Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-05 / 181. szám

1993. augusztus 5., csütörtök Szolnoki Extra 7 Rózsatolvajok Sokan panaszkodnak ma­napság a közbiztonságra. A kerttel rendelkező házak tu­lajdonosai például arra, hogy virágaik nincsenek bizton­ságban. Egyesek azt gondol­ják, hogy a kerti virág ne nyi­ladozzék úgy iart pour l’art, hanem esztétikusabb az, ha már a birtokukban hullatja le szirmait. így persze csak a tettes gyönyörködhet bennük. Meg- bocsájtható-e ez az egoiz­mus? Mondják: virágot lopni nem bűn. De a társadalmi igazságosság nem szenvedhet csorbát, ezért erénynek ezt a cselekedetet ritkán minősít­jük. Azt is rebesgetik a népek, hogy világunkban halódnak az érzelmek, s a szerelem sem lobbant lángra már bennün­ket. Mindezeket cáfolván, el­mondok egy történetet. Minap volt még, hogy ment egy bel­városi utcán két tizenéves. A srác beugrott a kertbe, s ba­rátnőjének letépett egy szál piros rózsát. A kert egyik rész- tulajdonosa, kinek tulipánjai tavasszal már megszenvedték mások nagyvonalúságát, nem egészen európai módon visel­kedett. Eszébe jutván ifjúsága ma már bánja, hogy ez az eset így esett. Valaha ennek a lo­vagnak ő sem mondott volna nemet. A történet végén a ró­zsa a barátnő kezébe került. Egyszerű volt a lezárás, de érdemes rajta elgondolkodni. Szerintem röpke történelmet éltünk meg a fenti pillanat­ban. Tanúi lehettünk ugyanis a romantika és a realizmus XX. század végi villámtalál­kozójának. Ez esetben a lány kezében ott a rózsa, győzött tehát a romantika. Van még remény. -tibus­Az oldalt szerkesztette: Szarvák Tibor Fotó: Novák Károly Egy fiatal orgonista Pályát váltani manapság nem ritka dolog. Ezt tervezi egy 18 éves szolnoki fiatal is. Bár még csak most lesz végzős a Tisza- partiban, eldöntötte: szakmája helyett egy érdekes és ritka pá­lyán, egyházzenészként, kán­torként próbál majd helytállni az életben. Tehetsége és - ami országunkban igen fontos - végzettségét igazoló bizonyít­ványa már megvan céljához. Simon Tibor, egy aktuális té­véműsorban akár ászjelölt is le­hetne.- Miképpen lett kedvenc hangszered az orgona?- Véleményem szerint nincs olyan zenész, aki meg tudná mondani, hogy miért azt a hangszert választotta, amin ép­pen játszik. Egyébként úgy gondolom, hogy ezt a választást vallásos családomnak köszön­hettem. Az orgonálást négy éve kezd­tem el. Előtte zongorázni tanul­tam Kisbocskói Ferencnénél. A hangszer szeretetét ő alapozta meg nálam. Először életemben Jászkara- jenőn orgonáltam. Szegedi Sándor, a karai kántor mondta ezt nekem először, hogy tovább kellene finomítanom már meg­lévő tudásomat, fgy három éve felvételiztem a fővárosi kántor­képző tanfolyamra. A nyáron zajló négyéves képzést három év alatt, pár hete végeztem el.- Milyen terveid vannak az egyházi zene területén?- Először is a szolnoki Belvá­rosi nagytemplomban szeret­ném az egyházi zenét magas fo­kon művelni. Az is szándékom, hogy minél több gregorián énekkel ismertessem meg a hí­veket.- Ki a példaképed?- A példaképem a magyar származású, Németországban élő orgonaművész, Szathmári Zsigmond. Remek tanítási módszere van, sokszor jobban átéli a darabot tanítás közben, mint az éppen orgonaórán lévő diák. De remek zenei tanácsokkal szolgál még számomra Szolnok orgonaművésze, Ócsayné Szi- kora Ilona is.-Sz. T.­Emlék-e a régi idők mozija? A mozgóképkultúra válságá­ról dr. Juhász Árpáddal, a Ma­gyar Mozgókép Alapítvány - idén nyáron megszüntetett - üzemeltetési szakkuratóriumá­nak elnökével és Demeter Ist­vánnal, a Tisza Mozi Kft. veze­tőjével beszélgettem.- Milyen folyamatok vezettek el a mozgóképkultúra Válságá­hoz? - kérdeztem először Juhász Árpádot, aki ősztől várhatóan órát tart majd a szolnoki Keres­kedelmi Főiskola filmterjesztő szakán.- Kezdetben a mozi volt a mozgókép közvetítésének egyetlen eszköze. Ezután lépett színre a televízió. Ez a nézőel­szívó életmódváltozás az USA-ban már a ’40-es években, náluk csak jó húsz évvel később jelentkezett. A ’80-as évek Magyarorszá­gán a mozgóképkultúra újabb nehézségek előtt állt. A válság egyik ága a társadalmi-politikai és gazdasági krízis, a másik pe­dig a video, a kábeltévék és a különböző műholdvevők öm­lesztett jelentkezése volt. Mindez persze koncentráltan az évtized második felére volt jel­lemző.- Hogyan vészelte át a mozi rendszerváltást?- Az 1968-tól járó állami tá­mogatás fokozatosan csökkent. Megszűnt a központi miniszté­riumi irányítás, valamint a film- forgalmazói monopólium. A mozikat óriási filmkínálat lepte el. Ezek közül többségben vol­tak a kommersz amerikai fil­mek. Ez volt a Rainman-kor- szak, melynek újdonságereje hamar lecsengett. A romló vetítési körülmé­nyek, a tucatfilmek és a növe­kedő helyárak miatt elmaradó közönség, tehát a bevételcsök­kenés a mozin csapódott le. Természetesen ezt a forgalma­zócégek is megérezték. A vál­ságot csak konzerválta, hogy a filmes szakmában nem voltak megfelelő érdekegyeztető fó­rumok. A Filmterjesztők Országos Szervezete azonban egy ilyen fórum. Demeter István, a szol­noki központú szövetség elnöke a szakma helyzetéről beszélt.- A korábban állami kezelés­ben lévő filmszínházak önkor­mányzati tulajdonba kerültek. Általában az a tapasztalatom, hogy az önkormányzatok nem akarták eladni mozijaikat, ha­nem bérleti formában próbálják tovább üzemeltetni. Úgy gondo­lom, hogy a mozikat a megye- székhelyeken lehet eredménye­sen működtetni. De itt is csak azokat, ahol nem kell sürgősen milliókat invesztálni az üzemel­tetésbe. A mozi, a megyeszék­helynél kisebb településeken csak vegetál. Már ha egyáltalán még létezik. A mozik révén önkormány­zati pénzek pumpálódnak a filmszakmába. Támogatást ezen kívül csak a Magyar Mozgókép Alapítványtól kaphatnak a film­színházak. A jegybevételek napjainkban már nem fedeznek semmit. Valaha volt' mozijegy 3-4 forintért is, ma már viszont egy százas az átlaghely ár. To­vább emelni már nem lehet, Nincs fizetőképes kereslet. A sikerfilmekre még bejön a kö­zönség, a nézőszám drasztikus visszaesése a magyar filmek esetében érzékelhető. Szerintem reális veszélye van annak, hogy hazánkban minimálisra csökken a magyar filmgyártás. A mozik csökkenő látogatottsága nem tartja el a magas gyártási és for­galmazási költséggel készülő nemzeti filmterméket.- Lát-e megoldást a magyar filmek helyzetére?- Kellene egy olyan mozihá­lózat, amely rendszeresen mű­soron tartaná a magyar filmeket és a világ különböző filmművé­szeti alkotásait. Ezt, az úgyne­vezett közszolgálati mozitípust az önkormányzati moziparkból kellene kialakítani. Erre a Ma­gyar Mozgókép Alapítványnál már vannak törekvések.- Végezetül, van-e kiút a mozgóképkultúra válságából?- Ebben a szituációban min­denki a napi túléléssel foglalko­zik. Szakmai szintű stratégia még nem született meg. Ezt csak közös gondolkodással le­het elérni. Ennek lehet az egyik lépcsője a szervezetünk által ok­tóberre tervezett Film és társa­dalom című fórum. A filmes szakma kereteit túllépő szolnoki tanácskozásra minden érdekel­tet várunk. Szarvák Tibor Találja ki! Folytatódik játékunk, mely­ben olvasóink feladata az, hogy kitalálják, mely régi vagy vala­mikori épületet, épületegyüttest ábrázolnak a Kardos Tamás fo­tóművész gyűjteményéből származó felvételek. Legutóbbi feladványunkban az 1919-es román támadás so­rán megsérült Vártemplom fo­tója látható. A barokk stílusban épült templomot 1922 őszén szentelték újjá. Ezen a héten megfejtőink kö­zül öten nyertek: Sinka La- josné Rákócziújfalu, Gyuris Árpádné, Köszler Antalné, Molnár Mátyás és Szegedi Kornél Szolnok. Vidéki olvasónk nyeremé­nyét postán kapja meg, a szol­nokiak szerkesztőségünkben vehetik át a Szolnoki Mozaik című kiadványt és a hozzá való képecskéket. Buddhistacentrum Szolnokon? Az egzotikum vonzásában Az utóbbi években megnőtt az érdeklődés a keleti vallások iránt. A buddhizmusról, az öt nagy világvallás egyikéről ha­zánkban is egyre többet lehet hallani. Egyik ágának vezetője, a világszerte ismert dalai láma, többször járt Magyarországon. Kis plakátok invitálták július 30-ára a Szakszervezetek Mű­velődési Házába azokat, akiket érdekel a buddhizmus. A szer­vezők - Csapó György, Bakos Zoltán és Bakos Kornél -, akik a budapesti Buddhista Főiskola hallgatói, úgy gondolták, hogy Szolnokon létrehoznak egy olyan helyet, ahol a vallás gya­korlói illetve az érdeklődők rendszeresen találkozhatnak. A tibeti buddhizmus négy irányzatának ők a „kagyü” ág követői, amelynek egyik taní­tója, Öle Nydahl láma augusz­tus 15-től Magyarország ven­dége. Először Budapesten tart előadást az érdeklődők, a két­kedők és a vallást gyakorlók számára. Aki ezt elszalasztaná, Szol­nokhoz közel, Egerben augusz­tus 19-én még meghallgathatja. A fiatalok reményei szerint pe­dig már ősztől Szolnokon is buddhistacentrum várja az ér­deklődőket. -bazs­Családi tábor a Velencei-tó partján Ezúttal nem a Városi Gyer­mek- és Ifjúsági Alapítvány ke­zelésében lévő balatonszepezdi táborban, hanem a Velencei-tó partján rendezi hagyományossá váló családi táborát a Szolnoki Szabadidő Társulás. Csák László, a SZAT veze­tője elmondta, hogy összesen huszonhat család, ötvenöt fel­nőtt és ötvenegy gyermek uta­zik az augusztus 9-től kezdődő egyhetes üdülésre. A résztve­vők majdnem nyolcvan száza­léka visszatérő „vendége” a tá­bornak. Céljuk amellett, hogy szülők és gyerekek legalább egy hetet együtt tölthessenek a nyárból, a nagyobb közösség­ben való nyaralás. Mind a szü­lők, mind a gyerekek jobban ér­zik magukat, ha van kivel be­szélgetni, játszani, kirándulni. A tábor népszerűségéhez min­den bizonnyal hozzájárul a ked­vező ár is, amely nem éri el az ötezer forintot sem. Ebben benne van a napi háromszori ét­kezés, a négyágyas, mosdós kő­házak a tornaterem és a klubhe­lyiség használata. Az utazást mindenkinek egyénileg kell megoldania, de negyvenen már közösen béreltek autóbuszt. A dolog egyetlen szépséghi­bája, hogy a tábort szervező Szolnoki Szabadidő Társulás, miközben az utolsó simításokat végzi a szervezésen, pakolni és költözni kényszerül.Irodájukat felszámolják, tevékenységükkel beolvadnak a Szabadidő és Tes­tedző Egyesületbe.-Bazs­Egy szolgáló élet állomásai Budapest, Erdély, Kőszeg, Szolnok A diakonisszák a református egyház kebelén belül szociális segítéssel, gyógyítással és lelki gondozással foglalkoztak. Fő céljuk az „úgy teljes az ember élete, ha segíthet” életelv volt. Alábbi történetünk szerep­lője, Dengi Mária is ezt vallotta egész életében.- Diakonisszának 18 éves ko­romban jelentkeztem. Dönté­semet egy magyar misszioná­rius nőről szóló írás pecsételte meg. Az emberek segítésének minden formáját végigcsináltuk a képzés 4 éve alatt. Ápolónői képesítést is kaptunk. Először egy árvaházban kezdtem dol­gozni. Itt énekkart is vezethet­tem. Ezekben az években tanul­tam meg amatőr módon orgo­náim is. Később erre a tudá­somra nagy szükség volt, mert az egyházi kántorokat behívták katonának. Erdélybe 1940-ben kerültem, a volt kormányfő, Bethlen István öccsének a kas­télyába. Itt 64 olyan erdélyi gyerme­ket neveltünk, akik magyar szü­lőktől származtak, de régóta román közegben éltek. Ottlé­tünk anyagi feltételét, a birtoka jövedelméből, Bethlen Béla biz­tosította. Missziónk a szociali­zálás hosszú folyamatára ren­dezkedett be. Számításainkat kettétörte a közeledő front. Mivel ekkor már én voltam az intézet veze­tője, így én jöttem el utoljára a kastélyból. Hazaindultam Pestre. Déstől azonban meg­szűnt a vonatközlekedés. Egy batyuval, gyalog vágtam neki az útnak. Huszonegy napot gya­logoltam, amíg a fővárosba ér­tem. Ostrom előtt, 1944 no­vemberében kerültem haza, a Bethesda anyaházba. Az orosz katonák iszonyú rombolást csináltak a kórhá­zunkban. Életünk 1945 tava­szán lassan tért vissza a régi ke­rékvágásba. Még ugyanebben az évben a kőszegi árvaház ve­zetője lettem. Kevés volt az élelmünk, ezért egy hónapon át, egy testvér segítségével, a püs­pöki engedély birtokában élel­miszert gyűjtöttünk árváinknak. Később, ahogyan erősödött a diktatúra szelleme, úgy csök­kent az egyháziak mozgástere. Előbb csak 3 éves korig lehetett egyházi segítőknek gyerekeket nevelni, később már csak a szel­lemileg fogyatékos gyermekek ápolása maradhatott meg. Ezt a folyamatot az 1951-es év zárta le, amikor is diakonissza ren­dünket a hatalom feloszlatta. Testvéreink levetették az egy­házi egyenruhát, de eszmét ter­mészetesen nem cseréltek. Mi­vel volt ápolói képesítésünk, nővérként helyezkedtünk el kü­lönböző kórházakban. Én a Pé- terffy kórház gyermekosztályán folytattam munkámat. Évek múltán, a Szolnokon élő nevelőanyám azt kérte tő­lem, hogy jöjjek ide. Ezért 51 évesen a tüdőkórházban dolgoz­tam tovább. Itt rengeteg új is­meretet kellett megtanulnom. Végül innen - 36 év egészség- ügyi szolgálat után - mentem nyugdíjba. Ezek után aktívabban bekap­csolódtam a szolnoki reformá­tus gyülekezet életébe. Szinte minden időmet betöltötte ez a munka. Most Pesten, egy re­formátus otthonban élek. Úgy érzem, hogy minden emberi szurkálódás ellenére, csak a szolgálatért, csodálatos öröm­mel éltem le már 80 esztendőt. Örülök, hogy segíthettem azok­nak, akiknek szüksége volt rám. Sz.T.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents