Új Néplap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-30 / 253. szám

1993. október 30., szombat Nézőpontok 5 Szombati jegyzet Képviselők és képviselősorsok Mindig azon kevesek közé tarti ztam, akik nagyfokú megértéssel és túréit mmel viseltettek az első szabadon választó t par­lament iránt. Vitatható törvényhozó i ese­mények alkalmával még szűkebb baráti körben is védtem a magas testületet t s tag­jait - bár őszintén szólva nem r lindig győzték meg érveim a vitapartnerek* t. Ál­láspontom szerint az új parlament olyan lett, mint mi magunk vagyunk - ugyan­azokkal az erényekkel és gyengeség ;kkel, amelyekkel mi rendelkezünk. Olyai naív pedig soha nem voltam, hogy egy pi ilana- tig is azt reméljem, hogy a T. Ház ej ysze- riben megoldja a gondokat és röpl e né­hány hónap alatt felvirágoztatja élet inket. Azt meg mondanom sem kell, hogy külö­nösen szívemen viseltem a megyei I épvi­selők sorsát, hiszen végig „bábásko Itam” pályájukat a jelöléstől a megválasztá ág. Türelmem és megértésem mög< itt jó adag részvét, sajnálat is meghúz adott. Tudható volt, hogy - bár mi válasz ottuk őket - a honatyák a legjobb szándél és a legnagyobb erőfeszítés mellett sem i adják megvalósítani az irreális vágyakat, íg y egy idő után óhatatlanul népszerűtlenekk ; vál­nak. Nyilván ezzel ők is tisztában v altak, ennek ellenére vállalták a hálátlan köz- szolgálati feladatot. Vállalták, hogy elad­ják korábbi egzisztenciájukat és nég; évre belevágnak valamibe, utána pedig majd lesz valahogy. Vállalták, hogy a já atlan úton haladva - mármint a páriámén i de­mokrácia útján - a csetlések-botlás ak, a ballépések folytán a közvélemény el itt el­veszíthetik még emberi tartásukat, te :inté- lyüket is. Vállalták, hogy egy átment ti kor átmeneti emberei lesznek, akik ma d el­tűnnek a süllyesztőben, akikre senk nem fog emlékezni. Példa nem volt előttük, hiszen a p ártál- lami parlament igazi döntési lieh zetbe soha nem került, éles vita ezért ott n :m is volt, a honatyák pedig legfeljebb a s; emé- lyes karrier építgetésére, a kapcsc latok ápolgatására tudták eredményesen ki lasz- nálni az évi négy ülésnapot. Mindezek tudatában, ekkora áldoz itvál- lalás láttán én soha nem zsörtölődte m az üres parlamenti padsorok láttán, jóim ulat- tal végighallgattam a sületlen, ület- len-farkatlan hozzászólásokat, megbocsáj- tottam az értelmetlen szócsatákat. Tola- renciám odáig terjedt, hogy a frakcióváltá­sokat is megértéssel fogadtam, sőt az ülés­napra eső teniszpartiban sem találtam ki­vetni valót. Nos, lassan letelik a négy éves ciklus. Ideje lenne megvonni képviselőink mun­kálkodásának mérlegét. Erre természete­sen nem vállalkozom. Személyes benyo­másaim nem adnak kellő alapot az értéke­lésre. Minden esetre képviselőink között vannak olyanok, akiket többször is láttam felszólalni, de olyan is akit egyszer sem. Akad, aki serénykedett, tervezett, szerve­zett, bonyolított, akad, aki ilyesmire nem vállalkozott. Egyesek ügyeltek arra, hogy jól eladják magukat, másoknál ez nem volt szempont. Mindezek persze nem jelente­nek semmit. Lehet, hogy a jelenségek nem tükrözik a lénye­get, de az is elő­fordulhat, hogy mégis. Talán az adna megbízható értékelést, ha ők tizenhármán 1994-ben is in­dulnának, termé­szetesen egyéni választókerüle­tekben - a szava­zatok mutatnának valamit. Az viszont ma már elég tisztán látható, hogy képviselő­inknek nem kell bukott emberként, lehor- gasztott fejjel besomfordálni a régi mun­kahelyre, a régi kollégák közé. Néhányan nem is távoztak el onnan. Egyesek mun­kahelyi beosztása, szakmája olyan volt - és olyan - , hogy azt nem érdemes feláldozni a politika oltárán sem szakmai, sem anyagi megfontolásokból. Mások eltávolodtak korábbi hivatásuktól, van olyan, aki a me­gyétől is. Elszólította őt egy országos szervezet elnöki posztja. Nyilván már azok sem kerülnek régi főnökeikkel, kol­légáikkal közvetlen kapcsolatba, akik idő­közben pályázatot nyújtottak be egy-egy jelentősebb szerveződés vezetői székére, és éppen ők lettek azok, akiket a bíráló bi­zottság szakmai és egyéb - kivéve termé­szetesen a politikait - szempontok figye­lembe vételével a legalkalmasabbaknak ta­lált. Olyan is van, aki már évekkel ezelőtt sem rejtette véka alá: mindenkitől függet­len emberként, a vállalkozásának fog élni a négy éves ciklus becsületes letöltése után. És van, aki majd megérdemelt pihe­nését fogja tölteni. Megint másokra meg azért nem számít­hatnak régi kollégáik, mert ők minden bi­zonnyal a következő választáson is man- dátunhoz jutnak. Nem lehet kétséges, hogy a mai parlamenti pártok kapnak any- nyi szavazatot a megyében, hogy a listák éllovasai simán bejutnak a parlamentbe. Egyáltalán a politikai terep ma széles ér­vényesülési lehetőségeket kínál még azoknak is, akik az utolsó pillanatokban is keresik a helyüket a politikai palettán. A látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy bármelyik képviselőt is az egyéni egzisztencia építgetésével vádoljak meg. Egy percig sem vitatom, hogy az új beosz­táshoz jutottak kiérdemelték az emelke­dést, szakmai, emberi alkalmasságukhoz többnyire nem fér kétségem. Hogy a par­lamenti évek ebben a katalizátor szerepét töltötték be? Az vesse rájuk az első követ, aki képtelen látni négy évnél tovább, aki nem törődik önmaga és családja későbbi egzisztenciájával. Valószínű, hogy ha­sonló helyzetben - mint mások - én is megpróbálnám a négy év alatt összegyűlt tapasztalataimat valami magasabb beosz­tásban kamatoztatni. Azt hiszem, az Új Néplaphoz már nem jönnék vissza, valami szélesebb hatókörű orgánumhoz vágynék. Csak egytől félnék: ha engem neveznének ki az Esti Egyenleg új főszerkesztőjévé. Hol élünk? ■ Lokálpatrióta töprengések Csütörtöki lapszámunkban jelent meg a Szemafor Alapít­vány felhívása Szolnok lokálpatriótáihoz: az alapítvány a város vezető kulturális intézményeinek támogatásával kiál­lítás-sorozatot tervez, melynek célja a hagyományok ápo­lása, bemutatása. A Szemafor Alapítvány a gyűjtőmunká­hoz a lakosság segítségét kérte. Az alábbi töprengéseket pe­dig ehhez gondolatébresztőnek szánja. Hárman havi nyolcezerből Munkanélküliek között Tiszaszentimrén Egy várost nagyon külön­böző okok miatt lehet szeretni: például a hangulatos villákat szegélyező platánsorok miatt, a ligetek csendjéért, az évszáza­dos kőfalak nyugalmáért, a pol­gárházak biztonságáért, az or­szág vérkeringésében elfoglalt helyéért, kultúrájának európai rangjáért, terein bóklászó cso­dabogaraiért, virágainak illatá­ért... És lehet szeretni - csak. Valami megmagyarázhatatlan, irreális ok miatt, az ész érvein túl, de a vak hiten innen. Meg­értő módban, elnézőn, ha lehet, de feddőn is, ha kell. Igazán szeretni csak kritikusan érde­mes. S mivel ezt a várost, amelyben élünk, s amely kisebb nagyobb megalkuvásaink, apró győzelmeink, örömünk és bána­tunk színtere, szeretni érdemes, jogot nyerünk féltő észrevéte­lekre. Ahogy a szülő, ha bölcs, ke­ményen szól fiára, tartását, hor­padt mellkasát, beesett vállait szidja, de lelki szemei már az érett férfi arányos, szép vonalait látják, úgy kívánunk mi a vá­roshoz szólni, amelyet szere­tünk, s amelynek növekedését, kiteljesedését elősegíteni óhajt­juk. Mert 900 év ide-oda, Szolnok még mindig kamasz korát éli. A kialakulatlan pubertás-arcon ott vannak még az eldöntetlenség bizonytalan vonásai. Egy-két harmonikus részlet (szépen fel­újított épületegyüttes, hangula­tos utcarészlet, liget) már az érett férfikor szépségét előle­gezi, s hitünket táplálja: ha ki­tartásunkban szilárdak leszünk, célt érhet az edukáció, de az összkép még csupa forrongás, csupa elnagyolt vázlat. Valljuk meg: Szolnok nevű kisöcsénk nem mindig a legjobb iskolába járt. S a tanítók is gyakran váltották egymást. Az egyik ezt tanította, a másik azt tartotta fontosnak, ezért nem is csoda, hogy Szolnok nevű kisö­csénk eklektikus nevelésben ré­szesült. A tanítók pedig, miután dele­jes álmaikat megvalósították, elmentek, de örökségük itt ma­radt, ránk, tétova (jog)utódokra hagyva az alakítás, formaadás vesződségét, felelősségét. Mi, tétova (jog)utódok, a fel­elősséghez felnőve vállalni sze­retnénk ezt a munkát. Szeret­nénk hinni, hogy ez a dolgunk, s szeretnénk remélni hogy ez le­hetőségünk. Mi a várost - hosszú idő óta talán először - nem változtatni, hanem megismerni szeretnénk. Megérteni belső összefüggéseit, felfedezni rejtett lehetőségeit, mert hisszük: kiteljesedését csak így szolgálhatjuk igazán. Mi a cél? Talán egy város, amely önnön lehetőségeinek maximumát nyújtja. Egy város, amelynek hangulata, „lelke” van. Egy város, amely magához vonz, megjelöl, életterületünket megszabva utunkat kiteljesíti. Egy város, amely - esetünk­ben - egy életre eljegyez majd azzal, amit úgy hívnak különle­ges szolnokiság. Szemafor Alapítvány Hivatalos adatok szerint napjainkban személyenként a létminimum 10-12 ezer körüli, attól függően nagyvárosban, városban, vagy falun lakik-e az ember. Különösen azok a családok kerültek, kerülnek nehéz helyzetbe, akik munka- nélküliek. Sőt van egy olyan kategória is, akik mára se munkanélküli segélyt, se támogatást nem kapnak, mert kifutottak az időből. Magyarul másfél, két éve vagy korábban állástala­nokká váltak. Ok most jövede­lempótló támogatásban része­sülnek, ami jelenleg 5 ezer 280 forint. Vajon mire elég ez? A helyszín Tiszaszentimre. Sajnos, könnyű a helyzetünk, hiszen nem egy, nem kettő, de nem is negyven személy tarto­zik ebbe a kategóriába. Kevés pénzre hárman Lénárt Istvánná korábban tizenöt évet dolgozott a BHG fővárosi és kunhegyesi gyárá­ban. 1991. februárja óta állás­talan és segélyként havi 6 ezer 900-at kapott. Igen ám, de ez letelt, mivel a jövő hónaptól jövedelempótló támogatás il­leti. Két gyerekét egyedül ne­veli.- Elváltam a férjemtől, jó hogy megszabadultam tőle! - összegzi az elmúlt évek tanul­ságait.- Mennyi a kereset?- A családi pótlék 8 ezer 800, most ennyi. Azért maga­sabb, mert a nagyobbik sokat betegeskedik, és sűrűn kell or­vosi ellenőrzésre hordani. Sze­rencsére rengeteget javult az állapota.- Ez iszonyatosan kevés.- Majd a jövő hónapban ja­vul a helyzetünk. Kapom ezt az 5 ezer 280-at, meg nevelési segélyt is. Ezt a bíróság java­solta, hogy kérjem, és a helyi önkormányzat megszavazta.- Gyerektartás?- Áz exférjem munkanél­küli, onnan egy vas se jön, sőt már sokezer forinttal tartozik. Az após, anyós 280 kilomé­terre lakik, ők se látogatnak. Apukám él velünk, és segít a kevés nyugdíjából.- Mikor vásárolt önmagának valamit?- Régen, nagyon régen. Most vettem szenet, de csak tíz mázsára futotta. A gyere­keknek kellett lábbeli. Kötök is, olcsó a pamut, így nem drága a pulóver.- Miben bízik?- A lottóban. Van egy szel­vényem. Nem több, mert sokba kerül mióta negyven fo­rintra emelték. Ha ötösöm lesz, mindéképpen értesítem. Úgy legyen! Néhány utcával távolabb a 46 esztendős Gál Józsefnél kopogtattunk. Világéletében dolgozott, legutóbb hosszabb ideig a helyi téeszben, de két éve „lapátra került”. Feleségé­vel öt gyereket nevelnek, a legidősebbik katona, a másik négy még kiskorú. Három ta­nul, egy pedig óvodás. Össze­sen havonta huszonhat-hu- szonnyolcezer forint érkezik a házhoz, és vannak rá heten. Akárhogy számolom, négye­zer se jut. A mestergerendás, hagyományos ház még ki sincs fizetve, harmincezer hi- bádzik az összegből. A gyere­kek a napköziben a térítésnek csak a felét fizetik, de így is észen kell lenni a ház asszo­nyának, hogy jusson is, marad­jon is.- Az ennivaló, meg a fűtés viszi el a pénz zömét. Bár van aprólék is, dehát az olajtüzlés naponta kétszáztíz-kétszáz- húsz forint. Pedig négyen eb­ben a szobában alszunk, hogy kevesebb helyiséget kelljen melegítenünk. Szégyen, nem szégyen, a három napközis gyerekre in­gyenes ebédet kértem - sza­badkozik a ház asszonya. Odakinn, négy sor ruha szá­rad a hosszan kifeszített köte­leken. Hiába no, ahol ennyi az apróság, nem csak enni, mele­gedni kell, de mosni is rájuk. Jó lenne elhelyezkedni A családfő kikísér, és amint kezet nyújt megjegyzi:- Jó lenne tavasszal vissza­menni a téeszbe. Mindegy hová, milyen munkára, mert itt a másféle elhelyezkedési lehe­tőség egyenlő a nullával. Poczók László és a felesége már azon korosztályba tarto­zik, akiknek a haját deresre meszelték az elrohanó telek. A családfő, aki szerkezetlakatos, tizenhét évet húzott le Füre­den, a Darugyárban. A feleség ennél valamivel kevesebbet: betanított munkás, majd taka­rítónő volt a műhelyekben. Reggel fél ötkor csörgött a vekker és három óra után értek haza. A férj, László szeren­csésnek mondható, hiszen öt- venhét évesen 1991-ben kor­kedvezményes nyugdíjba ke­rült. Nem sok, nem sok, de a havi nyolcezer-ötszáz forint is jobb a semminél. Igaz, két esz­tendeje ötezer-hétszázzal jött el. A feleség viszont még az efféle nyugdíjazáshoz túlontúl fiatal. így neki a munkanélküli segély, járadék után csak az ötezer-kettőszáznyolcvanas támogatás marad.- Az én nyugdíjam olyan, akár a kutya vacsorája. Vagy lesz, vagy nem - így Poc- zókné. Hogy miért, egyszerű ennek az oka. Nem gyűlt össze több éve, mivel három gyereket ne­veltek. Amikor kicsik voltak, akkor még se gyes, se böl­csőde nem akadt, így termé­szetesen itthon maradt velük. A két fiút azóta messzebb sodorta a szél, az élet, de a lá­nyuk, aki nyolcéves apróságát egyedül neveli, velük lakik. Kissé keserűen jegyzi meg a feleség.- Ennyi pénzből él az em­ber, egyik napról a másikra. Tartalék semmi, hiszen amíg a gyerekek tanultak arra kellett, most meg munkahely nincs. De kilátás sem errefelé az el­helyezkedésre. Csak kerékpárra Pedig látok egy kocsit is, ámbár kiderül: ez Póczókné bátyjáé, aki ugyanezen az ud­varon lakik egy másik házban. Nekik eddig csak kerékpárra futotta, igaz abból elloptak már kettőt. Danyi Béláné lakását a tele­pülés szélén találom. Harsogó diszkózene fogad, kiderül a nagyfia, a 18 esztendős Béla teszi próbára hallóidegeit. Odabenn az asszony és 8 éves Marianna kislánya, akiről azonnal megtudtam, ha felnő, akár törik, akár szakad, min­denképpen fagyialtos lesz. Augusztusban múlt eszten­deje, hogy a háziasszony öz­vegy. A férjét agyonverték. Vitatkoztak és a vége az lett, hogy az így szerzett sérülé­sekbe három és fél hét múlva belehalt. A tettes büntetéskép­pen négy évet kapott, viszont a két gyerek örökre félárva. Danyiné varrodában dolgo­zott, de azt felszámolták, így három éve otthon van. Béla fia már nagykorú, rá semmiféle támogatást nem kap. Hozzák viszont neki az ötezer-kettő­száznyolcvan forintot, Mari­anna családi pótléka hárome- zer-kilencszáz, az árvasági se­gély hatezer-kettőszáz. Ti­zenöt-tizenhatezer három személynek. A nagyfiú ese­tenként alkalmi munkát vállal. A két nagylány már Pesten dolgozik, de még ők sem men­tek férjhez, és általában ha­vonta egyszer hazalátogatnak édesanyjukhoz.- A fiam a nyáron kevés ideig dinnyecsősz volt, majd az építkezéseken is segített. Újság nem jár, cigarettára nincs szükség, a fényűzést az jelenti, hogy naponta meg- iszok egy kávét. Jószág, csirke, kacsa, liba akad, és be­gyújtani csak estefelé szoktak. Hiába, spórolni kell ezzel is. Bélának nincs meg az általá­nos, majd befejezi, mert ha minden igaz, februárban vi­szik katonának. Hassilo Ferencék igen mu­tatós házban élnek a Bajcsy Zsilinszky utcában. A ház ura jókötésű, beszédes férfi éppen az árok füvét borotválja. Le­rakja a kapun belülre a kaszát, nehogy belelépjen valaki. Szép az otthonuk, míves a be­rendezés, noha a felesége, aki varró bedolgozó volt, már annyira munkanélküli, hogy kapja az ötezer-kétszáznyolc- vanat.- Még a szocializmusban kuporgattuk össze, mert most már ilyet nem birnánk építeni! - így a férj, aki juhász. Két lá­nyuk közül az egyik Karcagon tanul, a másik itt. Havi tizen­hétezer körül folyik be a ház­hoz.- Ha betyárosan beosztjuk, elég a létfenntartáshoz. Látja, azért nem vetem le a gumi­csizmát. mert nekem erre telik, a divatosabb nekik jár - mondja félig komolyan, félig tréfálkozva a férj. Munka, Ju­liannának, a feleségnek aligha lesz, így otthon dolgozik. Ab­ban megegyeznek, afféle se szegény, se gazdag családnak számítanak, és reggeltől estig temérdeket gürdölnek. Már esteledik, amikor He- gyesi Sándorhoz és élettársá­hoz eljutunk. Az apró házat hamis kutya vigyázza, és oda­benn petróleumlámpa világok Mindketten elváltak, és három gyerekkel összeköltöztek. Kiss Erzsébet, az asszony a gyógyszercsomagolóban dol­gozik, Sándor, a férj munka- nélküli. Erzsébet négykor kel, Sándor kávét készít neki, de meg is főz. A gyerekek már középiskolások, hétvégén jár­nak haza. Öten havi harminc- kétezerből élnek.-Én osztom be a pénzt - mondja a ház asszonya - de nagyon meg kell gondolni mit vegyek. Sokba kerül a tanulás, a gyerekeknek pénz kell a visszaútra is. Rengeteget gon­dolkoztunk azon, mi legyen Sanyival, miféle szakma akad, amit még nem végeznek ebben a községben. Mert a munka­hely errefelé hiánycikk. Beleznay Sándort, a pol­gármestert már az otthonában zavarom, hiszen időközben sö­tétség ereszkedett a környékre, és az ötórás híreket mondták.- Sajnos 290 a munkanél­küli, de közel 400 lesz a 2 ezer 621 lélekből. Döbbentes, hogy a községben 1 ezer 132 sze­mély az eltartott és van 568 nyugdíjas. A munkanélküli százalék közelít a negyvenhez, és 81 olyan emberünk van, aki már jövedelempótló támoga­tásban részesül. Igyekeznek, de ...- Mivel próbálkoznak?- A közhasznú munkán húsz személyt foglalkoztatunk. A gazdaság 2-es számú kerületé­ben dolgozók megvásárolták a vagyont, és ebbe húsz száza­lékkal az önkormányzat is be­szállt. Mert ez is ad munkát százhúsz-százharminc. Szóval a lehetőségeinkhez képest igyekszünk segíteni a családo­kon. Bizonyára így igaz, de most mi azokról írtunk, akik évek óta képtelenek, nem tudnak elhelyezkedni. Azért innen, mert a megyében ez az egyik olyan község, ahol magasan átlag feletti az állástalanok száma. Néhány sorsot, arcot villantottunk fel közülük: me­lyek a gondjaik, miképpen él­nek, mi foglalkoztatja őket 1993. októberének a végén. Nem szépítettünk, nem túloz­tunk: mindössze megörökítet­tük az elhangzottakat. D. Szabó Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents