Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-04 / 283. szám
A Jász-kun Kakas Hírmagyarázata „Rádiókapcsolatot tartottak egymással a szajoli betörők.” Őket nem érdekli a médiaháború. * „Ezüstdénárok kerültek elő Jászalsószentgyörgyön, a szántóföldből.” Mondja valaki, hogy csődbe került a mezőgazdaságunk! * „Jövőre lesz telefon a Tiszazugban.” Legalább a megyénk egy zugában lesz már telefon! * „Kevés volt a vendég a Tisza-tó partján.” Legközelebb ki kell írni a tó végére: „TISZA-TÓ FREI”. * „Kié lesz a mezőtúri kórház?” Hamleti kérdés: hát nem a betegeké? * „Füreden drága a mozi.” Nézzék inkább a parlamenti közvetítéseket - az valóságos ingyenmozi! * „Találkozóra várják Szolnokon a cukorbetegeket.” Csak a „cukros bácsikat” nem! * „Besenyszögön bált tartanak a véradók.” De reméljük, ott nem fog vér folyni. * „Mélyponton a baromfitenyésztés.” A Jász-kun Kakasra ez természetesen nem vonatkozik!-dolá-Asztalfőn ült a meglepetés WKm Ruha teszi az embert Kábeltelevíziós riporterkedésem mindig szolgál meglepetésekkel. Hiába mondták szigorú tekintetű, rendíthetetlen peda-. gógiai igényességgel bíró tanáraim, amikor Karinthy Frigyest is megszégyenítő halandzsáimmal próbáltam feleleteimkor a tudatlanságom okozta fájdalmaikat enyhíteni, hogy „Jobb lett volna készülni, fiam!”. Hát bizony nem is tagadom, hogy ennek az igazságáról győződtem meg a múlt héten, mikor is egy fárasztó, nehéz napom után még feladatot vettem a nyakamba. A városi televízió számára elvállaltam egy riport készítését. Igaz, hogy ez még egy valóban „mezei” elektronikus média, de akkor is illett volna készülnöm, mert fura dolog történ velem. Hogy is szokták mondani? „Bokából” akartam megoldani a feladatot. Kezdés előtt tíz perccel szédültem be a helyszínre, ami történetesen egy étterem volt. Idegességemre jótékony hatással volt, hogy felfedeztem a „stáb” egyetlen hadra fogható operatőrét, aki már serényen tette a dolgát. Akadt segéderő is, aki - beírva ezzel magát a kábeltelevízió történelmébe - jobb híján jupiterlámpa-tartóként funkcionált. Egy szó, mint száz - mielőtt rátérnék a folytatásra -, leszögezem, hogy ez a technika sokáig nem fogja még munkára sarkallni a nagyvilág elektronikai cégeinek ipari kémeit. De én sem voltam ám olyan formában, hogy sziporkázó ténykedésem riadalmat keltsen a Vitray és Friderikusz família háza táján. Frizurám sem volt olyan „rózsagyurisan ápolt”, ruházatom pedig nem éppen az alkalomra készült. Borostás „totál képemről” nem is beszélve: egy Wilkinson reklámban, beugrófiúként is csúcsgázsit kaptam volna érte. De vissza a lényegre! Nem volt senki, aki helyettesítsen, így nekifogtam, annál is inkább, mert az operatőr kolléga is figyelmeztetett erre: most jön a riport! „Ám jőni fog, ha jőni kell” elszántságával elindultam az elnökségi asztal felé, melyen az ünnepséget követő vacsora maradványai szolgáltak anyagot a „vágóképekhez”. Az asztal mögött helyezkedett el a tipikusan lakodalmas indíttatású zenekar, jelentős számú decibelekkel nyomatékot adva tudásuknak. Kezemben a mikrofonnal, orrom alatt sűrű udvariassági gesztusokat mormolva a díszvendégek közé telepedtem. Hál’ Istennek volt szabad szék. Említettem volt, hogy felkészültségi állapotomat csak mínusz előjellel regisztrálhatták volna a mérőműszerek. Ez volt az oka, hogy zavarom tovább fokozódott, amikor tudatosult, a relatíve üres agyamban, hogy túl sokan ülnek az asztal körül, akikről halvány lila fogalmam sem volt, hogy kik lehetnek. Ekkor jött az ötlet. A megmentő! Egy igazi, magyaros huszárvágással, miután felvillant a felvétel kezdetét jelző piros fény, megkértem az ünnepség háziasszonyát, akit szerencsére régóta ismerek, hogy név szerint mutassa be beszélgetőpartnereimet. Nem is lett volna semmi baj, ha értettem volna mindent. Ám az egész valahogy így játszódott le: Vagy a családi névnél csapott közbe a gitár, vagy a keresztnevet zavarta a harmonika. A legborzasztóbb azonban az volt, hogy a beosztások elhangzásával egyidejűleg érkezett mindig egy fergeteges dobszóló. Bamba pofával színleltem tovább a bölcs kérdezőt. A kármentés egészen az asztal túlsó sarkáig sikeredett. Ott kiszúrtam magamnak egy jól öltözött, „rózsagyuris” frizurájú urat, aki ráadásul az alkalomhoz illő ruhát is vett fel. Csak Ő lehet! - villant át az agyamon, és szakmai igényességemet fitogtatva, kigondoltam valami nagyon odaillő kérdést; majd hozzáléptem:- Legyen szíves, értékelje a rendezvényt! - A kiválasztottam mély megrökönyödéssel a szemembe nézett, majd kábulatából felocsúdva így válaszolt:- Ne haragudjon, én a sofőr vagyok!- Nem baj! Azért érezze nálunk jól magát! - préseltem ki magamból a romba dőlésem előtti utolsó értelmes szavakat, és teljes megsemmisülésem tudatával poroszkáltam el az asztaltól. Az operatőröm azóta öszsze-vissza kaszabolja a videoanyagot, hogy kihozzon belőle valami értelmeset. Sehogy sem tudja megoldani, hogy én ne okvetetlenkedjek valamelyik képsoron. Pedig az lenne az igazi megoldás. Mit lehet ehhez hozzátenni? Nem sokat. Legfeljebb annyit, hogy legközelebb készülök. Ha még igényt tartanak a munkámra a kábeltévénél.-percze-Szociális segély ó^ Változnak az idők A különc Mai Mikulás _EL ■ fftttlttlll £ - Te is mindig olyan vállalkozásba fogsz, amelyik csak viszi a pénzt Szöveg nélkül Tisztázzuk először, hogy a pártállam idején irkált-e titkos jelentéseket Mikulás kollégáiról? 1
