Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-11 / 289. szám
6 Irodalom művészet 1993. december 11., szombat A fal mellett hatalmas lyukak tátongtak, orrfacsaró bűzzel árasztva el a helyiséget, ahol a kimosatlan tejesedény szagosodon, és a különféle zöldség, gyümölcs illatával elvegyült.- Ott bámul ki az egyik! - kiáltotta el magát János. - Legalább egy gázsprém lenne, igencsak az orrába üríteném.- Ürítettem én már annak mindent. Még a betont is felvájják. A legundorítóbb ragadozó, akit csak ismertem! - magyarázkodott a begyűjtő.- Az bizony! - helyeselt Gyula is, miközben tekintete a begyűjtő krémarcát figyelte, a fátyolfehér, rezzenéstelen, tüdőbajos arcot. Hitelen tört fel belőle: - Mennyi patkány, és milyen aljasok!? A krémarcú feje megmozdult, köhintett egyet-egyet:- Adok magának ezerkétszáz forintot!- Mennyit?- Nézze uram, nekem is el kell adnom. Maga csak idehozta, és nincs vele tovább gondja. De én... - tekintete olyan volt, mint egy szivacs, mely egyre csak fogad magába. A türelem végtelen gyűjtőiszákja, amíg megtelik, aztán kibuggyan a sok-sok egyveleg.- Legközeleb kidobálom a tyúkoknak - legyintett egyet Gyula. Megvakarta a fülét, és menni készült.- Azt ugyan nem jól cselekszi. Ez egy biztos pénz, de próbálja meg kivinni, a tűző napon elég az agya az árujával együtt.- Ki is viszem! - gyürkölte zsebébe a pénzt. Újra a lyukakra bámult, ahol patkányok voltak. „Mennyire hasolítotok egymásra!” - gondolta, és berúgta a berregő motorját. A fülsiketítő, csettegő lárma közepette látja, hogy a kamion éppen most fordul be. Külföldi, nagy hűtőtérrel. A sorban állók próbálnak lehúzódni egészen a fal mellé, hogy helyet adjanak a bádogburkolatú járműnek. A krémarcú begyűjtő már az ajtóban áll, fogadva a megbízottat. Gyula leállította a csettegőt. Ha már kimenni nem tud, legalább ne fogyassza feleslegesen a benzint. Cigarettára gyújtott. Végtére is van ideje mindenre. Munka nem várja jó ideje már. Németül beszéltek. Az idegen végignézett a soron. Elcsigázott arcok, fénytelen, kiüresedett tekintetek mindenünnen. És persze a gyümölcs. Ki hogy tudja ideszállítani. Egy lány a babakocsi alvázát rakta tele rekeszekkel. Van aki talicskán. Némelyiknek valahol messzebb áll az autója, csak a sort állja. Türelem, és kínos csend mindenütt. A kamionos bemenni készül a házba. A krémarcú integet Gyulának:- Hé, maga ott! Jöjjön ide! Gyula eldobja a csikket, és elindul. János most rakja föl a mérlegre a rekeszeket. A málna illata egészen belecsap az arcába, mintegy elűzve a korábbi ocsmány kotyvalékszagot.- Segít ugye felrakodni? - hallja a krémarcú hangját. - Megfizetem.- Úgy mint a gyümölcsöt? Az idegen néz egyikre, néz a másikra. Majd mond valamit. Hátul a sorban megszólal egy szemüveges úr:- Sürgős neki a fuvar. Már indulnia kellene! A krémarcú felrezzen: „No lám, itt németül is tudnak? Mégsem olyan bugrisok ezek, mint hittem!” Megvakarta kopaszodó fejét, és az arc egyetlen rándulásával sem tudatta, hogy valami történik. A német megint mondott valamit, és az óráját nézte. A szemüveges alkalmi tolmács fordított:- Egy órán belül úton kell lennie. János befejezte közben a rakodást. Szinte embermagasra tornyozta fel rekeszeket.- Segítek rakodni! - szólalt meg Gyula. - A bérem majd a végén, de az árumért kérek még két kilót! Különben elviszem a tyúkoknak. Síri csend lett. A krémarcú fejéből végleg eltűnt a vér, a szája tátva maradt, és sunyi szemmel pislogott hol az idegenre, hol pedig a sorbanállókra. Az idegen nem értette a helyzetet, s a pillanatnyi csendet arra használta fel, hogy elment a fal felé a lyukakat nézni. Szinte látszott az arcán a borzongás, ahogy végigfut. Gyula indult, hogy visszaveszi a rekeszeit. És ekkor János komótosan odaballagott a mérleghez, és párosával szedegetni kezdte a rekeszeket, visszarakva a talyigára. A krémarcú ritka hajába túrt, és egy pillanatra lehajtotta a fejét, ogy új fénnyel a szemében nézzen rájuk ismét, ha felemelkedik.- Nyugalom emberek! Ne veszítsük el a fejünket! - próbálta nyugtatni a nagy csendből hirtelen zsibongássá váló tömeget. - Értsünk szót! Nekem kell a gyümölcsük!- Nekünk meg kell a pénzünk! - vetette oda János, és mint aki nem törődik a fejleményekkel, komótosan rakosgatta vissza a rekeszeket. Az idegen otthagyta a patkánylyukat, viszszajött, és mondott megint valamit, amelyre a krémarcú pár szót odavetett. Valamennyi arc hátrafordult, lesve, hogy mit mond a szemüveges.- Emberek! Ha én nem veszem meg, kidobhatják a szemétbe. Maguk is veszítenek, meg én is! - próbálta menteni a helyzetet a krémarcú. De az eladók a szemüvegest lesték, aki köszörült egyet a torkán:- Ha nem rakodunk, átmegy egy másik faluba. Neki pokolian sürgős! Az idegen tüntetőén odament az egyik már átvett rekeszhez, és néhány szemet bedobott a szájába. Elismerően csettintett a nyelvével. A krémarcú most először zavarba jött: „A franc essen beléjük, még belerondítanak az üzletembe!” - és valamit mondott a németnek. Törő István: Patkányok Horváth Arany: Pásztorok bánata kisér Ángyom így búcsúztat szülőfalumban: „idegent ne végy fel a kocsiba, nehogy bajod essék.” Szót fogadok. Nagy ritkán, ha útszélen integet valamely asszonyember, mégis megállók. A férfiak hiába jeleznek, hiába állnak az út közepére stoppolni. Most mégis megállottám a Bucsinról lefelé jövet. Szép lassan eregéltem alább, a hajtűkanyarnál pontosan betartottam a szabályokat. Az út jobb oldalán eltűnt egy férfi, feltartott kézzel állott mozdulatlan. Arca nem volt barátságos, első pillantásra. Lefékeztem. Kinéztem ázott kalapjára, göndörödő hajára. Beszálló«, s mellém ülve akkorát sóhajtott, hogy attól bepárásodhatott a szélvédő.- Nagy baj van, erősen sietek. A juhoktól jövök, itt fenn a havason pásztorkodom. Ha nem mondaná, akkor is rájönnék az orda- és juhszag keverékből.- A reggeli fejés vége felé kiáltott egy legényke, hogy jöjjek be, mert haláleset van a családban. A testvérem, kisebbik öcsém elakasztotta magát. Elfátyolosodik a férfi hangja. Én mereven nézem az utat, és eresztem a kocsit, hogy menjen.- Tudtam én, hogy valami nincs jól a háznál. Az a fiatalember úgy szerette a feleségét, s úgy féltette, mintha az Isten ege alatt más fehémép nem lenne. Az ilyen ne menjen pásztornak, mert az állatoktól nem futhat haza aszszonymelegíteni. S ha az asszony olyan, akkor mással hál... Ejsze ez történhetett. Rajta kaphatta Erzsit, mert végig se gondolta tettét. Elhamarkodta az akasztást. Tegnap délben mondta volt, hogy egy kicsit hazafut, tiszta gúnyát hoz. Reggelre visszajön a fejéshez. Már csak a híre jött fel a hegyre... A csűrben találták meg. Pedig ügyes volt, jó dolgú, gyermekkorától. Csak az a nagy szerelem ne lett volna benne. Ki tudja, mi derült ki az éjszaka? Most eltemetjük fiatalon, s azzal mit ért? Parajd határába mondja, hogy lassítsak, a falun kívül száll le. Nem merem megkérdezni hovavalósi. Inge zsebében pénz után kotorász. Elhárítom. Már csuknám utána az ajtót, amikor szinte könyörgőre fogja hangját. - Vegye el, no; nagy jót cselekedett vélem. Hogy nem ijedt meg tőlem az erdő között, asszony létére, s elhozott. Ha még erre jár, jöjjön ki az esztenára, adok sajtot, édes ordát, csak ne érezzem adósnak magam. Mert látja-e, mennyit ér az élet? Egy szerelmes éjszakát, s annyi... A Moszkvics lassan elgördül a pásztor előtt. Szememben szivárványozik a fény. * Csíkkozmás fölött nagyimrés fények-homályok váltakoznak. Ezt a tájat örökké az ő szemével próbálom látni. Pászma eső után belefutok a napfénybe, s ezt játssza velem a reggeli idő Csíkszentkirályig. Terűvel, mind a két keze elfoglalva, integetni sem tud, csak kiáll az útközépre egy asszony. Még jóformán meg se állok, ő már mondikál, hálálkodik. - Mit tudjak csinálni, se vonat, se busz ebben az órában, az uram a kórházban. Tetszik-e tudni, leégtünk az esztenán. Mert mi mindenestől kint voltunk a havason: gyermekek, majorság, állatok körülöttünk. A druzsbafűrészgép bent volt az esztenán, néha fát kellett vágni vele. Hogy az kapptt-e tüzet? Lángolt az esztena. Én a gyermekekre ügyeltem, elfutottunk, de a pénzünk, az egész nyári keresetünk bent maradatott a táskámban. Az uram nem törődött, csak ment neki a lángnak, hogy szabadítsa ki a pénzt. Nagyját kihozta, de már abból is égett el elég. Az emberem teste erősen megégett. A keze! Az orvosok szerint meg kell operálni. Itt vagyunk most a semmivel, kenyérkereső nélkül, a gyermekekkel. Pásztor nélkül nincs nyáj. Mi tud vélünk lenni, csak az Isten a megmondhatója. Jaj de jó, hogy hamar beértünk a városba, ott a kórház felé vezető úton tegyen le. A leves ki sem hűlt még, jó melegen megeheti szegény uram.- Olyan boldog, ha meglátogatom. Mondja: „semmit se törődj, jó hogy te s a gyermekek egészségesek vagytok”. Nem jajgat, nem panaszkodik egy szóval sem. Olyan jó ember, ha sebre teszem, meggyógyul... Csíkszeredában kinyitom a kocsi ajtaját, nehogy kiloccsanjon a leves. Látom az asszony markában a százasokat, és hogy elkerüljem a kifizetést, hirtelen átölelem a vállát. Mivel terűvel tele, a kezével nem tud visszaölelni, belebújik a karomba, mint egy kicsi madár. És ketten belezokogunk a teljesen befeketedett felleges időbe. Hálálkodásával megy tovább, vissza-visszanéz. Nekivágok a Hargitának. Ami oly ritkán történik meg velem, nem a tájat nézem, nem gyönyörködöm a fenyvesben. Ellepett a bánat. Szolzsenyicin 75 éves /“"f ok szakember borong ^ manapság: mi történt a kJ huszadik századi világirodalommal? Mennyi nagynak tartott miiről, életpályáról hámlott le a dicsőség a múló évtizedek során, mennyiről derült ki, hogy csak egy a sok közül. Való igaz, viszonylag kicsi az olyan alkotások száma, amelyek az utókor szemében is ugyanannyira - vagy még inkább - jelentősnek mutatkoznak, mint amilyennek a megjelenés korában tartották. Mindazonáltal folytonosan vannak ilyenek. Bizonyára e szerzők közé tartozik Alekszandr Szolzsenyicin is, aki 1918. december 11-én született egy eredetileg módos parasztcsaládban. Viszonylag későn jelentkezhetett íróként: éppen 44 éves, amikor 1962 novemberében a Novij Mir című folyóirat közli az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényt. Ha hozzáteszem, hogy ehhez Hruscsov személyes engedélyére volt szükség, már is érzékelhetjük hogy a mű s az alkotó életútja egyként zaklatott volt már addig is, amíg idáig eljutott. A fiatalember matematika-fizika szakos tanár lett, de bölcsészeti tanulmányokat is folytatott. 1941-ben katona lett, a fronton tüzérségi ütegparancsnokként szolgált. De még a háború befejezése előtt letartóztatták, s nyolc évi munkatáborra ítélték. „Szabadulása” után Kazahsztánban jelölték ki kényszerlakhelyét, 1956-ban rehabilitálták, a következő évtől ismét taníthatott. Már diákkorában írt, s a kazahsztáni éveket már annak szentelte, hogy megírja tapasztalatait, kimondja az igazságot. Ennek volt első megjelent s meghatározó jelentőségű és hatású méiföldköve az emlíett kisregény. Tanúsíthatom, hogy amikor 30 éve Gyenyiszovics sorsának ismerőivé válhattunk, a politikai és az esztétikai igazság egyszerre hatott ránk döbbenetes erővel. E mű megjelenéséig tiltott témának számított a törvénytelenségek embertelen világának megörökítése, s így a társadalomnak nem is igen lehetett tudomása ezek elképesztő mértékéről sem az érintettek számát, sem az embertelenség fokát illetően. Ugyanakkor Szolzsenyicin műve - és más munkái is - arra világítanak rá, hogy az emberben van képesség arra, hogy az embertelenség tombolásában is ember tudjon maradni. Még akkor is, ha nem válhat szabaddá, ha belepusztul sorsáak ridegségébe. Szomorú ajándéka a magyar irodalomnak, hogy hasonló szellemiségű művekkel mi is rendelkezünk. Szolzsenyicin müvének megjelenése nyitott utat Lengyel József lágertörténeteinek hazai megjelentetése előtt - ha nem is teljeskörüen. Szolzsenyicin máról holnapra világhírűvé vált. Sorra készültek újabb munkái, s ezek egyre kevésbé voltak közölhetőek a szigorodó szovjet viszonyok között. 1970-ben a Nobel-díjat sem vehette át. Végül 1974-ben kiutasították az országból. Zürichi tartózkodás után az USA-ban telepedett le az író. Sorra jelentek meg müvei: a Rákosztály, A pokol tornácán, A GULAG szigetcsoport és az R-17 regényfolyam eddig megírt kötetei. A bolsevik gyakorlat pokoli bugyrainak megtapasztalója elméletileg is szembeszállt már korai mukáiban is ezzel az ideológiával, s visszatért az ortodox keresztény hithez. Újabb munkái erősen ideológiai töltésüek, s a maga szempontjából igaza volt a szovjethatalomnak: Szolzsenyicin műve az irodalom eszközeivel e rossz rend megszüntetésére szólították fel. A klasszikus orosz irodalom és humanizmus általános és nemes hagyományainak szellemében. V. G. Művészet a kisgalériában Szkukálek Lajos grafikája- Le akar minket szerelni! - kiabált a szemüveges. - Juhászkutyák azért mégsem vagyunk, hogy örüljünk az odavetett koncnak. Mennyit gürcöltünk, hogy keressünk valamit, ő meg csak bagót akar lökni! Most már egy emberként morgott a sor. Az idegen újra patkánylyukakhoz ment. Kivett a zsebéből egy kis flakont, és mindegyikbe belefújt, majd gyors léptekkel odament a mérleghez, és mondani kezdett valamit. A krémarcú feje hirtelen vérrel kezdett megtelni, és már inkább hasonlított egy borgőzös, céklafejű részeghez, mint az iménti felvásárlóhoz. A sor szinte megfordult. Valamennyien a szemüvegest bámulták:- Azt mondja, áveszi ő a málnát, és húsz százalékkal többet ad mindenkinek, ha időben elindulhat.- Adjuk neki! - kiabáltak a sorbanállók. A krémarcú most már mindent bevetett:- Emberek! Maguknak velem van szerződésük! Törvény elé viszem magukat. Megint csend lett. És ebben a csendben, mintha csak a pokol szabadult volna el, előjöttek a patkányok. A gázspré megtette hatását. Szinte vakon nyomakodtak kifelé a lyukon. Iszonyatos látvány! A nők visítoztak, a férfiak pedig ütlegekre kaptak, és agyonverték sorba őket. Pár perc alatt el volt intézve minden. A kamionos egy darabig undorodva nézte, majd egyre jobban sütött az arcán valami mosolyféle. Tekintete lassan a krémarcú felé fordult.- Jól van, emberek! Megadom, amit a kamionos ígért. De segítenek felrakni, ugye? Egyetlen hangyabollyá változott a sor, és mire a kamionos észretért, már tele is volt a járgánya. Elsétált újra a patkánylyukak felé, belefújt a kis flakonból, majd a krémarcú asztalára tette, belekacsintott a szemüveges alkalmi tolmács szemébe, és már tolakodott is kifelé. Járok körbe a Hidegkúti Galéria egyetlen termében, nézelődöm, meglepődöm és sajnálkozom. Az indulatokat a képek, Szkukálek Lajos cseh-komáromi festőművész művei váltják ki belőlem, a sajnálkozást pedig az, hogy hiába vette észre az izgalmas, gazdag mondandójú festőt egy kisgaléria jószemű vezetője, az alapítványból támogatott kiállítás aligha indíthat el nálunk egy festőt a hímév felé. Harmincöt éves a festő, de képei az emberi és a művészi érettség jegyeit viselik. A hangvétel groteszk, de a történetben - mert szinte apró novellák ezek az olajképek - ott az érzelem is. „A képek színeit is mintha egy másik világból hozta volna magával festő: talán az álomból, talán egy várkastély görbe tükreiből, a gyerekként bámult kaleidoszkópok valamelyikéből, egy színes üvegcserépgyűjteményből” - írja a katalógusban Oláh János. S a színek valóban melegebbé, varázslatosabbá teszik a valóság sivárságát, kegyetlen küzdelmeit, melyek Szkukálek képeiről „ránk kiabálnak”. Majdnem szó szerint, hiszen a festő nem csak vizuális eszközeivel szólít meg, hanem címeivel is. „Mi olyan nevetséges?” - kérdezi, vagy : „Ez a kép nem létezik”. „Előttünk az élet” - ironizál, vagy így forgatja ki Gulácsy képének címét: „Nagyonxipank”. Amikor Übü király vigyorog ránk a falról, egészen biztosan érezzük, hogy a festő hazatalál: Jarry gonosz-groteszk királyát nagyon ismerheti, akár „udvari festője” is lehetett volna. Igaz, bizonyára felakasztották volna néhányszor az Übü-udvarban, de ezt a két kelet-közép-európai ország határán nevelkedett, a művészet felső régióit, gyári munkában roncsolt kezekkel ostromló fiatalember fel sem vette volna. Önéletrajzában a festő nagyapja cipészműhelyét, nagyanyja szilvalekvárját, tájképekkel házalását idézi, mint „művészi” ráhatásokat. Izgalmas elegy ez, mely végül is kitermelte ezt a nekünk szóló festészetet. Hidegkút lakosait-vendégeit csak irigyelni lehet, hogy Szkukálek Lajos műveinek látványá-
