Új Néplap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-13 / 265. szám

1993. november 13., szombat Jegyzet — riport 5 Ahol kegyetlen szelek fújnak Kárpátaljáról jöttem Hogy az alábbi beszélgetés ilyen tartalmat kap, azt akkor még nem gondoltam, amikor dr. Hamar József, a Tisza Klub elnöke, országgyűlési szakértő arról számolt be, hogy Kárpátal­ján, Munkácson jártak. Útjuk célja kapcsolatfelvétel volt a Felső-Tisza-vidék tájvédelmi kör­zetté nyilvánításáról az érintett országokkal (Ukrajna, Románia). így találkoztak dr. Balogh Géza orvossal, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének vezetőségi tagjával. Amikor hallottam, hogy dr. Balogh Géza a városi önkormányzat, valamint a Tisza Klub meghívására Szolnokra érkezett, felkerestem, hogy a tájvédelemről kérdezzem. Beszélgeté­sünk azonban hamarosan más útra tért. Ezt tárom az olvasó elé... Szombati jegyzet Mi legyek, ha (már) nagy vagyok? Főkönyvelő lesz ebből a gyerekből, nem más! - döntöttek szüleim osztályfőnököm sugalma- zására hallgatva, amikor a nyolcadikat elvé­gezve a továbbtanulási alternatívák közül vá­lasztani kellett. S mivel szorgalmas, precíz diák voltam, valahogy magától is adódott ez a lehe­tőség. A cél kitűzettetett, s máris a startvonalon ta­láltam magam, arccal a számok világa felé for­dítva. Hogy korábban már évszámra vezettem naplókat, írtam állattörténeteket, ez valahogy nem került oda a családi kupaktanács asztalára. Mire folocsúdtam, már el is végeztem a köz- gazdasági szakközépiskolát. Úgy-ahogy, bár szégyellenem nem kell. Csak éppen a számok­kal nem sikerült életre szóló barátságot kötnöm. Annál jobban beleszerelmesedtem a jambusok, daktilusok fülemnek oly kedvesen csilingelő vi­lágába, s nem tudtam kellemetesebb dolgot el­képzelni, mint egy verselemzést vagy dolgozat- írást irodalomórán. Azt sem szégyellem, hogy kinyílt szívvel, sugárzó arccal énekeltem feszes vigyázzban az „Oh, Tihannak rijjadó leánya!” kezdetű Cso- konai-verset, amikor magyartanámőnk megje­lent a lépcsőfordulóban - amivel rendszeresen várni kellett -, míg bizony osztálytársaim több­sége ellenkező érzésekkel tátogott. Summa summárum: így nem kerültem én gimnáziumba, s indultam el rögös, kanyargós életutamon, felfedezni, menedzselni egy másva­lakit magamban. Nem voltam még huszonöt, amikor egy or­szágos újságíró-pályázaton a döntőig jutottam, hajszállal lemaradva a legjobbaknak kijáró új­ságíró-iskoláról. Paradox helyzet állt elő. Ott vibrált egy kis hang a fejemben: diploma nélkül nem boldogulsz. A latin curriculum vitae, életrajzi vázlat, ön­életrajz az élet körforgásaként is fordítható, mintegy jelezve azt, hogy visszafordíthatatlan­sága mellett állandó ismétlődésekre is épül. így tértem vissza tizennégy év kitérő után, második tudatos pályamódosítással - az első a pedagó­guspályára irányított - az írás immár hivatás­szerűen vállalt mesterségéhez, miközben a harmadik felsőoktatási intézmény padjait kopta­tom öreg diákként. Életformámmá vált a fel­nőttkori tanulás. Megízleltem egy édes gyümöl­csöt, s most már kedvemre kóstolgatom. Igaz, mire idáig értem, közel negyvenéves lettem. November van. Pályaválasztási hónap. A nyolcadikosoknak és szüleiknek dönteni kell a hogyan továbbról. Lehet bármilyen bölcs, előre­látó, megfontolt e döntés, számolni kell vele, hogy nagy valószínűséggel nem lesz végleges. Családom példájával hozakodom elő: egyik lá­nyunk végzettsége szerint gépipari technikus, miközben hivatásos éneklésből él. A másik, ke­reskedelmi szakközépiskolával a háta mögött, kórházban szociális munkás. Merre indul, ha nagy lesz, a többi gyerek? Rejtély még. Ke­vésbé rejtélyes az a - környezetünkben tapasz­talati úton is megfigyelhető - körülmény, hogy a társadalomba be­lenövő egyén fiatal felnőttkorban, hu­szonévesen éri el a fejlettségnek azt a szintjét, melyben ki- teljesedett személyiségről beszélhetünk. Ekkor kezdődik az igazi pályaválasztás. Felnőttkori tanulás mindig volt és mindig lesz. S eltekintve azon családoktól, ahol finan­szírozni tudják a nappali tagozaton való tovább­tanulás hosszú éveken át tartó - igazából még csak ezután emelkedő - költségeit, a munka melletti tanulás marad sokak lehetőségéül. Az önmegvalósítás, önképzés igénye akkora hajtó­erő, amelyért szívesen áldoz az egyén. Ha van miből. Amíg ugyanis korábban skatulyáztak, vagyis munkáltatói javaslattal, a szakiránynak megfe­lelően lehetett csak felsőoktatási intézménybe jelentkezni, addig mára az eredeti végzettsé­gükhöz képest másra elhivatottak elé más jel­legű akadályok gördülnek. A szolnoki Gazdasági és Kereskedelmi Főis­kola levelező alapképzésének féléves tandíja egyelőre nem több kétezer forintnál, a kiegé­szítő és szakmai továbbképzésekért viszont már tízezreket kell fizetni. Egyik érettségizett isme­rősöm az angol nyelv elsajátításáért és egy me­nedzserképző iskola elvégzéséért fizet hason­lóan komoly tízezreket. A tudás ára tehát meg­fizethető, van rá kereslet az egyik oldalon. A másik oldalon már lehangolóbb a kép. Olyannyira, hogy a szükségből pályamódosító munka nélküli fiatalok jó része - elvégezve akár több átképző tanfolyamot is - munkahely hiá­nyában nem tud elhelyezkedni. Ha nem is adják fel, félő, hogy a rezignáltság, a kiábrándultság, a szkepszis felé sodródnak. Ez elől akarnak me­nekülni azok a nagyiváni munka nélküli fiata­lok - közöttük házaspárok -, akik a közelmúlt­ban polgárképző népfőiskolán keresték sorsuk helyben történő jobbra fordításának lehetősé­geit, az elkeserítő perspektívátlanság ellen emelve fel szavukat. Egyetlen út marad, az előre menekülés. A szakmaszerzést követő újabb szakmaszerzés, a diplomák „begyűjtése”, még ha ez komoly „véráldozatokkal” is jár. Mert a munkaerőpiac jövőbeni keresletét még csak megjósolni sem lehet előre. Az „Adj esélyt!” programot min­denkinek magának kell megvalósítania. Tanulás közben - hogy ne vegyen el felesle­ges energiákat - nem árt feledni a médiából jól ismert „A tudás presztízse” vagy „Az oktatás stratégiai ágazat” szólamokat. Emelt fővel, egyenes derékkal jár esténként- irodákat takarítani a szakmájában erkölcsileg elismert, szülők, gyerekek előtt népszerű óvónő ismerősöm. Tanult hivatása mellett rajongva ki­tart. A többi pedig? Nem az ő szégyene. Jelentkezések a TIT Szabadegyetemére Ezernyolcszázan iratkoztak be az 1993/94-es tanévben a Budapesti TIT Szabadegyete­mének előadás-sorozataira és tanfolyamaira - tájékoztatta az MTI munkatársát Takács Ildikó a Szabadegyetem vezetője. Legtöbben a pszichológia iránt érdeklődtek, ezért három előadás-sorozatot indítottak a felnőtteknek és egyet a diákok­nak. A diák-szabadegyetem hallgatói azok a középiskolások és már érettségizett fiatalok, akik egyetemi felvételire ké­szülnek. A történelmi, pszicho­lógiai, művelődéstörténeti, mű­vészettörténeti, fizikai, kozmo­lógiai előadásokat szombat dél­előttönként tartják. A történe­lemtanárok kérésére külön elő­adás-sorozat foglalkozik a II. világháború témakörével. Százan - elsősorban egész­ségügyi középkáderek - jelent­keztek a haldokló és a haldoklás méltósága című stúdiumra. A 12 előadásból álló sorozatot or­vosok, pszichológusok és kór­házi lelkészek tartják. Végzett középiskolásoknak folyamatosan indítanak képe­sítő tanfolyamokat. Ilyenek a számítástechnikai , képesített könyvelői, mérlegképes köny­velői, könyviteli, gépírónői, tit­kárnői tanfolyamok, amelyek vizsgákkal zárulnak. Sokan vesznek részt a nyugdíjasok szabadegyetemén is, és a vég­zettek rendszeresen visszajár­nak a kéthetenként megrende­zendő Nyugdíjas Klubba - fog­lalta össze a tanévkezdet tapasz­talatait Takács Ildikó. (MTI) A keleti országhatárnál nia- gam is többször jártam. Állni látszik ott az idő, de az a ki­mondhatatlan nyomorúság, ami pár kilométerrel arrébb, a hatá­ron túl van, még nyomaiban se lelhető fel.- Ha valaki Magyarországról jön, annak borzalmas. Aki Né­metországból jön, az azt mondja, hogy lehet itt élni? Aki ott lakik, annak meg természe­tes. Olyan ez, mint a háború. Mikor az ember először találja szembe magát vele, úgy érzi, megbolondul. Azután megszokja, beletörő­dik, és ha túl akarja élni, úgy vi­selkedik, mintha ez lenne az élet természetes menete.- Hasonló helyzet ez, mint Romániában.- Nem. Romániában jó hely­zet van. Ehhez képest leg­alábbis. Műtét érzéstelenítés nélkül- Kezdjük a könnyebb vé­gén! Itt elcsodálkoznak azon, hogy ott nincs kenyér a boltban. Mi azt mondjuk, majd lesz este. Nincs hús? Majd lesz egyszer, vagy majd lesz máskor. Nincs gyógyszer? Meghalunk. Nehogy azt higgye, hogy ez közöny vagy cinizmus. Inkább a tények tudomásulvétele. Az állandó lelkiismeret-furdalást, amiben mi vezetők élünk, ho­gyan bírnánk ki másképp? Ez a lelkiismeret-furdalás nekünk egyébként nem újság. Már Brezsnyev idején is meg­volt. Ma annyi változott, hogy erről szabad beszélni. Azt mondtam, rosszabb a helyzet, mint Romániában. Itt a másik bizonyítékom. Körülbe­lül 8.200 fontosabb gyógyszer- fajtát számlálhatunk a világon. A Szovjetunión belül még a jobb időkben se volt több, mint maximum 500. Jelenleg 100-200 ez a szám; De csak el­vileg.- Mi történik szükség idején, ha valaki nagyon beteg?- A szükséges gyógyszerek egy részét feketepiacon be lehet szerezni óriási összegekért. A gyógyszer megfizethetetlen lu­xus akkor, amikor az üzletek is üresek, az árak pedig felszök­tek. Magyarországon ezen csak szömyűlködnek, de nekünk azt, ami ott van, ki kell bírni. El­jönni meg nem akarunk, hiszen mindenki nem jöhet el.- Mindenki nem jöhet el, de aki beteg és élni akar, mégis el­jön, nem?- Ha élni akar? Ha ez ilyen egyszerű lenne! Műtéteket ha sürgős, mi is végzünk. Fájda­lomcsillapításhoz a gyógyszert megpróbáljuk előkeríteni, de van olyan, hogy érzéstelenítés nélkül operálunk. (Megdöbbent arcomon ne­vet.) Ti ezt nem értitek - teszi hozzá tegezve. Ahol nyomatékot akar adni mondanivalójának, ott tegeződő formát használ. A végén értem csak meg, miért. Illetve azt hi­szem, megértem. Ha tévedek, bocsássa meg nekem. Amikor tegeződünk, akkor talán köze­lebb állunk egymáshoz, s ezál­tal talán jobban értjük is egy­mást.- Nem tudjuk a beteget teljes mértékben fájdalommentessé tenni - folytatja.- Hogy bírják ki?- (Megint nevet.) Mit tudom Dr. Balogh Géza én?! A körülmények! Előkészí­tett műtét esetén mindent meg­tesz a beteg(!), hogy beszerezze a gyógyszert. Főként Magyar- országról, de a fájdalomcsilla­pító-készletünk így is nagyon hiányos. Nem akarom borzolni a kedé­lyeket, nem akarom, hogy saj- náltassuk magunkat, mert meg­élve minden másképp hangzik, mint amikor itt Magyarorszá­gon olvassátok. Nekünk ez a helyzet nem is tűnik olyan bor­zalmasnak. Ha azt mondom, nem bírnál végigmenni nálunk egy kórházi folyosón, mert rosszul lennél a patkányoktól, az iszonyú bűztől, a betegek látványától, nem biztos, hogy úgy festem le a valóságot, mint ahogy azt mi megéljük. Más­képp hangzik így elbeszélve. Talán borzalmasabbnak - mondja ismét neveteve. Ezt látni kell.- Ha ilyen borzalmas a hely­zet a kórházban, nem jobb lenne a betegeknek otthon? Elvégre itt sincs gyógyszer, ott sincs gyógyszer.- Hogy jobb? Elmondhatom, hogy itt legalább időnként megmosakodnak, és egy kevés étel mindennap kerül a tányér­jukra. Mosakodni pedig otthon sem lehet sokkal jobban, mert a vizet évek óta délelőtt 10-kor mindennap elzárják, délután 4-ig víz nélkül van Kárpátalja. Csernobil előtt pár nappal- Én különösen szerencsés embernek mondhatom magam. Még 1986-ban Csernobil mel­lett dolgoztam. Néhány nappal a robbanás előtt számoltam le, és költöztem haza Munkácsra. Akkor, bármilyen szörnyű is volt a helyzet, el se tudtam kép­zelni, hogy a Szovjetunió ösz- szeomlik. A politikai élet egyébként zűrzavaros most is. Nehéz át­adni azt az információtömeget, ami kifejezné úgy igazán, ami ott van. Félek abba a hibába esni, hogy dezinformáljam az olvasót. Gyertek el. Mást nem tudok mondani: más látni és megint más olvasni. A politikai zűrzavar ugyan­olyan nagy, mint a gazdasági. A kommunisták átvedlettek ukrán nacionalistákká, sovinisztákká. A volt kárpátaljai vezetők meg­lovagolták az autonómiára és a szabad gazdaságra épülő rend­szert, és ez segítette őket, hogy benne maradjanak a hatalom­ban. A következő hónapokban várható a parlament feloszlatása és a választások kiírása. Talán ez változtat valamit a hatalmi viszonyokon. Ami minket, magyarokat érint a borzalmak ellenére is elmondhatjuk, hogy vannak eredményeink. Megnyitottuk az iskoláinkat olyan ősi városok­ban, ahol azt hittük, már többé nem lesz magyar szó. A magyar iskolákban tanulók létszáma Munkácson most több, mint 100, ami a háború óta talán elő­ször fordul elő. Tankok,puskák helyett szeretet- Az orosz óvodák paran­csoló, tekintélyuralmi nevelési módszerét, ezt a rettenetes örökséget most próbáljuk le­rázni. A játék egy orosz óvodá­ban tank és puska volt. Meg kell szabadítani a gyerekeket a gyű­löletet szító magatartási formák­tól. Ezeket valahogy fel kell váltsa a szeretetközpontú neve­lés. Ez nehéz. Havi 500 forint­nak megfelelő fizetésével a pe­dagógus nincs érdekelve abban, hogy jól dolgozzon. Amikor elkezdődött a válto­zás folyamata, mi magyarok hi­hetetlenül sok hibával használ­tuk az anyanyelvűnket. Renge­teg volt az orosz és ukrán szó. A mondatszerkesztés sokszor kö­zelebb állt a szláv nyelvtan sza­bályaihoz, mint a magyarhoz. Az elmúlt 5 év alatt elértük, hogy ma már nem kell keresni, kutatni az odaillő magyar sza­vakat. A kollektív bűnösség elmélete- A jelen helyzetet lelkileg súlyosbítja, hogy alig találni olyan férfit, aki 18-50 éves kora között ne járta volna meg Szibé­riát. A szó szoros értelmében ki­irtották a magyarság jó részét. Körülbelül 27-28 ezer ember veszett oda. Sokan munkatá­borban pusztultak el hastífusz­ban, vagy lelőtték őket. Bizto­san az olvasók között is vannak, akik ezt megélték. Az én apám is megjárta a málenykij robot poklait. Egyetlen főbűnük volt: a nemzeti hovatartozásuk. A kollektív bűnösség elve alapján sok embert vittek el. Ez volt az elv: pusztán az a tény, hogy va­laki magyar, de mondhatnék zsidót vagy bármilyet, bűn. Apámtól tudok olyan részlete­ket, amit el se merek mondani. Talán csak egy egyszerűbbet. Ha mondjuk 103 volt a foglyok létszáma, de az őr csak százket­tőt talált. Kiment az utcára, a já­rókelők közül berántott valakit, és az egy szót nem szólhatott, mert abban a pillanatban lelőt­ték. Vagy amikor jöttek az em­berekért azt mondták nekik, el­viszik egy kis munkára a nagy építkezésre, azután sokukat soha többé nem látták viszont. A túlélőktől tudjuk, hogy három napig is ott voltak a marhava­gonokba bezsúfolva étien, szomjan. Mindezekről most fo­lyik még az adatgyűjtés. Ennek a bizottságnak én is tagja va­gyok.- A Gulag és a málenykij ro­bot megpróbáltatásai ezek eze­rint azonosak voltak.- Ami a rémtettek illeti, kö­zel azonosak. Csak míg a má­lenykij robot a nemzetiségiek­nek volt fenntartva, addig a Gu­lag, a szovjet lágerrendszer, a politikai foglyoknak. A szörnyű múlt egyébként ma is kísért. Az alkoholizmus még a magyar képzeletet is felülmúlja. A Kárpátalján élő magyarok száma ma 200-250 ezerre te­hető. Nagy tragédia, hogy a képzett emberek egy része el­megy. Nekünk kell valami megoldást találni, hogy apáink földjén tartsuk az embereket. Kátai Szilvia MEGRENDELŐLAP Jáz-mgrliB-Szoliiilt aeiTti mgilip I Megrendelem az Új Néplap című napilapot, .......... példányban december 1-jétől a következő címre: N év:......................................................................................... Cím: .........................................................utca .......................hsz. Az előfizetési díjat a fenti címen számlával jelentkező kézbesítőnek a továbbiakban lulJ készpénzzel, J folyószámláról, _j csekken fizetem. aláírás

Next

/
Thumbnails
Contents