Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-14 / 189. szám
12 Irodalom művészet Nagy magyar elbeszélők A z aratógazda körültekintett, és megszólalt: - Dél van. Csak a körülötte állók hallották meg. De azért megállott az egész munkástábor. Mert nem is kell oda kiabálás. Ahogy a gazda megáll, és a közelében levők felé fordulva fölemeli a mutatóujját, meglátják azt az egész földön. A kaszák és a sarlók leereszkednek. Mindenki a nagy vadkörtefához igyekszik. Annak az árnyéka kerek sző- nyeg gyanánt terül el a gyepen. A nyári tüzes délnek egyetlen enyhe sátora. De nincs is olyan hűvöse semmiféle fának! Megnéztem az órámat. Éppen tizenkettőt mutatott.- Illés bácsi - mondom a gazdának honnan tudta meg, hogy dél van? A nagy, erős ember mosolyogva vont vállat:- Tudj’ az Isten. Megérzem én azt, uram, mint Paizs a szelet.- Sohase hibáz öt percet se — jegyezte meg az ispán, aki a határkövön ülve hírlapot olvasott. - Beállhatna akármelyik városba toronyórának. A körtefa alatt már akkor ott volt a szép Szabó Magda is az ura mellett. Ők a szomszéd földről jöttek ide által. Csak négyen aratnak ott, de a magukét aratják. A szép Szabó Magda kihozta az urának az ebédet. Láttam, mikor jött. Egyik karján a gyerek: másik kezében a fazekat lógatta. Tizenhat éves gyönge kis teremtés, és már asszony és már anya. Csík Imre először is a fiáért nyúl. A fia csak kis inges, ölbeli gyermek: még nincs egyesztendős. Aki megnézi, semmi különöset nem lát rajta: se járni nem tud, se beszélni, és még csak szépnek sem mondható, mert a feje hosszú. De azért Csíkék nagyra vnnak azzal a kis poronttyal. Ha valaki egy tarisznya gyémántot kínálna a kis tudatlan féregért, bizonyára komolyan és határozottan visszautasítanák. Mert Csíkék azt tartják, hogy olyan gyerek, mint a Fercsi, nincs több sem a faluban, sem az egész világon. Lám, hogy leemeli Csík Imre az anyja karjáról, olyanokat csókol a kis pufitos po- fácskáján, hogy szinte csattan; és nevetve nézdegéli, mintha most találta volna a bokorban.- Nézd csak, milyen fekete a szeme! - mondja selypítve. És a szép Magda mosolyogva nézi, hogy milyen fekete a szeme a fiának.- Mondjad, fiam: apa! A kis féreg együgyű képpel nézi az apját. A szájacs- kája megmozdul:- Hapapap. kis gyepén, mikor ebéd után egy rövid félórácskát szenderegnek! Csík Imre is a felesége ölébe hajtotta a fejét. A gyerek mellettük betakarva aludt. A szép Magda egy fűszálat húzott olykor el az ura bajú- szán: az be akarta kapni mindig a fűszálat. Játszottak, mint a gyerekek. — Nini — mondja az ispán —, a Matyi. Csakugyan az jött az úton, a Tóth Antal szamara. Honnan jöhetett egymagában? A jóisten tudja. Mert Tóth Antal el szokta adni a szamarát, és az mindig visszatér hozzá. . A Matyi sétálva ment hazafelé. Nyomán felporzott a kocsiút. Őlykor megállott, és letépett valami zöldet az árokpartról, és útközben edGARDONYI GÉZA: Ebéd a körtefa alatt Ez tetszik Csíkéknek.- Mondjad, fiam: apa!- Hapapap. Elmondatják tízszer-húsz- szor. A Fercsi gyerek mindig csak azt feleli: hapapap, de ez mindig új és mindig meglepő. Az apa úgy véli, hogy a szó kimondása kifogástalan, sőt kellemesen is hangzik. Olyan büszkén néz a fiára, mintha az máris valami generális volna. Az anya nem olyannak látja. Az azt mondja neki:-Jaj, te kis angyal! Eközben odatelepednek az uraság aratói is. Hej, ti királyok, királykisasszonyok és királylegények, ti pápák, bárók és grófok és egyéb arany- kanalú nagy urak, ha a ti magatok drága tálaiban ilyen jó falatokat találhatnátok! Ha a ti jégbe hűtött cifra üvegeitekből olyan jóleső italt tudnátok húzni, mint ezek húznak itt a csöcsös korsóból vagy a csobolyóból! Ha a ti szmirnai és lyoni művészettel puhított dívánaitokon és hen- tergőiteken olyan édes nyugalmat tudnátok találni, mint ezek itt a vadkörtefa kétujjnyi degélte. Egyszer csak lefeküdt a porba, és meghemper- gődzött.- Eső lesz - mondta Gönc- zöl Illés.- Az lesz - felelt rá az egyik arató -, hangyákat láttam, ahogy visszafelé vitték a tojásukat. Az égen csak egy kis fehér felhő látszott. De meleg volt. Egy légy csípése olyan volt a kezemen, mint a tűszúrás. A szamár eltűnt már a ko- csiútról. Helyette könnyű forgószél jelent meg az úton, és a port magasra szórva ke- ringélt. Amint a forgószél hozzánk ér, egyszer csak látom, hogy az egyik arató leány beleröpíti a sarlóját. Egyik se szólt rá semmit. Magam is tudtam, hogy a forgószél most rútul járt. Mert a forgószél nem egyéb, mint az ördög, meg egy boszorkány. Összeölelkezve táncolnak. De mi is volna egyéb? A levegőben valamelyik ördög tartja a lakodalmát. Egy-egy táncoló pár olykor leér a földre, és látnivaló, hogyan sodorja a port magával. A sarló bizonnyal megvágta a táncolok lábát. A leány kifut az útra, nézi, hogy van-e ott vércsepp? Vércsepp nincsen, de majd holnap meg lehet látni, melyik öregasz- szony jár sántítva. Az égben csakugyan valami nagy eset történik. Sötét palaszürke felhők tolonganak odafenn. Néha egy lomha szörnyeteg alakú elő-elővá- lik. Az a sárkány, amelyen fölszállott valamelyik tóból a garabonciás. Honnan jöttek ezek a felhők? És hova mennek? Mi a szél, amely nyomni tud, meg csavarni, rázni, szórni, emelni, morogni, sziszegni és sírni? Hát mi az? Levegő? Puszta levegő? Föl tud kapni a levegő egy marok port a földről, hogy szétszórja a tarlón? Ki tudja ragadni a levegő az újságpapírost az ispán kezéből? A semmi nem olvas. A szél pedig magasra emeli az újságot, és forgatja, olvassa. Az iskolában persze nem tanul erről senki, de hát arra való a két szeme, hogy lássa. Amit a tanító mond, hogy a szél nem egyéb, mint levegő, a levegő pedig nem egyéb, mint hidrogénium meg oxi- génium, azt is el lehet hinni. Az andocsi Szűzről soha nem tanította senki, hogy az csak olajfesték. Csuda az! Hát mért ne higgyünk abban, hogy a föld színe felett lelkek kavarognak?! íme, a fecske is, mintha már fönt nem volna elég helye, csaknem a földet érinti gyors kanyargásaiban. A magasság és a mélység megtelik várakozással. Az ég színe fekete. És íme, alácikázik a nyomott csendben egy cikcakkos, hegyes villám. Dehogy villám: istennyila. Az Isten meglátott valahol egy gonosz ördögöt, és lesújtotta. A hatalmas lövéstől megrendül a föld a sarkában. Hol vagytok, festők, hogy vászonra vetnétek azt a képet, amint az ördög a mezőn élettelenül elterülve fekszik, s mellében áll az Istenek izzó, piros nyila. A zápor zuhogva ömlött alá. Az aratók elmélázva, hallgatva nézték az esőt. Csík Imre kibontotta a szűrét, és rátakarta a feleségére. A napló, tavalyi zsebnaptár, az Úr szobájában, a papírkosárban találtam. A Kisasszonynak ágyba kell vinni a reggelit, írom. Hétfő, kedd, szerda, megannyi teleírni való fehér rovat. Ceruzát otthonról hoztam, iskolás koromból maradt. A keszegsovány vénasszony, igazi boszorkány, egyenest a Jancsi és Juliska meséből jött. Hajlott, nagy orra van, nálam jó fejjel alacsonyabb. Légy engedelmes, mondja anyám, ha boszorkány is. Enni, inni ad, meleg hajlékot is. Fő, hogy van mit enni. A te korodban én is szolgáltam. Anyám nem érti, miért gyűlölöm a károgó hangját, a parancsolgatásait, írom a naplóba. Egész nap a nyomomban, és károg. Nem csak nekem parancsol örökké, a kutyának, a kerti madaraknak. Beleköt az élő fába is. Az Úrnak könnyű, nem jön haza, csak késő este. Mit tegyek én ellene? Ha leülök a konyhaszékre, már hallom: nincsen dolgod? Akkor is hallom a hangját, amikor hallgat. Éjjel álmomból riadok arra a nincsen dolgodra. Tegnap este beírtam a naplóba, öngyilkos leszek. A mosókonyhában egy befőttes üveg tele van lúgkővel. Újságban olvastam, hogy a szolgáló lányok mind lúgkővel vetnek véget életüknek. Naplómat a fásládában tartom, a tyúktollpárna, s a szürke pokróctakaró között. Reggel felkelés után gondosan oda helyezem, összehajtom a vaságyat, a fásláda mögé kerül majd. Szorosan mögéje, mert ha nem, károg a vénasszony, miért kell nekem egész nap nézni a te vackodat? Lökd beljebb a ládát. A naplóba este írok arról, ami aznap velem történt. Olyan ez nekem, mint az esti imádság, motyogom is félhangosan: miatyánk . . . Jöjjön el a te országod . . . A Kisasszony a tejeskávét szereti, sok föllel. A kiflit, vajat, baracklekvárt, ezt én tettem el a nyáron. A tálcára fehér szalvettát teszek, én mosom, vasalom. A Kisasz- szony babaarcú, haja göndör és hosszú, arcát pillák árnyékolják. Gyönyörű fogai vannak. Csipesszel szedi a szemöldökét. Az Asszony haragszik ezért, de nem szól, mindent ráhagy. Egyedül a Kisasszonynak nem parancsolgat. Nekem tetszik a hajszálvékony szemöldök, a Jeanette MacDonaldnak az Orgonavirágzásban éppen ilyen van. A Kisasszony mellei átfúrják csipkés hálóingét, bársony köntösét. Nekem karó a kezem, lábam, deszka vagyok elől, hátul. Vasárnap délután kimenőt kapok, akkor anyám hajat mos nekem, fésülgetve szárítja. Arcomat mellére temetem, onnan kérdem, hogy ne lássa pirulásomat: nekem miért nincsen mellem? Lesz, ha nagylány leszel. Hirtelen nőttél, meg aztán táplálkozni is jobban kellene, feleli. Fejét hátraveti, felsőteste ring a kis nevetésektől. Kis butám, mi nem jár az eszedben. Este visszatérek a házból, nem gyújtok villanyt, hogy ne halljam: sötétben is lehet ágyazni, lefeküdni. HánykoCSONGOR ROZSA: Fragmentum lódva tapogatom kiálló bordáimat, nem tudok elaludni. Idegen szagú a tyúktollpárna, a katonapokróc. Imádkozok, legyek nagylány mielőbb. A Kisasszonyhoz magántanár jár. Miért nem szedted le az asztalt, károgja az Asz- szony. Szomorú férfi a magántanár, hajlott hátú és hosszú feje van. A szeme karikás, két fekete árok húzódik lefelé az arcán. Az asztal tele van könyvekkel, füzetekkel, vonalzókkal. A Kisasszony s a tanár szemben ülnek egymással. A Kisasszony nagyokat ásít, a tanárt ez nem zavarja, kitartóan magyaráz. Szeretném érteni, miről beszél, megáll a kezem a mosogatótál fölött, hallgatózok. Magányos szavak ragadnak emlékezetembe, összefüggésük mélyére nem látok. Lefekvés után este, egyenként felidézem valamennyit, titkos rejtelmük felett tűnődve alszom el. Reggel korán kelek. Tálcára teszem majd a Kisasszony reggelijét. Az Asszony a konyhaszekrény mellől néz. Hiába mondom, hogy a fölét szereti? Károgja, merőkanalat ragad, a tej fölét a csészébe tölti. Elindulok. Ajtók, süppedő perzsák, nehéz bútorok között esetlek, botiok, inog kezemben a tálca. Nincsen olyan óvatos járás, hogy a kávé a csészéből ki nem löttyenjék. A Kisasszony szobája elé érve, kávéban fürdik kifli, lekvár, vaj, csésze, fehér szalvetta. Kis hülye, kis hülye, kis-hü-lye ... - sipítja a Kisasszony, takarodok is a szeme elől, mert azt kiabálja, menj, ne is lássalak. Futok vissza a konyhába, s kezdődik minden élőről. Az eredmény semmiben nem különbözik az előbbitől. Azon a reggelen, becsuktam magam mögött a konyhaajtót, visszanéztem, nem látja-e? Kortyolok egy hosz- szút a csészéből. Minden erőmmel ellenállok a kísértésnek, egy kortyot, egy cseppet sem nyelek le. Szinte szaladok a Kisasszony ajtajáig. Megállók, s óvatosan visszacsurgatom a kávét a csészébe. Győztem, kiáltanék hangosan a szobába lépve, de megsajnálom a Kisasszonyt csalódott ábrázata miatt. Amiért ma nem kiabálhat velem. Meregeti a szemét, lebegteti pilláit, nem akarja hinni, amit lát. Durcásan fal felé fordul, tedd le, si- koltja. Mi megmenekültünk. A fehér terítő, vaj, kifli, a lekvár meg én. Győztünk. Másnap is így jutok a Kisasz- szony szobájába. Nem akarok már meghalni, élni akarok. Várom a holnap reggelt, hogy vihessem a reggelit, jár1993. augusztus 14., szombat Az Új Néplap galériája Ezüst György: Kapálok Ezüst György: Lóvásár Utassy József: L Családfa Tombol a mamut. Verme dong, duhog. Partján vakogat, vigyorog ősöm. Dehát neki is anyja, apja volt! Hatalmas ég, hát hol is kezdődöm?! Szürkül, virrad, homályt rombol a Nap. Félve sompolygok a tükör elé. Látom őket és látom magamat: csüngök egy ágról fejjel lefelé. jak túl gazdáim eszén, lássam gyűlölködő csalódásukat, amiért nem hülyézhetnek. Sikerült? No lám, sikerült, károgja az Asszony, mikor kihozom a Kisasszonytól a tálcát. ,Este beírom a naplóba: ina lenyeltem valamicskét, nem vette észre. Ő sz volt, késő délután, a magántanár elmént már. A kert fái hullatták leveleiket. Ebéd után összegereblyéztem az avart, a kert hátsó részébe hordtam. A nagymosással tegnap végeztem, a ruha a padláson száradt. Holnap mosogatás után lehozom, egyenként nézem át, felerősítem tűvel cérnával a lógó gombokat, megvarrom a szakadásokat. A líciumsövényt nyírtam, legyen rendben, mondta az Asszony mosogatás után. A sövény felett mézszínű fények úsztak. A Fiatalúr, a Kisasszony vőlegénye, ki operaénekesnek készül, az ebédlőben nyitott ablakok mellett skálázott, a Kisasszony zongorán kísérte. Az Úrnak kifogása van a szőke férfi ellen. Hogy tartja el a családját, kérdezte a minap az Asz- szönytól, a fürdőszobában beszélgettek. Egész nap tátogat, s az eget nézi. Mit értesz te ehhez, károgta az Asszony. Kitanul, felveszik az Operába, és gazdag ember lesz. Miért kell férjhez menni a lánynak? Még gyerek, így az Ür. Akkor megy, amikor viszik, tépte fel az ajtót az Asszony, engem majd fellökött. Nincsen dolgod? Mit hallgatózol? A konyhába menekültem. Este azt írtam a naplóba: hiába károg, nincsen már hatalma rajtam. Nyírom a sövényt, gyönyörködök a Fiatalúr hangjában. Ha mélyen jár vele, öblösen zeng, ha a magasban, kristálytisztán csengő. Istenem, vegyék fel az Operaházba, csattogja sövénynyíró ollóm a líceumlevelek közé. Irigylem őket. A Kisasszonyt, amiért segíthet leendő urának, a szőke férfit, mert egész életében dalolhat, mígnem maga is zenévé változik. Hallgatom a szabálytalan dalolást, az Asszony skálázásnak nevezi. Megáll a kezem, megfújom hólyagos tenyeremet, majd a ballal folytatom, és gyönyörködök. Váratlanul terem előttem az Asszony. Bagoly szemeiben vihar dúl, vajon mit talált megint? Olvastam a naplódat, károgja hangosan, hogy azok odabenn is hallják. Azt hittem, te más vagy, mint a többi. A naplómat? Istenem, kapom hólyagos tenyerem a számhoz. Égy hosszú pillanatra megáll a szívem. A naplódat, te hálátlan. Miért is vártam hálát? Vasárnap rendbehozod a konyhát, a pénzed a kredencen lesz. Nem kell jönnöd többé. Meghordozza rajtam bagoly- szentét, sarkon fordul, lassú léptekkel a ház felé indul. Zsugorodik távolodó alakja, hirtelen tűnik el a Fiatalúr öblös, s a Kisasszony zongorájából szökkenő hetyke hangok alagútjában. Mint ki eszét veszítette, kaszabolom, vágom a líciumsövényt. . . t
