Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-27 / 301. szám

1993. december 27., hétfő Húszon innen----tízen túl 7 Ifj. Farkas Gábor: Sápadtság Szürke égen csapongnak a varjak, Későn jött hírnökei a fagynak. Kinn vagyok . . . Az ég hideg havat szitál A fákra, a betonra, rád s rám. Szemben jössz, hófehérre hűltél, Míg nem szóltam, mindig elkerültél Félénken, mint milliónyi társadat. Gonosz, s jó testbe fagyott álmokat. Most itt vagy, én is itt vagyok, Szemed, látom, égi csillagként ragyog, Arcodra egészséges pír kerül, Most érzed magad emberül. S én is ... Nem úgy, mint ösztön hajtott állat, Aki, ha kell, lelegeli az ágat, Mert kiéhezve loholt az éveken át, Mert látta Kéz által pusztuló otthonát. Furcsa érzés vadnak, vadásznak lenni, Furcsa pásztorként, s bárányként élni. Flisz dala, s pengetője vagyok a lantnak, Része és egésze földi kalandnak. Mert ábrázatként, s álarcként élek, Kezem alól tébolyként szállnak ki a tények . .. Fliába érzem néha, suhogna fehér szárnyam: Testben élek, s így nálam Túl sok minden gyorsabb. Még azok is, amikre szót még ki nem mondtak. Idézhető idézetek A szleng az, amikor a nyelv feltüri az ingujját, beleköp a tenyerébe, és munkához lát. (Carl Sandburg, amerikai költő) Szeretem a munkát; lenyűgöz. Képes vagyok órákig ülni és nézni. (Jerome K. Jerome, angol író) Ha nincs gatyád, nem tudod felkötni. (Jeffrey Barnard, amerikai újságíró) Isten él - csak nem akar belekeveredni a dologba. (Graffiti) A moziban láthatjuk Tökéletes célpont- Hát akkor, a viszontlátásra. A hideg, karcos szél az ar­cába csapta a szavakat. Már a keményre fagyott földúton állt, a kis temető főutcá­ján.- Azazhogy ... - torpant meg az öregember a majdnem telje­sen behantolt sír mellett. A férfi felé emelte kesztyűs mutatóujját.- Azazhogy ... - de a férfitól sem választ, sem helyesbítést nem kapott. Zavartan beleköhö­gött hatalmas bőrkesztyűjébe, és folytatta a munkát. Amikor kész lett, szabályosra lapogatta az új dombot az ásóval. Megigazította a fehér szalagokat, a koszorúkat, szakértőn tett-vett a fehér már­vány kőtábla körül. Szabálysze­rűen és tapintatosan járt el, min­den tekintetben. A férfi zsebre dugott kézzel nézte a fiú sírját, aztán megfor­dult, és lassan, bizonytalanul el­indult a jeges földúton. A szűk ösvény kettészelte a sírhalmok szabályos rendjét.- Részvétem, uram - szólt utána még tisztes távolságból a nagykabátos, vén sírásó, ránco­sán és elégedetten, hogy rátalált a helyes formulára. Az apa, félig hátrafordulva belemorgott vala­mit a szájából fehéren kiáradó gőzpárába, aztán ment tovább, hazafelé, és eltűnt a rácsos ka­puk mögött. Nem akart még hazamenni. Félt. Felejteni szeretett volna, és nem találkozni a valósággal. A valóság pedig a felesége szemé­ben, otthon bólogatott, és megült a csendben a magára hagyott szoba megrekedt élete fölött. Félt az asszony csendes sírásá­tól, s szinte hallotta, hogyan bukdácsolnak, botladoznak ki majd biztató, vigasztaló szavai az asszony válla fölött, s hulla­nak vissza, mint ahogy a szo­morú eső kopog hiába az abla­kokon. Korán esteledett, s a kisvárosi utcák engedelmesen fordultak a férfi léptei alatt. Régen kóborolt egyedül. Akkoriban, mikor fiatal volt, az utcák, az ismerős kisvá­rosi utcák alacsony törzsű fáinak ágai ugyanígy súrolták a feje búbját, s a sárga fényű lámpák megvilágította úton a letaposott hó ugyanilyen volt, sárgásán, fe­héren, a járda imitt-amott feltűnő szürkés foltjaival. Olyan volt, szinte olyan, mint egy nagy hüllő hasa. A gyerekről gondolkodott. A néptelen utcák halálos balesetei­ről, s a városról, amely mint egy túlságosan szigorú iskola, úgy utasította ki magából a fiút, mert nem volt egy vele. Idegen volt. A férfi most érezte csak igazán, milyen ismeretlen volt még neki is a gyerek. Olyan képtelennek tűnt most mégis az egész. Ahogy visszaemlékezett, az évek során egyre gyűlt benne a rossz sejte­lem, attól, hogy nem tudja majd átadni a fiúnak a tudást, amit megszerzett, ha keserű tapaszta­latok árán is. Gyötrődött, hogy nem tudott semmit megmagya­rázni, megmutatni a fiúnak ebből a világból, s most rájött, hogy ő sem tud, ő sem ért semmit. Tudta, semmi a halál ismeretlen hatalmával szemben, de nem ér­tette az életet sem. Ahogy nehezen megszületett a fiú, olyan volt, mint aki rossz helyre tévedt. Kicsi volt, gyönge, és rettentően félt. És mégis, tanítani jött. Szeretni ta­nította az embereket maga körül. Olyan ajándékot hozott, amiből mennél többet osztott, csak an­nál több lett neki, de úgy tűnt mégis, rossz helyen jár ezzel az ajándékkal. A szeretete olyan volt, mint egy titkos forrásból táplálkozó, melegen hömpölygő derűs fényfolyó, amiben min­denki megmártózhatott. Egy volt mindennel. A férfi most bűnös­nek érezte magát, hogy las­­san-lassan hozzászokott, s egyre inkább magától értetődőnek kezdte hinni ezt a fényt. Mert fény volt ez, igazi fény. Olyanok az ujjaim, mint a hi­deg csontok - gondolta. Egy el­múlt simítás érzete bujdosott a tenyerében. Mi lesz a célokkal? Kinek ad­hatom így tovább a vágyaimat? - kérdezte magát, s a szebb jövő képei kifacsart, értelmét vesztett rémképekként robogtak el a semmibe. Feszítő, fájdalmasan nyomakodó érzés próbálta szét­feszíteni a gyomrát. Hirtelen furcsának, nevetségesnek és na­­gyon-nagyon magányosnak érezte magát. Órákig barangolt egyedül, nem is tudta, hol jár. Reggeli teák, nagy közös beszélgetések, levélgyűjtős kirándulások kí­sértő emlékei kacsintottak rá go­noszul. Gyakran csodálta is a fiút.- Hiszen mindenki csodálta - dünnyögte halkan maga elé.- Tudjátok, ha majd felnövök, A szerkesztő üzeni Elérkeztünk az 1993-as év utolsó ifjúsági oldalához. Ez az oldal búcsúztatja az óévet, .v én is búcsúzom mint szerkesztő, hi­szen jövőre már nem én állítom össze az oldalt. Remélem, hogy írói, költői kedvetek a jövőben sem válto­zik, s ugyanilyen szeretettel fog­tok az oldal írásában közremű­ködni. * * * Már csak néhányat kell aludni, s itt a szilveszter. Arra gondoltam, hogy ez az oldal le­gyen egy kicsit formabontó, nem hagyományos. Igazi szil­veszteri, könnyed hangulatú ol­dalt szerettem volna csinálni. De ekkor felkeresett Szalai Csaba, aki egy novellát muta­tott nekem. Miután elolvastam, úgy éreztem, a novella mellé nem kerülhet humoros, szóra­koztató írás, hiszen Csaba „ tollpróbálgatása” nagyon is elgondolkodtató és komoly. De talán nem baj, hogy így döntöt­tem. Olvassátok el az írást, s akkor talán ti is igazat adtok nekem. * * * Szeretném, ha a kapcsolat ezután sem szakadna meg közöt­tünk, s továbbra is írnátok ne­kem levelet, s személyesen is felkerestek majd. * * * Remélem, jó évet zártok, kellemes volt a karácsony, és boldog lesz az új év. Én szív­ből kívánom ezt nektek: szi­asztok! Az oldalt szerkesztette: Cs. Csáti Réka Szalai Csaba: meg fogok halni egyszer! Tu­dom, fölrepülök majd, ahogy a madarak, magasra, abba a másik országba - mondta egyszer a négyéves gyerekek naiv, el­lentmondást nem tűrő bizonyos­ságával. A hangok hirtelen kísér­tetiesen bukkantak fel a múltból, a férfi megborzongott a szitáló ködben. Látta maga előtt az ál­modozó gyerektekintetet a sző­nyeg bonyolult mintái közt el­veszni. Okos, nagy szemeivel képzeletbeli, láthatatlan álomvi­lágot épített magának a fiú, ami­ből ő, az apa soha semmit nem láthatott. A válla megroskadt a Sors tonnányi, gonosz tréfája alatt. Kimondhatatlan volt az űr, amit érzett.- Igazából csak egy másik or­szágba költözöm - mosolygott a fia. - Néha látom álmomban.- Rettentő furcsa kisfiú vagy, tudod-e? - hallotta a felesége bi­zonytalan hangját. - De most már nyomás aludni, késő van! Kifosztottnak érezte magát, olyannak, mint akit megaláztak egy idegen, ismeretlen helyen. Náthásán szívott az orrán és páncél-fagyosan grimaszolt, amikor a régi emlék megérin­tette. Reszketve cigarettára gyúj­tott. A köd eltűnt, a csillagok hide­gen remegtek a fekete égbolton, amikor a férfi, nagyon késő este, dideregve befordult a régi bér­ház sarkán. A kulcsai után tapo­gatózott. Odabenn sötét volt, a lakás üres csendjében alig hal­latszott a nő halk lélegzetvétele. Nappal az ablak előtt ült az asz­­szony, szófián meredve a szom­széd ház falára. Komiszul, kitar­tóan ült érzékeny mozdulatlan­ságába burkolózva, mint egy vádló, szomorú, fekete jel. A férfi gyorsan levetkőzött, és bebújt a hideg paplanok közé. Hálás volt, hogy nem kell most beszélnie. Felejteni, ájultan aludni akart. Nyugtalanul, fel-felriadva forgolódott az ágy­ban egész éjszaka. Azt álmodta, ismét ott áll a régi ház lépcsőjén, és szerelmesen zokogó nagyfiát szorítja magához. A mindennapi szokások jutottak az eszébe, New Orleans utcáin kegyet­len bűnszövetkezet embervadá­szatokat rendez vastag pénztár­cáját urak számára. Az áldoza­tok magányos, család nélküli csavargók, akik után nem kutat senki. Hiba csúszik a rend­szerbe: feltűnik az egyik áldozat lánya, Natasha. A szép nő föl­béreli Chance-t, a helybéli ke­ményfiút, hogy segítsen megke­resni évek óta nem látott apját. Hamarosan meg is találják - összeégett holttest formájában. A rendőrségtől nem várhatnak segítséget, mert azok éppen sztrájkolnak; kénytelenek ma­gukra hagyatkozni. Eközben a bűnbanda sem nézi jó szemmel, hogy az idege­nek beleköpnek a levesükbe, s igyekeznek miharabb eltenni láb alól hőseinket. Véres harc kezdődik Chance és az ember­vadászok között. Hajsza, vere­kedés, lövöldözés autón, moto­ron, lovon, vonaton és még so­rolhatnám. Chance-t sokak kedvence, Jean-Claude Van Damme ala­kítja. Ellenfele, a bandavezér Fouchon szerepében Lance Henriksen, „A bolygó neve: ha­­láF’-ból Bishop, az android. Sok újat nem nyújt a film, az utóbbi 10-15 év „patronjait” sütik el. Van Damme - a tökéletes ka­tona - egy kissé Rambósra vette a figurát, de a megszokott kick­boxbemutató ezúttal sem marad el. Az ellenfélből sugárzik a „hű, de kemények vagyunk” imázs; a járművek és fegyverek krómozása is oly gyönyörűen csillog, mintha most húzták volna elő a filmes raktárból. Na­ahogy együtt mentek ki mindig a megállóhoz estefelé, a felesége elé, s amikor a fiú egész úton csak beszélt, beszélt, és ez olyan sokat jelentett neki, a felnőtt embernek. A mesék, amiket kö­zösen találtak ki, amiket ő min­dig elfelejtett, de a fiú sohasem. Felijedt, és nyugtalanul bele­­hallgatózott a homályba, de a szomszédos, üres szobában a sok könyv között süket csönd ülte meg a tárgyakat. Nagyon sokan jártak náluk az előző napokban, nem tudta eddig, hogy ilyen so­kan ismerték a fiát. Fél napba telt, s többször is fordulnia kel­lett, míg a tömérdek virágot ösz­­szepréselt szájjal mind le tudta cipelni a garázsba. A férfi, a párnába fúrva fejét lehunyta a szemeit, és hangok, képek kavarogtak előtte. Egyszer látta igazán dühösnek a fiát. Akkoriban volt, amikor elbocsátották a régi állásából. Csalódottan, részegen és boldog­talanul támolygott haza, teljesen összeomolva. Tisztán emléke­zett a vékonyka kissrácra. Ma­gából kikelve kiabált és toporzé­­kolt: - Miért nem hiszed el, apa, hogy az élet szép? Miért nem vagy képes elhinni, hogy nagyon szép lehet? - sírva szorongatta az apját. Ő meg kinevette. A férfi feje a párnák közt, s a hangok tovább özönlöttek: - Ma egyedül pucolom meg magam­nak a tojást! - hallotta az ötéves fiúcska nádsípvékony hangját. Üvölteni szeretett volna. - Aka­rok kutyát! - kínozták tovább, s nem tudta elhalgattatni őket. Soha, soha - zakatolta az agy a megmásíthatatlanság terhe alatt, a zokogás ritmusában. Az éjszaka közepén, kábán fölkelt. A hideg -kövön a kony­hába botorkált, és altató után ko­torászott. A három fehér tabletta a tenyerében volt, amíg egy vi­zespoharat keresett a szekrény­ben. Fáradt kísértetként csörgött az ismerős holmik között. Gon­dolatai is fáradtan dőltek be újra a fájdalom végtelennek tetsző kerékvágásába. - Meghalt a fiam - mondta ki újra. Félig kiitta a vizet a száraz tablettákkal és ki­tasha gyönyörű, a szemöldöke kihúzva, frizurája a leglehetet­lenebb helyzetekben is csodála­tos. Teátrális, látványos jelenetek jellemzik a filmet; a számszer­íjból kilőtt nyílvesszőt úgy kö­veti a kamera, mintha a Kevin Costner féle Robin Hoodot néz­nénk. A lelassított akciójelene­tek a végtelenségig fokozzák a feszültséget és a néző türelmét. Néhol egészen meseszerű, például fehér galamb jelképezi az igazságot. Van Damme bará­tunk lovagi erénnyel is meg van áldva, erről már a történet leg­elején megbizonyosodhatunk, mikor megvédi a még ismeret­len Natashát a fosztogatóktól. Hőseink a louisianai lápvidé­ken kötnek ki, ahol aztán zavar­merülten visszatapogatózott a gyűrt ágyneműk közé. Az ágy rugói mély hangon korogtak a súlya alatt. Ájult álmot várva, nyitott szemmel bámulta a pla­font, az agya mégis járt tovább. És az emlékek, a hangok pedig csak jöttek, jöttek, komiszul és keserűen.- És mit hozol nekem arról a meseföldről, kisfiam?- Amit csak kívánsz, anyu! Egyszer, nagyon soká majd me­gint találkozunk, és akkor min­dent elmesélünk majd egymás­nak - csacsogott a fiú a leveses­­tányérok csörrenései között.- Szomorkodnánk nélküled, fiam, ugye hamar visszajössz hozzánk? - a felesége hangja volt ez. Összeszorította a sze­meit, és keményen az ajkába ha­rapott. Elég legyen - súgta kö­nyörögve az ágy lába felé. Látta a kisfiú gondolkodó tekintetét.- Majd küldök valami szépet, ajándékot, rendben, mami?- Nagyon jó lesz kisfiam! Egyél tésztát is! Hosszú percekig markolta a térdeit összetekeredve. Mozdu­latlan asszonyára nézett, aki mel­lette feküdt, irigyelve annak mély álmát. Aztán, nagyon las­san alábbhagyott, engedett a szo­rítás. Csak feküdt mozdulatlan, míg lassan hatni kezdett végre a szer. Nemsokára kábán, hálásan süllyedt élettelen testként a semmibe. Pár perc múlva már nem érzett. Minden kihullott az agyából. Röpült, mint ahogy egy ablakon kidobott régi fiók repül, megválva színes, szanaszét hulló kacatjaitól. Mély, nagyon mély álomba zuhant. Másnap reggel volt. A tél eleji nap vörösen emelkedni kezdett a horizonton. A sápadt, ráncos takarók las­san életre keltek. Az apa ébredt először. Mellette asszonya fe­küdt összekuporodva. Az előző éjszaka rémei még nem bújtak elő, csak a csend hallgatott vésztjóslóan. A férfi törődötten kelt ki az ágyból, papucs után keresgélt. Ült egy ideig az ágy szélén, arcát a kezeibe temetve. Aztán darabosan föltápászko­­dott, kitámolygott a konyha felé. Az ajtóban megállt - és a földbe gyökerezett a lába! Megszédült egy pillanatra, meg kellett ka­paszkodnia az ajtófélfába.- Uramisten - súgta elfúló hangon, és nem hitt a szemének. Nem tudta levenni a tekintetét talonul halomra lőhetik egy­mást. Folyik a vér literszámra, térdig gázolnak a töltényhüve­lyekben; a felrobbant épületek és a kiloccsant agyvelő szinte megszokottá válik. A film vé­gére jócskán megfeszülnek Van Damme barátunk izmai, gyön­gyözik a verejték; a rossz fiúk pedig elnyerik méltó büntetésü­ket: el lesznek dádázva. De találkozhatunk alkoho­lista nagybácsival, robbanó szeszfőzdével és hangtompítós csörgőkígyóval is. Szokatlanul brutális akció­film, de ez nem jelenti azt, hogy nem szórakoztató. Pergő cse­lekmény, jő zene és kellemes humor szövi át a történetet. Kel­lemes kikapcsolódás.-stro­arról a dologról, odabenn, az asztalon. Dermedten állt, nem forgott az agya. Mintha valami meleg szél folyt volna ki a konyhából, mintha megérintette volna valami abból, amit így vagy úgy, egész életében kutat az ember. Azután tétován, las­san, meleg tengerek csillámló csobogása támadt valahol mé­lyen, legbelül. Hatalmas, kelle­mes érzés kezdte elönteni. El­mosolyodott. Aztán a mosoly szétterült, és a férfi halkan, majd hangosabban - nevetni kezdett. Odabenn az asztalon, az éj­szakai vizespohárban, amit az éj­jel kint felejtett, virágok álltak. Pompás, délcegen ágaskodó, büszke, aranysárga krizantémok. Három szál. A nevetés pedig körbehullámzott a szobán. Végre megelevenedtek a férfi tagjai. Felszabadultan, kacagva kapta magához a poharat a szép­séges virágokkal, s ujjongva körberohanta velük a konyhát. Beszívta földöntúli illatukat. A virágok pedig, mint három, ide­gen bolygóról származó lény, némán tűrték az ünneplést. Igazi virágok voltak, kétségkívül. Erősek, bátrak és dacosak. Eszébe jutott a felesége, lelkiis­­meret-furdalást érzett. Lecsen­desedve, óvatosan helyezte visz­­sza a vázát az asztal közepére. Útban a hálószoba felé érezte, hogy ismét feltámad benne a régi szeretet, s valami megvilá­gosodni kezdett előtte. Megtor­pant egy pillanatra. Mintha a jö­vőjüket látta volna. Halkan belé­pett a szobába, és óvatosan, ne­hogy zajt csapjon, visszafeküdt a felesége mellé. Szelíden átölelte az ébredező asszonyt, és - amit már olyan rég meg kellett volna tennie - megsimította a haját.- Aludj nyugodtan - súgta. - A fiunk virágot küldött nekünk ma éjjel. Pompás, gyönyörűsé­ges virágokat! - könnycseppek csillogtak a szemében, majd sor­ban legördültek az arcán.- Most már vége van? Nem kell. hogy fájjon többet? - kér­dezte halkan, vékonyan a hang.- Nem kell, soha többé. Én megígérem ... Sokáig maradtak úgy, egy­mást átölelve. Nem keltek föl már aznap délelőtt. De fölkelt helyettük a Nap, s az ab­lakok üvegtábláin beragyogva beszórta az arcukat távoli aranymezőinek utolsó, fényes Aranyvirágaival. Az ajándék

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents