Új Néplap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-30 / 253. szám

12

Irodalom — művészet

1993. október 30., szombat

V

ana úr keresztbe tette a mutaóujját és a nagyujját egymáson. Ez volt a jel. Mindez a zsebében történt, a legjobb helyen, mert Vana úr magának jelzett. Azt jelezte, hogy elhatározott valamit, szokatlant, de megteszi. A jel egyúttal kabalának is bevált, amikor bevált.- Akar dolgozni? - lépett oda a lányhoz.

Halkan beszélt, mintha rejtegetni valója lett volna, pedig ezen a téren sokan vártak munkára, alkalmira, tehát éppen erre a kérdésre. Ezért ültek itt kora reggeltől délutánig.- Micsoda? - kérdezett vissza a lány. Elég idétlenül és harsányan, kicsit előre is hajolt, a máié száját lebiggyesztve, úgyhogy Vana úr rögtön arra gondolt, hogy megtalálta az egyetlen személyt, aki csak úgy üldögél, másra vár, vagy semmire.- Nem munkát keres?

A lány fölállt, föltornyosult, kiderült, hog nem hogy nem csöppség, de még átlagos termetűnek se mondható, pedig ülve ki hitte volna! Vana arra gondolt, hogy miért nem a téren ülő, álló, ide-oda lődörgő férfiak közül választott. Miért nem! Mert azok cigarettáztak, a meleg ellenére vastag pulóvert vettek föl. Izzadtak és bűzlöt- tek. Vana arra számított, hogy egy nő mégse lehet annyira büdös. Sőt, még szaglászott is egy kicsit, mielőtt odalépett hozzá.- Mit kell csinálni? - mozgatta a lány a máié száját.- Kerti munkát.- Gödröt is kell ásni vagy árkot?- Nem, csak fölásni a virágok körül, a feleségem is csinálta, nem nehéz...- Nem azért kérdeztem. Tőlem indulhatunk.- Nem is érdekli, hogy menynyit adok?- Majd megmondja.- Magának mindegy?- Mindegynek nem mindegy.- Nincs is holmija? Táskája?- Az nincs. Illetve van, de nem itt.- Hát hol?- Van egy helyem, ott. Nem

megyünk?- De, de. Hatszázat fizetek... - A lakli ide-oda csapkodva lóbálja a hosszú kezeit, még nekem is fogja ütni, és egyáltalán! Körülbelül ilyesmi járt Vana fejében. Más nem járt, garantáltan, csak az, hogy egyáltalán!- Miért néz hátra? - érdeklődött a lány.- Én? Hátranéztem volna?- Csak nem attól fél, hogy követi valaki?- Lehet... Még az is lehet. Miért, követnek minket?- Engem aztán nem! Egyedül jöttem át.- Honnan?- Csíkszereda környékéről.- Egyedül? Lehet onnan egyedül jönni? Egész Buda csíkszeredaiakkal van tele.- Mondom, hogy én a környékéről jöttem!- Milyen környékéről?- Egy faluból.- Nincs neve?- Van neki magyar is, román is.

Már az autóban ültek, és Vana megállapította, hogy ennek a lánynak is van azért szaga. Nem fogja lakásbeli munkákra használni, ha beválik se, pedig úgy tervezte. Valamint elhatározta, hogy nem kérdezősködik, nem akarja, hogy a lány fölbátorodjon. Elvágta a beszéd fonalát. Legföljebb nem tudom meg a faluja nevét, secko jedno.- Megérkeztünk - mondta, amikor megérkeztek.

A lány nem akart a lakásba be se lépni. Megállt a családi ház hátsó, kerti bejáratánál. - Mondja el, mit kell csinálni, és adjon szerszámokat! - mondta.

Átöltözni úgyse kell neki, ez igaz, gondolta Vana.

Később meg elismerően bólogatott mosogatás közben, hogy azért odaát a lányok még nem felejtettek el dolgozni. Ki is lesett megint az ablakon. És azt látta, hogy a lány fekszik.

Kicsit oldalvást fordulva. Mint aki elesett.- Mi történt magával? - Lihegett Vana a kis futástól.- Mindjárt jobban leszek.- De hát maga vérzik\ - A lány szoknyája ugyanis fölhúzódott, nem volt nehéz észrevenni a combon föntről lefelé tartó vércsíkot.- Elvégzem, amit vállaltam, csak hagyjon egy kicsit pihenni! Nyugodtan menjen be!- Nyugodtan!... Hívom a mentőket azonnal!- Ne, uram! Kérem, ne!... Elment a gyerek három napja, és még vérzek. Mindjárt eláll.- Gyerek?!... Magának?... Ez kész...- Jobb így, az apja úgyse vállalta.- Magának kórházban a helye! Hogy lehet ilyen felelőtlen!- Ne hívjon mentőket! Akkor engem hazatoloncolnak. Az apám átdöf vasvillával, az szent.- Ebbe is belehalhat!... Ugyan kérem, ez nem tréfadolog! Elindult befelé, de a lány könyörögve utána szólt. - Ne, nagyon kérem, uram! Inkább mindjárt elmegyek, és nem is kell fizetnie.

E

sős, lucskos idő volt mindenszentek napján, mégis sokan kimentek a temetőbe. A gyertyák, mécsesek kicsi lángját eloltotta az eső, az emberek cipője talpára vastagon ragadt a sár, mégis ott téblábol- tak sokan koszorúikkal, virágaikkal egy-egy sírhant körül, mely alatt apjuk, anyjuk, férjük vagy gyerekük teste pihent.

Áz eső könyörtelen egyhangúsággal verte az élők fájó szívvel összegyűlő csoportjait.

Másnap, halottak napján, virgonc gyerekek és színes kendős asszonyok árultak virágot és koszorút fél áron, de odaadták akár száz forintért is, ha már megunták a várakozást. Előző napon még hetvenötbe került egy szál feldíszített virág... Üzlet az üzlet. Időszakonként a halottak is belépnek a fogyasztói társadalomba.

Egy ilyen bódéországban, ahol még a vízcsapból is a vállalkozásra buzdítás folyik, mérnökök, tisztviselők, jó szakemberek cserélik fel munkahelyüket egy-egy hitelből összetákolt pecóra, és ha volt kolléga vagy ismerős áll meg előttük, túl hangosak lesznek, vagy lesütik a szemüket.

Mert élni kell. Vállalkozni kell. Belevág boldog, boldogtalan, ki a vászonbódék alatt fa- gyoskodik ki a gilisztákba bukik bele, ki másba, de megpróbálja, mert élni kell. Valahogyan élni kell.

Halottak napján az olcsó virágokat nem vállalkozók, a bódétulajdonosok árulták, hanem azok, akik mindenszentek napján lelopkodták ezeket a sírokról.

Sokan megvették. Nem akartak arra gondolni, miért sikerült ilyen jutányosán. Hiszen olyan messze még következő fizetés, jön a gázszámlás, villanyszámlás, és az élelmiszerek árai naponta emelkednek. Az ember örül, ha olcsóbban jut valamihez...

Legfeljebb akkor szorul görcsbe a gyomra, amikor a temetőben elhelyezi a koszorút, és arra lesz figyelmes, hogy a

Kormos István: Szegény Yorick

Halálon túl kicsit mondjuk ötszázöt évvel senki nem tudja rólam hogy én valék Yorick Koponyám partra vetve fűrésszel elfelezve egy jó öreg sírásó pohárnak kinevez széléről kortyint fecske

Hajha barátaim akkor már ti se lesztek

Valaha magyarul éneklő nyelvemet árva ükunokáim a kutyának se mondják mert nyelvem elrohad szívem is elrohad mivelhogy aki élt rohad egy miccenésre

Dunnyogtam naagymamának tarló tű-tengerén mezítláb átszaladtam lábam csont dobverő lett ujjam betűkön motozgatott riadtan sillabizálva ó- s újtestamentumot térdeltettek sarokba nagy vödröket cipeltem vállam kulcscsontja orsó térdemben stroncium Sakkoztam veletek röhögtem veletek ha ültem veletek nem voltam veletek Báthory utca 8 nyaktilóm fabrikáltam csak elértem gyalog Atlanti partokat

Kormos családnevem anyámtól örököltem keresztelésben Istvánt mint ama vértanú sok néven szólítottak Pistika Piska Pista utóbbi főleg lónév volt amíg lovak voltak Cicelle Cormieux végül csak Yorick voltam azaz szegény Yorick

(1966)

Hetvenöt éve született Kormos István, az „orpheuszi költő".

Csapiár Vilmos:

A román lány

Vana megállt, visszafordult. Biztos volt benne, hogy ez a nő nem fog tudni fölállni egyhamar. Na, még csak az kéne!- Figyeljen ide! - hallotta a lány hangját maga mögött, amikor újra csörtetni kezdett a ház felé. - Mindent megteszek magának, uram! Mindent. Mindjárt eláll a vérzés. Az öregembereknek is van vágyuk, nem?

Fölháborodva, rákvörösen ért a telefonhoz Vana. Bemondta a rendőröknek hogy egy vadidegen nő fekszik a kertjében. Röviden ecsetelte a körülményeket. Kérte, hogy hozzanak mentőt is. Az illető román, tette hozzá, majd a telefont lerakva hosszasan nézte elhunyt felesége bekeretezett fényképét, közben a szeme sarkából a lányt is figyelte persze.

Semmi szemrehányás nem volt a lány szemében, amikor megérkeztek a rendőrök és mentők. Már ült. Valamilyen piszkos papírral törölgette a combjáról a vércsíkot.

Ráemelték a hordágyra. Azon is egykedvűen feküdt. Tűrte a vizsgálatot is, pedig azt az orvos is abbahagyta, és azt mondta, hogy inkább tegyék be a kocsiba, majd ott folytatja. Visszaigazította a szoknyát, lehúzta, amennyire lehetett.

M

ikor viszont a rendőrök már kifelé faggatózni kezdtek, a lány úgy tett, mintha erősödne a rosszulléte, vontatottan felelgetett. Az iratairól kérdezték. Vana direkt nem figyelt oda. Ez már nem rá tartozott. Annyit azért meghallott, hogy a lány azt válaszolta nekik is, hogy van egy helye, ott tartja az útlevelét.

„Helye! Hol van egy ilyennek helye!” - gondolta Vana.

*

Csapiár Vilmos írása II. díjat nyert az MTI-Press 1993. évi tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma támogatott.

Kádas István grafikája a Magyar honfoglalás sorozatból

Katona Judit:

Sírkertben

Egyre hull a rőt lomb, mint a permet, dús csokrot köt az ősz eres keze.

Még fény virraszt. Az élők kitelelnek.

Nagy pókhálóját szürke csönd szövi, s ki sírköveket betűzve messze ballag, gyomot szakít, és kertjét öntözi.

Hisz kert ez itt. Most gyertyás és virágos, hol kicsi nénék ülnek padokon, és fakó szemmel készülnek imához.

Szél söpör a sírok közt, serény.

Ki erre jár, fejét lehajtja mélyen, és súgva kérdez, mint most téged én.

Bán Zsuzsa:

Jégrózsa

szomszéd sírnál öreg nénike zokog, mert előző este ellopták a drága koszorúját.

Lehajtott fejjel állnak a síroknál az emberek. Nem lehet tudni, ki imádkozik, ki az,» aki szégyelli magát.

Néhányan, akik kint voltak lopni mindenszentek éjszakáján, arról suttognak egymás között, hogy az egyik síron virágzó rózsabokor fehérük. Többen is azt hitték, hogy valami szép viaszvirág. Többen is rémülten szaladtak el onnan, mert ki akarták tépni tövestől, vagy szedni róla, de majdnem ráfagyott a kezük.

A rózsabokor jégből volt.

Jég a zöld levele, jég a fehér, nyíló virága. De olyan hideg, hogy az eső sem árthatott neki. Csillogtak az esőcseppek a virágokon, mint a harmat, és a jégrózsa nem olvadt el.

Te is láttad? Te is? Micsoda rózsa az?

Napokkal később, világosban kimentek megint, hogy megnézzék azt a sírt. Ä bokor ugyanolyan szépen virágzott, mint azon az éjszakán. Míg a többi síron hervadásnak indultak a virágok, rozsdafoltos krizantémok szomorkodtak a fenyőkoszorún, ez a bokor, mintha élt és lélegzett volna, pedig jégből volt.

A sírkövön egy hétköznapi név, előző évre datált elhalálozással. Ki lehetett az az ember, és kik a rokonai? Volt aztán olyan, aki látásból ismerte. Azért is emlékezett rá, mert amíg az az ember öregedett, a feleségén nem fogott az idő. Senki meg nem mondta volna, hogy az asszony, akivel karonfogva jár, a felesége. Inkább a lányának vélte volna az ember.

Az illető, aki ezeket a város legbüdösebb kocsmájában elmesélte, még arra is emlékezett, hogy a férfi halála után felesége és két fiuk eltűntek a városból. Ki tudja, hová költöztek? Lehet, hogy az asszony férjhez ment újra. Mert olyan szép és fiatal volt még.

Senki nem tudta azok közül, akik mindenszentek éjszakáján a rózsából lopni akartak, senki nem is sejtette, hogy az a szép, fiatal asszony és a két fiú ott állt mellettük, a sírnál. Ott voltak ők, egy másik dimenzióban, mely megakadályozta a tolvajokat, hogy láthassák őket.

*

Tízéves házasok voltak már, amikor a férfi, akkor még úgy harmincévesen, egyszer odaállt a felesége mögé a kis tükrös asztalkához, és azt mondta:- Gyöngy, te semmit nem változol! Nekem ritkul a hajam, szarkalábak gyűlnek szemem köré, de te ugyanolyan fiatal vagy és szép, mint amikor megismertelek. Gyöngy... Tudod, mennyire szeretlek! Ugye van egy titkod, amit soha nem mondtál el nekem?

Látta tükörben felesége sima szoborarcát, zöldesbama, ragyogó szemeit, fekete, ívelt szemöldökkel. Látta szikrázó fekete haját, melyet minden reggel fél óráig kefélt, és a feje tetejére csavart. Mindig, mindent ugyanúgy csinált. Gyöngynek nem voltak jó napjai és rossz napjai, mindig mosolygott, ugyanúgy, és ha nem lett volna meleg a teste, ha nem tudott volna olyan forrón ölelni, az ember azt hihette volna, hogy valami gép. Emellett szeretet sugárzott belőle, szeretet a férje, a gyerekei iránt és általában minden ember iránt. Soha nem haragudott, s soha, semmiben nem követett el hibát. Egy számítógépközpontban dolgozott, felelős beosztásban. Gyöngy soha nem volt beteg, de kiváló betegápoló, ha úgy hozta a szükség.- Kedvesem - mondta ott akkor a tükör előtt a férfi -, ugye van valami, amit soha nem mondtál el nekem?

Gyöngy ugyanúgy mosolygott, mint máskor.- Hát jó... - mondta -, ma este elmesélek valamit neked. De ígérd meg, hogy azután ugyanúgy szeretsz és hogy senkinek nem árulod el titkomat!- ígérem - mondta a férfi, és remélte, felesége nem veszi észre, hogy a szívében jeges rémület ül.

Csak egy kis lámpa égett az ágy mellett, férfi boldog és fáradt volt Gyöngy ölelése után.- Érted már? - kérdezte az asszony. Mezítelen vállán szikrázva kígyóztak kibomlott hajtincsei. - Android vagyok, és rajtam kívül még sokan élnek itt a Földön, az emberek között. Tökéletes embermásolatok, akik azért jötünk, hogy segítsünk rajtatok. Ez az utolsó lehetőség. Közösen nemzett gyermekeink okosan és humánusan kormányozzák majd a Földet. Az egyetlen lehetőség hogy ne pusztítsátok el és saját magatokat is. Az ember értékes lény, de sok hibája van. Közösen nemzett utódainkból hiányozni fog hatalomvágy, a gyűlölködés, a kegyetlenség. Eltűnnek a betegségek, melyek testet és a lelket mérgezik, és megmenekültök a végső pusztulástól.

Gyöngy odabújt férje vállához, szorosan hozzásimult, és a férfi megnyugodott. Átölelte az asszonyt, aki őt választotta társul, és elaludt.

H

aláláig nem árulta el a titkot senkinek, haláláig boldog volt Gyönggyel, aki gyermekeivel együtt eltűnt a városból férje temetése után. Soha senki, aki ismerte őket, nem találkozott többé velük. Egyetlen emlék maradt utánuk, a síron örökké virágzó jégró- zsabokor...