Új Néplap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-01 / 203. szám
1993. szeptember 1., szerda Hazai tükör----hirdetés 9 T iszta emlékezetben megőrzött történet Bábolnai gazdanapok Szeptember 22-24-e között ismét megrendezik a hagyományos Bábolnai Nemzetközi Gazdanapokat. A házigazdák - a Bábolna Részvénytársaság és az IKR Rt. - azokat a vállalkozókat hívták meg a kiállításra és találkozóra, amelyek itthon és külföldön új kapcsolatokat akarnak kialakítani az élelmiszer-gazdaság termelőivel, és részt kívánnak venni a magyar élelmiszer-gazdaság és mező- gazdaság új típusú integrációjában. Gondolnak a szervezők a farmergazdaságok igényeire is: az érdeklődő magángazdáknak tenyészállatokat és gépcsaládokat mutatnak be. Előnyös termeltetési és lízingelési akciót ajánlanak, és több gépgyártó cég is kedvező áron kínálja majd termékeit. A bankok képviselői tájékoztatást nyújtanak a fejlesztési hitelekről. (MTI) Nem vagyok sem író, sem történész, csak olykor éppen kíváncsi a múlt tanulságaira, hogy hasznosítani tudjam azt a jelenben, s netán az utódaimnál. Túl a megmaradt vagy megőrzött írások és számok száraz adatain - melyeket nem egyszer a tudatos félrevezetés szándékával vetettek papírra - úgy érzem, olykor felettébb megfontolandó lenne a sehol le nem írt, csak a még élő, tiszta emlékezetben megőrzött, csacska történetek kiértékelése. Ezek nélkül minden más csak holt betű marad, remélvén a feltámadást. Ha az életemet az elején és a végén megtoldom alig tíz-tíz esztendővel, akkor bátran elmondhatom, hogy végigéltem a XX. századot. Én még láttam Ferenc Józsefet a budai Vérmezőn, Görgey Arthúrt egy Viseg- rádnak tartó gőzös fedélzetén, az öreg ’48-as honvédeket teremőrként a Nemzeti Múzeumban, az l919-es önvédelmi háborúban a csehek futását a Szepes- ségben, a román járőröket a pesti utcákon fosztogatni, a nemzeti hadsereget bevonulni az Átlós úton, a német és szovjet hadseregek élet-halál harcát a Balaton mentén, s végül a Vöröshadsereg kivonulását Magyarországról. Nagybányai vitéz Horthy Miklóssal, Magyarország kormányzójával és legfelsőbb hadurammal életemben nemegyszer találkoztam, illetve beszélgettem vele, ha megszólításával kitüntetett. Avatásomkor tőle kaptam az arany kardbojtot, rá esküdtem fel, mely alól ő engem haláláig fel nem mentett. Egykori tiszttársai - későbbi bizalmas munkatársai közül - többen tanáraim és oktatóim voltak a Ludovikán. Akadémikus koromban az iskolahajón szolgálatot tevő oktatóim - egykori öreg tengerész „bizsók” - a maguk módján emlékeikkel szívesen emlegették őt. Büszkék voltak rá, hogy volt parancsnokuk most az ország hajóját kormányozza. Horthy szellemét meghitt munkatársai Horatius egyik ugyan kevésbé ismert, de annál jellemzőbb mondásával fejezték ki a leghívebben. „Csak az egük, de sohasem a lelkűk változik meg azoknak, akik a tengereket járják.” Mentalitásában erősen érezhető volt a magyar puszta, Dalmácia s a Dél-Mediterrán szelleme és hangulata. A világ valamennyi tengerészének egy közös ellensége van, mellyel örökös harcban áll, ez a kegyetlen tenger. Ez az, ami őket mindig és mindenhol egybekovácsolja. Kevésbé ismert, hogy mily szokatlan lovagiassággal beszélt harcbéli ellenfeleiről: „Nem akarom azt a kifejezést használni, hogy ellenséges! Mert mi a tengeren rendszerint ellenfelek és nem ellenségek ellen és mindig lovagiasan szoktunk harcolni! Mi nem ismerjük a harc csúfos és torz kinövéseit.” Horthy beszédén érezhető volt valami idegennek tűnő, szokatlan hanghordozás. Ennek az volt az oka, hogy fiatalon még a SMS. Saida korvetten lezuhant az árbocról, és eltörte az állkapcsát. Később az otrantói tengeri csatában súlyosan megsebesült, s az arca összeégett. Ekkor egy fekvőszéken továbbra is a parancsnoki hídon maradt, s úgy vezette a hajóját. Még egy morfiuminjekciót sem engedett magának beadni, nehogy így szellemi képessége és akaratereje a vezetésben csorbát szenvedjen. Hiszen akkor már elsőtisztje és így helyettese, az ugyancsak magyar Szuborits Róbert kor- vettkapitány is hősi halott volt. Több társával együtt halálát lelte a fedélzeten. A cattarói zendülés leverésében Horthy semmilyen szerepet sem játszott, de nem is játszhatott. Ez időben ugyanis ő már a SMS. Prinz Eugen csatahajón parancsnokolt, s egyesek emlékezete szerint mintegy 500 km-rel odébb, Pólában betegen feküdt. A Monarchia szláv nacionalistái által szított felkelés az adriai olasz-horvát hatalmi versengésen elbukott. Lezárásához tudnunk kell, hogy azt Sarkotic altábornagy, Bosznia , katonai kormányzója számolta fel, s abba Njegovan admirális flottaparancsnok is belebukott. E zűrzavaros és fölöttébb bizonytalan helyzet tisztázására a vizsgálatot vezető Károly István főherceg a tengerészet tisztikarának javaslatára és a német hadvezetőség nyomatékos kérésére katonai érdemei és sikerei alapján Horthy kinevezését javasolta a királynak flottaparancsnokul. Horthy ezt a megtisztelő megbízást elhárította magától. Ennek ellenére a király kinevezte. A flotta pólai átadásakor szem és fültanúk szerint fölöttébb elgondolkoztató párbeszéd hangzott el Horthy mint királyi megbízott és az az egykori korvett- kapitány közt, aki ekkor már az új hatalmat képviselte: „Önnek nagyon jól kell tudnia - hisz valamikor bennünket együtt neveltek -, miként kell a tiszti esküt be- és megtartani annak, akitől a kardbojtot kapta. Úgy emlékszem, hogy az esküszegést akkor nálunk nem tanították!” Az 1930-as években Horthy és felesége vasárnaponként gyakorta meglátogatták Budán a Napos út környékén lakó, akkor már erősen betegeskedő Paula lányukat. Hazafelé a Budagyön- gyétől, kettesben mindig gyalog, karon fogva sétáltak le a Szent János Kórházig. Mögöttük úgy jó tíz méterre két testőr és a lépésben guruló autó volt az egyetlen kísérőjük. A sétányt szegélyező gesztenyesor alatt a padokon tisztes budai polgárok idillikus hangulatban sziesztáztak és élvezték a Hűvösvölgy valóban hűs levegőjét. A házaspár közeledtére mindenki felállt vagy arcba fordult, és kalaplevéve - a katonák tisztelegve - üdvözölték őket, míg előttük elhaladtak. Ő mindenkinek visszaköszönt, majd lent a kórháznál beültek a gépkocsiba és elhajtottak. Úgy 1936 nyarának egyik délutánján éppen a Scala moziban voltam, amikor egyszer csak minden előzetes bejelentés nélkül leálltak a vetítéssel, felgyújtották a lámpákat. A hangszórón keresztül Horthy beszédét közvetítették a nézőtérnek. Érezhetően felindult hangon szólt, egyik kitételére mindmáig jól emlékszem: „El a kezekkel a honvédségtől!” Ez minden bizonnyal az akkor már éledező nyilasokra vonatkozott. A magyar függetlenség napján, 1939. március 15-én díszelőadás volt a budapesti Operaházban. Mint fiatal tiszt ki voltam rendelve az ünnepségre, így tehát az ott történteknek szem- és fültanúja vagyok. Az előadás megkezdése előtt egy kis cserkészfiú lépett ki a színpadra, hogy elmondja köszöntőjét, amikor váratlanul kórusszerű kiáltozás szakította félbe: „Igazságot Szálasinak!” A dermedt csendben Horthy felugrott, egyedül felrohant a karzatra, s a rendbontókat személyesen elintézte, azaz megpofozta. Azután megigazította a ruháját, és nyugodtan megindult vissza a díszpáholyba. A testőrei is már csak akkor érték utol, amikor visszafelé jött a lépcsőn. A közönség tapssal fogadta. Kitört a második világháború. Európa nyugati fele előbb elsötétült, majd pedig lángba borult. A zsidóságnak a meneküléshez most már csak egyetlen út maradt szabad: Magyarországon és a Duna völgyén át Keletnek, vissza az ősi földre, Palesztinába. Útjukat magyar hajókon Horthy egyik legbizalmasabb tengeralattjárós tiszttársa szervezte meg, gróf Csáky külügyminiszter intenciói szerint a Be- tar szervezet közreműködésével. 1940-ben az utolsó hajót e sorok írója - mint folyamőr tiszt - kormányozta Magyarországról Jugoszláviába. Az 1941-es újvidéki véres események valódi okai még máig sem tisztázottak. Ennek a szörnyűségnek egy talán jelentéktelen, de felettébb szomorú epizódja a következő volt: még a haditengerészetnél Horthy egyik meghitt barátja és tiszttársa, az újvidéki származású Dragojlov Sándor sorhajókapitány volt, olyannyira, hogy fiúgyermekének a keresztapaságát is elvállalta, tehát komaságba kerültek. Az újszülöttből így lett előbb Dragojlov Miklós, majd az újvidéki villanytelep főmérnöke, végül pedig az ottani vérengzés egyik áldozata. Lakásából elhurcolták, és az utcán lelőtték. 1943 februárjában valami apróság miatt bementem a Hadi- tengerészek Egyesületénél Kőnek Emilhez, az egyesület elnökéhez, ahol nagy izgalommal fogadtak. Rögtön itt lesz a kormányzó! Megkérdeztem, hogy maradjak-e vagy jobb, ha elmegyek. A válasz az, hogy maradjak, én is ugyanolyan tag vagyok ott, mint ő. Horthy megérkezése szinte viharszerű volt. Mint egy ketrecbe zárt tigris, le és föl rohangálva járkált a szobában. Ömlött belőle a szó, mint dudából a levegő: „Ez már tűrhetetlen, ami ebben az országban van! Mindenki mást akar! A politikusok és a vezetők egy része követeli, hogy ugorjunk ki és álljunk ellen a németeknek, mások meg csökönyösen javasolják, hogy harcoljunk tovább Hitlerék oldalán és tartsunk ki velük! Amit a katonáknak mondok - tisztelet a kivételnek -, azt már másnap vagy még aznap tudják a németek!” Látszott rajta, hogy ha most nem beszélhet, akkor szétrobban. Ugyan mi történhetett fent a Várban ily korai időben, ami ezt kiváltotta belőle? Mi szótlanul hallgattuk, Kőnek Emil rágyújtott, és a bekövetkező halotti csendben a következőket mondta: „A németek ezt a háborút már akkor elvesztették, amikor elkezdték. De ahhoz még most is elég erősek, hogy 600 ezer magyart lemészároljanak. Ezt meg kell akadályoznod, őket meg kell mentened. Ez most már szinte emberfeletti, majd lehetetlen feladat lesz. Hogy sikerülni fog-e, azt nem tudom. Te hajóparancsnok voltál, neked tudnod kell a kötelességedet!” E rövid emlékek után már csak az marad, hogy én miként sáfárkodtam az elfutó időben azzal, amivel az éveim megajándékoztak. Talán a legfontosabb, hogy az eskümet megtartottam és engedelmeskedtem annak az utolsó parancsnak, melyet azonban már nem a feletteseimtől, hanem a háború végén a legénységemtől kaptam: „Meg nem adjuk magunkat és Nyugatra sem megyünk el. Sok munka vár ránk otthon, tessék minket hazavinni!” Velük együtt dolgoztam le a visszautat. Hazajutottunk valamennyien. Ilyen az emberek sorsa. Petneházy Zalán ny. folyamőr törzskapitány Ki mondta, hogy egy befektetés nem mobilizálható? I & A Lakossági Kincstárjegy az 1 éves lekötés előtt, már akár 2 hónap után is visszaváltható, és akkor is kamatozik. Jó tudni, hogy amikor Ön Lakossági Kincstárjegyet vásárol, és így egy évre megválik pénzétől, befektetése mégis köny- nyen mobilizálható. A Lakossági Kincstárjegy az 1 éves futamidő lejártának napján az egyik legkedvezőbb, 19%-os kamatot fizeti! Ha Önnek azonban hamarabb van szüksége pénzére, akkor a Lakossági Kincstárjegyet már 2 hónap elteltével is visszaválthatja. És ami a legfontosabb: akkor is kamatozik! A Kincstárjegy állami értékpapír, így visszafizetését az állam garantálja. Az Ön követelése nem évül el, ezért bármely értékesítő fiók köteles visszaváltani az Ön Kincstárjegyét. A Lakossági Kincstárjegy augusztus 23-tól folyamatosan kapható a Budapest Bank és az OTP fiókjaiban, valamint az értékpapír forgalmazóknál. Ha tehát szeretné pénzét egyszerűen, rövid távra és jó hozamra befektetni, válassza a kézenfekvő megoldást! Forgalmazóhelyek: Budapest Értékpapír és Befektetési Rt. 1052 Budapest, Deák F. u. 5. • Budapest Bank Rt. valamennyi fiókja OTP Bank Rt. kijelöli fiókjai • Budapest Bank Rt. Szolnok, Jubileum tér 5. • Budapest Bank Rt. Tiszafüred, Fő u. 36. Budapest Bank Rt. Mezőtúr, Dózsa Gy. u. 42-44. • OTP Bank Rt. Szolnok, Szapáry u. 31. KlÄ^Qy AUAMPAPÍt A KÉZENFEKVŐ
