Új Néplap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-18 / 269. szám

1993. november 18., csütörtök 11 Körkép A megyei polgármesteri klub Franciaországban Hasznos tapasztalatok, alkalom a további kapcsolatépítésre A Megyei Művelődési és Ifjúsági Szolgálat polgármesteri klubjában már több mint egy éve megfo­galmazódott egy franciaországi szakmai kitekintés gondolata. A megyei önkormányzat picardiai kap­csolatai révén nemrégiben egy kedves meghívást kaptunk Franciaország - e történelmében és kultúrá­jában egyaránt - nagy múltú régiójába, L’Aisne megyébe, ahol kedves vendégátónk - Yves Bourgin, a Parasztházak Egyesülete elnöke - jóvoltából a négynapos kinntartózkodás idején kiadós testi és szel­lemi „ellátásban" részesülhettünk. A szíves fogadtatást természetesen elősegítette, hogy az ismeretség a Jászkun-Picard magyar-francia baráti társaság szálain már korábban is szövődött. A premontréi rendház előtt a polgármesterek jászsági csapatából (Fotó: Báli) 175 éve született Tariczky Endre „A tiszafüredi Melkizedek” De haladjunk sorjában, hiszen az európai „utak városát”, Stras- bourgot (Strasbourg: Utak vá­rosa) nekünk is útba kellett ejte­nünk, s ha a mostanában oly so­kat emlegetett Európa Parlanten- tet csak kívülről szemlélhettük is (mert a hivatalos belépőt utunk folytatása miatt már nem vehet­tük igénybe) az első városnézé­sünk is szolgált érdekességgel. A híres határváros legfestőibb tör­ténelmi városrészében, a Petite France (Kis-Franciaország)-ban bolyongva a Rajna-parti sétá­nyon, megtaláltuk a tiszapüspöki illetőségű Rácz úr Tisza éttermét, akivel a küldöttségünkben járó helybéli polgármester akarta fel­venni a kapcsolatot; elősegítendő Rácz úr hazatelepülési szándékát. A sors iróniája, hogy valószínű­leg elkerültük egymást, amíg mi Strasbourgban jártunk, ő Tisza- püspökiben tartózkodott (talán le is települt... és Rajna éttermet nyit a Tisza-parti településen?). L’Aisne megyébe megérkezve, programon kívül s a kései érkezés ellenére kiadós, meleg vacsorával fogadtak vendéglátóink későbbi „főhadiszállásunkon”, egy 185 lakosú kedves kistelepülés (Mer- lieux) történelmi kastélyában, amely iskolaidőben Franciaor­szág negyven természetvédelmi oktató- és szabadidőközpontjá­nak egyikeként működik. Nálunk talán komplex természet-, kör­nyezetvédelmi oktató- és szabad­időközpontként vagy erdei isko­laként írnánk egyszerűbben kö­rül... S miközben pedagó­gus-népművelőként különösen nagy érdeklődéssel hallgattam másnap is az intézmény igazgató­jának beszámolóját az iskola ter­mészetvédelmi oktató-képző-ne- velő, kommunikációs, szabad­idős és közösségfejlesztő munká­járól, még nem tudtam, hogy ő mellesleg egy szomszédos tele­pülés polgármestere, a felső ta­gozatos iskolát fenntartó telepü­lések társulásának elnöke, s ki­tűnő népművelő munkatársaival együtt a négynapos programot végigvezénylő házigazdánk is egy személyben. Aki Franciaországban jár - vagy a mi fogalmaink szerint Nyugaton -, meglepődik, hogy arrafelé a kistelepüléseknek nin­csenek kisebbrendűségi komple­xusai, mint például náluk. (S er­ről Magyarorságon sem a kis te­lepülések tehetnek, hiszen nem rajtuk múlik, hogy pár száz la­kosú településeket még a térképre sem igen szoktak kiírni...) Fran­ciaországban több mint 36 ezer település van, s ezekből 4 ezer­nek 100 lakosnál kisebb a lélek - száma. (Vendéglátó megyénkben több települést tartanak nyilván, mint Belgiumban.) A kistelepülé­seken élők - érthetően - ugyan­azokat a kommunális, infrastruk­turális szolgáltatásokat igénylik, mint a városlakók... Ez náluk zömmel már eddig is megvaló­sult, hiszen víz, villany, szilárd burkolatú út minden településen van, a csatorna-közműhálózat ki­építettsége terén is messze meg­előznek bennünket. Szinte hihe­tetlen, a lakások 85 százalékában van telefon. Az európai civilizációs fejlő­désben bizonyíthatóan elért több­száz éves előnyük birtokában ázonban ma sem ülnek babérjai­kon. Településeik boldogulását szolgáló módszereikben is tanul­ságos, hogy a falu vezetői a „kijá­rom a falumnak” szemlélet he­lyett minden megoldandó fel­adatra saját térségükből keresték a lehetséges szövetségest. A Pare de L’Ailette vízi bázist és szabad­idős központot például 67 telepü­lés szövetsége tartja fenn, másutt a korszerű, gépesített hulladék- szállításra hoztak létre 36 telepü­lés összefogásával térségi szövet­séget, amelyben a 14 lakosú fal- vacska éppúgy érintett, mint a 26 ezer lakosú megyeszékhely. Az iskolákkal is hasonló a helyzet. A pedagógusokat ugyan közvetlenül Párizsból fizetik (így ha béremelésre kerül a sor, nem méregeti őket rossz szájízzel a saját önkormányzatuk), de az is­kolát a település tartja el, ha tudja. S ha nem tudja, tudomásul veszi, hogy erre a feladatra is többüknek kell társulniuk. Nagyon érdekes volt szá­momra az egyes térségek fejlesz­tésénél gazdaságföldrajzi reali­tások szemmel tartása. A megye elsődleges feladata a térség szo­ciális-kulturális fejlesztése, külö­nösképp a kisebb települések ér­dekeinek képviselete. Ehhez a megye és régió komoly pénzesz­közökkel is rendelkezik. Ha egy térségben az anyagi, szellemi és infrastrukturális adottságok, pél­dául az élelmiszer-gazdaság fej­lesztését látják ésszerűnek, ahhoz adnak anyagi segítséget, míg má­sutt - például L’Aisne megyében - a turizmust támogatják, mert a megye jelentős tranzit- - turista - útvonal mentén fekszik (Benelux államok, London, Párizs). A francia közigazgatás rend­szerét megismerve szokatlan volt, hogy a francia - meglehető­sen centralizált - államigazgatási gépezetben a régiók még tovább tagozódnak megyékre, járásokra, mint nálunk korábban. A sok szakmai program érde­kes és hasznos volt - polgármes­tereink egybehangzó véleménye szerint is - az utolsó napon szinte mégis felüdülésként hatott, ami­kor néhány óra városnézésre is futotta a megye székhelyén, a 26 ezer lakosú Laonban. A szép fek­vésű, történelmi nevezetességek­be n'és műemlékekben gazdag vá­ros legfőbb büszkesége a környe­zetéből már messzire kimagasló XII. századi hatalmas, keresztha­jós, héttomyú, gótikus katedrá- lisa, amely köszönhetően a közeli jura kori mészkőnek, még ma is szikrázó fehérben pompázik. A monumentális templom termeit és emeleteit járva, a csodálatos kőcsipkés faragványokat cso­dálva, azonnal felmerült a kérdés, hogyan maradhatott sértetlen ez a katedrális, hiszen e környéken (Ardennek) voltak az I. és II. vi­lágháború legádázabb csatái. Idegenvezetőik - mintha csak gondolatainkba látva - megfej­tette a kérdést, amikor a temp­lomudvarban bemutatta a kated­rális két másfél méteres „óriás-védőmadarát” a német bi­rodalmi sast: Mint ismeretes, ezt a térséget is megszállták második világháborúban a németek, nyil­ván ezért nem bombázták a vá­rost, s ezt a történelmi tényt a madarak likvidállása sem igen tudta volna meg nem történtté tenni. Szerencsés az, aki külsejé­vel és történelmével megbékél - foglaltam össze magamban ked­ves idegenvezetőnk magyarázatát a XII. századi katedrálisban megkegyelmezett második világ- háborús relikviák láttán. Az igazi élményt természete­sen a személyes találkozások je­lentették a térség településein élőkkel. Örömmel állapítottam meg ilyenkor, hogy a legkisebb falvakban is élnek, funkcionálnak a lakossági művelődést, közös­ségi életet és szabad idő töltést egyaránt szolgáló intézmények (a mi gyakorlatunkban művelődési otthonok), amelyek a legkisebb helyeken egyidejűleg látjgk el az oktatási, könyvtári, társas, közös­ségi élet szervező funkcióit is. A személyes találkozások ki­tűnő alkalmat adtak a két ország települései között a további kap­csolatépítésre is. Polgármestere­ink éltek is ezzel a lehetőséggel. Nem lepne meg, ha a közeljövő­ben például Jászszentandrás s a Laon vidéki kórusok közvetlen cserekapcsolatot létesítenének, s ha Premontré és Jánoshida együtt gondolkodna a rend újrahonosí- tásán. Kevesen tudják, hogy Pre- mentré is L’Aisne megyében lévő kistelepülés, s hogy a híres pre- mentréi rend Magyarországon mindössze három településen - köztük Jánoshidán - működött, még a ’40-es években is. A rend azonban mára Premontréban megszűnt. A szép fekvésű, gazdag telepü­lés még sok mindenre emlékeztet a korábbi időkből, de a XVII. században épített gyönyörű ba­rokk épület ma már kórházként funkcionál. Úgy látom, ha létre­jön a két település közötti kapcso­lat, az akkor is hasznos lesz, ha nem csupán „rendi” alapon szö­vődik tovább. Az egyes települések között a kapcsolatfelvétel elkezdődött Franciaországban, jövőre nálunk folytatódik, hiszen mi leszünk az idelátogató francia polgármeste­rek vendéglátói. Biztos vagyok benne, ez a barátság tovább mé­lyül, s további - eddig esetleg fel­táratlan - területekkel bővülhet. Yves Bourgin úr is bizonyára erre gondolt, amikor első lépésként megszervezte a találkozást. Horváth Attila „Midőn az egész magyar vi­lág a politikai mozgalmak pártviszályaiba van merülve, szabadjon nekünk régészeti tekintetben kettős megyénk e tiszavidék-kerületének felvé­telével zajtalanul foglalkoz­nunk.” (1872) A fenti gondolatot megfo­galmazó Tariczky Endre, aki a tiszafüredi várostörténetbe ne­vét egyházi működése mellett iskola- és óvodaépítő, régészi és helytörténetírói, valamint mú­zeum- és könyvtáralapítói mű­ködésével írta be, 175 éve, 1818. november 18-án született Gyöngyösön. Egerben végzett teológiai tanulmányai után pappá szentelték, s tiszanánai, jászárokszállási és bükkzsérci évek után 1862-ben, 44 éves korában költözött Tiszafüredre, hogy egy fél évszázadra hívei és a város szolgálatába álljon. Füred a múlt század második felében dinamikusan fejlődő te­lepülés volt. Az 1836-ban 1.905 lakossal bíró község 1891-re 8.084 embernek otthont adó nagyközséggé vált. Az ekkor átadott debrecen-füzesabonyi, majd az 1896-ra elkészült kar- cag-tiszafüredi vasútvonal központ jellegét, további előre­haladását is biztosította. Tariczky Endre ideérkezése- kor papi tevékenysége mellett megszilárdította a kétosztályos katolikus iskola helyzetét, ket­téválasztotta a kántortanítósá­got és a harangozóságot; nép­nevelési egyletet szervezett, tagja lett a kórház és szegény­ápoló intézet választmányá­nak. Történelmi érdeklődését már korábbi írásaival megmutatta. A régészet felé a figyelmét az 1839-es tiszaszőlősi „aranyláz­ról” hallottak kelthették fel. (Er­ről az esetről részletesen olvas­hatnak Makkay János: A tisza­szőlősi kincs c. művében.) 1872-ben cikksorozatot indí­tott az „Eger”-ben „Vidéki helyzetünk” címmel. A régészet fontosságának hangsúlyozása mellett a megmaradt tiszasző­lősi leleteket mutatta be, s az írásai keltette érdeklődést ki­használva régészeti egylet alakí­tására tett ajánlatot. Kutatási eredményeinek közreadását Az önkormányzat intézmé­nyeinek fenntartása ma az éves - közel másfél milliárdos - költ­ségvetés 70 százalékát „el­emészti”. Mivel jövőre a kor­mányzat valószínűleg nem ad több pénzt, mint idén, ennyiből kell jövőre is kijönni. Csakhogy az áremelések az iskolák, óvo­dák, művelődési intézmények kasszáját éppúgy sújtja, mint a családokét. Ráadásul az ott dol­gozóknak törvényben deklarálta szintén a kormány a tisztes fize­tést. Ehhez Jászberényben 70 millió kellene. Valahogy ezt is ki kell sakkozni, meg az intéz­ményeknek is működni kell. De hát létezik, hogy a kecske jól lakjon, s a káposzta is megma­radjon? Az intézményhálózat műkö­désének hibáit még tavasszal átvilágította a közgyűlés. így most a kulturális bizottság azt fontolgatja, rendet tesz a kultu­rális intézmények háza táján, bevételeket és létszámcsökken­tést követelve. Van ugye egy könyvtár. Aztán ott a Déryné Művelődési Központ a Jászság Népi Együttessel egyetemben. A Gyermekek Háza is a városé, s július óta az Ifjúsági Ház is. Ezeket tehát össze kell vonni, létszámot leépíteni, s mindjárt van takarékoskodás. Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog, hisz tüzet a vízzel összeeresz­teni nehéz mutatvány. A népi együttes tevékenysége is kultúra, meg a hátrányos helyzetű, szegény kisiskolás délutáni szakköre, a nyugdí- jas-klubdélután szintúgy, mint a „Régészeti buvárlatok” cím alatt folytatta, s bennük azt a te­rületet vette szemügyre, melyen Egyek, Tiszafüred, Tiszaör- vény, Domaháza, Tiszaszőlős, Tiszaigar, Tiszaörs fekszik, s melynek - e vidék hajdani víz­rajza szerinti - szemlélésekor „...egy majdnem egészen beke­rített, mintegy 12 négyszögmér- földnyi terület, egy nagy tiszai öblözet, egy nagy sziget alakja tárul föl előttünk...” Ez a termé­szet alkotta erősség földvárakat is rejtett, így a megélhetés mel­lett védelmet is adott az itt meghúzódóknak. Tanulmányozta a vidék egy­háztörténetét. Megállapítása szerint az egri egyházmegyében legkorábban „...Csege, Ohat, Kócs, Szőllős, Szent-Imre, Ders és Abád voltak amaz egyházak és hitközségek, melyek a Tisza- völgy e vidékén a tatárjárásban elpusztúlván, idővel újraszü­letve, restauráltattak...” írásai­ban beszámolt a később létesí­tett tiszaörvényi, tiszaigari, ti- szaörsi plébániák történetéről. 1876-ban régészeti tevékeny­sége országos elismerést nyert. A Budapesten rendezett VIII. Nemzetközi Ősrégészeti Kong­resszuson az ő leleteiből is be­mutattak mintegy 200 darabot, s mint a megalakuló Tiszafüred- vidéki Régészeti Egylet titkára intézhette, szervezhette ezután a környéken folyó régészeti feltá­rásokat, helytörténeti kutatáso­kat. Következő nagyobb léleg­zetű tanulmánya a „Tiszavidéki ős-agyagedényipar előhaladásá- ról a csiszolt kőkorszaktól kezdve a vaskorig” az előásott kerámiákat rendezte és mutatta be részletezve készítésük és dí­szítésük technikájának fejlődé­sét. Az egylet és Tariczky Endre máig köztéren álló - bár egyre inkább helyreállításra szoruló - alkotásának, a millenniumi em­lékoszlop gondolatának eredete 1874-1875-re nyúlik vissza, írásában ekkor fedezte fel Anonymus művének azt a ré­szét, melyből ez kibontakozott. A Gesta rögzíti ugyanis, hogy „...Tas és Szabolcs... a Túr fo­lyó mentén a Tiszához értek, s a Dorogmarévnél átkeltek rajta...” Először az egyek-do­vegetáriánusok előadása. A népi együttes ügye tulajdon­képpen még nyár elején eldőlt. A nemzetközi hírű együttes és egyben a DMK vezetője nem nyerte el saját igazgatói székét. Akkor az illetékesek már kilá­tásba helyezték a strukturális átalakulás lehetőségét, s az együttes vezetői posztját. így a Déryné meg az együttes szét­válnak. A Víz utcai bázis né­hány milliónyi támogatás az együttes működési feltételeit biztosítanák. Az átszervezés Vi­szont mindeddig váratott ma­gára. A népi együttes január 1-jei kezdetű alapítványi mű­ködtetésének megszervezésé­hez, a vezetői poszt megpályáz­tatásához már kevés az idő. A Déryné Művelődési Köz­pont, a Gyermekek Háza s az If­júsági Ház öszevonásához azonban úgy tűnik, korai. Ugyanis az Ifjúsági Házat úgy vette meg a város az Electrolux- tól júliusban, hogy egy évig vál­tozatlan funkcióval működteti, a dolgozókat foglalkoztatja. Ez az egy év még nem telt le, arról nem is beszélve, hogy itt öt em­ber dolgozik, s évente 3 milliós bevételt képes „termelni”. A vá­rostól csak a működési kiadása­ikra kémének támogatást - ez korábban az Electroluxnál is így volt -, s a bérük „fedezetét” megteremtenék sikeres progra­mok, kulturális vállalkozások szervezésével. Az is kérdés, hogy a DMK-ba olvadva, az önállóság megszűntével ösztö­nözné-e valami őket a mostani szintű munkára. A kisebb, ru­rogmai révnél szándékoztak en­nek az eseménynek emléket ál­lítani, ám Hajdú és Borsod me­gye illetékesei nem karolták fel a javaslatot. Ezért „...Azon te­kintetnél fogva, hogy Tiszafü­red e vidék forgalmi középpont­jává emelkedett, (az emlékmű felállítására) mindenképpen a legilletékesebb hellyé vált.” Az alapgondolat továbbfej­lődött. „...Az emlékoszlop mi­nél magasabb helyen s dombon emelkedjék, mely dombhoz földszállításra Karczag, Mada­ras, Szent-Imre, Igar, Örs, N.-Iván, Szőllős, Örvény, Do- rogma, Debreczen, Egyek, Csege, melyek határain Tas és Szabolcs vezérek átvonultak és táboroztak, valamint Hatvan, Bicske, Isaszeg, Nagysarló, Vácz, Komárom, Buda, me­lyeknél a T.-Füredről kiindult hadsereg fényes diadalait vívta - fölkérendők.” így tehát a hon­foglalás és az 1848-as gondolat is megtestesül a város legré­gebbi köztéri alkotásában, s hogy legújabb korunkban a vá­ros itt tartja ’56-os megemléke­zéseit, ez azt a magyar önálló­ság, függetlenség helyi jelké­pévé teheti. Tariczky Endre életében számos elismerést kapott. 1892-ben „rang- és valláskü­lönbség nélkül” az egész város ünnepelte aranymiséje megtar­tása alkalmából. Megfestették életnagyságú képét, és a város díszpolgárává választották. Ba- bik József „A tiszafüredi Mel­kizedek” címmel alkalmi verset írt róla. 1896-ban Ferenc József a „valláserkölcsös népnevelés és a régészet terén szerzett ér­demei elismeréséül” a koronás arany érdemkereszt kitüntetés­ben részesítette. Gyémántmisé­jét egyházi működése 60. év­fordulóján, 1902-ben tartotta. Még 1903-ban (85 éves korá­ban!) is előadást tarthatott Bu­dapesten, az Országos Régé­szeti és Embertani Társulat ülé­sén. A legnagyobb elismerésben mégis halála (1912) után része­sült. Közadakozásból felállított síremlékének felirata: „E sírem­léket a közszeretet emelte” ne­vét, munkásságát feledhetet­lenné tette. Nevét 1990 óta utca őrzi Tiszafüreden. TakátsBéla galmas szervezetek életképes­sége bizonyított tény, a mamut­szervezetek létjogosultságát vi­szont semmi sem támasztja ma­napság alá. Hasonlóan kérdéses a Gyer­mekek Háza „bevitele” akár az Ifjúsági Házba, akár a DMK-ba. Annak elemzése, hogy az eltérő profilok összeházasítása révén mi születik, még nem történt meg. A DMK létszáma magas. Körülményei rosszak. Szá­mukra sem megoldás, hogy összevonás és szétválás révén ugyanannyiból gazdálkodhat­nak, mint e nélkül. S könyvtár­ról pedig még szó sem esett, pe­dig az összeépült az Ifjúsági Házzal. Az összevonási konstel­lációban ők viszont nem vesz­nek részt. Jövő héten a struktúra átala­kításról döntenie kell a képvi­selő-testületnek. Több javaslat közül kell kiválasztaniuk egyet. Mivel az Ifjúsági Ház egyéves működésére tett kötelezettség­vállalás élő, így egy C-variáns is a kulturális bizottság elé ke­rült. Azaz az egy évet ki kell várni, addig az Ifjúsági Ház működhet önállóan (a támoga­tást viszont meg kell adni ne­kik). Marad tehát az, hogy a Déryné házasodik a Gyermekek Házával, vagy esetleg marad minden úgy, ahogy van. Kivéve a népi együttest. Szó szerint, te­hát leválasztva, alapítványként január elsejétől. No mármost egy biztos: ugyanazon a lyukas garason osztoznak együtt és kü- lön-külön is. Kiss Erika Jászberényi dilemma: együtt vagy külön-külön?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents