Új Néplap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-04 / 206. szám

1993. szeptember 4., szombat

Visszatekintő

5

A kormányzó az Encyclopaedia Britannica szemével

Ha valaki úgy futja be földi pályáját, hogy valami mondandót, emlékezeteset alkot, nevét sok más mellett megőrzik a lexikonok is. Nem mind kínál azonos értékű halhatatlanságot, de az angol-amerikai közös szerkesztésben készült 32 kötetes munka, az Encyclopaedia Britannica méltán nevezhető korunk legjobb és legkevésbé elfogult ismerettárának. Ide kerülni fontos. ..

E mű öt cikkében foglalkozik a kormányzóval és munkásságával. Az életrajzi alapinformációkon kívül különböző kötetekben „a fasiszta uralom elkerülése”, „a pénzveréshez való hozzájárulás” és „szerepe a magyar kormányzatban” címszavak alatt kapunk további eligazítást Horthy érdemi tevékenységéről.

Mint írja: „Magyar tengerésztiszt és konzervatív vezető, aki az I. világháború után legyőzte a forradalmi erőket Magyarországon és 1944-ig az ország vezetője maradt.” Ennek a som- mázatnak a részletezésében, pontosan 45 sor terjedelemben olvashatunk Horthy életéről és cselekedeteiről.

Összehasonlításként néhány térségbeli és korabeli személyiség életrajzának terjedelme a Britannicában: Antonescu (románminiszterelnök 1940-1944) - 39 sor, Mihály (román király, illetve koronázóherceg

1926-1947) - 31 sor. Benes csehszlovák külügyminiszter, állam-, illetve kormányfő (1918-1948) - 82 sor, Pilsudski marsall, Lengyelország első elnöke, majd hadügyminisztere (1918-1935) 217 sor, Dolfuss osztrák kancel 1 ár (1932-1936)- 55 sor.

A Horthynak szentelt 45 sorban arról olvashatunk, hogy a két világháború közötti korszak vezető magyar politikusa protestáns nemesi családból származott, a fiumei haditengerészeti akadémián tanult, többször kitüntette magát az I. világháborúban a szövetségesek adriai blokádjának áttörésével,

1918-ban előlépett tengernagy- gyá, s annak az évnek az októberében ő „elnökölt” az osztrák-magyar flotta átadása felett

Jugpszláviának. A következő évben „a szegedi ellenforradalmi kormány kérésére Horthy hadsereget szervezett Kun Béla kommunista rendszerének ellensúlyozására, s Kun menekülése után novemberben csapatait Budapestre vezényelte”. A továbbiakban az 1920. januári régensválasztásról van szó, majd arról, hogy „1921 és 1931 között Horthynak nem sok dolga volt a közügyekkel, mert ebben az időben a kormány irányítását gróf Bethlen István kezében hagyta. A nehéz harmincas években azonban Horthy mind nagyobb arányú ellenőrzést gyakorolt, s 1937-ben a parlament megszavazta jogkörének lényeges kibővítését. Bár nem szerette Adolf Hitlert, rokonszenvezett a német diktátor antibolsevista kereszteshadjáratával és kezdetben hallgatólagosan elfogadta, hogy Magyarország a németek oldalára álljon a

II. világháborúban”. Ezt követően a lexikon megemlíti, hogy későbbi erőfeszítései Magyar- országnak a háborúból való kiléptetésére oda vezettek, hogy a németek 1944-ben őrizetbe vették. „A szövetséges csapatok szabadították ki 1945-ben, s tették lehetővé, hogy Portugáliába menjen, ahol Bizalmas iratok című memoárját 1965-ben tették közzé.”

Pontosan regisztrálva Horthy nézeteinek változását, a Britannica magyar történelemmel foglalkozó cikke megállapítja, hogy 1936-ra a kormányzó felülvizsgálta korábbi szimpátiáit a szélsőjobb iránt, ezért nevezte ki a konzervatív Darányi Kálmánt Gömbös utódjává, s ezért igyekezett olyképpen manőverezni, hogy Magyarország ne kötelezze el magát teljesen Hitlernek. Amikor Darányi megpróbálta kiengesztelni a szélsőségeseket, Horthy menesztette, és Imrédy Bélát nevezte ki a helyébe, aki „a Nyugathoz fűzte reményeit”, később azonban kiábrándult, látván, hogy a magyar területi követelések teljesítését csak a németektől lehet várni. Maga Horthy azonban a háború kitörése után is a Nyugat győzelmében hitt, s Bárdossy, majd

Kállay miniszterelnöki kinevezésével és a háború idején tanúsított egész magatartásával arra a meggyőződésre juttatta Hitlert, hogy magyar szövetségese megbízhatatlan. „1944 márciusában magához rendelte

Horthyt, és közölte vele, választania kell a német fennhatóság alatti teljes együttműködés és a nyílt megszállás között”.

Horthy ekkor a feltétel nélküli együttműködést választotta, s Sztójay Döme vezénylete alatt ko! laboráns kormányt nevezett ki, mely alatt a magyar zsidóság nagyobb részét, a budapestiek kivételével, haláltáborokba hurcolták. „Nyáron a nyomás valamelyest csökkent, s augusztusban, miután Románia letette a fegyvert a szövetségesek előtt, Horthy új kormányt nevezett ki a hozzá lojális Lakatos Géza tábornokkal az élen, és felújította tapogatózó béketárgyalásait”. A moszkvai „előzetes fegyver- szünet” megkötése után Horthy október 15-én bejelenti a háborúból való kilépést, mire a németek őrizetbe veszik, és döntésének visszavonására kényszerítik.

Szerepel végezetül a kormányzó neve az Encyclopaedia Britannica fasizmusról szóló történeti áttekintésében a következő sommázatban is: „A magyar kormány Horthy Miklósnak, az osztrák-magyar hadi- tengerészet utolsó parancsnok-tengernagyának uralma alatt a korábbi, kilencszáz éves Nagy-Magyarország restaurációjáról álmodott. A rövid életű budapesti kommunista- rezsim leverése 1919-ben, a bolseviz- mus elleni gyűlölettel kombinálva a korszakban példátlan „fehérterrorhoz” vezetett. Maga Horthy azonban mérsékelt konzervatív volt, s még akkor is mérsékelt irányvonalat követett, amikor a magyar szélsőséges nacionalizmus 1932 októberében rávette arra, hogy Gömbös Gyulával az élen fasisztabarát kormányt alakítson". „Magyar- országnak a háborúban történt belépése után a németek 1944-ben megszállták az országot és internálták Horthyt” - emlékeztet még egyszer a Britannica. Atlantic Press

Horthy István (rövidnadrágban), tőle balra szerelője, Tóth János, jobbra Kocsis főtörzsőrmester rajparancsnok, Nemeslaki Zoltán őrmester, Horthy István állandó kísérője (hasonló repülőgéppel), mellette a légvédelmi tüzérek parancsnoka, Szép István őrmester (aki a képet hozta) kinn a fronton 1943-ban, Kurszkban (ha jól emlékszik rá az

adományozó)

Emlékek a tengerészről

A sebesülten fekvő Horthy Miklós a Novara fedélzetén

Az első világháborúban, különösen a flottánál és a légierőknél még élt némi emléke az elmúlt századok gyakorlatának, hogy a vitézségével kitűnt harcost az ellenfél név szerint ismerte, figyelemmel kísérte, s a bajtársak is számon tartották. Vele összecsapni dicsőség és virtus dolga volt, mellette küzdeni megtiszteltetés. E megkülönböztetett érdeklődés végigkísérte Horthy Miklóst a háború egész folyamán, s a világégés után az egykori ellenfelek visz- szaemlékezéseikben gyakran fölemlegették őt.

Az 1914. január 20-án sorhajókapitánnyá előlépett Horthy Miklóst a világháború kitörése a Habsburg csatahajó parancsnoki posztján érte, ahonnan hamarosan áthelyezték az akkor elkészült Novara gyorscirkáló élére. Ezzel Horthy neve a köztudatban összeforrt a Novaráé- val. Amint Guido Milanesi olasz tengernagy írta: „... Körülöttünk mindent „De Horthy”-nak neveztünk, vagy egyszerűen ,.Orti”-nak, ahogy a tengerészek mondani szokták. Nem azt mondták „amikor négy osztrák hajó élén a Novara jött és ezt meg ezt csinálták...”, hanem így: „amikor Orti jött...” ...Ővele összeütközni valami régmúlt idő lovagi ízét kölcsönözte a vállalkozásnak - írja tovább Milanesi -, amikor még minden páncél heroizmust, ön- megtagadást zárt magába, amikor még minden kard hegyén ott csillogott az egyetlen kötelességteljesítés tudata. Biztosak voltunk abban, hogy olyan ellenfél áll velünk szemben, akinek, ha legyőzzük, rögtön kezet nyújtottunk volna . ..”

Csakhogy Horthyt nem győzték le egyszer sem. Inkább neki állt módjában kezet nyújtania a legyőződnek, mint például a francia Fresnel tengeralattjáró prancsnokának, René Jouen sorhajóhadnagynak I915. december 5-én. Mert Horthy vezérelve egész életében az a magatartás volt, amit az angol így fejez ki: ,.gentlemenlike”, azaz igazi úrhoz méltó. Ezt húzza alá Kerr brit tengernagy, Horthy egyik adriai ellenfele, amikor a brit admiralitáshoz küldött jelentésében a következőképpen jellemezte harcmodorát: „...Semmi kétség sem fér hozzá, hogy az osztrák-magyar cirkálók magatartása (1917. május 15-ére céloz) egészen rendkívüli módon udvarias volt. Ha valamelyik halászgőzös (az ot- rantói zár elleni akció során) felvette a küzdelmet és vonakodott megadni magát, a cirkálók nem süllyesztették el, hanem, ha már harcképtelenné vált, úszni hagyták. Ez a magatartásuk valóban teljes mértékben megfelel a tengerészlovagiasság tiszteletreméltó hagyományainak.

Természetesen pusztán lovagiassággal nem lehet tengeri csatákat nyerni. Richard Scheer tengernagy, a német hajóhad parancsnoka a skagerraki ütközetben. az otrantói akcióról megállapítja: „...Csak természetes, hogy Horthy sorhajókapitány nem habozott, nem tért ki, hanem egyenesen nekirontott az ellenséges hajóhadnak, hogy hatásos lőtávolságba jusson és onnan küzdje végig a csatát. Horthy ezen elhatározását, jóllehet hajói és ő maga is súlyosan megsérültek, siker koronázta, mert ezzel az ügyes és semmitől vissza nem riadó erővel az ellenfél nem,tudott hasonló elszántságot szembeállítani . . .”

Egy másik császári német tengernagy, Zenker szerint „Horthy sorhajókapitány feladata szép és hálás, de egyben felette veszélyes volt. Hajóival ugyanis alapos tisztogatást kellett végeznie az ellenségtől szigorúan őrzött és jól megerősített keskeny Otrantói-tengerszoros- ban, hogy az Adriából a tengeralattjárók számára szabad utat nyerjen. Nem csak egy nagy és erős őrvonal, illetve biztosítási vonal meglépéséről volt szó. A feladat különösen azért vált nehézzé, mert az Otrantói-szoros- ban fölényben lévő ellenséges haderők helyezkedtek el, közöttük modern brit gyorscirkálók, amelyek, még ha sikerül is Horthynak a rajtaütés, minden bizonnyal megakadályozhatják a cs. és kir. hadihajókat visszavonulásukban. Olyan tengerésztiszt számára, mint amilyen Horthy sorhajókapitány, ez a feladat éppen arra való volt, hogy megmutassa, mire képes .

Georg von Schoullz, a finn flotta ellentengernagya szerint „...óriási értékkel bírnak az ilyen kitörések egy bezárt hajóhadnál, amelynek egy nála sokkal erősebb flottával szemben kell megőriznie stratégiai jelentőségét, azaz a „fleet in be- ing”-jét: ilyen akciók az ellenség erejét nagyban lekötik, a saját tisztek és legénység szellemére pedig igen előnyös befolyást gyakorolnak. Azon különösen kiemelendő emberséges vonásra akarok még rámutatni, amellyel az osztrák-magyar

flotta ezen akciója alkalmával is magát kitüntette és amiért vezérét. nagybányai Horthy Miklóst a legnagyobb dicséret és becsület illeti. Az elsüllyesztett hajók személyzetének megmentése a legnagyobb hidegvérrel, a legnagyobb bátorsággal és lovagiassággal hajtatott végre, dacára annak, hogy ily vállalkozásoknál a legkisebb időveszteség is a legnagyobb kockázattal jár a saját egységekre nézve ... Nagy és jelentős az erkölcsi eredménye ennek az osztrák-magyar akciónak annál is inkább, mert az eredményt hajóveszteség nélkül érte el.”

Az első világháborút tárgyaló tengerészeti szakirodalom elemzi és méltatja Horthynak az otrantói csatában tanúsított bátorságát, helyzetfelismerő tehetségét, emberi magatartását, hadvezetésének eme csúcspontját. E megítélések tárgyilagosságát aláhúzza, hogy E. B. Potter és Ch. W. Nimitz tengernagynak az Egyesült Államokban, 1982-ben megjelent műve, mely az ókortól napjainkig tárgyalta a tengeri csatákat, bár csak két oldalnyit foglalkozik az Adriával, abban mégis helyet kapott az „otrantói tengerzár, amelyet csak 1917. május 15-én sikerült nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitánynak cirkálóival eredményesen szétzúznia.”

Végül arról, hogyan viszonyult Horthyhoz a legénység, álljon itt egy beosztott tisztjének néhány sora: „...Mialatt Horthy eszméletlenül feküdt a fedélzeten, a szabad őrség fűtői és gépészei felkeresték, körülállták, cigarettát vittek neki és kormos kezükkel arcát simogatták.

Megható volt ezeknek az embereknek az így kifejezett aggodalmuk parancsnokukért. Mi tisztek, akik parancsnoksága alatt álltunk, vakon hittünk vezetésében; tökéletes, rendíthetetlen nyugalom és biztonság áradt belőle, amely az utolsó emberre is kisugárzott és mindannyian lelkesen követtük, akár a pokolba is . ..”

Flottaparancsnoki kinevezését és ellentengernaggyá történt soron kívüli előléptetését kommentálva írja Helmut Pemsel, az 1985-ben a németországi Koblenzben kiadott tengerészéletrajzi lexikonban, a Horthyról szóló címszóban: „. . . legalább tíz esztendővel előbb lett volna szükség a cs. és kir. flotta élén egy ilyen férfiúra ...”

dr. Csonkaréti Károly közlése nyomán