Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-28 / 200. szám

8 Kulturális panoráma 1993. augusztus 28., szombat Filmújdonság augusztusban - Benny és Joon Elbűvölő, rendhagyó szerelmi történet A Benny és Joon olyan rendhagyó szerelmi történet, amely azt bizonyítja, hogy vé­gül is mindenki megtalálja a maga párját. Filmjéről a rendező, Jeremiah Checlik a következőket mondja: „Ez egy románc, két különc figuráról, akik találkoznak és sze­relmesek lesznek egymásba. A sztori univerzális, mivel minden emberi szívben megvan a lehetőség mind a fájdalomra, mind pedig az örömre. A sztorinak van egy­fajta mesés jellege is, de ugyanakkor nagyon hihető.” Egyébként a film vonzó voná­sai közé tartozik humora, amelyben a burleszk elemeire is gazdagon épít a játék, a szerepeket alkotó színészek. Képünkön középütt a rendező, balra Johnny Depp (Sam) és Aidán Quinn (Benny). Televíziós bemutatók - tanulságokkal Nem könnyű a prófétaság Törökországban jártak a füredi táncosok Ott sem fogtak velük törököt Bár Szent István napja jócs­kán mögöttünk van, az ünnep­nap televíziós programjából mégis érdemes visszagondolni kettőre; már csak tanulságai mi­att is. Az egyik az első nagy kirá­lyunkról szóló operafilm, az István király - az egyesen volt látható -, a másik a tragikusan elhunyt költő, Csengey Dénes szövegkönyvéből született tévé­film, Az utolsó nyáron, mely­nek különös hangsúlyt ad az a térty is, hogy írója már nem ér­hette meg a bemutatót, ugyanis mire befejeződtek a film mun­kálatai, eltávozott az élők sorá­ból. Nyilván az iránta megnyil­vánuló tisztelet is közrejátszott abban, hogy a gondolatait, kéte­lyeit, gyötrelmeit hordozó tévé­film - András Ferenc rendezése - az ünnepnap műsorába iktató­don, este 7-kor, a kettesen. Kiről, miről is szólt Az utolsó nyáron? Mikor és hol játszódik cselekménye? Nos, ami kétség­telen: értelmiségi dráma ez, az események középpontjában egy bizonyos „valaki” áll, hajói em­lékszem Horváth Imrének hív­ják, de nevezhetnénk másként is, valaki, akit nemcsak nemze­déktársai, de a fiatalok is ra­jongva tisztelnek és szeretnek, merthogy igazi vezéregyéniség. Hogy miben, az előttünk sajnos rejtve marad. Néhány utalásból egyszerűen el kell hinnünk. És mert valaki, állítólag részt kel­lene vennie a közélet eseménye­iben. De hogy milyen esemé­nyek lehetnek ezek valójában, azt csak a rendező filmjéhez fű­zött szavaiból derül ki. az alko­tás bizony nem árulja el. Állítólag az önkormányzati választások idején játszódik a cselekmény. Akkor, amikor neki szerepet kellene vállalnia, ám ehelyett elvonul falura, vi­déki házába. S szenved, lelké­ben mondhatni nyavalyog, ér­zelmei is alaposan összekuszá- lódtak. Hogyisne! Barátjának süldő leányát csábította el, il­letve a csinos leányzó rajongá­sának nem tudott ellenállni, aminek eredménye is van, mint kiderül, egy születendő gyer­mek. Lelki kavargását csak fo­kozza az a születésnapi mulat­ság, amelyen a hozzájuk érkező barátok isszák részegre magu­kat, így azután - leegyszerűsítve kissé a konfliktust - hősünk végképp megutálja környezetét, barátait s önmagát, a világot; olyannyira, hogy egy üveg pá­linka elfogyasztása után nyakát egy kötélbe helyezvén, elnyúlik szépen a földön. Groteszk lát­vány, bizony nem tudjuk, sír- junk-e avagy nevessünk rajta. Miközben a lány, a képhez ez is hozzátartozik, egy alkalmi te­herautón elhagyván a színteret, elindul bele a nagyvilágba, a semmibe. Ki tudja hová, merre vezet útja. Nyilván jelképes értei mű ez a zárókép, talán a film mondan­dójának is sűrítménye: kritika, fájdalmas egy olyan kilátástalan világról, amelyből hiányoznak az igazi értékek, amelyből hi­ányzik a nagyság, az erkölcsi magasság igézete, amely lehúz, bénít, lealacsonyít magához. Óhatatlanul az ötvenes évek Sarkadi Imréjét juttatja eszünkbe, az ő lelki-érzelmi válságban vergődő entellektüel- jeire emlékeztet a tévéfilm hőse, és egy kicsit talán rokon­ságban áll ama Jónással is, aki Babits szavaival „rühellé a pró- fétaságot akkor, amikor pedig hirdetnie kellett volna az igét". A baj csak az, hogy a dráma in­kább a kijelentések szintjén je­lenik meg, a moralizálás jegyé­ben zajlik, s emberileg nem iga­zán átélhető, jól megépített em­beri konfliktusok hiányoznak. Idejét tekintve is homályos, a benne megjelenő alakok rajza vázlatos, kissé elnagyolt; abból, amit a barátokról megtudha­tunk, nehéz kiolvasni külön­böző életsorsokat, megjárt uta­kat, az alakok túlságosan is egybemosódnak. így azután a megidézett nemzedék, az úgy­nevezett nagy generáció, annak ábrázolása sem eléggé árnyalt. Az utolsó nyáron egy szán­dékaiban ugyan rendkívül tisz­tességes alkotás, de megvalósu­lásában sok a kérdőjel, hiányér­zetet hagy maga után, sőt, van amit egyszerűen nehéz is el­hinni, elfogadni benne. Például, hogy egy botokkal felszerelt fa­lusi bandával csak úgy könnye­dén bánik el egy kaszkadőr, ré­szegen is, még ha szakmája is a verekedés. Márpedig a filmben ez történik, amikor a mulatozó „idegenekre” támadnak a falu­beliek, mert ellenséget látnak e fővárosi kompániában, melynek tagjai ellenzik, szerintük, hogy ők juhokat tartanak a helybéli zsinagógában. De más részletet is lehetne hasonlóképp említeni. Egyébként aligha véletlen, hogy a filmet követően levetí­tették a Fekete Doboz készítette Csengey-portrét is. 1988-ból, amelyben a költő ironikusan, sőt öniróniával arról beszél, mi­ként tudta megőrizni azt, amit a tévéfilm hőse elvesztett: emberi méltóságát, önbecsülő szellemi és erkölcsi fölényét a kicsinyes világgal szemben. Nos, ami neki személyesen sikerült az úgynevezett régi rendszer ide­jén, vajon miért nem sikerült a tévéfilm „hősének” 1989-ben? Ez az igazán nagy kérdés, ez az ami leginkább gyötrő, megvála­szolatlan a filmben, s amire - sajnos - már Csengey Dénes nem adhatja meg a világos fele­letet egy újabb munkában. Ta­lán majd mások. A másik eredeti televíziós munka: Erkel operája a képer­nyőn, Kollay Gábor elrendezé­sében, azaz rockoperák után egy valóságos opera. Koltay. aki történelmi tárgyú zenés já­tékoknak immár szabadtéri spe­cialistája - ő vitte színre Szöré­nyi István királyát, ő rendezte most az Attilát -, a zenedráma megképesítésében a bevált gya­korlatát követte, terjedelmes, tágas jelenetek a szabadban, ismerősen jellegzetes gesztusok a tömegek mozgatásában, hatáseffektek világításban. Mi tagadás, ezúttal Koltay ismétli önmagát, méghozzá kissé fárad­tan, s ráadásul ügyetlenségek is tarkítják a víziót. Túlságosan bonyolult, kusza a több szálból szőtt cselekmény is, s ez ugyan nem az ő hibája, a szöveg is alig érthető, sőt van. amikor egyáltalán nem érteni az énekszóból semmit. De egy-egy történelmi alak rajzában is akadnak furcsa megoldások, már-már mulatságos torzulások. Igazán nem tudni, hogy Imre herceg (Őze Áron) miért lett itt hasonlóvá egy göndör hajú an­gyalhoz, de maga István király (akit Csendes László alakít) maszkja sem a legsikerültebb, így ez a televíziós változat ma­radandó benyomásokat nem hagy, emlékezetes estét nem je­lent, ebből ugyan nem érezhet­tük meg a rendszerváltó király igazi nagyságát, sem a kor mély drámaiságát, a szentséges idők monumentalitását. Azt a legen­dás zsenialitást, amiről a törté­nész-akadémikus Györffy György oly tárgyilagos józan­sággal beszélt A keresztély ki­rály című riportfilmben ugyan­ezen a napon. Úgy látszik, ami sikeres egy rockoperánál, az a klasszikus zenedráma esetében nem vált be igazán. Valkó Mihály Elég bizonytalan körülmények között keltek útra július 28-án a füredi táncosok. Annak ellenére, hogy már jóval korábban kezük­ben volt az ankarai Török Nép­tánc Szövetség meghívása, elég vékony jégen állt az utazás. Egy­részt, mert művészeti vezetőjük. Bakonyi István elég nehezen vi­selte a Ki mit tud?-elődöntő meg­próbáltatásait és lebetegedett. Másrészt az utazáshoz szükséges pénz is elég nehezen gyűlt össze. Végül maguk a táncosok segítet­ték ki a Tiszafüredi Népművészeti Alapítvány kasszáját. így - ha egy nappal később is - útra kelhettek. Ekkor még úgy tudták, hogy a Ki mit tud?-on a „Futottak még” me­zőnyében végeztek. Meglepetés a bolgár határon Törökországba busszal utazni nem tartozik az ember legszebb álmai közé. A tomboló kánikulá­ban még törődöttebb, fáradtabb lesz az utas. így volt ez a füredi­ekkel is. Július 29-én este. amikor a Ki mit tud? soros elődöntője zaj­lott, ők már a bolgár-török határ felé közelítettek, 11 óra körül ér­tek oda. Bakonyi István ekkor hir­telen eltűnt. Nem titkolt ideges­séggel keresett egy telefont, és felhívta Tiszafüredi szomszédját. Tőle tudta meg a „bombahírt": rekordszavazattal bejutottak a Ki mit tud? középdöntőjébe. A bu­szon ülő. mit sem sejtő fiúk és lá­nyok pár perc múlva csak azt ér­zékelték, hogy művészeti vezető­jük jóvoltából pezsgőzuhatag zú­dul a fejükre. Később, miután megtudták, hogy mi okból viseL kedik vzetőjük ilyen fura módon, Egy samanisztikai világkonfe­rencia, amelynek helyszíne Bu­dapest volt, és a legnagyobb ma­gyar samanizmuskutató születé­sének hetvenedik évfordulója al­kalmából a témához kapcsolódó kiállítást rendeztek a Néprajzi Múzeumban. Sajnos, a kutató nincs már kö­zöttünk. Diószegi Vilmos fiata­lon, negyvenkilenc éves korában meghalt. De az ő gyűjtő és rend­szerező munkájának köszönhető, hogy a néprajzi Múzeum igen gazdag tárgyi és fotóanyaggal rendelkezik a sámánizmus terüle­téről. Az ő kutató és gyűjtő munkás­ságának adja a keresztmetszetét Az ősvallás nyomában: Diószegi Vilmos sámánok között című ki­állítása. A magyar és angol tájé­koztató szövegű tárlat október elejéig tekinthető meg. Egy évvel azután, hogy vég­zett a Pázmány Péter Tudományegyetem keleti nyel­vészet, finnugor nyevészet és fi­lológia szakán. Diószegi Vilmos már J 947-ben a Néprajzi Mú­zeum munkatársa lett. Kandidá­tusi értekezését A sámánhit em­leírhatatian volt a hangulat, igazi magyaros fieszta kezdődött. A fü­rediek itt köszönik mindazoknak a segítségét, akik levelezőlapjaik­kal, telefonhívásukkal előidézték ezt. Kézzelfoghatóan megválto­zott a török turné hangulata. Barbaeski Hayrabolu Ezek a kimondhatatlan nevű. Törökország európai részén fekvő városok voltak a turné főbb állo­másai. Először Barbaeskibe ér­keztek meg, ahol a másik két vá­roshoz hasonlóhan háromnapos fesztivál - vásár, kulturális műsor, bemutatók stb. - volt. A fesztivál második napján tértáncai és utcai felvonulással mutatkoztak be. Este egy stadionban léptek fel, egy macedón együttessel közösen - hatalmas sikerrel. A magyar szemnek szokatlanul népes kö­zönség vastapssal jutalmazta a produkciót. A késés miatt ideges­kedő menedzser is elégedetten dörzsölte a kezét. Egyszer jóllakni- Avagy a csinos magyar lá­nyok segítségével a sült csirke is kapásabb ­Barbaeskiből - ez volt a főhadi­szállás - Hayraboluba vezetett az útjuk. Ebben a városban is ha­sonló ünnepségsorozat volt. Több kirándulást tettek ezenkívül a környező kis falukba is, ahol öregbítették a magyar népi kultú­rát. Hayraboluban azonban a for­gatókönyv tartogatott még szá­mukra meglepetést: egy török vál­lalkozó úgy gondolta, hogy a népviseletbe öltözött, csinos ma­gyar lányok segítségével kelen­lékei a magyar népi műveltség­ben címmel írja meg. 1963-tól a MTA Néprajzi Kutatócsoprotjá- nak tagja. Négy ízben járt kutatóként Ázsiában, a sámánok nyomában. A burjátoknál, a szibériai haka- szok között három hónapot töl­tött. Majd visszatért a burjátok­hoz, a karagaszokhoz, szagájok- hoz, szojotokhoz. Kutatott Mon­góliában, és újra Szibériában, az Altájban kumandinok és telem­nek lakhelyén. Amikor Diószegi az ázsiai ős­lakosoknál kereste a sámánokat, felemás helyeztet talált. Még fel­lelhetők voltak kultikus tárgyaik, eszközeik, ruhájuk, de a sámá­nok már nem gyakorolták szere­püket. Nem csoda, a szovjet hata­lom éveiben üldözték, a gulá- gokra száműzték, koncentrációs táborokba zárták őket. Ezért noha megőrizték sámánhitüket, nem gyakorolták hivatásukat. A felvételeken is civilben je­lennek meg az ősvallás „papjai”, gyógyítói, varázslói. Páratlan sámánarchívumot hozott létre. Nagy álmát, a sámánmúzeumot már nem tudta megvalósítani. dőbb lesz a portékája: a sült csirke. A számtalan reklámfotó szponzori adománya 12 egész, íz­letesen fűszerezett, ropogósra sü­tött grillcsirke volt. A padlizsá­non, bambuszrügyeken és vita­mindús bogyókon élő, lassan ve­getáriánussá váló fürediek végre jóllaktak. Hiába, ekkor már érez­hetően nőtt a honvágyuk. A ma­gyar konyha után különösen! Rodostó Marmaraeglisi 6 Füred Marmaraeglisi felé a fürediek is megtették a magyar ember számára szinte „kötelező” kitérőt Rodostóba, a Rákóczi-emlék- helyhez. Ezekről a „meglepeté­sekről" Tóth Imréné, a füredi mű­velődési ház népművelője gon­doskodott. Marmaraeglisiben, az idegenforgalmi centrumnak szá­mító városban egy pluszfellépése is volt a füredieknek. Úgy „mez- ténláb” táncra perdültek a tenger­part homokján. Hamarosan több- százan tapsolták meg a rögtönzött örömtáncot. És valószínű, hogy hírelték is, mert este a tengerparti színpad előtt már hatezer ember ovációja volt a profi produkció ju­talma. Ám ezután már hiába invi­tálta őket a török menedzser egy újabb fesztiválra, nemet kellett mondaniuk. A busznak indulni kellett au­gusztus 8-án Füredre, mert suly­kolni kell a kalotaszegi legényest. A Ki mit tud?-ra, mert a fürediek augusztus 28-án is bizonyítani akarják, hogy az érdekükben sza­vazók sem fogtak velük törököt. És hogy miért kereste a talál­kozást a sámánokkal, varázslók­kal, bűbájosokkal itthon és az őshazában meg azon is túl? Arra egy tanulmányából idézett né­hány mondattal válaszolhatunk: „A honfoglaló magyarság hit­világa tudományosan feltárható, de csak alkalmas forrásanyag és célravezető módszertan alapján. Erre a fokra századunkban érke­zett el a magyar néprajztudo­mány. A kutatás, tudományos megbízhatósággal, méji csak magyar sámánizmus meglétét és jellemző vonásait tárta fel, éppen csak elkezdődött a világkép egyes vonásainak az elemzése ...csakis részlettanulmányok hosszú sora után lehet majd fo­galmat alkotnunk a régi magyar hitvilág egészéről, arról, hogy milyen elképzeléseik voltak őse­inknek a világ teremtéséről, az alsó és felső világról, az azokat benépesítő jó és rossz szellemek­ről, a kultuszokról, vagyis az ál­dozatokról, ábrázolásaikról, a bálványokról...” Hogy ez meg­történjen, azért sokat tett Dió­szegi Vilmos. (kádár) Percze Felvonulás a török város utcáján Az ősvallás nyomában Sámánok pedig vannak!

Next

/
Thumbnails
Contents