Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-07 / 183. szám
1993. augusztus 7., szombat Magyarok Moldvában 9 emlékeim Sirató az ájulásig Vagy hét-nyolc katolikus templom van Bukarestben. Túlzás lenne azt mondani, hogy csak magyar, német és csángó katolikusok járnak oda, de mindegyiknek román a nyelve. Egyedül a Baracia három nyelvű. Van német, magyar és román nyelvű mise. Itt is felismerni a moldovai csángókat. Nem is lepett meg, ők a román nyelvűre járnak. A pap egyszer meg is kérdezte, amikor tódultak be a kis templomba:- Maradt-e még katolikus Moldovában? Egy csíksomlyói búcsún figyeltük meg, hogy egy többnyire asszonyokból álló csángó csoport járta és imádkozta végig a keresztútját a Kálvárián. Magyarul beszéltek egymás között, románul imádkoztak, énekeltek. Ők így tudják. Az ilyen és hasonló epizódoknak végeláthatatlan számát lehetne sorolni. Aki Csángóföldön jár, állandó meglepetésekben van része. Sok olyan szót, kifejezést lehet hallani, amit mi már nem használunk, némelyeket hallottam még ritkán az öregeknél, nagyszülőknél a Székelyföldön. Sok ilyen szó ütötte meg itt a fülemet, másokat már talán csak lexikonokban találni meg. De ők használják! Nálunk már régen elfelejett balladákat, siratókat énekelnek, adják át még ma is szájról szájra, hisz nagy részük már írni nem, csak beszélni tud magyarul. Szerencsére sok könyv terjedelmű mennyiséget sikerült egyeseknek megmenteni a feledéstől, mert az utóbbi időben már a csángók is felejtenek. Egy alkalommal csángó lakodalomra voltunk meghíva, majd amikor három hét múlva megjelentünk, közölték, hogy „el lett halasztva az esküvő” - bosszúságunkra. Temetést láttunk ehelyett egy másik háznál. Rendes halotti si- ratót. Nagyanyám mesélte, hogy az ő gyerekkorában a székely falvakban is ugyanúgy sirattak, de ott ez már régen a múlté. Nem így a csángó falvakban, ott ma is szinte kötelező, bár a papok nem nagyon szeretik. A siratást a meghalt hozzátartozói - általában lányai - végzik. Ez esetben a meghalt anyának három lánya volt, azok búcsúztatták, illetve siratták el annak rendes módja szerint, sorban egymás után. A szöveg majdnem előírásos, néha versz- szerű, mondja, énekli, siratja, bizonyos sorok ismétlődnek ref- rénszerűen. A félig-meddig kötelező szövegbe a személyes adatok, események vannak beleszőve nagyfokú átéléssel. Nem is sirató, hanem élő ballada, amit olyan természetességgel ad elő, és annyira beleéli magát, amíg már nem tud beszélni, elalél. Ekkor a már erre rákészült férj kivezeti. Ugyanez ismétlődött meg a másik két lánytestvémél, hasonló, de nem azonos szöveggel, más színben, ugyanolyan átéléssel, a fuldok- lásig sirató. Vagy kicsit színház is, amint láttunk, nehéz elhatárolni, egy biztos, hogy hátborzongató volt, amint az anyjukat a nyelvükön búcsúztatták, siratták, ölelték, még meg is csókolták. A közönség jelenléte nem zavarta, hozzá voltak szokva. De minket is annyira magával ragadott, hogy éreztük azt a furcsa kábulatot. Rosszul lehet lenni, állni és látni 1-2 órán át egy ilyen halotti siratót, rögtönzött szöveget beleszőve egy nagyrészt előírt balladaszerű szövegbe. A vallásosságról volt szó már. Ez nemcsak az előírt kötelező vasárnapi misére járás, hanem a hétköznapokra is kiterjed. Sok helyen lehet látni a templom oldalának támasztott szerszámokat (villa, kasza, gereblye), mellyel a reggeli mise után mennek a mezőre. Az anyanyelvűket szégyellő papok Népesek a csángó falvak, a csángó családok. Nem félnek a gyerektől, nem ritka az 5-6 gyerek. Nem is lehet, de nem is kényeztetik őket közepes vagy éppen kis keresetükből. Egymás ruháit átöröklik, egymást nevelve segítik a testvérek a szülőket, és nagyon hamar igénybe is veszik a munkájukat a gazdaságban. Ruházatuk az átlagos moldovai öltözet. A férfiak az ingüket kívül hordják, széles övvel. A női öltözet a régi lepelszoknya, kívül nagyon kis módosítást engedett meg a szokás, előírás. Ingük nagyon gazdagon hímzett, és állítólag bonyolult varrásfajta. A karincán beleszőtt csíkokból a hovatartozást, a vidéket is ki lehet olvasni sokak szerint. A fehér alsószokynát egy rátekerhető lepelszoknya fedi, aminek a sarkát gyakran felcsatolják. Széles, hosszú fejkendőt is hordanak ünnepeken. Ez divat egyébként a környező nem csángó falvakban is. Az egész öltözet egyszerűségről, nagy hagyománytiszteletről tanúskodik. Ahol olyan sok gyerek van, a lakásbelső sem túl gazdag. Nincs túl sok bútoi1. A sok háziszőttes felakasztva, kirakva díszítő jelleggel is bír. Talán semmi fölösleges dolog nincs. A sok gyerek mellett az udvar, a lakás, a berendezés szerény, néhol alig éri el a szükséges minimumot. A gyerekek viszonylag nagy számát részint a gyerekszeretet, részint vallásosságuk, részben pedig a családtervezés hiánya magyarázza. Az abortusztörvényt ők bizonyára kategoriku- sabban oldanák meg. A csángók több hullámban telepedtek le Moldovában. A legutolsók a Hadik András által telepített székelyek voltak, nagy tömeg menekült ki az úgyneve- zettn siculicidium, a mádéfalvi veszedelem idején 1764-ben, amikor a székely határőrség be- sorozás elleni tiltakozását követő véres megtorlás elől menekültek. De már akkor is voltak ott katolikus magyarok két püspökséggel Moldovában, mert 1642-ből is kerültek elő feljegyzések az ottani magyar nyelvű katolikus istentiszteletek szertartásairól. A tömeges áttelepülésen kívül mindvégig volt átszivárgás a székelyekből. Mind többen bizonygatják, hogy az első csoportjaik még a honfoglalás korából valók, akik talán át sem jöttek a Kárpát medencébe. Jászok és kunok voltak ott, hiszen ott volt Kunország, azaz Cumania. A jászokról tanúskodik Jászvásár (románul Iasi), amit ők alapítottak. Biztos, hogy nem mind vándoroltak el. A moldovai katolikusok papjai Rómából meg Lengyelországból voltak. Az anyaország talán kissé megfeledkezett róluk. A pápai levéltárból előkerültek „a magyar papért sírva kérő folyamodványok”, hiszen meg sem tudtak gyónni román nyelven. Az olasz papok, akiket a pápa küldött, inkább románul próbáltak szót érteni a hívekkel, hisz az valamelyest hasonlít az olaszhoz. Évszázadokon át nem volt sem magyar papjuk, sem magyar tanítójuk. A nyelvet csak a család, az anya adta tovább, és nem vált érthetetlenné számunkra a mai napig sem. És még annyira sem távolodott el a magyar köznyelvtől, mint az erdélyi szász a némettől (mert a német, aki nem tanulta, nem érti meg a szászt). A templom nyelve a latin volt. Helyenként azért magyarul is prédikáltak a magyarul tudó papok, mert saját gyerekeikből is kerültek ki lassan papok. Ezeket egy ideig a gyulafehérvári teológia képezte, részben pedig a jászvásári román nyelvű teológia (mostanában csak ez!). Itt a csángó gyerekek tanulnak, de mire elvégzik, akkorra már nem tudnak, nem akarnak, vagy szégyellnek beszélni magyarul. Legtöbbjük nem vállalja a magyar nyelvet. Érdekes, talán furcsa is, hogy a csángó gyerekek, miután elvégzik a teológiát, a saját csángó híveiknek nem hajlandók anyanyelven beszélni, mert a papképzés nyelve az állam nyelve. A román király volt az első, aki feladatul tűzte ki a jászvásári püspöknek, hogy a moldovai katolikusokból csináljon románt, szüntesse be a magyar istentiszteleteket. Az egész moldovai püspökség nyelve az állam nyelve lett. Az akkori püspök ezért kitüntetést kapott. Itt-ott azért voltak elnézések, engedmények. De jelenleg is Petre Gherghel (Gergely Péter) szerint - aki Jászvásár püspöke - a csángó nyelv nem magyar nyelv, hanem egy nagyon távoli dialektus, ami ráadásul falunként változik, nem sok köze van a magyarhoz. Úgy látszik, hogy ő is tud magyarul, ha akar, de nem mindig akar. A bukaresti katolikus érsek (Stefan Robu) is moldvai csángó faluból való. Ő tudja, hogy mit tud, mit gondol a magyarról. Sokan már „leírták” őket, mégis léteznek Volt idő, amikor hivatalosan is elismerték, az 1950-es évek elején, hogy a csángók magyarok, és a nyelvük magyar. Tanítóképzőt is létesítettek Bákóban magyar tanítók képzésére a moldvai magyaroknak. Nagyon sokan önként vállalták a Székelyföldről a tanítást a moldovai falvakban. De hamar vége lett. Ügyes taktikázás is belesegített. A nagyon vallásos csángók hamar beletörődtek abba, hogy a magyar tanítók elmentek, hisz azok tiltották a vallást az iskolában, mert hát akkor az volt a szabály, a törvény. Hivatalosan megszűntették a magyar iskolákat, nagy részük bánatára. Ezeket visszaállítani már elég nehéz, pedig „Legyen magyar tanítás legalább 4 osztályig, legyen legalább egy magyar mise is!”) - ez a kívánság a csángó falvakban. Hogy lesz-e, az más kérdés. Igény van rá. Sokan csak most döbbennek rá, hogy az általuk beszélt nyelv nem valami ördögi nyelv, valami kihalt, nemlétező nyelv, hanem jó pár millió embernek ez az anyanyelve. És van ország, ahol ez az állam nyelve, amit ők konyhanyelvként beszéltek, már majdnem el is felejtettek, és egyesek igyekeztek beléjük fojtani. Nagyon sokukat nem is foglalkoztatta a nyelv kérdése. Inkább a vallásé. Örvendtek, hogy nem kényszerítették át őket ortodoxnak, ahogy a görögkatolikusokkal tették, mert az ortodox az állami vallás. Ők megmaradhattak római katolikusnak, cserébe viszont ezt az állam nyelvén kell gyakorolni. Nem mindegy, hogy milyen nyelven imádkoznak? Újból felmerül a kérdés, hogy mennyien maradtak ott a jászokból, akik alapították Jászvásárt (Iasit), a kunokból, aikről országot neveztek el. Érdekes, hogy éppen ott van a papokat képző teológia, a püspökség, amely a csángókat egyházi- lag összefogja. Az is érdekes, hogy éppen Jászberényben sikerült egy jól megszervezett csángófesztivált létrehozni, olyat, amilyet még nem sikerült a hazájukban, a szülőföldjükön, mert ott túl sok a fékező erő. Itt sikerült most bemutatkozni az anyaország előtt, hogy „íme, mi is vagyunk, még nem vesztünk el”, mert nagyon sokan már „leírták” őket. Mi is tartotta meg a csángókat? Sokszor nem is értjük. Hogy megtartották a viseletűket, az érthető, mert olyan a környezet, úgy öltöznek a szomszédok is. Vallásukat örökölték, bár fentről szevezték, irányították. De nyelvüket csak átadták családon belül, bár sok helyen most is ez a falu nyelve is (kivéve az iskolát és a templomot). A nyelvet főleg beszédben adták át egymásnak, mert az írás szinte nem létezett, a szervezett beiskolázás csak rontott, nem javított. Még sikerélményük sem volt, sőt sokan csúfolták is őket, hogy csúnyán beszélnek magyarul. Fentről senki nem szervezte, irányította, számon sem kérte, nem is támogatta, ők soha nem éltek Magyarországon. És még arra sem gondolhattak, hogy valaha talán mégis oda, vagy visz- szakerülnek. Mégis megmaradtak, fogytak is, szaporodtak is. Bár több kutatócsoport járt ott, jó pár könyv jelent meg róluk, többnyire mégis megfeledkeztek róluk az anyaországban. Most úgy tűnik, hogy „divatba jöttek”. Reméljük, hogy nem divat dolga, mert akkor vége is lesz az érdeklődésnek. Mert addig, amíg éneklik el nem felejtett dalaikat, siratóikat, kesergőiket, balladáikat, tudják, hová tartoznak, és hová tartanak. Erre utal a „Csángó magyar, csángó magyar, Miért vagy te csángó magyar...’ Dr. Kotró László Képeinket a Moldvai csángó magyarok című naptárból válogat tűk, amelynek fotóit Kardos Tamás és Kresz Albert készítette