vigyorogva a legényke.- Jól van, Gergő fiam, nagyon jól van - szólott elismerőleg a tanácselnök, s azzal a legényecske elszaporázott.- Mi minden kútásóban megbízunk - mondta később az elöljáró- magában is megbízunk.- Megtisztelve érzem magamat- így Harmat Ágost -, s igyekezni fogok, hogy...- Nem kell igyekezni - szólt közbe az elöljáró -, mi megbízunk magában is... 3. Mire a közeli legelőkről megjött a bivalycsorda, már mindenki tudta a faluban, hogy megérkezett az újabb kútásó.- S mekkora pecsét van a papírján! - magyarázta a korcsmáros. - Nagy dolog ez, nekem elhihetik. Ekkora nagy pecsétes papírja még egyik kútásónknak sem volt, pedig hát volt kútásónk elég. A z ivóban, a hosszú, kecskelábú asztaloknál ülő nagydarab, napszítta, szélcserzette arcú férfiak egyetértőén s megnyugodva bólogattak... Molnos Lajos: Mire megjött a bivalycsorda *
