Új Néplap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-02 / 230. szám
12 Irodalom — művészet 1993. október 2., szombat Giorgio Virgolino: Sodródó szavaink Tengernyi haszontalan szó száll körülöttünk elválva forrásuktól, amelyből vétettek. Ki tudja, hányszor tudnánk körbefonni velük a világot! Messzire futott hazug szavak. Am visszatérnek álszent beszédeinkben, hamis esküvéseinkben, melyeket a hunyorgó csillagok sem méltatnak figyelemre céltalan vándorlásuk közben. Nincs többé erő, mely visszaküldje őket az egyedül számító igaz szavak sorába. Fordította: Bistey András I ldikó a tornác lépcsőjén ült. Kis kosarában babszemeket kavargatott, azt nézte, hogyan válnak szét ujjai nyomán, s hogy futnak össze megint vidám tarkaságukban a lilák, sárgák, barnák, fehérek. A kamrapolcon sorakozó kis zsákokat dézsmálta meg, tudva, hogy tiltott dolgot cselekszik. Anyja rá is vert a kezére, de a kincset nem vette el. Talán azért nem, mert szívből örvendezett afölött, hogy a terítő hímzését - aminek színes fonalaival, Ildikó bárhogyan is vágyott rá, nem lehetett játszani - végre befejezte. Nagy örömében megmutatta neki, azután odaugrott a rácsos kis ágyhoz, amelyben a nyolchetes Józsika feküdt. „Alszol, Józsikám? Alszol, gyönyörűm?” A hangja olvadékony volt, mint mindig, amikor a fiúcskához beszélt. „Hát csak aludjál, kicsim. Anyuka most átszalad a szomszédba, de mindjárt visszajön, csak megmutatja ezt a szép térítőt Zsóka néninek... Álmodjál szépet, angyalom.” Ildikó mint a legtöbbször, most is morcosán hallgatta a szobából kihangzó gügyögést, mert ez a hang kizárta őt abból a forró összetartozásból, amelyben az anyja együtt volt az öcsikével. Ha ilyenkor megrángatta a szoknyáját, hát félrecsapta a kezét, és rákiáltott:- Nyughass! Szégyeld el magadat! Irigy vagy a kistestvéredre? Ildikó azután azt találta ki, hogy utánozta a csecsemőt, nyögdicsélt, cuppogott, de az anyja ahelyett, hogy ölbe kapta volna, csak nevetett:- Nézzék csak, ez a négyéves nagylány hogy megjátssza magát! Olyan szeretne lenni, akár az öccse! Néha azért elérte, amit akart. Az anyja magához szorította, megsimogatta a haját, csókot adott neki. Ilyenkor Ildikó nagyon szerette Józsikát. A rácsokba fogódzva elácsorgott az ágya mellett, hosszan és kíváncsian nézte, hogyan változik az araca, amint rázendít a sírásra. Hogyan húzódik vissza kitátott szájába a követelő harag, a pillanatnyi szünet után, amíg úgy látszott, hogy lenyelte a mérgét, s az valahol belészorult - hogy tör ki még hangosabban, és remegted piros nyelvét. Ildikó nem egyszer benyúlt a rácsok között, hogy megsimogassa a magából kikelt kis arcot, de az anyja ijedten odébb tolta. Nehéz volt eligazodni azon, hogy mit mikor lehet tenni, ha az öccséről van szó. De akár nevette az anyja az ő féltékenységét, akár megszidta érte, akár arra késztette, hogy cirógassa, csókolja meg Józsikát, gyönyörködve mindkettőjükben, Ildikó úgy érezte, hogy elébe léptek, hátrébb szorították, s hiába erőlködik, nem tud a korábi helyére visszajutni, s ennek a testvérke az oka. Pedig eleinte örült neki, meg csodálta is, hogy milyen kicsi, akár egy bábu, de hogy az anyja ennyire törődik majd vele, arra nem számított. Játszani sem lehetett vele, elfogni a repdeső öklöcs- kéit, ráfújni az arcára, hogy tréfából megijessze. Ez a játszási tilalom különösen fájt, mert a kicsi aggodalmas féltése volt benne, meg közöny vele szemben, s a vereség kényszerűen elviselt terhe. Anyja a terítővei a kezében kilépett a szobából tornácra. - Játsszál csak szép csendesen tovább, úgy, ahogy eddig, fel ne ébreszd Józsikát. Én átszaladok Zsóka nénihez, mindjárt visszajövök - Azzal már futott is a szomszédba, a barátnőjéhez, akivel versenyt hímezték a tarka virágokat az előnyomott vásznakra. Ildikó tapasztalatból már tudta, hogy a „mindjárt” elég sokáig szokott tartani. Ezért kihúzta szájából az ujját, nem volt érdemes tovább szopogatni. Erre a testvérke születése után szokott rá újra, hogy maga felé kényszerítse anyja figyelmét, aki ilyenkor nevetősen vagy bosszúsan kérlelte, és kirántotta az ujját összecsücsörített ajkai közül - mindenesetre egy ideig vele foglalkozott. Hogy egyedül maradt, Ildikó előhozott kis játékedényeibe töltögette a fénylő szemeket, azután a babáját kezdte etetni velük, hízelgő hangon kérte, hogy nyissa ki,a száját úgy, ahogyan anyja kérlelte Józsikát, ha az nem akarta a mellét elfogadni.- Ha nem eszel, az orrodba dugom! - kiáltott rá a babára, s mindjárt a saját orrába dugott egy-egy babszemet, ami jó mulatság volt, mert elváltoztatta a hangját, mintha valaki más szidta volna a babát helyette. Amikor pedig nagyokat fújt, a félig kiálló szemek visszapotyogtak az ölébe. - Rossz vagy, most már nem is kapsz enni, mindent Józsikának adok! Ildikó ledobta a babát, fogta kis kosarát, és bement a szobába. A tiltás ugyan erős volt, hogy ne zavarja a testvérkét, ezért a küszöbön megtorpanva eleinte csak a nyakát nyújtogatta feléje, de azután óvatosan odalépett az ágyhoz, amelyben félrebillent fejjel aludt az öcsike. Kisvártatva benyúlt a rácson, megfogta és megrántotta a kezét, hogy felébressze. Most, hogy nem volt itt az anyja, aki folytonosan ott hajlongott fölötte, s lágy hangon beszélt hozzá azokkal a szavakkal, amelyek úgy csurrantak ki a száján, mint a kis műanyag tubusból a méz . az uzsonnakenyerére - most nem haragudott rá. Végre eleget akart tenni annak a kívánságnak, hogy játsz- szon vele, mint egy olyan babával, amelyet unos-untalan mutogatnak őneki, de nem adják a kezébe, s odébb tolják abba a bizonyos második sorba, ahonnan, mintha csak oda lenne béklyózva, nem tud előretörni. Még egyszer, s most már erősebben megrántotta a kis kezet, s a csecsemő felébredt. Először furcsán fintorgott, azután hüp- pögni, majd teljes hangerővel sírni kezdett, s homloka, arca elvörösödött, mintha hirtelen festékes ecsetet húztak volna végig rajta.- Ne sírjál! Ne sírjál! - kiabálta Ildikó. Mérges lett, mert a kicsi nem értette meg, hogy nem rosszaságból költötte fel, hanem csak azért, mert játszani akar vele. A panaszos sírás szaggatott és követelő zokogássá nőtt. Ildikó bizonyos volt abban, hogy a kisfiú segítséget kér őellene, s ha a hangja áttör a szomszédba, és az anyja hazafut, akkor ő nagyon kikap, talán nemcsak szóval, hanem - mint már néhányszor megtörtént - a fenekét csípő ütésekkel is.- Ne sírjál! Látod, játszunk! - A játékról Ildikónak eszébe jutott, hogy a babát nem tudta megetetni, mert nem nyitotta ki a száját. De a Józsika szája nyitva volt, s mindjárt bele is dobott néhány babszemet. - Egyél - biztatta felvidulva, az anyja hangjával. Az orrába is dugott két babszemet. A sírás lehalkult, és különös bugybo- rékolássá változott, mintha Józsika vízzel gurgulázna. F újd ki az orrodból, fújd ki, úgy mint én, látod? - mondta Ildikó. - Fújd ki! - ismételte meg mérgesen, hogy az öcsé nem fogad szót neki, nem akar vele játszani, s az anyját követeli, aki mindig az ő pártján áll. De azután elhallgatott, és csodálkozva nézte, milyen furcsán rángatózik Józsika, s hogy az arca li- lásra sötétül. A bugyborékolás küszködő csuklásokká, szaggatott hörgéssé vált, s bár ez nem hatolhatott át a szomszédba, Ildikó mégis megijedt, nem is tudta, miért. Hátat fordított a kiságynak, kiszaladt a tornácra, s hogy maga mögött hagyta azt, amitől megijedt, és újra csend lett, elfeledkezett az egészről. Leült a lépcsőre, ölébe fogta a babát, s az anyja hangján kezdett gügyögni neki:- Aludjál, kicsi babám, aludjál... Bényei József: Egy pohár kóla Balia D. Karoly: Két epizód a határon A x \.z öregember szeretett fel s alá sétálgatni nagyobb ABC-áruházakban. Ismerkedett a kínálattal, örült annak, mennyi minden kapható, és izgalommal kutakodott újfajta cikkek után. No, nem mintha mindegyiket megvásárolta volna, hiszen minél újabb, modernebb az áru, annál drágább. És idősödő úrnak már régen nem futotta mindenre. Talán a bolt illatait szerette a legjobban. Nemcsak az édességét, hanem a kenyérét, kávéét, sajtét, s úgy az egészet együtt, ahogyan összemosódnak, ösz- szeolvadnak valami kiismerhetetlenül vonzó illatharmóniában. Sok mindentől eltiltotta már az orvos ahhoz, hogy legalább így, maga előtt tolva a rácsos kocsiszerkentyűt, élvezze az egészet. Az öregembert gyakori bolti sétái alapján már jól ismerték a boltosok. Ennek köszönhető, hogy a gyönyörű ABC-ben egyik délelőtt fiatal elárusítólány szólította meg:- Elnézést, uram, bejönne velem az irodába? Már éppen tiltakozni akart, azt hitte, tolvajnak nézik, amikor a lányka szaporán hozzátette:- Nem, nincsen semmi baj, csak egy tanúra lenne szükségünk. Az öregember nem tiltakozott. Maga előtt tolván kocsiját, besétált az irodának nevezett, nyilvánvalóan raktárból elkerített helyiségbe. A szobácskábán a széken egy tizenhat esztendős forma fiú ült, előtte szigorú tekintetű testes asszonyság, szemmel láthatóan a főnök. Kölcsönös bemutatkozás után a főnök asszony megszólalt:- Kérem, legyen tanú, amikor ezt a fiatalembert megmotozzuk. Több mint másfél órája sétál itt az ABC-ben körbe-körbe, a kosarában pedig nincs semmi. Az a gyanúnk, hogy bizonyos árucikkeket eltulajdonított. A fiatalember vörösen, égő fülekkel, de nagyon nyugodtan ült a széken.- Lopott? - kérdezte tőle az öregember.- Én kérem, nem loptam semmit.- Akkor mit csinált itt másfél órán át?- Nézelődtem. Az öregember leintette a türelmetlen főnöknőt, és figyelemmel fordult a fiú mellé. Áz, kissé megnyugodván, mesélni kezdett. A fiú - nevezzük Józsefnek - valójában tizennyolc esztendős volt. Határon túlról jött, életében először járt külföldön. Most is egy napra jött. Egyetlen napra. Aztán nem tudta, mihez kezdjen, ő piacolni valót nem hozott, meglátta ennek az áruháznak a kirakatát, bejött ide, és elkezdett nézelődni.- Pénze van?- Pénzem? Honnan lenne?- Nem kapott?- Nem én. Csak a busz jött, azzal jöttem.- Alikor miért jött be ide? A fiú nem akarta megmondani. Húzódozott, vonogatta a vállát, elnézett valahová mesz- sze, falujába talán, ahol mindenki ismerte, meg a távolabbi városba, ahova betévedt néha. Égett az arca, lesütötte a szemét.- No - nógatta az öregember -, ha nincs rossz szándéka, igazat szólhat. Nem harapja le a fejét senki.- Kérem - kezdte el görcsösen a fiú -, én már 18 esztendős elmúltam. És én még soha ilyet nem láttam életemben.- Milyet?- Hát ilyen boltot. Én ilyet csak álmomban láttam, meg ha képzeltem. Itt minden van, rengeteg ennivaló meg csokoládé meg kóla, és én csak mentem, mentem közöttük, és nézegettem, megfogtam egyiket-mási- kat, mert az is jólesett. Venni? Hogyan lenne nekem pénzem? És aztán én nem is gondoltam, hogy már másfél órája itt tekergek... Csönd lett. A főnök asszony magába roskadva ült a széken, mintha dühe is elpárolgott volna, majd hirtelen felállt, kilépett, s néhány pillanat múlva egy üveg kólát hozott.- Ne haragudjon ránk, fiatalember - szólalt meg kissé zavartan -, ne haragudjon. Honnan tudtuk volna mi ezt? És kitöltött egy pohár kólát. Az öregember meg üldögélt csöndesen, magába roskadva. Nem is tudta, kire haragudjon. A boltosokra nemigen lehet, ők védik a magukét. A fiúra meg miért haragudna?- No, jöjjön - szólt rá a magába roskadó, könnyeit befelé nyeldeső fiatalemberre -, jöjjön, menjünk szépen. Látja, én is így szoktam bóklászni a polcok között... - kezdte mondani saját történetét. A fiú kosarát beletette a kocsiba, és elindultak ketten kifelé az irodából. A kóla ott maradt kitöltve. K attognak a kerekek, zihál a mozdony, rágördülünk a Tisza vashídjára. Dong az acél, hatalmas a zaj. De döccenő nincs a híd közepén: a határon baj nélkül átjutunk. Mármint azon a térképre pingált vonalon, amely színekre oztja a vidéket, és amely itt a folyó fősodrát követi. Az ember ilyenkor lehúzza az ablakot, kikémlel az éjszakába: valóban hazaérkeztünk volna, valóban más, miénkebb lenne itt a föld, a menny? Miénkebb az élet, az igazság? Az ablakon kihajolva mit kutatunk: igazolást vagy cáfolatot? Nem, ez itt még a senki földje: folyótól a szögesdrótig. Az utóbbinál fegyveresek, igazolásául a figyelmeztetésnek: kihajolni veszélyes. És haladunk tovább, feltűnnek Csap fényei, igen, ez már az állomás. Hát igen, ilyenkor megdobban valami... De lám, bent áll egy vonat, az is nemzetközi, és arra indul nemsokára, amerről a miénk jött. Ám amíg itt áll, elzárja utunkat az állomás felé. Megkerülnünk vagy keresztülbukdácsolnunk rajta nem szabad - nehogy összekeveredjünk: kifelé és befelé igyekvők, vámon már átesett sterilek és vámolatlan tisztátalanok. Sebaj, gondolja az ember, ülünk majd a kényelmes, meleg fülkénkben, amíg a másik vonat kifut. De nem, ezt sem lehet. Ki kell szállni, mert a szerelvényünket más (vak?) vágányra tolatják. Állunk hát a peronon, félnapi úttal a hátunk mögött, állunk az éjszaka közepén, metsző hideg szélben. Állunk szótlanul és alázatosan. A peron végét egyenruhások őrzik, a mi- enkénél fegyelmezettebb türelemmel. Néhányan bőröndökre ülnek, van, aki álltában elalszik. „Ez semmi, legutóbb negyven percet szakadó esőben...” - vigasztal valaki, és mi tudjuk, országos eső lehetett. Állunk, nem történik semmi. Godot-ra sem várhatnánk kilá- tástalanabbul. Hogy a helyzet lényegébe belenéznünk ne kelljen, felvillan a neonfelirat: GONDOLKODNI VESZÉLYES. A hangszórókból kis mondókák szólnak szórakoztatásunkra: „Jaj, de hideg ez a beton, felveszem a nagyka- betom”, meg „Jaj, de hosszú ez a peron, inkább megyek kerék- peron.” Eltelik negyedóra, húsz perc. Nem történik semmi. De hogy hazaérkeztünk, azt legalább biztosan tudjuk. * > Ugyan kérem, nincsen énnálam semmi elvámolni való. Nem, kérem, öntudat sincs, az aztán végképp nincs. Jószerivel azt sem tudom, hogy az micsoda. Kinyithatom, kérem, belenézhetnek. Minden rendben van énnálam, bele lehet turkálni nyugodtan, nincs ott semmi csudálkozni való... Kevéske gondolat, ugye, újabbak meg régebbiek is, vegyesen. De hordott az már mind, kérem, nem most vettem őket... Van, amelyik már szakadt egészen, foltozni sem érdemes. Azért hordom csak magamnál, mert nem merem kidobni. Hátha újra azt kell majd felvenni mindenkinek. Hát az enyém meglegyen, ne mondhassák, elherdáltam. Azok? Azok kérem olyan lelki hogyishívjákok, érzelmek vagy mik. Hogy az? Mutassa csak, nem is tudom már... Ja kérem, azt úgy találtam... Olyan szépen volt csomagolva, szalaggal átkötve. Milyen szalag? Látni lehet kérem, színes. Piros, meg fehér, meg zöld. Hosszában összevarrva... Az meg ni, lám csak, a sógor mégis bepakolta. Az olyan vallásos izé... hiába mondtam, be ne tegye, mert azt nem szabad... Nem is kell nekem, vegyék ki nyugodtan... Hát ez minden, kérem... Mehetek? Becsukhatom? Hogy tetszik mondani? Hogy vastag a fala? Hát kérem, az enyémnek ilyen vastag! Hogy oda elrejtve valami? Dehogy, dehogy... Azzal a késsel felvágni...? Hát tönkremegy, kérem! Nincs nekem több belőle... Nicsak, hát ottan! Hát tényleg valami eldugva, azannyát! Dehogy kérem, én nem tudtam róla... Azazhogy, izé... H át igen, kérem. Persze, az enyém. Mind az enyém az a sok. Kié is lenne másé. Az én öntudatom az ott, kérem. Ha már előbukkant, hát nem tagadhatom... Most már tegyék, amit kell. Hogyne vállalnám, ha egyszer az enyém. Hát már csak kiállók érte. Tudtam, megjárom egyszer. Hiába van a lelkemnek dupla feneke.
