Új Néplap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-17 / 217. szám
1993. szeptember 17., péntek 13 Múltunk és jelenünk Nagykirályunk, Attila Mostanság ismételten „divatba jöttek” a hunok, s leginkább ismert nagykirályuk, Attila. Ez a divathullám ugyanúgy, mint a többi hozzá hasonló - főleg dilettáns híveik miatt - a felszínes ismeretek szintjén maradt-marad meg. Azok, akik egyre gyakrabban idézik fel a történelemnek ezt a korszakát - tisztelet a kivételnek - gyakran elemi ismeretekkel sem rendelkeznek. Pedig a források, a feldolgozások még magyar nyelven is megtalálhatók a közkönyvtárakban. Ezeket azonban a „szerzők” nem használják. Az elburjánzott „délibábos elképzelések” alig cáfolhatók, hiszen közreadóik „hisznek bennük”. A hittel pedig a tudomány nem tud vitázni. Nem is érdemes. Ezért választottuk azt a módszert, hogy a korszak jeles kutatói írásából közlünk részleteket. Bóna István professzor, a mai hunkutatás nemzetközileg elismert szaktekintélye. Német nyelvű könyve a legutolsó és legmodernebb feldolgozása a népvándorlás kor talán legismertebb keleti lovas nomád népe történetének. Azzal a válogatással, melyet a „Rubicon” című történeti folyóirat legutolsó számában közölt hosszabb terjedelmű írásából idézünk, a hun nép és Attila „nagykirályuk” hiteles történeti képének' kialakításához kívánunk hozzájárulni. Dr. Madaras László oldalszerkesztő Az Attila név Az „ezer éven át élő hun hagyományt”, a „népig lehatoló hun-tudatot”, egyebek mellett szokás Árpád-kori személynevekkel is „bizonyítani’’. Mindenekelőtt az Attila (éj a csalárdul idevont, az Árpád-korban ismeretlen Etele-Etila) személynevek állítólagos gyakoriságával. A valóságban az Atila személynévből keletkezett 12-13. századi két falunevet (1138-ból: villa Atila, a mai Átala és 1221-ből: egy At- hila nevű birtok) és talán két Atila személynevet ismerünk az Árpád-korból, utána századokig nem fordul elő. Nem, mivel a névadás minden időben divat kérdése volt. Az Atila név szórványos előfordulásaival egy időben jöttek divatba a népszerű Trója-regény nyomán a trójai nősök nevei: a gyakori és népszerű Achilles, utóbb magyarosan Echellős, amely 1138-1251 között egyaránt előfordul püspök, ispán és ór nevekent, valamint a rit- ább Priamus/Peremus, Hector, Paris, Dédalus. Ezek éppen az ellenkezőjét bizonyítják annak, mint amit a nevekkel bizonyítani szeretnének. Az Ánjou-korban ugyanis divatban maradtak a trójai nevek: Hektor/Ektor, Priamus, utóbbi falunévként is (ma Perjámos), miközben teljesen eltűntek az Athilák és Atilák. S nemcsak ők, hanem a 13. században népszerű Aladár/Olodar (1221-ben egy Achilles fia Áladár is ismert) és Csaba/ Sóba nevek is, holott Kézai Simon Eteléjével együtt mindháromnak éppen ekkoriban kellett volna divatossá válnia. Nem váltak divatossá, a „névmágiával” sem lehet téglát a honfoglalás és a kora Árpád-kori hunokhoz eljutni. Az Attila nevet - Kézai tudatos Etele változatától eltekintve - a magyar személynév- és helynévadás a 20. szazadig helyesen használta. Éppen legrégibb gesz- tánkban, Anonymusnál fordul elő hibátlanul (Attila, Atthila). Már nála megjelenik a rövid változat is, amely krónikáinkban, névadásunkban Heltaiig S eduralkodó (Atila, ila, Atyla). A barokk korban visszatér mellé az Attila. Attilaként használta Petőfi és Garay, így nevezték 1849-ben a mar említett huszárezredet. Csak a huszárok zsinóros mentéjét hívták atillának. Arany János szándékosan nyúlt visz- sza Kézai Eteléjéhez, Etel- jéhez, miközben nagyon jól tudta, mi volt a hun nagykirály igazi neve. Á Buda halála előszavában vagy a Csaba-trilógia jegyzeteiben Attilát írt. A ki nem adott Csaba királyfiban az összes lehetséges változattal kísérletezgetett, az Etele mellett az Átilával és Attilával(!) is, mikor melyik felelt meg a verssornak. Ugyanilyen költői szabadsággal váltogatta ötféleképpen az Ildikó, Ilda, Hilda, Krimhilda, Krimhild nevet, valószínű hát, hogy verstani ojcokból szerepeltette az Átilla alakot is. A 20. században Gárdonyi nyomán vált népszerűvé, s mara külön utónévvé: Attila vagy Atilla. Utónévként nem lehet kifogásolni Atillát, ám balgaság azt vélni, hogy csak ez a „jó magyar’, mintha Anonymustól Petőfiig senki sem lett volna az. A sikeres hun hadsereg és fegyverzete Az antik írott források és a hun régészeti leletek egybehangzó vallomása szerint a hun katonai sikerek titka villámgyors lovas harcmodorukban és újszerű fegyvereikben rejlett. Fürge és igénytelen steppei lovaikat az antik világban korábban ismeretlen, elöl-hátul magas kápájú nyereggel látták el, amely biztos ülést és kiváló célzási lehetőséget biztosított. így a csontlemezekkel merevített, úgynevezett visszacsapó „reflex” íjaikkal nagy távolságra is jól célzott lövéseket tudtak leadni. Nem véletlenül vált az antik kortársak számára szimbólumukká az íj, önmaguk számára pedig hatalmi jelvénnyé az aranylemezekkel díszített „aranyíj”. Fontos fegyverük volt még az Európában használtaknál jóval hosszabb pengéjű, lovasharcra kiválóan alkalmas kard és a lóról dobható kopja. Harcászatban a felderítés, a biztosítás, a hadászatban a több irányból indított harapófogószerű bekerítő hadműveletek, mindenekelőtt és -felett azonban a harcosok fegyelmezettsége méltó az említésre. Sikereik mindaddig töretlenek voltak, amíg nem nagy létszámú lovascsapataikkal meglepték ellenfeleiket. Háborúik akkortól váltak gyilkos, ember-ember elleni küzdelemmé, amikor Attila az alávetett népeket is besorozta hadseregébe. Valóság és mitikus torzkép Nagy történelmi tragédiák: Mohács, Világos és Trianon után a magyarság szellemi képviselői két kézzel igyekeztek belekapaszkodni abba a csalfán délibábos hajdani dicsőségbe, amelyet nemzeti történelmünk nagy korszakaiban, az utolsó Árpádok, az Anjouk és a Hunyadiak idején álmodtak meg gazdag képzeletű krónikaírók. A hajdani fényes múltba való menekülés negyedszer talán a II. világháborús összeomlást követő években lett volna „időszerű”, a négy évtizeden át kötelező „állami optimizmus” azonban hallani sem akart holmi jótékony magyar önvigasztalásról. Miközben saját történelmünkről a ténylegesnél is jóval kevesebb valóságos eredménynyel kellett beérnünk, végignézhettük, hogyan vált még mai kicsiny országunk területe is a mienknél semmivel sem kevésbé romantikus „őstörténelA hun történelem szereplőit alig ismerjük. Még a hun nagykirályok közül is csak a következőkről tudunk: Balamber, Karaton, Mundzsuk(?), Ruga, Bleda/Belda, Attila, Ellak. Név szerint ismert Attila három nagybátyja: Ruga, Oktar és Aj- barsz. Attila főfelesége Arikan volt, csak a tőle született három fiú számított legitimnek: Ellak, Dengitzik, Emak/Imek. Ismerjük néhány alvezér, herceg és főember nevét is: Uldin, Kur- szik, Eszkam, Mama, Atakam, Emnetcur, Ultcindur, Kelkai, Eszla. E hun nevek többségét a nyelvészek nem lebecsülendő része az ótörökből magyarázza és értelmezi. Attila idejében a nagykirályt „kiválasztottai” vették körül, valamint vazallus királyok, akik Attilának köszönhették a hun uralmat is túlélő despotikus hatalmukat. Attila görög-római származású „hívei” és „kiválasztottai”: mek” ütköző zónájává, hogyan csaptak össze a Kárpát-medence hajdani uralmáért soha nem létezett nagymorva-szlo- vák, kijevi-nagyorosz, dák-nagyromán, karantán-nagyszlovén vagy nagybolgár „birodalmak”. Mindez - remélhetőleg - már a múlté, s ha még nem, azzá kell lennie. A magyar önvigasztalás ma időszerűtlenül tör elő a mesterséges elfojtás alól, s a valóság megismerése helyett ismét délibábokat kerget: honfoglalásunk 1100 éves, államiságunk 1000 éves múltjának méltó megünneplése helyett „kettős” honfoglalást, soha nem volt „bánhidai csatát” és ,,pusztaszeri ország- gyűlést”. Árpád helyébe Attilát állítja, s önmagunk helyébe egekbe emelt mitikus torzképünket, a mesebeli hunokat. Az alábbiakban először nem a mesebeli, hanem az igazi hunokkal igyekszünk megismertetni az olvasót. Bóna István Onegesius/Hunigiz nagyvezér; az utóbbi öccse, Skotta; a pan- nóniai római arisztokrata, a későbbi utolsó nyugatrémai császár apja, Orestes, s titkárai: a pannóniai Constantiolus és a moesiai Rusticius. Attila vazallus királyai: a gepida Ardarik, s a valószínűleg szintén gepida Laudarik, Attila rokona, aki elesett a mauriacumi csatában; a szkir Edika, Odoaker apja; az osztrogót Valamer, Nagy Theo- derik nagybátyja; a szvéb Hu- nimund; a rugi Flaccitheus; a frank Childerich, Clovis apja. A nagykirályokat a gótok ki- csinyítő-becéző formában emlegették: Attila (Atta-ila) = Atyuska, Bleda-Bledila = Ble- dácska, Ruga-Rugila = Ru- gácska. Komikus tévedés tehát az utóbbit a latin-újlatin ’illa’ női végződéssel összetévesztve „udvarhölgynek” vélni, nem tudván azt sem, hogy a gótban az ’a’ végződés hímnemű, tehát férfit jelent. IV. László „hű klerikusa” (nem sok lehetett, ha ennyire hangsúlyoznia kellett), az elpusztult Kéza faluból származott, helyét ma Ginza-puszla őrzi Bicskétől délkeletre, mintegy 5 kilométerre. A régi nevén egyelőre nem ismert Szent László-víz mellett feküdt, nyugatról a szomszédos, párhuzamos Keve aszója (ma Váli-víz) határolta. Kézai ómagyar „Cuwe azoa” kifejezéséből a völgy, pataktól átszelt rét értelmű aszó szót a következő évszázadban már rosszul vagy félreértik, így lesz belőle „Keveháza”, miközben az ómagyar nevet is megőrizte Kajászó falu. Keletről a Tárnok völgyével (ma Benta-patak) volt szomszédos, amely Százhalomnál érte el a Dunát. Ez a vidék - az írópap saját szűkebb pátriája - lesz müvében a hun-történet belső színhelye. A Pannóniában, illetve a hun-történet térségében vívott nagy csatákat s más eseményeket Kézai Simon logikusan - úgy is mondhatnánk, kiváló történelmi érzékkel! - a római romvárosokhoz köti, melyek az ő idejében még nagyszabású, látványos romok voltak. Aquincum (Kézainál Si- cambria) romjainál kelnek át a hunok a Dunán, ez lesz Etele fővárosa, amelyet a németek Etzelburgnak, a hunok pedig - mit sem törődve Etele tilalmával - Buda nevéről Óbudának hívnak. Itt vívja az utolsó, döntő csatát Csaba és Aladár, s ide vágyik vissza Görögorszából Csaba. Nagy csata zajlik le a Kézai által Potentiának (követőinél Potentina) nevezett százhalombattai római castellum közelében, az elesett hun vezéreket egy nagyméretű halomsírokból álló (valójában korai vaskori) temetőben, a Százhalomnál temetik el, emléküket római kőoszlop őrzi. Egy másik nagy csata Tulna/Tulln és Cezumaur/ Zeiselmauer között zajlik le, mindkét helyen - mindmáig! - nagyszabású római falak, kapuk, tornyok állnak. Etele Szőnyben, a római Dunántúl Legio-castrumában törvény- kezik, Macrinus Sabariából vonul Potentáig. Római romváros nélkül - hiszen valamitől romba kellett dőlniük - Kézainál szinte nem létezik csata. Horribile dictu: Kézainál még a „bánhidai” csata sem a nevezett helyen zajlott le. A Csaba és Áladár si- cambriai viadala után szinte 10 évvel (!) lezajlott második honfoglalás nagy csatája (Marót fia Szvatopluk ellen) nem a krónikákban szereplő „Bánhidán” (a 13. századi vámállomás ezen a néven a 12. század előtt valóban nem létezhetett), hanem a Rákospatak (ma Által-ér) völgyében történt „egy városban, amelynek még most is állnak romjai”. Ez nem más, mint a Kör- nyén ismert, hatalmas tornyokkal körülvett késő római erődváros. Végezetül megállapítható, hogy Kézai hun-történetének „pannónia” színhelye azonos a Nibe- lung-ének színterével. Míg a Duna völgyében Pannónián túl az egykori Noricumba is benyúlik, addig a Dunántúlon a Savaria-Potentia (Szombathely-Százhalona- batta) vonaltól délre semmi nem történik. A Tisza-völgy, az Alföld csupán ködös háttér vagy díszlet. Ha a hun-történet házai színterei Kézai leleményei és „szerzeményei”, még inkább elmondható ez a hunok külföldi hadjáratairól. A valamely krónikában félreolvasott Katalániát (= Catalau- num) nem számítva, mindig oda s arrafelé mentek, amely vidékeket Kézai Simon maga is ismerte. Jellemző e tekintetben az a vargabetű, amelyet Attilával az itáliai hadjárat előtt a dalmáciai városokon át megtetetett. Ugyanígy jár el Nibelung hőseivel a költőjük, ez volt akkor a szokás. A történelmi szereplők Attila kardia A korai Árpádok Attila-kultuszának bizonyítékaként szokták emlegetni a híres bécsi szablyát, holott erre a célra az semmiképpen nem alkalmas. Az aranyveretes remekműről a magyar régészet már 100 évvel ezelőtt - a tarcali honfoglaló sírból előkerült ezüstveretes szablya segítségével - megállapította, hogy 10. századi magyar fejedelmi díszfegyver. Azóta honfoglaláskori sírokban talált újabb arany- és ezüstveretes díszszab- lyák (Geszteréd, Rakamaz, Karos) nyomán a megállapítás egyetemesen elismert tudományos eredménnyé vált. Még a Bécsben, Kijevben vagy máshol minket nagyon nem szerető szakemberek sem tudnak mást mondani a bécsi szab- lyáról, legfeljebb ködösítve írják le korát és származási helyét: „Kelet-Európa, 10. század”. Csak a régészet eredményeiben járatlan tudatlanok (főleg itthon) játszanak újból és újból a gondolattal: hátha mégis hun fegyver, hátha valóban Attiláé volt, hátha ez az Isten kardja. Az aranyveretes szablya 570 éven át a német királyok és császárok koronázáskor viselt díszfegyvere volt. Aachenben, ahol századokig őrizték, a közpkpr naiv hitével tapadt hozzá a „Nagy Károly kardja” elnevezés, miként a szintén századokkal későbbi német császári koronát is „Nagy Károly koronájának” tartották. Ezen nincs mit csodálkozni, a magyarok késő középkori Attila-hiedelmének német földön a mitikus magasságokba emelt, szentté avatott Nagy Károly volt megfelelője. A múlt század eleje óta Bécsben őrzött német-római császári jelvény kapcsán holmi magyarellenes osztrák „kisajátításról” beszélni gyermeteg naivitás. Már csak azért is, mivel a Nagy Károly-szablya „Attila kardja” elnevezését is a németség őrizte meg. Lampertus hersfeldi szerzetes nem sokkal az események után (1071) jegyezte fel krónikájában, hogy a tízéves Salamont 1063-ban trónra visszasegítő Nordheimi Ottó bajor herceget a magyarok királynője - I. András özvegye, Salamon király anyja - hálából (és nem bosszúból, mint manapság olvasható) megajándékozta „Attila, a hunok híres királya kardjával”. Ennyit vagy ennyit sem szoktak a történészek, fegyvertörténészek a szövegből idézni, de hozzáteszik azt, ami nincs benne: Attila kardja az Árpádok kincstárából származott. Ezután röviden elmesélik, hogy a kard mindaddig szerencsétlenséget hozott tulajdonosaira, amíg a koronázási jelvények közé nem került. Érdemes azonban Hersfeldi Lambert szövegét teljes terjedelmében elolvasni. Az adományozások és szerencsétlenségek részletezése után a - nemcsak író, hanem olvasó - szerzetes igyekezett magyarázatot találni „Isten haragja e bosz- szúálló eszközére”. Elővette Jordanes Geticáját (Gestis Getarum), és kiírta belőle a Mars (az Isten) kardjáról szóló részeket: hogyan lépett bele az ökör, hogyan vitte a pásztor Attilához, aki a kardot magára övezte, s azután ezzel sanyargatta a világot, amint azt Gallia városaiban ma is mesélik - teszi hozzá. Művének elején kijelenti: annak a kardnak a történetét kívánja elmesélni, amellyel Attila a galliai hadjárat idején a keresztényeket sanyargatta. Nem sok tűnődés kell ahhoz, hogy belássuk, az egész históriát olvasmányai alapján Lambert körítetté a kard köré. A történelmi mag csak az, hogy Ottó herceg kardot kapott Salamon király anyjától, amelyet továbbadott Dedi őrgróf fiának. Az ifjabb Dedi meggyilkolása után hen- rik király Merseburgi Luipoldnak adja. Ő járt a legrosszabbul, lováról lezuhanva a kard pengéjébe esett. Itt a történet megszakad. Nagy-nagy merészség kell ahhoz, hogy szablyánkat azonosnak véljük „a bosszú kardjával”, amelyet IV. Henrik 1085-ben viselt. Az egész históriában az a legnagyobb nehézség, hogy egyik számba vehető adatközlő sem magyar. A királynő, Anasztázia kijevi hercegnő volt, a megajándékozott bajor, az eset feljegyzője frank, mindkettő német. Az Attila kardja elnevezés akár a normann-varég eredetű királynőtől is származhatna, valószínűbb mégis az, hogy az Attila kardja történet mindenestől Lambert találmánya. Győrffy György szellemes és meggyőző felvetése szerint az Anasztáziától eladományozott átkos kard nem más, mint a belháborúk sorozatát okozó hercegi hatalmi jelvény, a dukátus kardja: az I. András és Béla herceg közötti híres várkonyi jelenet „válaszd a koronát vagy a kardot” szereplője. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a jelenetet legkésőbb all. század végén leíró magyar őskrónikában e fatális karddal kapcsolatban szó sem esik Attiláról. Kézai színhelye
