Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-28 / 200. szám
12 Irodalom művészet 1993. augusztus 28., szombat M it is lehetne mondani képmutatás nélküli büntetlenséggel az ifjúkor ama szent részegségéről, melyet még nem fertőzött meg az alkohol test- bomlásszagú iehellete, a korról, amikor még egy háromcentes gintől is kábulatba belerokkant démonok seszínű, orgonaillatú virágai bontanak szirmot, robbanásszerű gyorsasággal a lélek mélyén meddőn és értelmetlenül? A későn érő ifjak lelke olykor koraérett - kisebbségi érzésből fakadó feltörekvési vágyukat értelmi ágálással próbálják elviselhetővé szelídíteni. A testük és lelkűk közötti kibékíthetetlen ellentét, mintegy a hosszúra nyúlt kamaszkor kísérteteként, pallóvékony hídon át vezeti őket az érettség birodalmába, noha még felfogni sincs idejük és érzékük: az elmúlás ingoványába kormányozzák ők is biztos kézzel sorsukat, hogy azután tiltakozás nélkül fogadják el a mindenki által elfogadhatatlant. Évtizedek óta három forint hatvan fillér volt a fehér kenyér ára, s a mikor a dög- letes unalom légkondicionált terében eltöltött órák után, a számítástechnikai intézetből hazafelé menet Kelemen Karcsi mámoros válltaszítá- sokkal lökdösött az And- rássy (akkor Népköztársaság) úti söröző felé, a zsebemben gyűrődő papírhúszasból még vissza is adtak pár forintot a két kegyetlenül keserű korsó kifizetése után. Zoli mindenesetre Vecsésig követett volna bennünket gyalog, ha tudott volna a húszasról, s ha megáldotta volna őt is a korsó sörre szóló meghívás irgalmával a mi huszonéves, esendő és önző szívünk. Csorba fogai egy időszámítás előtti részegség emlékét őrizték múlhatatlanul, amidőn a delirium kíméletlen boldogságában rászájalt a pohárra, s a krigliél mértani átlót vonva lefűrészelte később már mélybarna színben rothadó fölső fogsorát. E végzetes naptól kezdve, mint ama páratlan ujjú patás a szagosított szenteltvíztől, irtózott a fogászoktól. Nem így a lóversenytől, s máig is mea culpa, mea culpa maxima! Mert egyszer sem fogadtam el széles és ferde fogsorral rám villanó meghívását a nyeretlen tikettekkel behavazott versenytérre, hol köztudottan mi és csak mi fogjuk ki a hármas befutót, természetesen az én kontómra, mivel - Karcsi szerint - Zolinak még annyi pénze sincs soha, hogy vasárnap délután minden saját nemzésű csemetéjének léggömböt vegyen a városligeti vurstli helyén omladozó ocsmány bódék valamelyikében. Akkoriban egy éjszakán Zoli arra riadt, hogy felesége a kenyérszeletelő késsel bab- rálgat a nyaka körül. Addigra, s innen a nej, Zolink ellovizta a lakását, hitelezői (kemény, kemény fiúk!) nem adtak újabb határidőt: - Ide a lóvét, vagy szívedben a jatagán! - Ekkor férjül ment egy Amikor a gonoszság első szikrái kipattantak a szeméből, éreztem, hogy az őrület mélységesen mély verméből már nem képes kapaszkodók nélkül kievickélni, nincs hozzá kötele, s amiként mi sem, noha senki sem dobta le érte még megvetésből sem a hágcsót. Az őrület örvénye Szikra János: Az én Kóli Bólim két nagylányos idegroncshoz, akinek nemzett még három fiút, tisztára Zoli-forma alakzatban sorakoztak föl mögötte május elsején, - s föleszmélve: - Vágd át a torkom - mondta Zoli már nem első esetben! - de aztán hagyj végre aludni! - Mire a nő a jelek szerint lecsihadt, hisíen a derék férj továbbra is közöttünk ődöngött barna munkaköpenyében, mindannyiunk hasznára, rendületlen és taszító vigyorával - amúgy kedves és káros mellékszereplőként. A befejezhetetlen, el is kezdődő történet távlatos főhőse Kóli Bóli,'aki a földszintről a hetedik emeletig kézenállva utazott tour-re- tour a liftben fogadásból, komor tekintetű és hiteles tanúk előtt, majd lazán még végigsétált levezető tréningként kétkézláb a folyosón, talpra szökkent, s: - Kóli- bóli! - rikkantotta erőltetett rötyögéssel. Artista volt hajdanán, az özönvíz előtt vagy valamivel később, ki tudja, ám való a lift, a kétkézláb, s negyvenöt évével, százötven centijével, megrepedezett jellemével ő volt a céltábla. Ha akkor kellően okosak lettünk volna, cégtáblánkká is őt választjuk. Mindenki haverja, senki barátja - a tizennyolc éves suhancok éppúgy lekólinbólizták, mint az akkor még komolynak vélt nyakkendős és negyvenéves al- és főosztályvezető, vérszívó elvtársbuzik, mert következmények nélkül eltaposható volt mindenki számára, mindenféle módon és bármikor. K óli Bóli, alattvalóként Éles Elek, a cirkuszi veterán, a százötven centis senki - büdös volt. Elviselhető, de büdös. Mindig zakóban járt, valódi szivarzsebbel s a többi függelékkel ékesített konfekciózakóban, de zakóban! Fésületlenül se látta senki, bár néhányszor megtépázták sötétezüst üstökét, roggyant nadrágja kire- pedezet cipőjére omlott, s noha látszólag mindannyiunk kenyerespajtása volt, valójában gyűlölt bennünket. azért sosem ragadta el, nem szerette oly mértékben önmagát, hogy személyiségét uralkodóvá merte volna koronázni, nem tudott gyökeret verni a bokája körül röpdöső láthatatlan pillangók bozótillatában, nem tudott otthonra lelni tulajdon életében. U ‘' riember volt. Úri Ember. Érzékszerveivel halálos pontossággal kitapogatta határait, képességét, illetékességét, s a személyiségéhez rendelt szerepet is hibátlanul eljátszotta. Belső kottája volt. Lehet-e többet tenni ennél? Közöttünk ő volt a legkülönb. Vicceket mesélt, ötszáz éves, penészes, pinceszagú vicceket, s kínrímeket gyártott, de valójában egyetlen verssel házalt fölkeltétől napnyugtáig, amelyet mindenkinek elsütött heti sőt napi rendszerességgel: A kislány hintázott, A hinta ringott, miközben a kislány nagyokat...- kóli bóli! - s örömhullámba húzódtak a ráncok a hajdani harminckettő sárga lepedéke fölött. Áldja meg érte az Isten! Ő nem áltatott. Átadta azt, amire képes volt, azt, aki ő volt, amit közvetíteni tudott saját esendő mikrokozmoszából. Látom Éles Eleket, a mi Kóli Bólinkat, amint az intézet évtizedek óta hányódó tárgyainak árverésén megszerzi ama számára oly becses szőnyeget, amelyet a második emeleti pihenőszoba ablakából az utcán várakozó élettársnak lehajít. Mintha minket, mindha engem dobott volna ki. Majd a szőttes után süllyed polgáriam szigorúan két lábon a lépcsőházban. Mi, tudatlan, ifjú számítógépkezelő-titánok, a fiatalság ösztönösen kíméletlen, bár nem menthető felsőbbrendűségével hajoltunk ki az ablakon. Elek - Kóli Bóli - vállára vette a súlyos és használt textiltekercset, s jobbján a nővel mindörökre kisétált az életemből. Hiába, hogy tizenhét éve már, hiába, hogy mit sem tudok azóta se róla, nem is él talán, de visszatér, mert el se tűnt, mert itt van, hiszen írok róla, mért bennem él tovább. És él tovább tán Karcsiban, akivel e történettelen évek után találkoztam a flaszterszagú, zuglóőszi koraestben. Bokája gipszben, arca, mint mindig: nikotin- krétafehér, Utassy József verseit említi, s nejével együtt bicegünk a Mogyoródi úti SZTK-rendelő felé. - Barátom - mondta korábban -, el- züllök, vagy feleségül veszem ezt a nőt. - Sikerült a házasság, s Karacsinak nem adatott meg elzüllenie talán, annak a Karcsinak, akit a Majakovszkij-Király utcába két testvérével s apjával együtt várt haza nap-nap után egy négy férfi közt számkivetetten verdeső édesanya. - Megfogtam az Isten lábát! - mondtam még az intézetben Karcsinak. - Jól van - felelt -, csak nehogy a két lába közt melléje nyúlj, Janikám! E balfogást azóta is megkísérlem elkerülni. Zoli, Kóli Bóli, Karcsi és a többiek valamiféle régi-régi illatokból avarszagúvá aszúsított időből fölbukkanva néztek be ablakomon. Minden elmúlt évszakért, minden akkori lélegzetvételünkért felelős vagyok, mert elszámolásra kötelez minden egyes arcrezzenésük, minden sóhaj, amely a diktátor hazából énrám bíztatott, s most is, itt is, Gödöllőn, ezerkilencszázkilencvenhárom márciusában ugyanaz a tavasz kopogtat ajtómon. Nincs menekülés. Mit tettél értük? Mit cselekedtél a múltban? Zoliért, Kóli Bóliért, Karcsival közös ifjúságodért? Már csak az elhallgatásra van jogod. A halandzsák korszakában emlékeim magva és végokossága Kóli Bóli, az Ember, aki vállalta magát a korban, amikor három-hatvan volt a fehér kenyér itt, Magyarországon, s a tizenharmadik budapesti kerület Radnóti Miklós utcájában is. Amiként hajdan, ma is szürke és kopár az utca, egyetlen fácska sem elékez- tet a lét kikezdhetetlen hatalmára, de már nem azok a srácok és lányok mosolyognak le a második emeletről, nem az az idő néz rám, nem az a kor nevet botladozáso- mat látva, s nincs az a szó, nincs az az erő, mely fölmeríthetné azt az iszapsúlyos és depressziós múltat, amelyben egyáltalán nem szeretnék fölmerülni, és mindehhez nem lehet semmit hozzáfűznie annak, akinek életében egykor megtapinthatóan jelen volt, és büntethetetlen könnyelműséggel kisétálhatott belőle a vissza nem térő, eltékozolt ifjúság. Az oldalon Molnár Dénes metszetei láthatók Utassy József: Tarlók fakírja Tessék. hatalmasabb az ő birodalma, tessék. ha éhség gyötri, hölgyeim és uraim , felhörpint itt látható huszonegy fürjtojást, a tarlók siheder vadnyulat riaszt fakírja, világgá a bokorból, mezítláb. kiabál utána: klott gatyában, hopp miska. fején zöld kalap, kezében kenderostor! hopp miska. Úgy köszönti Csak istentől retteg, meg a kerülőtől. a fölkelő Napot, idomítottabbak libái hogy karját szélesre tárja, még a katonáknál is. és hanyatt fekszik napszállatkor, a virradó földön, ha begyük domború már, az irdatlan isten élükön jön haza. tarlóján. mint egy pöttöm Napóleon. Mit neki a rettegett Naptávol: Rákosi pajtás, ragyog a recski rabtábor. A közelmúlt humora Tabi László: Mit tud egy vödör? A tárgyak gonoszságáról beszélgettünk. A dugóról, amely beletörik az üvegbe, fogkrémről, amely a tubus alján buggyan ki, merő rosz- szaságból. Barátunk, Z. ekkor így szólt:- Ha akarjátok, elmesélek egy történetet a tárgyak jóságáról. Akartuk, elmesélte. Már említettem, hogy magam is részt vettem az 1942-es keleti hadjáratban, sőt dicsekvés nélkül állíthatom, hogy a legmagasabb rangú tisztekkel egy időben kezdtem szaladni visszafelé. Mint egyszerű munkaszolgálatos vonultam be, de gyorsan emelkedtem a ranglétrán: előbb nyavalyás gazember, később rühes kutya lettem. Ez utóbbiként kaptam meg a flekktífuszt a kardok nélkül, 1943 januárjában. További pályafutásomnak a voronyezsi áttörés véget vetett. Égy szál vödörrel a kezemben órákig próbáltam feltartani Tolbuhin hadseregét. Amidőn azonban látnom kellett, hogy von Mannstein tábornagy is visszavonul, fogtam magam, és abbahagytam a céltalan ellenállást. Pokoli káoszban elindultam nyugat felé, a vödrömmel. Magyarok, románok, olaszok, szlovákok és németek áramlottak ziláltan Kijev felé, egymás hegyén-hátán. Mindenki igazoltatott mindenkit, járőrök cirkáltak, hogy összetereljék a katonákat, és lelőjék a muszosokat. A járőrök egymást is igazoltatták, mindenki gyanús volt, kivéve a halottakat, akiket megbízhatóknak lehetett elismerni. Engem senki sem bántott, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová. Bobrujszk és Berdicsev vonalában volt a fő-fő szűrőállomás. Ezt a vonalat már csak rendezett alakulatok léphették át, mert - ha már a fronton minen felbomlott is -, de a hátországban rendnek kellett lennie. Itt külön-km lön mindenkit megvizsgáltak és kikérdeztek. Aki nem tudta megindokolni, hogy miért szalad hazafelé, azt máris becsukták. Engem azonban senki sem kérdezett, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová. Kijevben akkor még nyugalom volt. Itt jelölték ki a csapatok új beosztását, itt döntötték el, hogy a még életben maradt kiirtandókat hol és hogyan kell kiirtani. A katonák partizánvadászatra indultak, vagy kórházba kerültek, másokat aknát szedni küldtek, vagy tankcsapdákat építtettek velük. Velem azonban a kutya sem törődött, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová. Szolnokon jártam már a vödörrel a kezemben, amikor elért a végzet. Egy magyar tábori csendőr megkérdezte, miért lődörgők az utcán. Felemeltem a vödröt, és azt mondtam:- Alázatosan jelentem, vízért megyek. Erre kaptam egy akkora pofont, hogy magam is megcsodáltam.- Tudod-e, nyavalyás, hogy miért kaptad? Tudom, alázatosan. Mert nincs feneke a vödörnek.