Új Néplap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-25 / 224. szám
12 Irodalom művészet 1993. szeptember 25., szombat Csák Gyula: Az Istenek lakóhelye A városi rendőrkapitányság nyomozó osztályának őrnagyi rangú vezetője kopottas íróasztal mögött ült. Görnyedt volt és feltűnően sápadt. Bifokális szemüveget viselt, s minthogy a kettős lencse alsó részén át közeire, felső részén távolabbra látott, gyakorta mozgatta le-föl a fejét, attól függően, hogy mit akart nézni. Simán hátrafésült, vékonyszálú haját ezért sűrűn igazgatnia kellett, mert ha előrehajolt. menten a füleire omlott.- Neve? - csillantotta szemüvegét szigorral a civilruhás őrnagy az okmányok szerint harmincéves, bozontos szemöldökű, borostás, de amúgy jámbornak tetsző óriásra.- Pap fia vagyok, pap. Apám apja is az volt. Annak az apja is. Amannak az apja is. Az őrnagy az előtte halmozódó papírokba lapozott, majd kiemelte fejét. Gyors mozdulattal a hajába túrt, és ismét az előzetesre szögezte gyűrött kör- nyékű szemeit.- Itt az áll - mondta -, hogy magát Csókái Bertalannak hívják és nem Papp-nak.- Pap fia vagyok, pap. Kilenc ükapám családjában az első fiú mindig pap lett. Kilenc ükapámig visszamenően mindig öröklődött a tudományunk, hogy beteg állatokat és embereket gyógyítsunk, hogy keressük a jelet, amely az istenek lakóhelyéhez vezet. Az őrnagy ráncokba gyúródott homlokkal hallgatta a zagyva beszédet. Szánalom és enyhe gúny keveredett a hangjába, amikor megszólalt:- Az istenek lakóhelyéhez vezető jel megmutatkozhat például cement alakjában is? Tudniillik az a vád maga ellen, Csókái barátom, hogy ellopott egy vagon cementet. Gondolhatunk arra, hogy netán a zsákokban kereste az isteneket?- Az istenek lakóhelyéhez vezető jel sokféle alakot ölthet. Sorban a hetedik ükapám nappali fényességet látott éjszaka, de amikor felnyúlt a Holdhoz, és egy felhő mögé tolta, akkor a fényesség eltűnt, vagyis hamis volt a jel, mert csak a Hold által fénylett, a Hold nélkül pedig . .- Idehallgasson! - vágott közbe az őrnagy. Felállt, és púpos tartással kilépkedett az íróasztal mögül. Olyan volt a mozdulata, mintha támadni készülne, ezért Bertalan megszep- penten hátralépett. Valóban forrt indulat az őrnagyban, de" fékezte magát. Leemelte fémkeretes szemüvegét, és egy posztódarabbal törülgetni kezdte. Leginkább zsörtölődővé szelídült, s látszólag foglalatosságára összpontosított: - Miért nem akar maga együttműködni velem? Ha így folytatja, akadhat bíróság, amelyik elítéli.- Sok bíró van, uram, de igazság csak egy. Meglepetten kapta tekintetét az őrnagy a roggyantan álló Góliátra.- Ez az! Milyen pontosan látja! Szerintem is egy igazság létezik, és ez a maga oldalán van! Ezt akarom bizonyítani, ember! Én, a bűnüldöző akarom bizonyítani, hogy maga ártatlan! - Magasba szökkent hangja ismét alább ereszkedett. Fülére akasztotta szemüvegét, és afféle töprengő sétába kezdett, mintha egyedül tartózkodna. - Ötödik hete mászkálok a maga ügyében fiam. A feljebbvalóim türelmetlenek, hogy ilyen piti tolvajlási ügyre ennyi energiát pazarlók, de én az igazságot akarom, ebben a kis ügyben is. Hétszer hallgattam ki a maga ellen valló tanúkat, akik mindinkább ösz- sze-vissza hazudoznak, mert menteni akarják a bőrüket, vagyis normális emberek módján viselkednek, noha percről percre erősödik a meggyőződésem, hogy ők a főbűnösök! - Eddig háttal állt Bertalannak, de most megperdült, és szembefordult vele. Vádlón kinyújtotta karját, olyan hevességgel, hogy konyákig csusszant egyébként is rövidre szabott kabátja ujja.- De miért hazudozik maga is, ahelyett, hogy az igazság megvallásával tisztázná magát?! - Egyik tenyerét a másikba ütötte: - Miért?! Zsarolják? Beijesztették? Donkó László: Bolhapiac Bolhapiac az élet, vakaróznak a kisnyugdíjasok, kofák packáznak véled, jó, ha jut fejed fölé nyűtt vacok, vegyél koptatott farmert, egy életre egy Lewis elég, élj, mint akit vihar vert, nem leszel más: rakás földtörmelék, fizess be egy hot dogra, ha nem jut rá, ráncos virslit egyél, s ha a gyomrod szól korogva, légy hasbeszélő, van, ki abból megél! Deák Mór: Közeledik Nem kellek én már senkinek. Ha saját magát méri meg és könnyűnek találja, az ember már nem álmodik. Néha mosolyog egy kicsit, nincs értéke, se ára, se gyereke, anyja, asszonya, s mert volt, hiányuk sincsen. az örökké a mostoha, az édesgyerek a soha, már hallani, hogy Isten vacog, mert érzi, érzi s fél, kezében kötelekkel, pengével, savval, gyógyszerekkel közeledik az ember, és rá fog nézni, és látni fogja és belehal abba, amit lát. Isten vacog. Ötmilliárdszor veszti el egyszülött fiát. Szűcs Mariann: Kérés Ha majd a hétköznapok nem feszítik túl a szívünket, s egy-egy fáradt délutánt összehajolva töltünk el, Ha majd a szavaink nem úgy lépnek elő szánkra, mint a marionettbabák; kétkedve, bárgyún himbálódzva, és olyan ostobán, ha majd a boltos előreköszön, mert régen túlfizettük a számláját, és aki haragszik, nem rajtunk veri le gyűlölködése pisszig kamatát akkor jó lenne, függőségektől mentesen egymást elfogadva és kisegítve úgy a bajban, mint az örömben élni, élni mindörökre! Szabó László: Utolsó előtti vacsora Az edényben szalonna sül zsenge borjúcomb a nyárson levesben fürdik a tárkony a mélybe csirkemell merül a mindenség oly módszeres kezdődhet hát az étkezés a velőscsonttal perbe lép korhű angyal az ószeres kit fölhizlalt szépen a kor száját törli jóllakottan egyenes gerince roppan kinek sorsa lyukas rosta gombás szószban lehet potyka Az óriás előrehajolt, és vastag, töredezett körmeivel ka- pargatni kezdte foszlott nadrágja térdéről az odaszáradt sarat.- Én semmitől sem félek, uram. Jégmezőkön, forró sivatagokon, tengereken és szörnyekkel teli erdőségeken hatoltam át, amíg ráleltem az istenek lakóhelyére. Az őrnagy mozdulatlanná dermedt, s így, púpos voltával egyetemben úgy festett, akár egy élő kérdőjel.- Rá-le-elt?- Igen, uram. Az őrnagy kis bádogdobozt vett elő a zsebéből, a dobozból egy tablettát dobott a szájába, és ropogtatni kezdte. Arcát pillanatig a repedezett mennyezetre emelte, azután gyorsan maga elé nézett, s röpködő haja mutatta, hogy hitetlenkedve csóválja a fejét.- Jóember. Öt hete ámít azzal, hogy az istenek lakóhelyét keresi, és most ilyen fakó módon közli, hogy megtalálta. Aki egész életét áldozza arra, hogy megtaláljon valamit, annak örülnie kell, ha megtalálta végre, amit keresett. Maga még a hazugságon belül vagy kívül is hazudozik?- Megesik, uram, hogy másra lelünk, mint amit kerestünk.- Megtalálta, vagy nem?- Megtaláltam, uram.- És mi vezette nyomra?- A csillagok, uram.- Csillagok a maga ezredik ükapja idején is léteztek.- Nem csillagok vezettek, uram, hanem a visszfényük.- Hm ... És hol fedezte fel -a visszfényeket?- Emberi szemekben, uram. Üres szipkát dugott a szájába az őrnagy. Leszokott a dohányzásról, de ezt a pótszert nem tudta nélkülözni. Szája egyik sarkából a másikba röpködött a szipka, növekvő izgalma jeleként.- Mondhatjuk tehát, hogy az istenek az emberekbe költöztek?- Bizonyos mértékig, uram. Ámde romos, lomos, elhanyagolt ez a lakóhely, és tartok tőle, hogy előbb-utóbb más helyre költöznek az istenek.- Hagyjuk a misztikát - legyintett rosszkedvűen az őrnagy, és kikapta szájából a szipkát, s miközben ujjai között pörgette, újabb sétába kezdett. - Elő a logikával! Ahhoz, hogy csillagok visszfényét lássa, csillagoknak is kellett ragyogni. Azok pedig éjszaka ragyognak, amikor sötét van. És a sötét: segíti a sötétséget. Az történt, hogy azon a jeles éjszakán maga hazafelé tartott, amikor meglátta a vagon mellett serénykedő rakodótársait, akik viszont belátták, hogy lebuktak, hacsak magát meg nem nyerik. Kérték vagy fenyegették, hogy társuljon a tolvajláshoz?- Kértek, uram. A munka elvégzése után pedig hálálkodtak és cigarettával kínáltak.- S akkor látta szemükben a csillagok visszfényét, ami az istenek lakóhelyére utalt.- Ezt honnan tetszik tudni? . . Az óriáshoz lépett az őrnagy, és vállára tette a kezét. Hangjában gyerekes dicsekvés bújkált.- Mindketten nyomozók vagyunk, fiam. Te az isteneket keresed, én az ördögöket. Úgy látszik: ahol az istenek, ott vannak az ördögök is. Egyszerre leltünk rájuk, ha jót cselekszenek az emberek, akkor annak a jele kiül a szemükbe, és ezt láttad azon az éjszakán, s ez vezetett félre. Engem azonban semmilyen álnokság nem tud félrevezetni! Jegyezd meg, hogy az igazság hatalmas, és mindig győzedelmeskedik! Értetted?!- Igenis ... Előrefeszített állal tanulmányozta nyilvánvalóan félnótás foglyát az őrnagy, majd hirtelen előreesett a feje, s arcába zuhant a haja. Még nagyobb lett a púp a hátán, amint maga elé motyogta:- Csak az a baj, hogy nem így van ... Az igazság ritkán győzedelmeskedik. Gyors léptekkel az ajtóhoz ment, és kiszólt, hogy vezessék el az előzetest, vissza a cellájába, mert a nyomozás még folytatódik . .. Az Új Néplap galériája Fazekas Magdolna munkái: Zsuzsa; Laci. A festmények a művész Szolnoki Galériában rendezett tárlatán láthatók az életmű-kiállítás darabjaiként. Méhes Károly: Gyónás a CET* hasában (Öninterjú) Azt hiszem, torokköröszülés- sel kell kezdenem, bár ez egy profi műsorban sosem hallatszik be. De hát itt semmi sem profi, csak sete-suta, megbicsakló, könyörgő tekintetű, legrosszabb esetben nagypofájú, de az is inkább valamit leplezendőn. Mit is mondhatnék? Apám, mint afféle rendes ember, még naplót írt, igaz, a lelke olyan fehér volt, mint egy békegalambnak. Miért ez a hasonlat jutott eszembe? No igen. Galambosnak hívnak bennünket. Galambos Ferenc. Mindenkit így hívnak, a családban mindig csak egyetlen fiú születik ... azaz született, nekem már nincs gyermekem. Azt hiszem, nem túlzott nagy- ravágyás, hogy néha arról álmodozom: szerepelek a televíziban, szépen ki vagyok öltözve, megborotválkozva, ülünk egy riporterrel a süppedős fotelben, s ő kérdez. Annyi egyszerű, magamfajta ember részesül ebben a kegyben - ez talán túl erős szó, de mégis milyen szép, ha valakire kíváncsiak, és sok-sok ember előtt mesélhet magáról...! Mit is mesélhetnék? Világ életemben tanítottam. Apám azt mondta: menj tanárnak, emberek mindig születnek majd, s azokat újra meg újra meg kell tanítani az életre. Szegény öregnek fixa ideái voltak, a porosz szellem, ahogy mondani szokás, de én már egy más világba csöppentem bele. Hogy minden akkor kezdődött, vagy éppen hogy minden véget ért, az megint túl magasröptű kérdés, nem értek hozzá. Csináltuk, amit mondtak. Szegénység volt, és amúgy sem lehetett nagyon ugrálni. Nem vagyok az a lázadó fajta; de nem biztos, hogy merő gerinctelenség, ha azt tartom, úgyis minden úgy történik, ahogy történnie kell. Van, aki erre azt mondaná, ez már hit. Vagy fatalizmus. De ez is csak lovaglás a szavakon, szalmacséplés. Kis iskola, peremkerület, kevés ember: én lettem az úttörővezető, a könyvtáros, a szertáros, minden. Hogy volt-e bennem ambíció? Szerettem kirándulni, ezért vállaltam el az úttörővezetőséget; szerettem olvasni, így lettem könyvtáros; bár nem vagyok éppen kapzsi, és felhalmozási mániában sem szenvedek, mégis meglátom még a legegyszerűbb tárgyakban is az értéket, hát kineveztek szertárosnak. És így tovább. Igen, szerettek. Sőt, Jakabné, az első igazgatóm, aki alig-alig tudott olvasni, marokszedőlány volt annak előtte, el is csábított volna, de a férje, a Jakab, vonat elé lökte. Pedig milyen ritkán jár erre vonat! Aztán jött a Gedeon bácsi. Öreg, rafinált kereskedő-paraszt, egy csudát érdekelte az „oskola”, csakhát ő is idejekorán belépett, és ha idevezényelte a párt, nem mondhatott nemet. Alatta már voltaképp én voltam az igazgató. Gedeont alig-alig lehetett látni, a „Garasában borozott a rendőrrel, és tűnődtek, kit lehetne még elvitetni. Szörnyű évek, mondják, de számomra olyan csöndesen tűntek el a semmibe, mint az alkohol a palackból. Úgyis csak a gyerekek számítottak. Megünnepeltük április 4-dikét, november 7-dikét, december 21-dikét, március 21-dikét, ahogy kellett, énekszó- val-vidámsággal, de a rét, az erdő, a tavasz meg az ősz ettől nem változott meg. Megsirattuk a kulákgyerekeket, akik egyik napról a másikra eltűntek az osztályból, amúgy csak azon kellett buzgolkodni, nehogy az öreg Lajos atya szellemi karmaiba kerüljenek e boldog kor gyermekei. Vettem egy biciklit, majd hosszú évek múltán egy szovjet kismotort. Egy állatorvosnőnek udvaroltam az „értelmiség össze- játszik’-alapon, de egyszer kapott szegény valami fertőzést, nagyon beteg lett, elvitték szanatóriumba, többet nem jött viasza. Szorgalmasan gyűjtöttem az Olcsó Könyvtár kiadványait, (íall- gattam a rádió rejtvényeit, be- küldtem sok megfejtést, de jcsak egy 78-as fordulatú könnyűzenei kislemezt nyertem. Aztán elment az öreg méregkeverő Gedeon bácsi is, és immár huszonhét éve vagyok én az igazgató. Mondhatnám feltartott mutatóujjal, milyen felelősségteljes munka ez, egész embert kíván, de úgy ám, az ország jövője a tét. Ez így is van, mégse szeretek ilyesmit mondani. Minek kérkedni. A végtelen úgyis mindenről tud. Persze, most újból „más világ” van, ki tudja, már hányadszor. A Pista gyerek, a Béresék fia, nagyon fújol rám, hogy „annak idején” - mert most így ugrálunk az időben - kikérdeztem tőle Szamuely Tibor életét; igaz, ott ült előttem az első pad- ban, de azt sose tudta, mi a különbség a bogár és a rovar között, és azt sem tudta megjegyezni, hogy a János vitéz és a Háry János két különböző személy. Egyetemet végzett, megjárta Amerikát, most itthon van, és váltig azt hajtogatja, hogy őt a minisztériumba is hívták, de neki itt kell vezetnie a szent kereszteshadjáratot . . . Már mért lennék csalódott? Legfeljebb a toposzok makacs ismétlődése, ami meghökkent néha. Megvan a régi biciklim, kicsit szakadozott az ülés, húztam rá egy másik micisapkát, járom a határt. Engem is bácsiznak, de már mióta ... Hogy van Galambos bácsi? Nem voltam én igazából sose „igazgató”, pláne „úr” .. . Most jönnek azzal, hogy pajtásnak szólítottam a gyerekeket; istenem, a kuruc dalokban... de hagyjuk, ne keverjük össze a dolgokat. Mindent beismerek, nem kell tüzes fogóval csipkedni a húsomat. Itt éltem. Sajnos, nem tudom, mi a hosszú élet titka, nem tudok semmi bölcsességet üzenni a jövőnek. Talán mégis jó lett volna egy kisfiú, ha van; most már lenne unokám is, a Ferike. De ez nem panaszdélután. A szívem se fáj, csak kicsit fáradt. * Central European Time
