Új Néplap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-13 / 265. szám
12 Irodalom — művészet 1993. november 13., szombat S zámon tartom a város zöld pillanatait. Amikor e sorokat körmölöm, a városligeti fasorban virágoznak a gésztenyefák. Kora ősz van, meglepő hát, hogy egyik-másik öreg fa virágba borult, míg a társai tüskés termésüket érlelik. Némelyik gesztenyefa maga sem tudta eldönteni a dilemmát: egyik ágán - friss zöld levelek közt - virágfüzér, a másikon - elrozsdásodott lomb tőszomszédságában - termések gömbjei hintáznak. Zöld mikrovilágokat rejt a város. A Liget mocsárciprusait, melyek a gyökérzetükön furcsa „fababákat” növesztenek. Egy budai udvar mélyén álló mamutfenyőt. A Lukács fürdő kertjében platánóriásokat, melyek gyökerei még a török világ idejébe nyúlnak alá. A Mar- git-sziget öreg bokrétafáját, ahol az odúból egy macskabagoly néz vissza a kíváncsiskodóra. Az Óbudai-sziget vízre hajló füzét, melynek alsó ágán egy türkiz jégmadár szokott gubbasztani. A közeli fövenyparton, ahol az őskori trilobiták mészvázai elegyülnek a rómaiakat idéző cseréptörmelékkel, billegetőcankók sivalkodnak. Nyestek és sünök lopakodnak a városszéli kertek fái közt. Sarlós fecskék fészkelnek a rózsadombi házak tetőszerkezetében. A Gellért-hegy szikláin Boldogasszony havában - feltűnik egy-egy borvörös tollú hajnalmadár. E zöld mikrovilágok a nagyváros időjátékai. Egy zárt, vízivárosi kőudvar, oroszlánfejű kútján a feketerigóval. Egy Gel- lért-hegyi barlangkürtő, sziklaszáján a napfürdőző gyíkokkal. Egy újpesti gyárkémény, melynek hiányos téglái közt egy vö- rösvércsepár tanyázik. Az újlaki templom tornya körül alkonyaikor keringő denevérek. A Rákos-patak torkolatánál lubickoló hattyúk. Lombok és szárnyak, melyek áthabzanak a városon, és összetörik annak mindenkori jelen idejét. Folytatódik bennük a tenyészet ősvilága, másrészt elvillannak a történelem elmerült korszakai: emlékező kövek közt a burjánzás időtlen ideje. Kipling regényhőse, Maugli kiszakad civilizációból, és a vakihamvad, mielőtt felvillanhatott volna. A zöld tenyészet önmagában kevés az emberi ki- teljesedéshez. Háttér és kulisz- sza, ami szükséges, de önmagában nem elegendő. Aki a közösségből kiválva tölti el fogékony esztendeit, hiába is kerül oda vissza, valamiképp örökre debi- lis marad. Az ember kiszakadása a tenyészet világából sosem lehet donba kerül. Közismert a szép, nosztalgikus történet, a dzsungel borította, elsüllyedt városokról, repkény és iszalag lepte falakról, ahol kegyes s emberarcú állatok élnek, maguk közé fogadva a báva csecsemőt, aki kezdeti csetlése-botlása után diadalmasan tér vissza a maga fajtájához. A regénynek egyetlen sebezhető pontja van: pszichikai gyanútlansága. Köztudott ugyanis, hogy a farkasok nevelte fiú sorsára jutott emberi lények elzüllenek. Ahogy azt kevésbé örökbecsű’ irodalmi művek és mindennapi híradások tanúsítják: a civilizáció holdudvarából kiszakadó ember mocsárban tengődő Hány Istókká, négykézláb járó, majomszerű teremtménnyé romlik. Sem ember, sem állat torzszülötté, aki makogva didereg az idegen vadonban, bestiális végtagokkal, elhalványult elmével, gilisztákat és haldögöket falva a túlélésért. Ösztönei - az emberi emlékezés és tapasztalat hiányában - elcsökevényesednek. Értelme teljes. Ahogy a vadonba való visszatérés is csak felhőjáró akarnokok nosztalgiája. Thai- földön, a hatvanas évek táján, találtak egy erdőlakó népcsoportot. Legalábbis külön népnek hitték, s elnevezték „a zöld lomb lelkei”-nek. Ám a vizsgálódás kiderítette, hogy a világháború idején verbuválódott a népnek hitt közösség, árva gyerekek gyűltek csoportba, s jutottak Maugli-sorsra. Ha fogyatékosok nem is voltak, hisz alkottak valami primitív, gyűjtögető közösséget, értelmük csak halványan pislákolt... A kultúra feleúton áll az indák burjánzása meg a szellem imaginárius tere közt. Karcsú mezsgye, amit egyik oldalról vak szakadék, másikról az illúziók tünékeny világa kerít. Egyfelől természet örvényei, másfelől az apokalipszis történelem utáni szemétdombja. A törékeny mezsgyéről messzire eltávolodni nem tanácsos. Aki megteszi, elveszíti egyensúlyát, és belezuhan szakadékba, vagy a bolondok és tébolyultak világában találja magát. Karikaturisták kedvenc témája végtelen kőrengeteg, gépek lepte utcáival, fellegre növő betonszömyeivel, ahol a se lomb, se víztükör metropolisz dzsungelében elveszett emberek kószálnak. Az unalomig ismert képek jellemzője, akárcsak a Kipling-meseregényé, a pszichikai gyanútlanság. Mert ez a beton-üveg-műanyag rengeteg, aminek ezredvégi fenyegetése mindannyiunkat megkísértett már a sűrűsödő falak közt csellengőben vagy lidérces álmainkban, többé nem lakható. Benne az ember történelem utáni árnyékká züllik. Elveszíti eredete világos emlékeit. Nem a sorsát éli, csak túléli önmagát, azt a teremtett lényt, aki volt, s aki lehetne. Ha ellenkező előjellel is, ugyanaz a sors vár rá, mint a Hány Istókokra, fizikai leromlás meg az amnézia. A puszta anyag élettelen, de hordozza az élet képességét. Lények fakadnak belőle, rajta mozog - nak, belőle táplálkoznak. Ám van az anyagnak egy olyan végső állapota, amikor kihal, kihűl. Atomszerkezete összeku- szálódik, kivész belőle az élet lehetősége. Nem megszentelt matéria többé, csak szemét, végtermék, amiből már nem lesz, nem lehet semmi. Nincs képessége fákat nevelni, gyümölcsöt érlelni, csápokat és szárnyakat elrejteni. Nem képes többé az embernek életadó környezetül szolgálni. Csak betonfal, drótgubanc, rozsda- és olajfolt. Aszfaltjárda, gumi és üvegcserép. Habszivacs, salak és korom. Vagy a legújabb - hátborzongató - divat szerint: műfa, műpázsit, művirág. Utóbbiak talán tetszetősek, mégis csak egy derűt sugárzó hullakamra világvégi díszei. Kis Benedek: Öregjeink: az öregek Öregjeink, az öregek a vének, aggok, esencLőek, öregjeink, a remegők, a bunda-mamuszos-szívűek itt topognak a ház előtt, vagy a gangon, hol süt a nap. elhányt filléreinkért ők mint kincsekért,lehajtanak öregjeink, az öregek megbecsülik a perceket, míg mi herdáljuk napjaink, nekik minden perc visszaint. s visszaintenek mind az évek, mert szegénykék, ők olyan vének, öregjeink, az öregek, ők olyan aggok, esendőek. velük már minden megesett, csak az a végő, csak az várat, csak az a vég, csak az nem várhat, botlanak mindig közelebb, kiszolgáltatva, szívig fosztva, minden giz-gazban megbotolva, botolva mindig közelebb ahhoz a végső pillanathoz, amely majd végső nyugalmat hoz. kisebbek mint a gyerekek, mégis miattunk imádkoznak, kik helyükbe hullunk maholnap, öregjeink, az öregek. Léka Géza: Zörög az ősz, a szerelem Csókjaim a szél kibontja benne gally és fűzfa lombja zöld az ősz. szerelem Nem érti itt istent senki bárány, farkas együtt zengi megimádnak fény -sebesen Elkattant az Ördöglakat ki-berozsdállnak a szavak villannak és leperegnek Újra együtt császár, király kék- ésfélcédulás zsivány hányja rám mind a keresztet Ám magányom akkora már mecfér benne élet, halál jöhet az ősz minden szele Csókjaim ha ki is bontja átölel a fűzfa lombja soha nem hull a levele Lázár Ervin: E, Egy kis lalala «őjött a sötétből Hiripi. Csáléra állt a füle, az orra, a szemöldöke, szája széle, a homlokránca, de még a tekintete is. Minden csáléra, hajszra meg semmi! Ajaj! Már mondja is Hiripi.- Jaj, de boldogtalan vagyok! Na, nem! Engem aztán nem! Én nem olyan fából vagyok faragva. Replikázok.- Én meg boldogtalalalalan, jaj, de boldog- talalalan! Hiripi a meghökkenéstől egy pillanatra kizökken a boldogtalanságból, már-már haj- szulnak arca alkatrészei, de ezt nem engedheti, gyerünk csáléra, vissza csáléra, sírósan nyekergi:- Ne böllenkedjen velem.- Ki böllenkedik itt? Ki akarja a másikat... igenis boldogtalalalan vagyok, boldogtalala- lan. De őt sem olyan fából! Nézz oda, mi özön- lik Hiripi kitátott száján.- Jaj, de boldogtalalalan vagyok. Nekilátok én is.- Én meg boldogtalalalan. Ő sem hagyja.- Boldogtalalalalalalan. Én se.- Boldogtalalalalalalalalalan. Hihi. Mint egy nóta. Legközelebb egy kis dallamot is szövök bele. De arra már nem lesz idő, huhú. Hiripi legyőzhetetlen, nem fogok én itt szóhoz jutni soha többé, hallod?- Jaj, de boldogtalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalan. Ezt nem lehet kibírni. Kimegyek a konyhába, persze közben is szúrja a hátamat a lalala, főzök magamnak egy feketelevest, erre az alkalomra az való, semmi más, lalala, a feketeleves-daráló nem tudja túlharsogni, lalala, a főző sem tudja túlsisteregni, lalala, lalala. Ez a Hiripi, ez a Hiripi, összelalalázza a világot. Lám, itt is van már a konyhaablakban egy szemrehányó arc, Ófirencia kisaasszony, anglasz nyelvtudor, arca, mi a szösz ez, miféle zelala-bolala, nem tudok tőle anglaszul virtu- ózni, na tessék, és már ott is van mellette Frukkancs, ő meg nyilván nem tud a zajtól ké- zikázni, és sorra jönnek ám, figyeld csak, ott van már Zsigula, Radibenc, tiszilli, Hapciter, miezittkérem, mifélelalala, jönnek a költőlányok, Geszter és Ánimán, lalala, nézd, ők meg Árger úrfi és Áresz kisasszony Mohácsról, te jó ég, csak nem hallatszik el Mohácsra is? De bizony, egész Mohács lalalul és lililul, rögtön kaszára-kapára, s akkor aztán lesz nemulass és újabb feketemohács. Aj, te jó ég, mit csináljak? Ráadásul jön Tyzsa asszony is a csőre töltött, hatlövetű Erika írógépével, ilyen körülmények között nem lehet célba lőni, kérem, mondja mérgesen, és lób-lób a hatlövetű írógépet, jaj, csak nehogy hozzám, és hozzám se, mondja falon Kölcsey úr, fakeretben, én már több mint száz éve megmondtam, hogy első a jó kedv, a jó kedv, kérem, még a bőség is ráér, csak jó kedv legyen, lalala, lalala, az ablakban egyre nagyobb a tömeg, az Erkel utcában seregük a nép, a Csarnok tér felől egy rendőrkocsi, nénútitú, a Vámház körút sarkán egy tűzoltókocsi, titunénó, ennek a fele se tréfa, hagyod abba rögtön, Hiripi! De nem hagyja, lalala, lalala, lalala. Tragédia! Tragédia! De legalább is tragédia, dalban elbeszélve. Vagy tán mégsem? Kellemetes hangok szivárognak be az ablakon. Akármi legyek, ha ez nem vihogás. De vihogás bizony! Zsigula, radibenc, Tiszilli, Frukkancs, Hapciter, Ánimán, Geszter, Árger úrfi és Áresz kisasszony összedugták fejüket, és ihognak, vihognak. Nagyon jó jel! Még Ófirencia kisasszony is ellebegtet egy mosolykát. Lopva Tyzsa asz- szonyra pillantok, ő még ott fuldokol a lalalá- ban.- Lehet, hogy énekelni akar - mondja Radibenc.- Csak talán botfülű - tódítja Tiszilli.- Az, az - kapok a hazugságon -, nem tud hova lenni boldogságtól, de a legsajnálatosabban botfülű.- Akkor segítsünk neki - mondja Ánimán, és finoman bekapcsolódik a lalalába, hipp-hopp, lop bele egy kis dallamot, figyeld, most följebb viszi, most lejjebb, dó-tidó, már énekelnek a többiek is, muzsikál Frukkancs hangja, trillázik Áresz kisasszonyé, szárnyal Zsigula, Geszter és Hapciter. Tyzsa asszony is abbahagyja a lóblóbot, és beáll dallamászni. Fordul a kocka. A felbőszült nép elhallgat, haragja elpárálló, fekete felhő, megáll a tűzol- tónénó, rendőrtitú, az egyenruhások dalárdába rendeződnek, az utca népe fújja a dallamot, a dallam fújja őket, lebegnek. És micsoda basz- szus! Hát persze, a százéves bérházak is rázendítettek. A Mátyás utca aszfaltjából előtü- rentkedik egy orgonabokor, bontja virágját. Hé, ordítok rá ijedten, nem látod, hogy október van! E z az a pillanat, amikor Hiripi észbe kap. Mi ez? Elhallgat. De elhallgathat bátran, nem veszi észre senki. Az ég nagy üstdob, zengedez. Hiripi egy darabig hallgat, aztán nem bírja tovább, zümmögni kezdi a dallamot, aztán bátrabban, még bátrabban. De hiszen nincs is botfüle! És a hangja is! Ej, te lalala. De most nincs idő sopánkodni, énekelek én is torkomszakadtából. Na, látod, milyen szépen hajszra állítottuk, ami csáléra állt! Az Új Néplap galériája Fent: Fényes sikátor - lent: Fűzfaország I. Tenk László alkotásai, melyek december 19-ig tekinthetők meg a Szolnoki Galériában rendezett kiállításon Erdei-Szabó István: Megszakított monológ a fogak csikorgatásának a kezek ökölbe szorításának ideje ez alvó sasmadaraké megfáradt-szemű szikláké letakart arcú tengereké megzabolázott távolságok ideje a kövek haragjának a füvek fák megnyomorításának ideje ez a Sátán ideje a vacogások suttogások sikolyok és üvöltések ideje ez a távirányított romlás és bujdosás ideje ez az. idő elkurvulásának ideje ez a pénz és praktikum gőgös uralkodásának esztendei ezek a LÉLEK csúfos visszavonulásának ideje ez meghódíthatatlan mélységekbe és megmérhetetlen magasságokba ahol elveszítik igazi arcukat a dolgok
