Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-28 / 302. szám
1993. december 28., kedd Hazai tükör 5 Újabb kényszerpályák? Tehetetlenségre kárhoztatott önkormányzatok Négy fal közé zártan is ablakot nyitott a világra „Segíts, hogy én is adhassak!” Egy-egy régión belül a peremre sodródott falvak a legkülönfélébb hátrányok között élnek, s ha ezek közül akár csak néhányat választunk is ki, minduntalan az elmaradottság, a gazdasági, kulturális süllyedés jelenségeivel szembesülünk. Ebből a szempontból is tanulságos Jász-Nagykun-Szolnok megye. A hivatalosan elismert másfél tucatnyi hátrányos helyzetű település - az infrastrukturális fejletlenségtől egészen az újratermelődő analfabetizmusig - riasztóan szomorú képet mutat. De megdöbbentő a helyzetük akkor is, ha a holtpontról való elmozdulás esélyeit vesszük szemügyre. Mert önkormányzataik - melyek vitathatatlanul döntő szerepet játszanak az adott település sorsának alakulásában - éppúgy tehetetlenségre kárhoztatottak, mint ahogyan azok a kezdeményezések sem hoznak túlságosan nagy eredményt, melyek az önerőre való támaszkodás kényszerű körülményeit veszik alapul. Nem is csak azért, mintha a kistáji együttműködésnek - egyebek között a Tiszazugban - ne lennének egyáltalán esélyei, hanem mert a visszahúzó gazdasági, szociális és kulturális tényezőket egyik évről a másikra lehetetlen felszámolni. Amíg az önkormányzatok működési zavarai napról napra halmozódnak, az évtizedekre visszanyúló hátrányokkal együtt olyan zárványhelyzetet idéznek elő, melyből képtelenség kitömi. Aligha kell ehhez más példát említeni, mint a falusi munkanélküliség megállíthatatlan növekedését. Miközben a regisztrált munkanélküliek száma csökken, úgynevezett jövedelempótló támogatásra egyre többen szorulnak. Ha figyelembe vesszük, hogy Tomajmonostorán már tavaly is csaknem százharmincán, Vezsenyben közel nyolcvanan, Kétpón százan, Nagyréven ötvenen, Tiszasülyön pedig százötvenen voltak munka nélkül, a véletlenszerűen kiválasztott települések önkormányzatai kétségkívül nehéz helyzetben vannak. Valahonnan mégiscsak elő kell teremteniük a segélyezéshez szükséges pénzt, miközben közintézményeik fenntartására egyre kevesebb jut. Végül is az az állapot áll elő, hogy a gazdasági kényszerek fogságában sem demokratikus, sem bürokratikus intézményként nem tudnak működni. A tekintélyelvűség és a merev hierarchizáltság közigazgatási gyakorlatához pedig nincs értelme visszatérni. Valójában arról van szó, hogy az ezer-ezerötszáz fős falvak önkormányzatai újra kiszolgáltatottá váltak. Nyomás már nem felülről helyeződik rájuk, hanem a lakópolgárok irányából, akik a gondoskodó szerepben reménykednek, jóllehet a segélyekre, a szociális járadékokra szánt pénzforrások végzetesen beszűkültek. (Az önkormányzati költségvetés húsz százalékát sem éri el az ezekre elkülönített összeg.) A működési zavarok felszínre kerülésében éppen az utóbbi körülmény a legdöntőbb. Habár kezdetben úgy tűnt, hogy a halódó tanácsrendszert felváltó önkormányzatok sokkal eredményesebben működnek, az elmúlt három év tapasztalatai mégis azt igazolják, hogy képtelenek voltak kiépíteni az önműködés hatékony elveit és gyakorlatát. Külső kényszerek miatt is, s részben abból adódóan, hogy az önkormányzatok az ígérgetések csapdájába kerültek. Túlontúl könynyűnek lászott a rendszerváltás, miközben a párt- és családi harcok következtében az önkormányzati testület tagjai legfeljebb színt cseréltek. S itt nem elsősorban arra kell gondolni, hogy a függetlenként indult tanácselnökök közül számosán lettek polgármesterek, hanem sokkal inkább arra, hogy ígéreteiket nem tudták valóra váltani. Legalábbis nagy részüket nem. Kivéve a korrumpálódás és az egyéni boldogulás távlataiban gondolkodókat, akik kisebb-nagyobb fejlesztési összegeket mégiscsak szereztek falujuknak. Már amennyien sikeresen pályáztak. Tornatermet vagy dögkutat építtetnek, s esetleg szívvel-lélekkel részt vesznek az agyonreklámozott távközlés- és gázvezeték-fejlesztési programjaiban. Legfeljebb azok számára tűnhet mindez zavarónak, akik az önkormányzatok működését nem a viszonylagos előnyszerzések révén ítélik meg. Mert négy esztendő alatt mégiscsak fel kell mutatni valamit. Akár annak árán is, hogy a hátrányok nem mérséklődnek. Bármenynyire méltányolható is az, hogy kiépül a telefonhálózat, s minden lakásban vezetékes gáz van, a lakópolgárok közérzetét igazából az határozza meg, hogy van-e munkahelyük, képesek-e jövedelmükből megélni, tudják-e taníttatni gyermekeiket és így tovább. A polgármesteri hivatalok díszletei ugyan kicserélődtek, s a tanácsülést felváltotta a képviselő-testületi ülés, a segélyekért kopogtató polgárok száma azonban folyton emelkedik. Nyilván azért is, mert az államszocializmus évtizedei alatt kizsákmányolt falvak lakói képtelenek voltak annyi tartalékot felhalmozni, hogy a kilencvenes évek elejére- elviselhető színvonalon éljenek. Ezért fordulnak kérelmek sokaságával az önkormányzatokhoz, s ezért is reménykednek abban, hogy gondoskodni fognak róluk. Csakhogy mindez hiábavaló illúzió, hiszen az egészségügyi szolgáltatás vagy a közintézmények mégsem roskadhatnak teljességgel össze. Ha kimondjuk, ha nem, a rendszerváltás árát éppen azok a falvak fizetik meg, amelyeknek az újraépüléséhez munkahelyekre, beruházásra, jól működő szociális és kulturális intézményekre volna szükségük. Többszörösen is hátrányos helyzetben lévő kisfalvakat lehet a fejlődés esélyével hitegetni, ám ha az alapvető gazdasági és kulturális feltételek hiányoznak, a fejlesztési próbálkozások rendre kudarcot vallanak. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy abban a hatalmi struktúrában, melyben az önkormányzatok sokszor a demokrácia puszta kellékeiként jelennek meg, a peremre sodródott települések fennmaradása vagy megállíthatatlan sorvadása a legdöntőbb kérdés. Mert nem elsősorban az önkormányzati testületek politikai lojalitásán múlik, hogy az ezres-másfél ezres lélekszámú falvak számára kínálkozik-e a továbbélés lehetősége, hanem sokkal inkább azon, hogy a külső fejlesztési források milyen mértékűek lesznek. (A cikk annak a vizsgálatnak az alapján készült, mely a megyei művelődési és ifjúsági szolgálat keretében folyik a hátrányos helyzetű falvak viszonyainak megismerésére.) Kerékgyártó T. István Drágább lesz az Algopyrin és a Cavinton Hogyan emelkednek a gyógyszerárak? Az idén egy-egy magyar állampolgár átlag 620-630 forintot költött orvosságra. Az Országgyűlés jóváhagyása alapján 1993-ban a társadalombiztosítás 38 milliárd forintot fordíthatott volna gyógyszertámogatásra, ezzel szemben ez az öszszeg az év végére elérte az 50 milliárd forintot. A lakosság saját zsebéből további 12,5-13 milliárdot fizetetett ki a patikákban, pedig 1993-ban nem volt jelentős központi gyógyszeráremelés sem. Akkor mi okozza a mintegy 25 százalékos drágulást? Dr. Matejka Zsuzsanna, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár főgyógyszerésze szerint mintegy 400 új, a korábbinál drágább gyógyszer került forgalomba. A hazai készítmények az infláció, a külföldről behozott orvosságok pedig a forint idei ötszöri leértékelése miatt kerülnek többe. Az árak és tb-támogatás változatlanul hagyása mellett jövőre az egészségbiztosításnak mintegy 60-62 milliárdot kellene orvosságra költenie, ezzel szemben a rendelkezésre álló keret - idei áron számolva - csak mintegy 50,7 milliárd forint. Mindezek ismeretében elkerülhetetlen a gyógyszerek árának átlagosan 40 százalékos emelkedése. Ismerve a lakosság jövedelmi viszonyait, a Népjóléti Minisztérium gyógyszerészeti kollégiuma hosszas mérlegelés után határozott az egyes gyógyszerek áráról és a tb-támogatás arányáról. Dr. Hamvas József, a szaktárca gyógyszerészeti főosztályának vezetője megerősítette, hogy több mint 30 betegségcsoportban a rászorulók változatlanul térítésmentesen jutnak orvossághoz. Az epilepsziások, az inzulinnal kezelt cukrosok, a daganatos betegségekben szenvedők ezentúl sem fizetnek majd a gyógyszerért. A Magyarországon törzskönyvezett mintegy 2400 féle készítmény egynegyede, megközelítően 600 gyógyszer tartozik ebbe a kategóriába. Nem módosul a krónikus betegségek kezeléséhez alkalmazott gyógyszerek ártámogatása. A döntést hozó szakemberek úgy állapították meg az új árakat, hogy minden gyógyszercsoportban legyen olcsó, magasabb összeggel támogatott készítmény. Az orvosságok többsége azonban jelentősen drágul, mivel megszűnik vagy jelentősen csökken a támogatás, egyes gyógyszereknél pedig bevezetik a fix összegű hozzájárulást. Néhány példa: a Cavinton ára a 95 százalékos támogatással most 8,70, januártól viszont 45 forintba kerül. A főleg idősek által szedett tabletta ára a támogatás 15 százalékos csökkenése miatt lesz a jelenleginél ötször drágább. Megszűnik a Germicid végbélkúp eddigi 50 százalékos dotálása, januártól a gyerekeknek készített kúp 10,50 helyett 34 forintba kerül. A Mucopront szirup árához az eddigi 324 forinttal szemben jövőre csak 202,50-et ad a biztosító, így a mostani 230 forintról 398,50-re emelkedik az ára. Az Ulcerant az eddigi 95 százalék helyett, fix összeggel, 1824 forinttal támogatják, ez a változása azonban csak 2 forintos árnövekedést eredményez: 114 helyett 116 forintba kerül a hatvan darab tabletta. A fájdalom- és lázcsillapítókat 1994. január 1-jétől nem támogatja a biztosító, azokért az eddiginél jóval többet kell majd fizetni. A gyógyszerek árának átlagos 40 százalékos emelkedése miatt bizonyára mind többen kerülnek nehéz helyzetbe. Szociális indokok alapján a háziorvos javaslatára a helyi önkormányzatoknál igényelhető közgyógyellátási igazolvány, amelyre a népjóléti miniszter rendeletében felsorolt gyógyszerek térítésmentesen válthatók ki. Ferenczy Europress Sípos Erzsébet 1960. augusztus 25-én, Szentesen látta meg a napvilágot - egészségesen! Ezt az állapotot csupán féléves koráig „élvezhette”, mert akkor egy olyan sajnálatos eset történt, amit az orvosi szaknyelv műhibának nevez: az ügyeletes újszentgyörgyi védőnő - már eltávozott az élők sorából - a lázas, hat hónapos Erzsikének beadta azt a védőoltást, ami egyébként kötelező volt. Ám nem véletlenül volt tilos ezt a szérumot lázas állapotban beadni: a Heine Medin kór tünetei már egy hónap múlva jelentkeztek a csecsemőnél. A szülők, felhasználva utolsó fillérig összekuporgatott pénzecskéjüket, mindent megpróbáltak. Hatéves koráig kórházak egész sorát keresték meg, nevesebbnél nevesebb orvosokkal, szakértőkkel vizsgáltatták a kis Erzsikét, de eljutottak az európai hírű csehszlovákiai csontkovácshoz is. Sajnos a várt csoda elmaradt. A kór az újszentgyörgyi kis lakás négy fala közé zárta, az immáron 33 éves Erzsébetet, aki azért tett valamit ez ellen: levelezve és önszorgalomból, valóban vasakaratos erővel megtanult először oroszul, később szerb-horvátul, majd franciául, olaszul, németül és angolul is. Ritkán jut ki a kicsiny szobácskájából, ahol legtöbbször mechanikus írógépét üti, tanul, s ráérő idejében televíziót néz. Hogy kitáruljon számára a világ, mely kijelentést effektive is igazzá szeretné tenni. Mit tett ezért az elmúlt három évtizedben? Ezt próbálom röviden közzéadni: Anvuka ölében , ; V j járta ki a négy osztályt Sipos Erzsiké hatéves fejjel, az őt ért sok megpróbáltatás után - ezt nekem őszintén bevallotta - nem sok kedvet érzett az iskolához. „Nem is köteleztek arra, hogy iskolába járjak. Persze azt is jósolták, hogy nem élek tovább 15 éves koromnál - emlékezik vissza ezekre a nehéz időkre. Szerencsére azonban nem minden a megjósolt, beígért koreográfia szerint történt. Egyrészt, mert édesanyja ölében hordta el nap mint nap, az akkor még funkcionáló újszentgyörgyi iskolába, úgy, hogy többször hazanézett az órák alatt az Sípos Erzsébet soha, egy pillanatig sem adta fel állatokra. Másrészt - ezt elég, ha annyival lezárom, hogy Erzsiké a körülményekhez képest jól érzi magát. A lényeg az, hogy Lőrincz András tanár úr és felesége szívén viselte a nagyon tehetséges, okos kislány sorsát, aki már 10 éves korára jobban beszélt oroszul, mint a „távoli” Tiszaszentimre felső tagozatosai. Nem is lett volna semmi baj, ha nem repül el oly gyorsan az a 4 év, mialatt Erzsiké is megszerette a tanulást. Ám a felső tagozatot csak Szentimrén lehetett folytatni. Se tolókocsi, se pénz... Ä szülők nem hagyhatták ott az állatokat egy percre sem. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy Lőrincz tanár úr próbálkozásai is kudarcot vallottak: hiába vette meg az összes tankönyvet kis tanítványának, hiába korrepetált szívből és szeretetből, a bürokrácia nem engedélyezte az év végi vizsgát, hiába haladta meg Erzsiké tudása messze a többiekét. Ekkor mondta az Erzsiké által hőn szeretett tanár bácsi a következőt: „Nem az a lényeg, kislányom, hogy miről van papírod, hanem, ami fejedben van...” És Erzsiké fejében rend volt! 11-12 éves korára már megtanult társalgási szinten oroszul és szerb-horvátul. Hogy hogyan? Leveleket írt és kapott. Volt olyan nap, hogy 30-at is. A levelek jelentették a külvilágot Egyszer Németországból kaptam levelet, melynek a fordítása s főleg a megválaszolása egy kéziszótárral nagyon nagy gondot okozott számomra. Ekkorjöttem rá, hogy az önszorgalom sokszor nem elég. Levelező iskolába jelentkeztem, ahol dr. Farkas József tanár úrtól tanultam németül és angoHa összegyűlik a pénz az autóra, akkor majd valóban ablak nyí ük Erzsikének a világra lul. Ám még ez sem volt az igazi megoldás. Bevallom, hogy elég rossz tapasztalataim vannak erről az időszakról: hiába volt meg az önbizalmam, az akaraterőm, mégsem jutottam úgy előre, ahogy szerettem volna. Én továbbra is a négy fal közé zárva végeztem iskoláimat, úgy, hogy közben szüleimnek nagyon sokszor pénzt kellett kérni, kölcsönt kellett felvenni! Némettanári diploma bécsi segítséggel Tizennyolc éves korában valóban olyan fordulat történt az életében, amely mérföldkőnek tekinthető. A CB-rádiósok bécsi klubja kereste fel levélben, azóta már személyesen is - lehetőséget ajánlva a tanulásra. Persze ez is pénzbe került, de a bécsiek biztosították könyveket, tananyagot, kazettát. Hosszas tanulás után Erzsébet eredeti „Echte” osztrák nyelvvizsgát szerzett, amely feljogosítja a német nyelv oktatására. Persze az angoléra is, mert párhuzamosan végezte el a két tanfolyamot. Közben csak úgy levezetésként, megtanult franciául és olaszul is. Barátok, ismerősök keresték fel, volt, aki határozottan azzal a céllal, hogy nyelvet tanuljon tőle. És ő tanított: nagyon szívesen, szívvel-lélekkel, mert ezzel is új értelmet kapott eléggé hányatott, négy fal közé zárt élete. Nem a pénzért tette, hanem az emberek, barátok közelségéért, a külvilág „illatáért”, egy boldog tekintetért, egy simogatásért, mert a 25 forint, amit egy óráért kért, legtöbbször 2-3 órányi is volt. Ötezer forintos szociális segélye mellett ez még az alamizsna kategóriába sem sorolható, mégis akadt, aki egy nemrég róla készült tévériportfilm után roszszallóan nyilatkozott róla: „Örüljön, hogy egyáltalán taníthat!” Lelkűk és lelkiismeretük/ajta az ezt állítóknak. Ám Erzsiké szívében mély nyomokat hagyott ez a kinyilatkozás. Nem tanít azóta, pedig Abádszalókon is jó szívvel emlékeznek rá, ahol „vetésforgóban” hatvanfős csoportokat oktatott ingyen, sokszor éjjel 11 óráig. A tiszaszentimrei pedagógusnapon annyi virágot kapott, hogy a Szabadság út 6. szám alatti lakásukban nem volt elég váza, amikben azok elférnének. Pedig hivatalosan csak négy elemiről van papírja - amiről ő nem tehet. „írja meg, hogy én legfeljebb csak azért kérek segítséget, hogy adni tudjak! Ha valaki kételkedik a tudásomban, az ne vádoljon, hanem próbáljon ki” - mondta könnyekkel a szeme szegletében, amikor ez a tévés ügy felvetődött. Meg is érdemelné Erzsiké, hogy nyugodtan hagyják. Nemcsak ő, hanem nyugdíjas szülei is, akik ezelőtt egy sajnálatos üzemi baleset során elsőszülött fiukat, Dánielt elvesztették. Erzsiké maradt nekik, akire nagyon büszkék. Erzsiké maradt nekik, akihez karácsonykor Európa minden tájáról írtak üdvözlő, köszöntő sorokat, biztatva a továbblépésre, mert teljes értékű emberként kezelik. Sipos Erzsébet ennek akar megfelelni, s talán még egyszer tanítani is fog, mert a szentimrei községi önkormányzat, Beleznay Sándor polgármester előterjesztésében „Erzsikének Gépkocsit” Alapítványt hozott létre. Ha összegyűlik a pénz az autóra, akkor valóban ablak nyílik majd Sipos Erzsébetnek a világra, amit ő már a négy fal közé zárva is magához édesgetett. Hogy is fogalmazott? „Nem kértem én soha senkitől, csak azt engedjék meg nekem, hogy másoknak adni tudjak!” Ehhez kívánunk sok sikert, Erzsiké, az új évben! Percze Miklós
