Új Néplap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-16 / 242. szám
12 Irodalom----művészet 1 993. október 16., szombat Bán Zsuzsa: Morzsi A hol születése óta élt, olyan kerítés volt, melyen nem fért ki, így az utcára csak akkor került pár percre, ha gazdája után kiszaladt a nyitott kapun. Olyankor rákiabáltak, hogy menjen visz- sza, és előfordult, hogy nem fogadott elsőre szót. Szeretett volna kint futkározni, az utca olyan izgalmasnak látszott. Idegen szagok, más kutyák nyoma, emberek, akiket ugyan szívesebben elkerült, mert még az sem lett volna jó, ha belebotolnak. Morzsi vörösszőrű tacskó volt, jellegzetes fajtajegyeivel együtt is kecsesebb, kisebb termetű társainál. Úgy alakult, hogy éldegélt abban a kertben bezárva, csak gazdáival érintkezett, és soha nem ismert nőstényt sem. Néha, tavaszi éjszakákon valami álomszerű, áhitatos hangulat fogta el, vágyakozott valami után, és nem tudott aludni. Más, szomszédos kertekben élő kutyákkal sem kommunikált. Hallgatta az ugatásukat, de inkább csak akkor kezdett rá ő is, ha valaki megállt a kertkapunál. Idegen volt, tehát ellenség, és teljes mértékben átérezte, hogy neki el kell onnan riasztani. Nem sok fogalma volt arról, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem látszott félelmetesnek, az emberek, ha meglátták, átléptek rajta, és azt mondták:- Jaj, de aranyos kiskutya! így mentek az évek. Nyarak és telek múltak el, Morzsi meg csak élt sajátos öntudatlanságban, minden idegével a gazdájára figyelve. Azt tudta, mikor szokott elmenni és hazajönni, reggelenként elkísérte a kapuig, néha ki is szaladt az utcára, ahol az idegen kutyák nyoma és az idegen emberek mellett még járkáltak valami lények, melyek sem egyikhez, sem a másikhoz nem hasonlítottak. Büdösek voltak, és sebesen közlekedtek, de Morzsi valahogy úgy volt velük, hogy lenéze őket. Nem sok fogalma volt arról, hogy az emberek autónak hívják ezeket, és arról sem, hogy esélyesek lehetnek egy ilyen gyanútlanul a gazdája után tébláboló kiskutyára. A baj ott kezdődött, amikor a gazdi új házba költözött. Ott a kerítés alatt ki lehetett mászni egy helyen, és hiába volt csukva a kapu, Morzsi több ízben is szerét ejthette, hogy amikor a Serfőző Simon: / Evszakváltó Elzúgva fákról a levelek előviláglanak az ágközök, rések. Meglátni ez évszakváltó, folyondároktól: összefonódásoktól lecsupaszodó időben, hol vártak lépteinkre kelepcék, s mentünk lépre. Meglelni a nyomokat, ahoj az álnokságok főttek. Előtűnnek mind a letagadott bűnök, eltitkolt vétkek, ahogy elhessent a hallgtás, s tárulnak a rések. Sárándi József: Restau-ráció? Értelme annak van - vélelmed hiteles, akárha szeles vagy, akárha nem szeles. Tévedtél? Istenem. Botlott lóvátevőd. Ne izgasd föl magad. Tégy úgy mint azelőtt. Bizony bizony semmi fedezete nincsen -, ki megosztozkodik nemlétező kincsen. gazdi elment valahová, gyorsan kibújt a lyukon, és utána kocogott. A fiatal férfi nemegyszer a buszt késte le miatta, mert nem vette észre, hogy a kutya követi. Mire a busz odaállt megállóba, Morzsi is ott feszített a gazdi lába előtt nagy büszkén, és teljesen úgy látszott, hogy elsőnek akar felszállni. A gazdi mérgelődéseire nem nagyon adott. Egyenesen élvezte, hogy hazafelé indul vele, előre is szaladt, mintegy utat mutatva, és a sarok után kíváncsian hátranézett, jön-e utána már. A kerítés alatt a lyukat betömték, de Morzsi talált egy új helyet. Tulajdonképpen jól érezte magát új otthonában. Füves, fás kert volt ez, és oda szaladgált benne, ahová akart, senki nem szólt rá, hogy nem szabad. Egy másik kutya is lakott ebben a kerben, nagy, fehér kuvasz, melynek olyan mélyről jött az ugatása, mint egy üres hordóból. A házőrzést így megosztották ketten, legalábbis Morzsi így képzelte. Ha Caster, a kuvasz ugatni kezdett, ő is kiszaladt nagy szigorúan a ház melletti járdán, a kapu elé. Azt azért észrevette ilyenkor, hogy a kuvasz megvetően méri végig, mintha azt kérdezné: mit akarsz te itt? Olyankor méltóságteljesen visszakocogott a házba, mint aki elvégezte a ház nyugalma és védelme érdekében amit lehetett. S remélte, hogy a gazdi nem vette észre a másik kutya undorító fennhéjá- zását. Morzsinak egyik elbűvölő tulajdonsága az volt, hogy ha este, tévénézés közben elaludt, olyan beleéléssel tudott hortyogni, mint egy fáradt öregember, nagy jóérzés volt benne ilyenkor, előfordult, hogy hanyatt feküdt, rövid mellső lábait behajlítva. Békesség és nyugalom áradt benne szét ezeken az estéken, amikor a tévé előtt ült a család, teljesen úgy érezte, hogy A szívverésem akkor válik elviselhetetlenül szaporává, amikor az ajtó elé érek. A kis lesőnyíláson kitüzel a fény; tehát itthon van. Megállók egy pillanatra, és arra gondolok, hogy vissza kellene szaladnom oda, ahonnét elrohantam, és ott maradni, és soha többé nem jönni ide, ebbe a fülledt lakásba. Tudom, hogy ez képtelenség, mert hiszen mindannyian tartozunk valahova, valakihez, és ebből kitömi gátlástalan csikó módjára lehetetlen. Csengethetnék, de előkaparom a kulcsot; nem akarom, hogy ő nyisson ajtót. Bedugom a zárba, furcsán ropogva hatol be a nyíláson; idegesen a hajamhoz kapok, s az ajkamat érintem meg, hogy van-e rajta rúzs? A kulcs nem fordul el. Megnyomom a csengőt. Egyszer, röviden. Mintha szakadna, úgy nyílik az ajtó. Ott áll előttem atlétatrikóban, bolyhos papucsban.- Szia, Mari - mondja vibrálva, amire csak vakkantok valamit.- Kerestelek, Erzsi mondta, hogy vidékre mentél. Minden oké?- Ühüm - motyogom, és úgy elhúzok mellette, hogy egy szempillantásra sem méltatom. Butaság - gondolom. Kedvesnek kellene lennem hozzá, és közlékenynek, ilyen viselkedéssel csak felkelthetem a gyanúját. Lassan, kimérten, mint egy angol úr, úgy ballag utánam; a kezét zsebredugta.- Elfáradtál? - kérdezi. Sejt valamit - vág belém a dermesztő rémület -, és kínozni akar, szép módszeresen kikészíteni, hogy aztán összeomoljak a lábai elé zuhanva. Zavaromba felöltözve behúzok a nappaliba, esetlenül megálközéjük tartozik, hogy maga is egy ezek közül az emberek közül. Morzsi kicsit túlfiüomult és túllicitált volt, és miután megfigyelte, hogyan feküsznek a gazdiék betakarózva az ágyban, a saját vackán őket utánozta, amikor fogaival ugyanúgy a nyakáig húzta magára a takarót. Fogalma sem volt arról, mennyi derű forrása ezekkel cselekedeteivel, vagy esti békés hortyo- gásaival, amikor a család már nem is a filmet nézte, hanem egymásra pisszegve rajta nevettek. Az önbizalmát soha nem törte meg semmi, ha csak a kuvasz undok fennhéjázása nem, de úgy tett, mintha nem venne arról tudomást. Ennyi kis keserűséget még el lehetett viselni. Morzsi boldog volt, és védettnek érezte magát, amíg egy nyári délután meg nem történt a baj. A gazdi elment valahová. Morzsi kutya azidőtájt kapart egy új, helyes kis lyukat a kerítés alatt, és rögtön fel is avatta. Kitolta magát rövid kis lábaival, és vígan aprózott a gazdi után, akinek fogalma sem volt arról, hogy kísérete akadt. Csak ment előre eltűnődve a nyári délutánban, kiskutyája meg utána nagy boldogan. A kanyarig a járdán futott utána, de azután letérült egy kicsit az úttestre, tekintet nélkül az egymás után száguldozó valamikre, amelyek büdösek és nem kutyák, nem emberek. S akkor történt, hogy váratlanul az egyik ilyen száguldozó elkapta Morzsi jobb oldalát. 'Az ütéstől nekirepült nagy erővel a járdaszélnek. Még fel akart ugrani, de visszaesett. Pillantásával a gazdi távolodó alakját kreste, nem sírt fel, nem nyöszörött. Feküdt csendesen és kábultan, egész kis testében reszketett. Gyerekek találtak rá, s mert tudták, melyik kertben lakott, hazavitték a karjukban. Bent letették a konyha műanyagpadlójára, és nézték, hogy a háziaszlok a közepén. Lesegíti rólam a kabátot, és újra szól hozzám.- Mit kérsz-vacsorára? Szereztem egy kis szarvashúst, megcsináltam pörköltnek, és van még a tegnapi töltöttkáposztából is... Úristen, ez gondoskodni akar rólam! Férfi létére úgy fogad, mintha ő lenne a feleség.- Nem is tudom... nem vagyok éhes - válaszoltam fáradtan, és taszítóan közönyös hangon. Hogyan is tudnék enni, Tamás olyan felséges vacsorával lepett meg, és hát szeretkezés után mérhetetlen étvága gerjedt bennem... Teleettem magam.- Na jó, akkor eszem egyedül - mormolja csalódottan, és otthagy. Viszi a kabátomat, felakasztja a fogasra, én pedig ott maradok a csendben. Ez kell nekem most, a csend és a magány. Senki ne szóljon hozzám, hagyjanak békén. Beülök a kádba. Bágyadt vagyok és ernyedt, azt érzem, hogy a testem szépen, lassan beleolvad a langyosan áramló vízbe, mintha szétáradnék. Gondolkodni próbálok, mert itt az ideje, hogy tudjam végre, hogy mi is történik velem napok óta. Úgy beszélek félhangosan, mintha magyarázkodnék magamnak: Tamás felhívott egy hete, hogy beszélnünk kell. Meghallottam a hangját, és fel akartam kiáltani. Azóta naponta szony könnyekkel küszködve lemossa szegénynek sáros orrát, és végigtapogatja óvatosan, hol törhetett el valamije. Morzsit életében először érte baj, és eleinte az sem volt biztos, hogy életben marad. Két napig úgy feküdt a puha vackában, hogy a fejét sem emelte fel. Nem evett, nem ivott, szép tekintete megtört, szinte vakon nézett a világba. Aztán az ápolás hatására lassan magához tért. Először a vizet fogadta el, és ivott, sokat. Azután megetették, és ő először ernyedt el a baleset okozta sokk után. Úgy aludt, mintha heteken át ébren kellett volna lennie valamiért. És ez az alvás gyógyító erejű volt. Másnap már kiké- redzkedett az udvarra, hogy szükségét elvégezze, és orrába édesen nyomultak be ismét a kert illatai. A nagy kuvasz oda- sompolygott valahogy bűntudatosan, mintha oka lenne valamiképp az ő szerencsétlenségének, és amióta együtt éltek a kertben, először tanúsított igazi érdeklődést iránta. Ahogy ott három lábon állt egy pünkösdirózsa bokor árnyékában, Caster nyalt rajta egyet, éppen a legfá- jósabb helyen, a bordáinál. Morzsiban akor annyi érzelem sűrűsödött össze, hogy felemelte a fejét, és valamit mondani akart. Akkor nyüszített először, amióta megsebesült. Valahogy mélyebb lett a tekintete a szenvedéstől, attól, hogy megérintette a halál szele. És hálát érzett gazdiék iránt, Caster iránt, és az egész világ iránt, amiért ismét érezheti a kert illatát, idegen kutyák szagát, hogy ott állnak körülötte a gazdiék és szeretik. Neki is úgy megtelt a szíve szeretettel, hogy mindenképpen ki akart mondani valamit, és ebből lett az a nyüszítés, ami nem fájdalom, nem a panasz szava volt, sokkal inkább a szereteté. A szeme, szép, fényes, barna szeme megkönnyesedett.- Azt mondják, az állatok nem tudnak sírni - mondta a gazdi fojtott hangon. - És nézzétek, ennek a kutyának könnyes lett a szeme! N yár volt, az égen bodros kicsi fehér felhők úsztak kelet felé. Morzsi kutya ott lent, a pünkösdirózsa bokor tövében most többet értett a világból mint valaha, eddigi életében. vele vagyok mindig. Egy őrület. Tamás rendkívüli lény, aki másfél éve... Mi is volt nekem? Szeretőm? Vőlegényem?... Akármi, a lényeg az, hogy nem nagyon akart elvenni feleségül... Én a képének szegeztem a kérdést, vagy összeházasodunk, vagy máshoz megyek. Ő azt mondta: Menj. És mentem, én marha. Most már tudom, nem lehet siettetni a dolgokat. És most itt van velem ez a Béla, aki rettentően rendes, de üres, szótlan és elviselhetetlen. Egyetlen erénye, hogy házias, és tud főzni. Úgy vagyok mellette, mintha egy szoborral élnék. És ott van Tamás, aki mellett parázslik a levegő, aki olyan tud lenni, mint egy császár, aki ha végigmegy az utcán, utánafordulnak, és hát az ágy is felrobban alattunk, ha vele vagyok. Gyorsan a paplan alá bújok. Menekülök a vertelen szó, a tolakodó szem és az erőszakos sí- mogatás elől. Jó volna aludni, amihez kellően bágyadt is vagyok, de az idegeim feszülnek; az agyam zakatol. Álmosító melegség árad bennem; derekamon, mellemen, ágyékomban érzem Tamás tenyerének tüzelését, amely egészen a bőröm alá hatol, és a csontjaimig ér. Érzem férfias cigarettaszagát, tomboló hím illatát; lehengerlő, birtokbavevő erejét... Mit keresek én itt, ebben a lakásban, ezzel az emberrel? Kilép a fürdőszobából. Új pizsamát vett, messziről árad róla az arcvíz szaga, megborotválkozott. Úristen, ez készül valamire, és éppen most? Lehunyom a szemem, az alvásba próbálok menekülni. Mellém fekszik, egy rövid fészkelődés után, csend lesz. Hosszú csend. Én alig lélegzem; ő hallgat. Most méregeti a helyzetet. Alig hallható nesz, mintha kígyó csúszna a lepel alatt; elindult a keze. Dermedten lapulok; megadóan várom a marást. Egy hideg tárgy érinti meg a derekamat, tétován megpihen, aztán elindul lefelé a combomon. Egész testemben libabőrös leszek; megmerevedtem, mint akit földhöz szegezett a félelem. Atmarkolja a combomat, és csúszik fölfelé lassan, következetesen. újjak szaladnak az ágyé- komba/és lassú körkörös mozdulattal égyre mélyebbre vágnak. Megfeszülök. Üvölteni szeretnék ;és ütni-vágni, de csak felszisszenek. 1 - Hagyj! Az ujjak megbénulnak, sugárzó hidegségüktől borzongás jár át. Megragadom, és kihajítom 1 a páplan alól. Ezt utáltam mindig, ezt a szótlan, előzmények nélküli nyúlkálást, ezt a megmarkolást, mint amikor valaki felkap egy szelet kenyeret, hogy marcangoló fogakkal beleharapjon. Tamáshoz menekülök. Erősen lehunyt szemem mögött felszakadnak a délutáni képek; egy vörös izzásban lebegő szoba; fénylő, feszülő izmok; vagdalózó meztelen testek; parttalan sikoly és megkönnyebbülő párás, meleg sóhaj...- Szeretnék tőled gyereket - hallom a valóságból belém nyilaink Én is szeretnék! - gondolom, - de nem tőled, hanem Tamástól.- Fáradt vagyok - súgom rekedten, mint egy kiszáradt öregasszony. Olyan rándító mozdulattal ül fel, hogy imbolyog velünk a franciaágy.- Fáradt vagy!? - kiáltja. - Öt napja menekülsz előlem, bújsz. Nem lehet hozzád érni! Mi történt veled? És mit akarsz, beszélj! Tamásra gondolok, ahogy ül az ágy szélén, kezével lassan végisimít a testemen, elidőz a hajlataimnál, és eléri a lábujjamat. - Szép vagy - mondja. - Szép, mint egy egzotikus virág. - Behunyt szemmel lebegek a világban, és elhiszem a szavait, mindent elhiszek. Kérdezni nem merek semmit, csak fülelek; nyelem minden szavát.- Azt kérdeztem, mit jelent a viselkedésed? - fújtat mellettem ez másik, dühödt mondata megcsap, mint egy állott levegőjű huzat.- Semmit - sóhajtok. - Fáradt vagyok, kérlek, hagyj aludni. - És azt már csak gondolom, hogy tényleg semmit, mert semmit nem tudok... C sak borulna egy gyors álom a szememre, egy mindent összemosó, békéltető, menekítő álom. Lackner László: Idegen ágyban Molnár C. Pál rajzai: Mosakodó nó (1928), Dilettánsok a Tabánban (1924)