Új Néplap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-25 / 224. szám

12 Irodalom művészet 1993. szeptember 25., szombat Csák Gyula: Az Istenek lakóhelye A városi rendőrkapitányság nyomozó osztályának őrnagyi rangú vezetője kopottas íróasz­tal mögött ült. Görnyedt volt és feltűnően sápadt. Bifokális szemüveget viselt, s minthogy a kettős lencse alsó részén át kö­zeire, felső részén távolabbra lá­tott, gyakorta mozgatta le-föl a fejét, attól függően, hogy mit akart nézni. Simán hátrafésült, vékonyszálú haját ezért sűrűn igazgatnia kellett, mert ha elő­rehajolt. menten a füleire om­lott.- Neve? - csillantotta szem­üvegét szigorral a civilruhás őr­nagy az okmányok szerint har­mincéves, bozontos szemöl­dökű, borostás, de amúgy jám­bornak tetsző óriásra.- Pap fia vagyok, pap. Apám apja is az volt. Annak az apja is. Amannak az apja is. Az őrnagy az előtte halmo­zódó papírokba lapozott, majd kiemelte fejét. Gyors mozdulat­tal a hajába túrt, és ismét az elő­zetesre szögezte gyűrött kör- nyékű szemeit.- Itt az áll - mondta -, hogy magát Csókái Bertalannak hív­ják és nem Papp-nak.- Pap fia vagyok, pap. Kilenc ükapám családjában az első fiú mindig pap lett. Kilenc ükapá­mig visszamenően mindig örök­lődött a tudományunk, hogy be­teg állatokat és embereket gyó­gyítsunk, hogy keressük a jelet, amely az istenek lakóhelyéhez vezet. Az őrnagy ráncokba gyúró­dott homlokkal hallgatta a zagyva beszédet. Szánalom és enyhe gúny keveredett a hang­jába, amikor megszólalt:- Az istenek lakóhelyéhez vezető jel megmutatkozhat pél­dául cement alakjában is? Tud­niillik az a vád maga ellen, Csókái barátom, hogy ellopott egy vagon cementet. Gondolha­tunk arra, hogy netán a zsákok­ban kereste az isteneket?- Az istenek lakóhelyéhez vezető jel sokféle alakot ölthet. Sorban a hetedik ükapám nap­pali fényességet látott éjszaka, de amikor felnyúlt a Holdhoz, és egy felhő mögé tolta, akkor a fényesség eltűnt, vagyis hamis volt a jel, mert csak a Hold által fénylett, a Hold nélkül pedig . .- Idehallgasson! - vágott közbe az őrnagy. Felállt, és pú­pos tartással kilépkedett az író­asztal mögül. Olyan volt a mozdulata, mintha támadni ké­szülne, ezért Bertalan megszep- penten hátralépett. Valóban forrt indulat az őrnagyban, de" fékezte magát. Leemelte fémke­retes szemüvegét, és egy posz­tódarabbal törülgetni kezdte. Leginkább zsörtölődővé szelí­dült, s látszólag foglalatossá­gára összpontosított: - Miért nem akar maga együttműködni velem? Ha így folytatja, akad­hat bíróság, amelyik elítéli.- Sok bíró van, uram, de igazság csak egy. Meglepetten kapta tekintetét az őrnagy a roggyantan álló Gó­liátra.- Ez az! Milyen pontosan látja! Szerintem is egy igazság létezik, és ez a maga oldalán van! Ezt akarom bizonyítani, ember! Én, a bűnüldöző akarom bizonyítani, hogy maga ártat­lan! - Magasba szökkent hangja ismét alább ereszkedett. Fülére akasztotta szemüvegét, és afféle töprengő sétába kezdett, mintha egyedül tartózkodna. - Ötödik hete mászkálok a maga ügyében fiam. A feljebbvalóim türelmet­lenek, hogy ilyen piti tolvajlási ügyre ennyi energiát pazarlók, de én az igazságot akarom, eb­ben a kis ügyben is. Hétszer hallgattam ki a maga ellen valló tanúkat, akik mindinkább ösz- sze-vissza hazudoznak, mert menteni akarják a bőrüket, va­gyis normális emberek módján viselkednek, noha percről percre erősödik a meggyőződé­sem, hogy ők a főbűnösök! - Eddig háttal állt Bertalannak, de most megperdült, és szembe­fordult vele. Vádlón kinyújtotta karját, olyan hevességgel, hogy konyákig csusszant egyébként is rövidre szabott kabátja ujja.- De miért hazudozik maga is, ahelyett, hogy az igazság megvallásával tisztázná ma­gát?! - Egyik tenyerét a má­sikba ütötte: - Miért?! Zsarol­ják? Beijesztették? Donkó László: Bolhapiac Bolhapiac az élet, vakaróznak a kisnyugdíjasok, kofák packáznak véled, jó, ha jut fejed fölé nyűtt vacok, vegyél koptatott farmert, egy életre egy Lewis elég, élj, mint akit vihar vert, nem leszel más: rakás földtörmelék, fizess be egy hot dogra, ha nem jut rá, ráncos virslit egyél, s ha a gyomrod szól korogva, légy hasbeszélő, van, ki abból megél! Deák Mór: Közeledik Nem kellek én már senkinek. Ha saját magát méri meg és könnyűnek találja, az ember már nem álmodik. Néha mosolyog egy kicsit, nincs értéke, se ára, se gyereke, anyja, asszonya, s mert volt, hiányuk sincsen. az örökké a mostoha, az édesgyerek a soha, már hallani, hogy Isten vacog, mert érzi, érzi s fél, kezében kötelekkel, pengével, savval, gyógyszerekkel közeledik az ember, és rá fog nézni, és látni fogja és belehal abba, amit lát. Isten vacog. Ötmilliárdszor veszti el egyszülött fiát. Szűcs Mariann: Kérés Ha majd a hétköznapok nem feszítik túl a szívünket, s egy-egy fáradt délutánt összehajolva töltünk el, Ha majd a szavaink nem úgy lépnek elő szánkra, mint a marionettbabák; kétkedve, bárgyún himbálódzva, és olyan ostobán, ha majd a boltos előreköszön, mert régen túlfizettük a számláját, és aki haragszik, nem rajtunk veri le gyűlölködése pisszig kamatát akkor jó lenne, függőségektől mentesen egymást elfogadva és kisegítve úgy a bajban, mint az örömben élni, élni mindörökre! Szabó László: Utolsó előtti vacsora Az edényben szalonna sül zsenge borjúcomb a nyárson levesben fürdik a tárkony a mélybe csirkemell merül a mindenség oly módszeres kezdődhet hát az étkezés a velőscsonttal perbe lép korhű angyal az ószeres kit fölhizlalt szépen a kor száját törli jóllakottan egyenes gerince roppan kinek sorsa lyukas rosta gombás szószban lehet potyka Az óriás előrehajolt, és vas­tag, töredezett körmeivel ka- pargatni kezdte foszlott nad­rágja térdéről az odaszáradt sa­rat.- Én semmitől sem félek, uram. Jégmezőkön, forró siva­tagokon, tengereken és ször­nyekkel teli erdőségeken hatol­tam át, amíg ráleltem az istenek lakóhelyére. Az őrnagy mozdulatlanná dermedt, s így, púpos voltával egyetemben úgy festett, akár egy élő kérdőjel.- Rá-le-elt?- Igen, uram. Az őrnagy kis bádogdobozt vett elő a zsebéből, a dobozból egy tablettát dobott a szájába, és ropogtatni kezdte. Arcát pilla­natig a repedezett mennyezetre emelte, azután gyorsan maga elé nézett, s röpködő haja mu­tatta, hogy hitetlenkedve csó­válja a fejét.- Jóember. Öt hete ámít az­zal, hogy az istenek lakóhelyét keresi, és most ilyen fakó mó­don közli, hogy megtalálta. Aki egész életét áldozza arra, hogy megtaláljon valamit, annak örülnie kell, ha megtalálta végre, amit keresett. Maga még a hazugságon belül vagy kívül is hazudozik?- Megesik, uram, hogy másra lelünk, mint amit kerestünk.- Megtalálta, vagy nem?- Megtaláltam, uram.- És mi vezette nyomra?- A csillagok, uram.- Csillagok a maga ezredik ükapja idején is léteztek.- Nem csillagok vezettek, uram, hanem a visszfényük.- Hm ... És hol fedezte fel -a visszfényeket?- Emberi szemekben, uram. Üres szipkát dugott a szájába az őrnagy. Leszokott a dohány­zásról, de ezt a pótszert nem tudta nélkülözni. Szája egyik sarkából a másikba röpködött a szipka, növekvő izgalma jele­ként.- Mondhatjuk tehát, hogy az istenek az emberekbe költöz­tek?- Bizonyos mértékig, uram. Ámde romos, lomos, elhanya­golt ez a lakóhely, és tartok tőle, hogy előbb-utóbb más helyre költöznek az istenek.- Hagyjuk a misztikát - le­gyintett rosszkedvűen az őr­nagy, és kikapta szájából a szipkát, s miközben ujjai között pörgette, újabb sétába kezdett. - Elő a logikával! Ahhoz, hogy csillagok visszfényét lássa, csil­lagoknak is kellett ragyogni. Azok pedig éjszaka ragyognak, amikor sötét van. És a sötét: se­gíti a sötétséget. Az történt, hogy azon a jeles éjszakán maga hazafelé tartott, amikor meglátta a vagon mellett se­rénykedő rakodótársait, akik vi­szont belátták, hogy lebuktak, hacsak magát meg nem nyerik. Kérték vagy fenyegették, hogy társuljon a tolvajláshoz?- Kértek, uram. A munka el­végzése után pedig hálálkodtak és cigarettával kínáltak.- S akkor látta szemükben a csillagok visszfényét, ami az is­tenek lakóhelyére utalt.- Ezt honnan tetszik tudni? . . Az óriáshoz lépett az őrnagy, és vállára tette a kezét. Hangjá­ban gyerekes dicsekvés bújkált.- Mindketten nyomozók va­gyunk, fiam. Te az isteneket ke­resed, én az ördögöket. Úgy lát­szik: ahol az istenek, ott vannak az ördögök is. Egyszerre leltünk rájuk, ha jót cselekszenek az emberek, akkor annak a jele kiül a szemükbe, és ezt láttad azon az éjszakán, s ez vezetett félre. Engem azonban semmi­lyen álnokság nem tud félreve­zetni! Jegyezd meg, hogy az igazság hatalmas, és mindig győzedelmeskedik! Értetted?!- Igenis ... Előrefeszített állal tanulmá­nyozta nyilvánvalóan félnótás foglyát az őrnagy, majd hirtelen előreesett a feje, s arcába zuhant a haja. Még nagyobb lett a púp a hátán, amint maga elé mo­tyogta:- Csak az a baj, hogy nem így van ... Az igazság ritkán győ­zedelmeskedik. Gyors léptekkel az ajtóhoz ment, és kiszólt, hogy vezessék el az előzetest, vissza a cellá­jába, mert a nyomozás még folytatódik . .. Az Új Néplap galériája Fazekas Magdolna munkái: Zsuzsa; Laci. A festmények a művész Szolnoki Galériában rendezett tárlatán láthatók az életmű-kiállítás darabjaiként. Méhes Károly: Gyónás a CET* hasában (Öninterjú) Azt hiszem, torokköröszülés- sel kell kezdenem, bár ez egy profi műsorban sosem hallatszik be. De hát itt semmi sem profi, csak sete-suta, megbicsakló, kö­nyörgő tekintetű, legrosszabb esetben nagypofájú, de az is in­kább valamit leplezendőn. Mit is mondhatnék? Apám, mint afféle rendes ember, még naplót írt, igaz, a lelke olyan fe­hér volt, mint egy békegalamb­nak. Miért ez a hasonlat jutott eszembe? No igen. Galambosnak hívnak bennünket. Galambos Fe­renc. Mindenkit így hívnak, a családban mindig csak egyetlen fiú születik ... azaz született, ne­kem már nincs gyermekem. Azt hiszem, nem túlzott nagy- ravágyás, hogy néha arról álmo­dozom: szerepelek a televíziban, szépen ki vagyok öltözve, meg­borotválkozva, ülünk egy ripor­terrel a süppedős fotelben, s ő kérdez. Annyi egyszerű, magam­fajta ember részesül ebben a kegyben - ez talán túl erős szó, de mégis milyen szép, ha valakire kíváncsiak, és sok-sok ember előtt mesélhet magáról...! Mit is mesélhetnék? Világ éle­temben tanítottam. Apám azt mondta: menj tanárnak, emberek mindig születnek majd, s azokat újra meg újra meg kell tanítani az életre. Szegény öregnek fixa ideái voltak, a porosz szellem, ahogy mondani szokás, de én már egy más világba csöppentem bele. Hogy minden akkor kezdő­dött, vagy éppen hogy minden véget ért, az megint túl magas­röptű kérdés, nem értek hozzá. Csináltuk, amit mondtak. Sze­génység volt, és amúgy sem lehe­tett nagyon ugrálni. Nem vagyok az a lázadó fajta; de nem biztos, hogy merő gerinctelenség, ha azt tartom, úgyis minden úgy törté­nik, ahogy történnie kell. Van, aki erre azt mondaná, ez már hit. Vagy fatalizmus. De ez is csak lo­vaglás a szavakon, szalmacséplés. Kis iskola, peremkerület, ke­vés ember: én lettem az úttörőve­zető, a könyvtáros, a szertáros, minden. Hogy volt-e bennem ambíció? Szerettem kirándulni, ezért vállaltam el az úttörőveze­tőséget; szerettem olvasni, így lettem könyvtáros; bár nem va­gyok éppen kapzsi, és felhalmo­zási mániában sem szenvedek, mégis meglátom még a legegy­szerűbb tárgyakban is az értéket, hát kineveztek szertárosnak. És így tovább. Igen, szerettek. Sőt, Jakabné, az első igazgatóm, aki alig-alig tudott olvasni, marokszedőlány volt annak előtte, el is csábított volna, de a férje, a Jakab, vonat elé lökte. Pedig milyen ritkán jár erre vonat! Aztán jött a Gedeon bácsi. Öreg, rafinált keres­kedő-paraszt, egy csudát érde­kelte az „oskola”, csakhát ő is idejekorán belépett, és ha ideve­zényelte a párt, nem mondhatott nemet. Alatta már voltaképp én voltam az igazgató. Gedeont alig-alig lehetett látni, a „Ga­rasában borozott a rendőrrel, és tűnődtek, kit lehetne még elvi­tetni. Szörnyű évek, mondják, de számomra olyan csöndesen tűn­tek el a semmibe, mint az alkohol a palackból. Úgyis csak a gyere­kek számítottak. Megünnepeltük április 4-dikét, november 7-dikét, december 21-dikét, március 21-dikét, ahogy kellett, énekszó- val-vidámsággal, de a rét, az erdő, a tavasz meg az ősz ettől nem változott meg. Megsirattuk a kulákgyerekeket, akik egyik nap­ról a másikra eltűntek az osztály­ból, amúgy csak azon kellett buzgolkodni, nehogy az öreg La­jos atya szellemi karmaiba kerül­jenek e boldog kor gyermekei. Vettem egy biciklit, majd hosszú évek múltán egy szovjet kismotort. Egy állatorvosnőnek udvaroltam az „értelmiség össze- játszik’-alapon, de egyszer ka­pott szegény valami fertőzést, nagyon beteg lett, elvitték szana­tóriumba, többet nem jött viasza. Szorgalmasan gyűjtöttem az Ol­csó Könyvtár kiadványait, (íall- gattam a rádió rejtvényeit, be- küldtem sok megfejtést, de jcsak egy 78-as fordulatú könnyűzenei kislemezt nyertem. Aztán elment az öreg méreg­keverő Gedeon bácsi is, és immár huszonhét éve vagyok én az igazgató. Mondhatnám feltartott mutatóujjal, milyen felelősségtel­jes munka ez, egész embert kí­ván, de úgy ám, az ország jövője a tét. Ez így is van, mégse szere­tek ilyesmit mondani. Minek kérkedni. A végtelen úgyis min­denről tud. Persze, most újból „más világ” van, ki tudja, már hányadszor. A Pista gyerek, a Bé­resék fia, nagyon fújol rám, hogy „annak idején” - mert most így ugrálunk az időben - kikérdez­tem tőle Szamuely Tibor életét; igaz, ott ült előttem az első pad- ban, de azt sose tudta, mi a kü­lönbség a bogár és a rovar között, és azt sem tudta megjegyezni, hogy a János vitéz és a Háry Já­nos két különböző személy. Egyetemet végzett, megjárta Amerikát, most itthon van, és vál­tig azt hajtogatja, hogy őt a mi­nisztériumba is hívták, de neki itt kell vezetnie a szent keresztes­hadjáratot . . . Már mért lennék csalódott? Legfeljebb a toposzok makacs ismétlődése, ami meghökkent néha. Megvan a régi biciklim, ki­csit szakadozott az ülés, húztam rá egy másik micisapkát, járom a határt. Engem is bácsiznak, de már mióta ... Hogy van Galam­bos bácsi? Nem voltam én igazá­ból sose „igazgató”, pláne „úr” .. . Most jönnek azzal, hogy pajtás­nak szólítottam a gyerekeket; is­tenem, a kuruc dalokban... de hagyjuk, ne keverjük össze a dol­gokat. Mindent beismerek, nem kell tüzes fogóval csipkedni a hú­somat. Itt éltem. Sajnos, nem tu­dom, mi a hosszú élet titka, nem tudok semmi bölcsességet üzenni a jövőnek. Talán mégis jó lett volna egy kisfiú, ha van; most már lenne unokám is, a Ferike. De ez nem panaszdélután. A szí­vem se fáj, csak kicsit fáradt. * Central European Time

Next

/
Thumbnails
Contents