Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-07 / 183. szám

1993. augusztus 7., szombat Magyarok Moldvában 9 emlékeim Sirató az ájulásig Vagy hét-nyolc katolikus templom van Bukarestben. Túl­zás lenne azt mondani, hogy csak magyar, német és csángó katolikusok járnak oda, de mindegyiknek román a nyelve. Egyedül a Baracia három nyelvű. Van német, magyar és román nyelvű mise. Itt is felis­merni a moldovai csángókat. Nem is lepett meg, ők a román nyelvűre járnak. A pap egyszer meg is kérdezte, amikor tódul­tak be a kis templomba:- Maradt-e még katolikus Moldovában? Egy csíksomlyói búcsún fi­gyeltük meg, hogy egy több­nyire asszonyokból álló csángó csoport járta és imádkozta végig a keresztútját a Kálvárián. Ma­gyarul beszéltek egymás között, románul imádkoztak, énekeltek. Ők így tudják. Az ilyen és hasonló epizó­doknak végeláthatatlan számát lehetne sorolni. Aki Csángóföl­dön jár, állandó meglepetések­ben van része. Sok olyan szót, kifejezést lehet hallani, amit mi már nem használunk, némelye­ket hallottam még ritkán az öre­geknél, nagyszülőknél a Szé­kelyföldön. Sok ilyen szó ütötte meg itt a fülemet, másokat már talán csak lexikonokban találni meg. De ők használják! Nálunk már régen elfelejett balladákat, siratókat énekelnek, adják át még ma is szájról szájra, hisz nagy részük már írni nem, csak beszélni tud magyarul. Szeren­csére sok könyv terjedelmű mennyiséget sikerült egyesek­nek megmenteni a feledéstől, mert az utóbbi időben már a csángók is felejtenek. Egy alkalommal csángó la­kodalomra voltunk meghíva, majd amikor három hét múlva megjelentünk, közölték, hogy „el lett halasztva az esküvő” - bosszúságunkra. Temetést láttunk ehelyett egy másik háznál. Rendes halotti si- ratót. Nagyanyám mesélte, hogy az ő gyerekkorában a szé­kely falvakban is ugyanúgy si­rattak, de ott ez már régen a múlté. Nem így a csángó fal­vakban, ott ma is szinte köte­lező, bár a papok nem nagyon szeretik. A siratást a meghalt hozzátartozói - általában lányai - végzik. Ez esetben a meghalt anyának három lánya volt, azok búcsúztatták, illetve siratták el annak rendes módja szerint, sorban egymás után. A szöveg majdnem előírásos, néha versz- szerű, mondja, énekli, siratja, bizonyos sorok ismétlődnek ref- rénszerűen. A félig-meddig kö­telező szövegbe a személyes adatok, események vannak be­leszőve nagyfokú átéléssel. Nem is sirató, hanem élő bal­lada, amit olyan természetes­séggel ad elő, és annyira beleéli magát, amíg már nem tud be­szélni, elalél. Ekkor a már erre rákészült férj kivezeti. Ugyanez ismétlődött meg a másik két lánytestvémél, hasonló, de nem azonos szöveggel, más színben, ugyanolyan átéléssel, a fuldok- lásig sirató. Vagy kicsit színház is, amint láttunk, nehéz elhatá­rolni, egy biztos, hogy hátbor­zongató volt, amint az anyjukat a nyelvükön búcsúztatták, sirat­ták, ölelték, még meg is csókol­ták. A közönség jelenléte nem zavarta, hozzá voltak szokva. De minket is annyira magával ragadott, hogy éreztük azt a fur­csa kábulatot. Rosszul lehet lenni, állni és látni 1-2 órán át egy ilyen halotti siratót, rögtön­zött szöveget beleszőve egy nagyrészt előírt balladaszerű szövegbe. A vallásosságról volt szó már. Ez nemcsak az előírt köte­lező vasárnapi misére járás, ha­nem a hétköznapokra is kiter­jed. Sok helyen lehet látni a templom oldalának támasztott szerszámokat (villa, kasza, ge­reblye), mellyel a reggeli mise után mennek a mezőre. Az anyanyelvűket szégyellő papok Népesek a csángó falvak, a csángó családok. Nem félnek a gyerektől, nem ritka az 5-6 gye­rek. Nem is lehet, de nem is ké­nyeztetik őket közepes vagy éppen kis keresetükből. Egymás ruháit átöröklik, egymást ne­velve segítik a testvérek a szü­lőket, és nagyon hamar igénybe is veszik a munkájukat a gazda­ságban. Ruházatuk az átlagos moldo­vai öltözet. A férfiak az ingüket kívül hordják, széles övvel. A női öltözet a régi lepelszoknya, kívül nagyon kis módosítást en­gedett meg a szokás, előírás. Ingük nagyon gazdagon hím­zett, és állítólag bonyolult var­rásfajta. A karincán beleszőtt csíkok­ból a hovatartozást, a vidéket is ki lehet olvasni sokak szerint. A fehér alsószokynát egy ráteker­hető lepelszoknya fedi, aminek a sarkát gyakran felcsatolják. Széles, hosszú fejkendőt is hor­danak ünnepeken. Ez divat egyébként a környező nem csángó falvakban is. Az egész öltözet egyszerű­ségről, nagy hagyománytiszte­letről tanúskodik. Ahol olyan sok gyerek van, a lakásbelső sem túl gazdag. Nincs túl sok bútoi1. A sok háziszőttes fel­akasztva, kirakva díszítő jelleg­gel is bír. Talán semmi fölösle­ges dolog nincs. A sok gyerek mellett az udvar, a lakás, a be­rendezés szerény, néhol alig éri el a szükséges minimumot. A gyerekek viszonylag nagy szá­mát részint a gyerekszeretet, ré­szint vallásosságuk, részben pedig a családtervezés hiánya magyarázza. Az abortusztör­vényt ők bizonyára kategoriku- sabban oldanák meg. A csángók több hullámban telepedtek le Moldovában. A legutolsók a Hadik András által telepített székelyek voltak, nagy tömeg menekült ki az úgyneve- zettn siculicidium, a mádéfalvi veszedelem idején 1764-ben, amikor a székely határőrség be- sorozás elleni tiltakozását kö­vető véres megtorlás elől mene­kültek. De már akkor is voltak ott katolikus magyarok két püs­pökséggel Moldovában, mert 1642-ből is kerültek elő fel­jegyzések az ottani magyar nyelvű katolikus istentiszteletek szertartásairól. A tömeges átte­lepülésen kívül mindvégig volt átszivárgás a székelyekből. Mind többen bizonygatják, hogy az első csoportjaik még a honfoglalás korából valók, akik talán át sem jöttek a Kárpát me­dencébe. Jászok és kunok vol­tak ott, hiszen ott volt Kunor­szág, azaz Cumania. A jászok­ról tanúskodik Jászvásár (romá­nul Iasi), amit ők alapítottak. Biztos, hogy nem mind vándo­roltak el. A moldovai katolikusok pap­jai Rómából meg Lengyelor­szágból voltak. Az anyaország talán kissé megfeledkezett ró­luk. A pápai levéltárból előke­rültek „a magyar papért sírva kérő folyamodványok”, hiszen meg sem tudtak gyónni román nyelven. Az olasz papok, akiket a pápa küldött, inkább románul próbáltak szót érteni a hívekkel, hisz az valamelyest hasonlít az olaszhoz. Évszázadokon át nem volt sem magyar papjuk, sem ma­gyar tanítójuk. A nyelvet csak a család, az anya adta tovább, és nem vált érthetetlenné szá­munkra a mai napig sem. És még annyira sem távolodott el a magyar köznyelvtől, mint az erdélyi szász a némettől (mert a német, aki nem tanulta, nem érti meg a szászt). A templom nyelve a latin volt. Helyenként azért magyarul is prédikáltak a magyarul tudó papok, mert saját gyerekeikből is kerültek ki lassan papok. Ezeket egy ideig a gyulafehér­vári teológia képezte, részben pedig a jászvásári román nyelvű teológia (mostanában csak ez!). Itt a csángó gyerekek tanulnak, de mire elvégzik, akkorra már nem tudnak, nem akarnak, vagy szégyellnek beszélni magyarul. Legtöbbjük nem vállalja a ma­gyar nyelvet. Érdekes, talán furcsa is, hogy a csángó gyerekek, miután el­végzik a teológiát, a saját csángó híveiknek nem hajlan­dók anyanyelven beszélni, mert a papképzés nyelve az állam nyelve. A román király volt az első, aki feladatul tűzte ki a jászvásári püspöknek, hogy a moldovai katolikusokból csinál­jon románt, szüntesse be a ma­gyar istentiszteleteket. Az egész moldovai püspök­ség nyelve az állam nyelve lett. Az akkori püspök ezért kitünte­tést kapott. Itt-ott azért voltak elnézések, engedmények. De je­lenleg is Petre Gherghel (Ger­gely Péter) szerint - aki Jászvá­sár püspöke - a csángó nyelv nem magyar nyelv, hanem egy nagyon távoli dialektus, ami rá­adásul falunként változik, nem sok köze van a magyarhoz. Úgy látszik, hogy ő is tud magyarul, ha akar, de nem mindig akar. A bukaresti katolikus érsek (Ste­fan Robu) is moldvai csángó fa­luból való. Ő tudja, hogy mit tud, mit gondol a magyarról. Sokan már „leírták” őket, mégis léteznek Volt idő, amikor hivatalosan is elismerték, az 1950-es évek elején, hogy a csángók magya­rok, és a nyelvük magyar. Taní­tóképzőt is létesítettek Bákóban magyar tanítók képzésére a moldvai magyaroknak. Nagyon sokan önként vállalták a Szé­kelyföldről a tanítást a moldo­vai falvakban. De hamar vége lett. Ügyes taktikázás is belesegí­tett. A nagyon vallásos csángók hamar beletörődtek abba, hogy a magyar tanítók elmentek, hisz azok tiltották a vallást az isko­lában, mert hát akkor az volt a szabály, a törvény. Hivatalosan megszűntették a magyar iskolá­kat, nagy részük bánatára. Eze­ket visszaállítani már elég ne­héz, pedig „Legyen magyar ta­nítás legalább 4 osztályig, le­gyen legalább egy magyar mise is!”) - ez a kívánság a csángó falvakban. Hogy lesz-e, az más kérdés. Igény van rá. Sokan csak most döbbennek rá, hogy az általuk beszélt nyelv nem valami ör­dögi nyelv, valami kihalt, nem­létező nyelv, hanem jó pár mil­lió embernek ez az anyanyelve. És van ország, ahol ez az ál­lam nyelve, amit ők konyha­nyelvként beszéltek, már majd­nem el is felejtettek, és egyesek igyekeztek beléjük fojtani. Nagyon sokukat nem is fog­lalkoztatta a nyelv kérdése. In­kább a vallásé. Örvendtek, hogy nem kényszerítették át őket or­todoxnak, ahogy a görögkatoli­kusokkal tették, mert az ortodox az állami vallás. Ők megmaradhattak római katolikusnak, cserébe viszont ezt az állam nyelvén kell gyako­rolni. Nem mindegy, hogy mi­lyen nyelven imádkoznak? Újból felmerül a kérdés, hogy mennyien maradtak ott a jászokból, akik alapították Jászvásárt (Iasit), a kunokból, aikről országot neveztek el. Ér­dekes, hogy éppen ott van a pa­pokat képző teológia, a püspök­ség, amely a csángókat egyházi- lag összefogja. Az is érdekes, hogy éppen Jászberényben sikerült egy jól megszervezett csángófesztivált létrehozni, olyat, amilyet még nem sikerült a hazájukban, a szülőföldjükön, mert ott túl sok a fékező erő. Itt sikerült most bemutatkozni az anyaország előtt, hogy „íme, mi is vagyunk, még nem vesztünk el”, mert na­gyon sokan már „leírták” őket. Mi is tartotta meg a csángó­kat? Sokszor nem is értjük. Hogy megtartották a viseletű­ket, az érthető, mert olyan a környezet, úgy öltöznek a szomszédok is. Vallásukat örö­költék, bár fentről szevezték, irányították. De nyelvüket csak átadták családon belül, bár sok helyen most is ez a falu nyelve is (ki­véve az iskolát és a templomot). A nyelvet főleg beszédben ad­ták át egymásnak, mert az írás szinte nem létezett, a szervezett beiskolázás csak rontott, nem javított. Még sikerélményük sem volt, sőt sokan csúfolták is őket, hogy csúnyán beszélnek magyarul. Fentről senki nem szervezte, irányította, számon sem kérte, nem is támogatta, ők soha nem éltek Magyarországon. És még arra sem gondolhattak, hogy va­laha talán mégis oda, vagy visz- szakerülnek. Mégis megmarad­tak, fogytak is, szaporodtak is. Bár több kutatócsoport járt ott, jó pár könyv jelent meg ró­luk, többnyire mégis megfeled­keztek róluk az anyaországban. Most úgy tűnik, hogy „divatba jöttek”. Reméljük, hogy nem divat dolga, mert akkor vége is lesz az érdeklődésnek. Mert ad­dig, amíg éneklik el nem felej­tett dalaikat, siratóikat, kesergő­iket, balladáikat, tudják, hová tartoznak, és hová tartanak. Erre utal a „Csángó magyar, csángó magyar, Miért vagy te csángó ma­gyar...’ Dr. Kotró László Képeinket a Moldvai csángó magyarok című naptárból válogat tűk, amelynek fotóit Kardos Tamás és Kresz Albert készítette

Next

/
Thumbnails
Contents