Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-29 / 303. szám

1993. december 29., szerda Kultúra 5 A tévé képernyője előtt Jócskán túl a háromnapos ünnepen s fél szemmel már a szilveszteri program felé ka­csintgatva tekintek vissza a te­levízió karácsonyi műsorára; főleg arra, ami a tarka soka­ságból utólag is figyelmet ér­demel - szerintem. Karácsonyi tarkaságok Mert az természetes, külö­nösebben szót alig érdemel, hogy ezeken a napokon a fő­szereplő a szeretet meg a gyermek, illetve a kettő együtt, a gyermekszeretet, ami a legkülönbözőbb for­mákban helyet is kapott a pén­teki, szombati, vasárnapi kí­nálatban; továbbá az is meg­szokott, hogy a karácsony maga, az ünnep és a hozzá ta­padó szokások - itthoniak és nagyvilágbéliek - ugyancsak több filmben szólaljanak meg, vagy egyszerűen csak jelző­ként szerepeljenek egy-egy szórakoztató műsor címében. Hogy ezek között nem épp ünnepi is akadhat, mint pél­dául a Zenebutik, amely a Postabank, támogatójának di­cséretét zengte a betlehemi békesség ünnepén, az sem túlságosan meglepő, manap­ság bizony meg kell becsülni, aki áldoz a kultúra oltárán. S talán azon sem ütközhetünk meg túlságosan, hogy épp ez alkalommal indult útjára egy Balatonról szóló sorozat, el­végre a környezet védelme mindig időszerű, a kará­csonyeste miért is volna ki­vétel. Azután, ilyen műsorá­radatban még egy olyan lenge tartalmú riportfilmecske is elmegy, mint a ki mit tud?-osok thaiföldi turistaút­­járól készült képeslap (a fo­­lyónak is van hordaléka), s gyengéden megbocsátható a Helló, vasárnap szerkesztőjé­nek valamint műsorvezetőjé­nek is, akik afeletti örömük­ben, hogy immáron sikeresen vannak túl magazinjuk kez­deti nehézségein, most ma­gamutogató örvendezésre ra­­gadtadták magukat. / Abel a rengetegben Szívesebben és részlete­sebben tehát arról, amit az ünnepnapok műsorából nye­reségnek vélek, még ha teljes örömet nem is szereztek ne­kem. A szombat esti Hódító Pellére gondolok, a cannes-i nagydíjas, dán-svéd filmre, valamint Tamási megfilmesí­tett Ábelére; érdekes mód mindkettő főszereplője egy kamasz, és ámbár a róluk szóló művek időben, térben, hangvételben távol esnek egymástól, mégis valahogy szellemi rokonságban érzem őket. Ugyanis mindkettő „hő­sének” végső szándéka: meg­hódítani a világot. Ezzel a vággyal indul útnak apját is elhagyván az okos Pelle, és hasonlót sejtetnek az eszes Ábel utolsó szavai is a film­ben, amikor hűséges társát, Bolha kutyáját imigyen biz­tatja: „Most megyünk, s meg­ugatjuk megint a világot!” Tamási regényének televí­ziós változatát karácsonyi ajándéknak szánta a televízió, s talán alkotója egy kicsit ma­gát is meg akarta vele ajándé­kozni, hisz Mihályffy Sándor csaknem tíz éve várt erre a pillanatra, hogy elkészüljön és bemutathassa az író halha­tatlan remekművét; amelyről - bár erényeit senki nem vi­tatta - mégis kevés szó esett valahogy az elmúlt évtize­dekben. Talán témájának, tár­gyának egyes elemei miatt, hisz a székely fiú, Ábel és a melléje rendelt román csend­őr, Surgyelán „kapcsolatá­nak” ábrázolásában nem ne­héz felismerni a jelképes tar­talmat: az Erdélyben élő két különböző nép érzelmi viszo­nyának kifejezését. Mi taga­dás, a regényhez képest Sur­gyelán rajzában még most is érezhető bizonyos tapintat, visszafogottság, kevésbé fé­lelmetes és gyűlöletes ez az alak, inkább falánkság és bumfordiság jellemzi s nem annyira az alattomos gonosz­ság, amellyel végtére is min­den bajt ő okoz a mi Ábe­lünknek: nyomorgatja gyako­risággal, ő eteti meg vele a büdös sascubákot, hogy aztán belebetegedik Ábel, az a sas öli meg a fiú macskáját, me­lyet ő lőtt meg és hozott a házba, s az vágta ki Bolha ku­tya egyik szemét is, majd ri­asztotta világgá, ő fogyasz­totta el titokban Ábel egyetlen kecskéjét és vitte magával a fiú puskáját, csövében az el­dugott pénzzel - tengernyi ke­serűség, s mind tőle szárma­zik! Ehhez képest a filmbéli Surgyelán bizony jámbor mackónak tűnik csupán, brummog-brummogat, emel­geti mancsát, de láthatóan ütni nem akar. Az igazi gondot azért még­sem ez jelenti, sokkal inkább az, amit a kecske fára akasz­tott, lerágott csontjával is jel­lemezhetnék, némi túlzással és sántító hasonlattal, hogy tudniillik a regényből is csu­pán ennyi maradt, a cselek­ménycsontváz, mire a képer­nyőre került, eltűnt az eredeti mű gondolati, stiláris, kifeje­zésbeli gazdagsága. A forga­tókönyv - Kányádi Sándor jegyzi - talán túlságos tiszte­letből a regényből csupán a dialógusokat csippentette ki, szó szerint átvéve őket, de a képek nyelvén már nem tud­ták megfogalmazni azt, ami a párbeszédek hátterét alkotja, azt az írói-szemléleti bölcses­séget, amely a történtekből, il­letve azok nyomán született, s felismerések formájában jele­nik meg Ábel gondolataiban. Amitől oly varázslatos az egész! Sajnos, az alkotóknak nem sikerült átkölteniük filmre Tamási regényét, csu­pán képernyőre vitték, hűség­gel, de szegényesen. Amikor el kell ismernünk, hogy a filmben igazi székelyt látunk és hallunk, hiteles kör­nyezetben - ennél valóságo­sabbat tényleg találni már nem lehetett volna, ugyanak­kor ezen a természet adta tu­lajdonságon túl hiányohatjuk Ilyés Levente megjelenítésé­ben azt a gazdagságot, ami benne van a székely Ábelben is, de megtalálható a Hargitán túl is, az emberben. Az ő Ábelje kissé monoton, egy­síkú, sok esetben túlzottan is szenvtelen. Élvezzük fizikai valójának természetességét, de nem élvezhetjük benne a játék színességét, az ebből fa­kadó teljesebb érzelmi való­ságot. Azt, ami például oly magával ragadó a hasonlóan székely tárgyú és eszmeiségű Emberek a havason-ban, mely az Ábel-film édestestvérének is mondható. És mégis, minden kifogás, ellenvetés ellenére, jó, hogy megszólalt ez a hang a kará­csonyi tarkaságok egyvelegé­ben, mely messziről érkezett, de az erdélyi havasok friss, üde leheletét hozta, és annak a vágyát ébreszti, hogy kézbe vegyük Tamási könyvét újra, és élvezhessük mint a gyö­nyörű teljesség forrását; hogy vele együtt keressük az igaz­ságot, a tiszta, szép élet igaz­ságát, amely, ahogy Tamási mondja: „Széjjel van az szórva, miként az emberiség a Föld kerekén.” Az Ábelen kívül még két tartalmas híradást kaptunk az ünnepnapokon a székelység életéről; péntek délután egy riportdokumentum-film Ábel mai utódait szólaltatta meg, vasárnap este Széki lassú címmel a Gulyás testvérek filmjét sugározta a televízió, mely az idők változásában mutatta be a székelyföld szí­nes világát. így valóságos székely szólam alakult ki az ünnepnapi műsorok kórusá­ban. Valkó Mihály A kollégák elismerése a legnagyobb kitüntetés Szolnokon az év színésze Kátay Endre lett Legutóbbi nagy sikerű szerepében, A nyugati világ bajnokában (Fotó: Korányi) „Vadászat lázában” A Békés Megyei Hírlap szer­kesztőjének, Lovász Sándornak a Vadászat lázában/Gelvács címmel jelent meg első könyve a napokban. A könyve első ré­szében izgalmas, olvasmányo­san megírt történetek szerepel­nek, a másodikban pedig egy vadászterület több évtizedes kálváriájának dokumentumai elevenednek fel. Segítségükkel bepillanthatunk abba, hogyan intéződtek a dolgok ebben az országban, a földi hatalmassá­gok döntéseit milyen megfonto­lások motiválták. A Magyar Vadászlap felelős szerkesztője, Homonnay Zsombor a könyv­höz írt előszavában egyebek között a következőket írta: „...Ha valakit közelebbről meg akarsz ismerni - tanított egykor apám -, menj el vele va­dászni. Sok évtized elteltével sokat gondoltam erre a mon­dásra, mert igazságát számta­lanszor megtapasztaltam. A sors úgy hozta, hogy a szerző­vel sosem vadásztunk együtt, egészen addig, amíg a kéziratot az utolsó betűig el nem olvas­tam. Ezek után már vannak kö­zös élményeink, és ezt kívánom minden Tisztelt olvasónak is. Meggyőződésem, hogy akinek a vadászatról csak felületes, di­vatosan elmarasztaló vélemé­nye alakult ki - korántsem vé­letlenül -, ezúttal bőven kap esélyt a bepillantásra. Maga dönthet még akkor is, ha ez elő­ítélettől még nehezen szaba­dul. A szerző vérbeli „újdon­­dász”-lelkesedéssel, rácsodál­­kozással osztja meg élményeit az elbeszélésekben. Külön ér­dekessége a kötetnek Gelvács vadászterületének precízen ösz­­szeszedett dokumentumokon alapuló története. Hiteles kor-, kortörténet ez, melyben nem a szereplők hanem a képviselt vé­lemények az érdekesek. Egy végleg letűnt világ belső műkö­dési mechanizmusának folya­mat ábrája is lehetne, ahol a jó­zan ész ellenére végződnek a te­lefonvonalak, sajátos öntörvé­nyek alapján áramlik az infor­máció, szinte csak ló- és bakug­rásokkal hoznak döntéseket...” A könyvet az izsáki Kontroll Gmk adta ki. Kátay Endre színművész kapta az idén a Bodex kereske­delmi cég jutalmát, a Bo­­dex-aranygyűrűt. A szép mívű fekete köves pecsétgyűrű jól mutat a nyugdíjkoron túl is fia­tal Kátay Endre kezén. A kitün­tetés átvételekor vele volt egy életen át hűséges társa, a fe­lesége, Tériké. A hétfőn átvett Bodex-gyűrű kapcsán az aláb­biakat mondotta a meghatott színművész:- A kollégák elismerése a Mit tudunk a cipészről, a csizmadiáról? A der Schuma­­cherről, a der Shusterről, ahogy a német nevezi őket? Melyik volt előbb? A cipész vagy a csizmadia? A cipő szó közép­kori német eredetű. Első előfor­dulását 1380 tájáról a Königs­­bergi Töredékből ismerjük. A cipész csak a múlt század első félében kezdett a mezővá­rosokban, majd falvakban meg­jelenni. Eleinte még gyakran egyet jelentett a „német vargák­kal”, akik nyugati divatok sze­rint finomabb lábbeliket, női és férficipőket készítettek. A ci­pészmesterség a XIX. század második felétől napjainkig a fa­lusi kisiparosság egyik jellegze­tes alakja volt. A városi divat­legnagyobb kitüntetés. Nagyon meglepődtem, amikor láttam a nevem kiírva, hogy rám szavaz­tak.- Titkos szavazás volt?- Hogyne, persze, én is részt vettem benne. Megmondom, én kire szavaztam. Mucsi Zolira. Jó színész, nagyra becsülöm. Amikor az eredmény kiderült, nagyon meglepődtem, és na­­gyon-nagyon meg is örültem. Rendeltem tizenkét üveg pezs­gőt, és Mucsi Zoli volt az első, hoz igazodó cipészek egyes vi­dékeken jelentős ízlésformáló hatással voltak a paraszti, de még inkább a női lábbelivise­letre. A tisztes iparnak és művelői­nek mindig is helyet adtak az abonyi múzeum munkatársai, csakúgy, mint nemrégiben egy szinte kihalónak, a cipészmes­terségnek. A műhelygyűjte­mény gazdagodott még Király Béla, Mészáros Lászlóné, Gönczöl Ferencné és Nagy Fe­renc által adományozott eszkö­zökkel. A kiállítás megrendezé­sében Nagy Ferenc cipész járt élen. Abonyban az 1773-ban alakult csizmadiacéh azt bizo­nyítja, hogy szépszámú iparos űzte ezt a mesterséget. Az aki gratulált. Volt olyan kolléga is, aki azt mondta: én nem rád szavaztam, Bandi bácsi, de na­gyon örülök, és szívből gratulá­lok. A színész, az egy különös fajta. Nehezen mondja ki a má­sikra az elismerő szavakat, de a tehetséget nagyon nagyra tartja, megbecsülését képes kifejezni ilyenformán is. Ezért tartom én a legnagyobb elismerésnek a kollégák szavazatát. atyamester, Dobozi György le­származol itt éltek, s a család köztiszteletben álló tagjaitól, Dobozi Béla bácsitól került az abonyi múzeumba az a réz pe­csétnyomó, amely közel 220 éves. Jelenleg Abonyban nyolc nyugdíjaskoron túli cipész is­meretes, a fiatalok közül csak kettő. Ha a korábbi évtizedeket nézzük, jelentős volt a csizma­diák száma, de ahogy telt-múlt az idő, változott a divat, mind­inkább a cipészek kerültek elő­térbe. A cipés^mesterségre ma is szükség van - állapítja meg Győré Pál múzeumvezető, ki­nek gyermekkorában, apáink­­kal-anyáinkkal együtt váltóci­pőre sem tellett. B. Zs. K. SZ. Cipészmühellyel bővült az abonyi múzeum Az irodalom és a képzőművészet füredi mindenese mmmm mm Százötven éve született Szana Tamás 1844. január elsején fiú­gyermek születése örvendez­tette meg Szana Pálnak, He­­ves-Külső-Szolnok vármegye alispánjának háza népét. A Ti­szafüred melletti nemesi udvar­házban magánnevelők keze alatt sajátította el a kis Tamás a legszükségesebb alapismerete­ket, hogy aztán a híres debre­ceni kollégiumban folytassa ta­nulmányait. Az eminens diák már középiskolás korában az önképző kör egyik legaktívabb tagja. A festészet iránt érzett erős vonzalmát jogi tanulmá­nyai alatt még inkább az iroda­lom iránti érdeklődés váltja fel. 1864 és 67 között a debreceni Hortobágy című lap munkatár­saként már kapcsolatot teremt a pesti irodalmi élettel. Műfordí­tások, bírálatok, esztétikai dol­gozatok, írói jellemrajzok ke­rülnek ki tolla alól. Bár jogi ta­nulmányait sikeresen befejezve ügyvédi vizsgát is tett, a jogi pá­lya helyett az irodalmat vá­lasztja. 1867 júniusától haláláig Pes­ten él, s egész életét kitölti az írás. Különböző lapokban sorra jelennek meg tárcái, kritikái, ismeretterjesztő cikkei. Már ek­kor érződik írásainak legfőbb irányzata: az újságok lapjait forgató polgár irodalmi-művé­szeti érdeklődésének felkeltése. Rövid ideig szerkeszti is a Szép­­irodalmi Közlönyt olyan mun­katársakkal, mint pl. Tolnai La­jos, Ágai Adolf, Endrődi Sán­dor, Szász Károly. 1871 januárjától új iro­dalmi-szépművészeti folyóira­tot indít, a Figyelőt. Az első szám szerkesztőségi cikkének idézésre érdemes helyzet­elemző gondolata meghatá­rozza a lap irányát is: „A sza­badság és műveltség egymást kiegészítő fogalmak... s vala­mint művelődésről nem lehetet ott szó, ahol a szellemet láncok nyűgözik, úgy valódi műveltség nélkül valódi szabadság nem képzelhető.” Új vállalkozása az Otthon c. szépirodalmi és isme­retterjesztő lap szerkesztése, majd 1874-ben az „írói és mű­vészi kör” megalapítása, mely­nek elnöke Szigligeti Ede, tit­kára pedig Szana Tamás lesz. A kör, amelynek tagjaiból majd 1876. november 23-án a Petőfi Társaság is megalakul, azt a célt tűzte maga elé, hogy az Akadémiától és a Kisfaludy Társaságtól nem méltányolt írókat, költőket, valamint a fia­tal művészeket egyesítse az iro­dalom és a művészet érdekeinek szolgálatára. Szana Tamás nevét ekkor már számos tanulmány, könyv tette ismertté, köztük a több új elemet tartalmazó Csokonai életrajza, a Leopardi, Poe, Bums, Heine, Lenau életművé­vel foglalkozó Nagy szellemek, a szerzőjének egy vaskos téve­dése miatt sok kellemetlen órát szerző Moliere élete és művei, az esztétikai tanulmányait ösz­­szegző Vázlatok a széptan és irodalomtörténet köréből, va­lamint A két Kisfaludy. Irodalomszervező és írói munkásságának köszönhetően ő lesz és marad harminc éven át a Petőfi Társaság főtitkára. Egy­ben társszerkesztője a Petőfi Társaság Lapjának, majd annak megszűnte után 1879-től szer­kesztője a Koszorúnak. A havi folyóirat a Petőfi-kultusz legje­lesebb ápolója marad. A nyolcvanas évek derekától a szerkesztői munkától meg­válva a magyar irodalom kül­földi népszerűsítésén munkál­kodik. A kortárs magyar költé­szetről, a novellista Mikszáth­­ról, Vajda Jánosról jelennek meg tanulmányai német és francia lapokban. A nyolcvanas évek végén ugyan sorra jelennek még meg irodalomtörténeti írásai (Ma­gyar költők szerelmei 1887, Újabb elbeszélők 1889, Pető­­finé Szendrey Júlia 1891), de érdeklődése egyre inkább a képzőművészet felé fordul. Itt is az egész magyar közönség fi­gyelmét akarja a képzőművé­szet jeles alkotásaira irányítani, hogy „a műápolás ne csak fény­űzés, hanem a műveltebb szel­lemek szükséglete legyen.” Ezt a célt igyekszik szolgálni egymást követő képzőművé­szeti tárgyú ismertetéseivel, a 19. századi magyar képzőmű­vészet alkotásaiból összeállított albumokkal. Közülük is ki­emelkedik az 1890-ben írt A magyar művészet századunk­ban, majd a tíz évvel később megjelent és 235 szövegképet és 30 mellékletet tartalmazó 100 év a magyar művészettör­ténetből. A Magyar műtörténeti monográphiák sorozatban Izsó Miklósról, Markó Károlyról, Jankó Jánosról írt tanulmányai érdemelnek figyelmet. Közre­működik a Pallas Lexikon kép­zőművészetről szóló cikkeinek megírásában, és sokat tesz a kortárs magyar képzőművészet külföldi népszerűsítéséért is az ottani folyóiratokba írt ismer­tetéseivel. A századforduló tá­ján sokszor utazik Olaszor­szágba, különösen „vágyai örö­kös Mekkájába”, Velencébe. Élményeit két könyvben is megörökítette. Személyes kap­csolatai révén pedig Olaszhon­ban is propagátora lesz a ma­gyar irodalomnak. Érdemei el­ismeréseként a Kisfaludy Tár­saság is tagjai közé választja 1901-ben. Székfoglalóját a ma­gyar tájképfestészetről tartja meg. Még ebben az évben az Uránia Színház igazgatója lesz és marad 1908. február 22-én bekövetkezett haláláig. Jóllehet Szana Tamás írói, irodalomtörténeti, műtörténeti alkotásai elmaradnak művészeti és tudományos életünk csúcsai­tól, a magyar műveltség érde­kében kifejtett 30 esztendős ön­zetlen tevékenysége minden­képpen megérdemli a jogos megbecsülést; irodalom- és művészetnépszerűsítő munkás­sága pedig tőlünk - kései utó­doktól szűkebb pátriájában - a tisztelgő főhajtást születésének 150. évfordulóján. Szurmav Ernő TIT megyei elnöksége

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents