Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-02 / 281. szám
4 A szerkesztőség postájából 1993. december 2., csütörtök Nem veszik vissza az üveget, csak a pénzt hagyjuk a boltban? Ládahiány van! November 25-én a törökszentmiklósi Tavasz ABC-ben szerettem volna néhány gyümölcsleves üveget visszaváltani, majd vásárolni. Legnagyobb meglepetésemre az eladó közölte, hogy az üveget nem veszi vissza. Majd amikor mutattam az árazócímkét, hogy ott vásároltam, közlte, nincs mibe rakni, ládahiány van. Nem akartam a kereskedelmi törvényre hivatkozni, gondoltam, úgyis hiába, ezért a közeli telefonfülkéből felhívtam az áfész-központot, ahol az egyik úr közölte velem: néhány napon belül minden üveget visszavesznek. Arra a javaslatomra, hogy miért nem lehet ezt a bolt ajtaján közölni a vásárlókkal, a legnagyobb meglepetésemre a kereskedelmi törvény tiltására hivatkozott. Talán nem csodálkozik rajta senki, hogy erre én sajnos indulatba jöttem, és bátorkodtam megkérdezni: miért tesznek különbséget a két tiltás között; úgy látszik, a kiírás mindjárt árulkodna, míg az ellenőr a vevő elküldésén kevésbé kaphatja rajta a boltot? Ezek után az úr nem tárgyalt velem tovább, letette a telefont. De kérdezem én: vajon ő nem jött volna indulatba, ha vásárlóként simán hülyének nézik? Csak az a fontos, hogy a pénzünket hagyjuk a boltban, a többi már nem számít!? Hamarosan egymás után következnek az ünnepek, s vajon hányszor cipeltetik majd velünk ide-oda az üvegeket - a kereskedelmi törvény ellenében? És melyik törvényt kell betartaniuk a kereskedőknek? Csak azt, ami a saját érdeküket szolgálja?! - írta többek között olvasónk, akinek a neve, címe (kérésére) a szerkesztőségben. Nyáron helyezték el a szolnoki Széchenyi-lakótelepen a régen várt utcatáblákat. Már akkor gondolkoztam, hogy meg kellene énekelni őket, mert praktikusak, ízlésesek. Ugyanakkor fogadást kötöttem magammal, hogy lesz köztük olyan, amelyik nem éri meg az új évet. Nyertem. A Hild Viktor út táblája útban volt valakinek. Hogy az illető az erőfölöslegét vezette így le, vagy netán teherautó-zsonglőr volt, nem tudom. Mindenesetre - akár szándékosan rongált, akár ügyetlenségből - huszonötöt érdemelne. A sérült táblát azóta elszállították, remélhetőleg hamarosan újra épségben láthatjuk viszont. Bizonyára nem olcsó a helyreállítása, s gondolom, mi fogjuk kifizetni az árát. Imre Lajos Szavalóverseny - Tiszaszentimrén Értékeink felismeréséhez Nekünk, felnőtteknek egyik legszebb és legnehezebb dolgunk: felfedezni, s a gyerekekkel is megismertetni azt az egy-két területet, ahol ők lehetnek a legjobbak. Mert minden gyerek tehetséges. Lehet, hogy szépen énekel, jól rajzol, esetleg gyorsan fut vagy a keze ügyes. November 24-én azok a gyerekek gyűltek össze Tiszaszentimrén, a művelődési házban, akik örömüket lelik a költészetben, s nemcsak olvassák, hanem szívesen elő is adják kedves verseiket. Ezen a napon zajlott ugyanis az a szavalóverseny, amit a tiszaszentimrei ÁMK Általános Iskolája hirdetett meg a környező kistelepülések 3-8. osztályos tanulói részére. A cél sokrétű volt: érzelmeket, egy kis örömet vinni elsivárosodó hétköznapjainkba; lehetőséget adni a versszerető gyerekeknek a bemutatkozásra, a megméretésre; arra ösztönözni, hogy gondolataikat, érzelmeiket szép magyar nyelven fejezzék ki; hagyományt teremteni, mellyel megőrizhetjük irodalmunk értékeit. A felhívásra Abádszalók, Kunmadaras, Tiszaszőlős általános iskolái jelezték részvételi szándékukat, és a versenyen összesen huszonnyolc tanuló vett részt. A következő eredmények születtek: A 3. osztályosok között: I. helyezett: Somodi, László Abádszalók, II. Sós Ágnes Tiszaszentimre, III. Sári Katalin Kunmadaras; 4. osztály: I. Incze Gergő, II. Lendvai Enikő Tiszaszentimre, III. Papp Szilvia Abádszalók; 5. osztály: I. Angi Tamara, II. Szőke János Tiszaszőlős, III. Bacsu Margit Tiszbura; 6. osztály: I. Golyha Ágnes Abádszalók, II. Papp Hajnalka Tiszaderzs, III. Papp Katalin Tiszaszentimre; 7. osztály: I. Fekécs Ilona Tiszaszentimre, II. Kovács Krisztián Tiszaderzs; 8. osztály: I. Kárpáti Anikó, II. Lukács Kata Abádszalók. A korcsoportonkénti értékelésben - az első három helyezetteken kívül - a verseny minden résztvevője emléklapot és egy kis plakettet kapott. Tóth Erzsébet, a zsűri elnöke, a Karcagi Városi és Ifjúsági Művelődési Központ igazgatója meleg szavakkal szólt a versenyzőkhöz, a házigazdák pedig ezúton is köszönetét mondanak a zsűri lelkiismeretes korrekt munkájáért, mellyel a gyerekeket hozzásegítette saját értékeik felismeréséhez. Nagyfejeő János, a művelődési ház vezetője Huszonötöt érdemelne ... Küldjön egy képet! Ez a felvétel 1958-ban készült, a mi kis cséplőgépes brigádunkról. Az álló sorból sajnos csak Bari Mihályt ismerem fel, aki a munkatársa vállára könyököl. Az ülő sorban - balról jobbra: Nehéz Vera, Kardos Giziké, jómagam, Molnár Pista, Szűcs bácsi, Máté Anna, Czél Mária. Nagyon szeretném, ha az Új Néplapon keresztül hozzátok is eljutna ez a kép, s aki teheti, néhány sort ima nekem. Faragó Sándorné (Gál Julianna) Abádszalók (Arany J. u. 56.) Bajtársaimmal - 1943-ban Az ötven évvel ezelőtti katonaidőt, emlékeimet szeretném felidézni a beküldött képpel, ami a debreceni laktanyában, a tüzér mérőszázad körletében felállított szobor előtt készült, közvetlenül a leszerelés előtt. Ebben a laktanyában voltam 1940-től 1943. szeptember 30-ig katona. A képen látható katonatársaimmal szívesen találkoznék, váltanék levelet. Kedves volt Bajtársaim! írjatok. Lovas Ferenc - Kunmadaras A hajdani cséplőbrigádunkról Levelekből - sorokban Lazányi Tamásnak, az Universum Rt. ügyvezető igazgatójának mond hálás köszönetét az az asszony és fia, akiknek az élethelyzetét a közelmúltban Kérem, segítsenek rajtunk! címmel tártuk a nyilvánosság elé. Az részvénytársaság - cikkünk nyomán - értékes tusfelszereléssel nyújtott segítséget a családnak, a műszaki főiskolán tanuló fiúnak. * Imre Sándor örményesi olvasónk a szolnoki Kossuth téri gyógyszertár pénztáránál felejtett ezer forintot, amikor azzal akart fizetni, de végül is aprópénzt adott. Néhány óra múlva, a későbbi vásárlásakor vette csak észre, s tele izgalommal sietett vissza a gyógyszertárba. Ott azonban már várták a félretett pénzzel! A gyógyszertár becsületes kollektívájának ezúton is köszönetét mond. * Katona Gyula szolnoki olvasónk írta: Sok szenvedés és vizsgálat után, a közelmúltban műtötték a Hetényi Géza Kórház urológiaosztályán. Zámori Attila László doktor úr és munkatársai lelkiismeretes gyógyításának köszönhetem, hogy egészségemet visszanyertem, s újra jól érzem magam. További munkájukhoz sok sikert, erőt, egészséget kívánok. H. M.-né a szolnoki Széchenyi-lakótelepen történt sajnálatos esetét írta meg, mások okulására. Vásárlásakor az Aranykanna ABC-be már csak egy liter tejért ment, és a tele szatyorját a bejáratnál lévő kosártartó állványra akasztotta - abban a hiszemben, hogy mindenki ismeri a saját csomagját, kifelé jövet megtalálja. Sajnos tévedett, mert csak a hűlt helyét lelte! Egy jel, egy történelmi esemény volt... A felnőttek sokszor olyanok, mint a gyerekek. Amit nem látok, az nem létezik - véli a gyermek, s behunyja a szemét; amiről nem beszélünk, az nincs is - hazudja magának a felnőtt. Ahogy a gyermek behunyja a szemét és esetleg rémeket lát, úgy a felnőtt is olykor rémhíreket hall bele a csendbe. Pedig a dolgok léteznek akkor is, ha nem akarjuk látni, hallani sem őket. Közelmúltunk története tele van ezekkel a dolgokkal, s közülük is kényesnek tetszik a taxisblokád. Miért, miért nem, álhírek, féligazságok és hazugságok járják az országot, tévesztik meg az embereket. Mert az álhírekből, féligazságokból szörny születik, amitől félni kell. Tehát rossz szellem a tévhit. De vajon kinek az érdeke a pletykák terjesztése, a nyílt információs csatornák elzárása? Érdeke lehet-e bárkinek? Nem. Mi emberek, nem csak taktikában gondolkodunk, kell hogy stratégiánk is legyen, hiszen életünket nem a naponta ismétlődő, pillanatnyi cselekedetekre építjük csupán. A taxisblokád immár történelem. Be kell építenünk a saját életünk történetébe, saját társadalmunk történelmébe. Ne hagyjuk veszni érzéseinket, de racionális fejjel ítéljünk: a blokád mindössze az emberek, a társadalom jelzése volt. Egy jel, egy történelmi esemény. Erdei Péter Továbbra is talány, kikről szólt „Erre tettem fel az életemet . . . 93 .. . címmel közölte az Új Néplap november 18-án azt az írást, melyben Halász Miklós nyugalmazott szakközépiskolai igazgatóval beszélgettek. Ebben olyan megjegyzés is szerepel, amely szerint „az 1970-es évek elején” Szolnokra érkező kohó- és gépipari minisztert - aki egy itt létesítendő felsőfokú technikum ügyében kívánt tárgyalni - az akkori tanácselnök nem fogadta. Méghozzá olyan megjegyzéssel, hogy itt nincs szükség főiskolára. Az idő megjelölése ugyan elég tág, de akár a működésem idejére is értelmezheti az, aki akarja. Márpedig én ilyen kezdeményezésről nem tudok; egyébként is abszurd feltételezés, hogy egy városi vezető elzárkózhatott volna az említett találkozás elől. Akkor bizony elég nagy volt a „súlycsoportbeli” különbség miniszter és helyi elnök között. (Még nem voltunk megyei joggal felruházva.) Az meg mindennek a teteje, hogy éppen olyan időben történt volna mindez, amikor egyik fő célunk egy új főiskola vagy legalább tagozat letelepítése volt, sőt sikerrel biztató tárgyalásban is voltunk több tárcával. Régi, kiegyensúlyozott kapcsolataink alapján megkerestem tehát telefonon Halász urat: mondaná meg, mikor, kivel és ki nem tudott találkozni az említett ügyben. „Nem rólad van szó, nem is városi vezetőről, mert akkor még a szakközépiskolák nem is tartoztak helyi szintre. A történet idején, nem is voltál még (ahogyan ő mondta) „a színen”, ezért ne foglalkozzál ezzel; tudja és érti, akinek a bírálat szólt”. Ezek szerint tehát az újságbeli címzett és a történés ideje valótlan, de az is talány, kikről van szó, mert neveket nem közölt velem a nyilatkozó. Most aztán vagy a nyilatkozó emlékezik rosszul, vagy az interjú szerzője fogalmazott pontatlanul - erre gondolhat az ember. Ilyen „kabátlopási” történet viszont alkalmas személyem és a funkcionáló más helyi vezetők negatív bemutatására. Ez ellen most már nekem kell szót emelnem, már csak azért is, mert azóta többen kérdezték, mi az igazság. A nyilatkozó pedig reklamálásom óta sem korrigált. Hiba lenne az is, ha az újság archivált példányából később ilyen hamis várostörténeti „dokumentum” maradna az utókorra. A fenti észrevételem után - méltányolva a nyilatkozó valóságos érdemeit, ügyszeretetét, általam is becsült szakértelmét - az ügyet magam részéről lezártnak tekintem. Csorna Kálmán Szolnok Barbár lelkületre vall? Az Új Néplap november 22-i számában Barna Sándor igencsak megalázó címet adott döbbenetes fotókkal illusztrált írásának. „Kevi barbárokénak nevezte a kuncsorbai elágazással szemközti tanya lakóit. A hidegben „autózó” újságíró kevéske keresztyén lelkületre valló megállapításaiban természetesen nem provokatív szándékkal jegyzi meg, hogy a tanyasiak nem pártharcokon törik a fejüket, hanem távol a jó Istentől a jószágaikkal foglalkoznak. Nos, a nem kifejezetten polgári napilap munkatársa még azt a fáradságot sem vette magának, hogy utánanézzen annak, mi tartozik a kevi határhoz. Ez az egyébként tényleg döbbenetes hely nem kevi része, hanem tudomásom szerint Mezőtúré. Az egy centiméteres betűkkel kiírt kevi barbár kifejezés pedig - egyhén szólva - barbár lelkületre vall. Gondolom én, de azt hiszem, igen sok kevi embernek is görcsbe szorult a szíve, olvasva a szerző hideg autózásának termékét. Ajánlanám, hogy esetleg töltsön egy kis időt - tágabbra nyílt szemmel - ebben a kisvárosban, ahol ugyan nagy táblákkal még nem jelzik, hogy Európában vagyunk. Ha egyszer melegebb idő lesz, menjen el pl. a Finta Múzeumba, ahol megtudhatja, kik éltek, élnek Túrkevén. Bácskai Bertalan oktatási-kulturális-sport osztályvezető * A megjelent anyag nem Túrkevéről szól és nem is a kevi emberekről általánosságban, hanem egy barbár cselekedetről, ami a Túr kévére vezető út melletti tanyában történt. Nem értjük: hogyan vonhat párhuzamot két elvetemült ember cselekedete és a túrkevei becsületes emberek között? Ismerjük a kevi embereket, az írás szerzője hosszabb ideig dolgozott a városukban. Azt már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Ön - mint ott lakó patrióta - sem biztos a tanya hovatartozásában. Ahogyan írja: „tudomásom szerint Mezőtúré” . A cikk szerzője sajnos pár száz métert tévedett, mert a tanya kuncsorbai közigazgatási terület. A minősíthetetlen cselekedeten azonban ez a tény mit sem változtat. Sajnáljuk, hogy levelében sehol sem adta jelét annak, hogyan viszonyul az immár „nem túrkevei" barbár cselekedethez. Ez is megért volna pár sort. (A szerk.) Téli örömeinkből A szolnoki Herman Ottó Általános Iskolában már többéves hagyomány, hogy télen, ha esik a hó és szép az idő, a gyerekekkel elindulnak a hegyek irányába. így volt ez november 20-án (szombaton) is, amikor Romhányi Anna tanítónő szervezésével nyolcvanöt természetbarát töltött kellemes órákat a Mátra havas lankáin. A síelni tudók a Kékes meredek lejtőin, az apróbbak pedig a lelkes szülőkkel együtt Mátraházán, a szánkópályán örültek a korai télnek, a csillogó hótakarónak. Juhász József (szülő) Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné
