Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-14 / 189. szám

Kulturális panoráma 1993. augusztus 14., szombat Október végéig várja látogatóit Konyhatörténelem Mióta ünnep augusztus 20-a? Anyáink, nagyanyáink vagy akár a magunk konyhájának eszközeit, tárgyait, bútorait, be­rendezéseit vélhetjük viszont­látni. Meg az emlékekben élő darabokat. A századfordulós konyhát a hozzá illő lakrésszel, a hatalmas ebédlőasztallal, met­szett üvegekkel, vörösréz edé­nyekkel. A közelebbi múltból az ötvenes évek zöld-fehér „egyen-könyháját” az eloxált alumínium és bakelit tárgyak­kal. És a mai bútor-kirakatok­ban megcsodált elegáns szürke elemes konyhát, természetesen mindent tudó gépekkel felsze­relve. Mindezt a Legújabbkori Tör­téneti Múzeum október végéig Hajdani konyha ebédlő kedvelt NDK-beli étkészletek­kel. És végül a ma? Vagy a jövő konyhája? A Tisza Bútorgyár egy reprezentatív gépekkel fel­szerelt, a 90-es évek divatja sze­rinti szürke elemes konyhát ajándékozott a múzeumnak és nem csak a kiállítás idejére. Az étkező és a székek a Balaton Bútorgyár adományai. Babakonyhák ismétlik meg parányi bútorokkal, sütő, főző alkalmatosságokkal a felnőtt konyhák miliőjét. De az igazi látványosság a szakember, a ki­állításrendező szerint mégsem az, hanem a vitrinbe zsúfolt konyhai eszközök garmadája. Lábasok, fazekak, sütőformák, darálók, reszelők, mozsarak, tö­rők, vasalók, evőeszközök, kávé- és teafőzők, üvegek, nyitvatartó A nagyvárosi házi­asszony birodalma című élet­mód kiállításán láthatjuk. Igen gazdag, már-már zsúfolt vitri­nek kerítik körbe azt a tizenegy enteriőrt, amelyek az utóbbi száz év városi konyháit, ebéd­lőit idézik. Van itt cselédszoba és kamra is, minthogy e helyi­ségek térben és funkcionálisan is összefüggenek a konyhával, a konyhai munkákkal. Csaknem valamennyi tárgy a múzeumé, mindössze két ebédlőt kölcsö­nöztek magángyűjtőktől, lévén, hogy a Legújabbkori Történeti Múzeum már Munkásmozgalmi Múzeum korában is gyűjtötte az életmódra utaló emlékeket. Egy múlt századvégi konyha és a hozzá tartozó historizáló ebédlő nyitja a sort. A felettébb racionálisan elrendezett mai la­kás-méretű konyhában vizes- pad, sparheld, réztárgyak, ön­töttvas edények szolgálták a há­ziasszonyt. Akkoriban nagy háztartást vittek, sok vendéget fogadtak. Ezt illusztrálandó vendégségre terítettek a kiállí­tás-beli ebédlőben is, méghozzá a kor kedvelt porcelánjával, egy Fischer-féle készlettel. Még határozottabban látszik, hogy a bútorozásnál, a berende­zésnél a konyhai tennivalók, az előkészítés, főzés, sütés, tárolás menetét vették figyelembe a két világháború közötti konyhák­ban. A cselédszoba közvetlenül a konyha mellett volt elhe­lyezve. Ebben a múzeumbeli cseléd­szobában egy református lány lakott, erre vallanak zsoltáros könyvei, egyszerű holmijai. Kü­lön mosdótál, varró asztalka, meg egy ágy, és már meg is telt a (mai lakótelepi félszobához hasonló) kis helyiség. A Lin- gel-bútoros ebédlő már a leegy­szerűsített formákat, a nyugodt vonalvezetést, az egyszerű stí­lust előlegezi meg. Kisipari asztalosmunka lehe­tett a 40-es évek konyhájában. De megjelent a gázzal működő jégszekrény, a jénai edény, s a nagyon divatos angol teáskész­let. S nemcsak a berendezések­ből, az edényekből derül ki, ezek a háztartások nagyon taka­rékosak voltak. Minden mara­dékot felhasználtak, eltettek, tovább-hasznosítottak. Nem sokban különbözik a tíz évvel későbbi konyha sem előd­jétől. Az 50-es években főleg olyan bútorokkal és eszközök­kel rendezték be a nagyvárosi Szent István, miután 1038. augusztus 15-én, Nagyboldog­asszony ünnepén Szűz Mária oltalmába ajánlotta országát, megtért őseihez. Trónviszá­lyokkal, pogánylázadásokkal terhes évtizedek következtek, míg egy kiváló, vitéz férfiú, László, a későbbi Szent László fejére nem került a magyar ko­rona. Ő volt az, aki 1083-ban kieszközölte VII. Gergely pá­pánál az első magyar király, an­nak fia, Imre herceg, valamint a vértanú Gellért Csanádi püspök szentté avatásához való hozzá­járulását. István kirány ugyanis négy évtized alatt legendás alakká vált a nép szemében, csodákról suttogtak, s Imrével és Gellért- tel együtt szentként kezdték tisztelni. A XI. századi Európá­ban egyébként is fellángolt Krisztus, Szűz Mária, a hitvalló és vértanú szentek tisztelete. A kereszténnyé vált népek a ma­guk hősei között is keresték azt, akit nemzeti szentjükké emelve tisztelhetnének és követhetné­nek. Ez a vágy fogta el a ma­gyarságot is. A magyar szentek fokozódó tiszteletében maga László király is részt vett, s a Szentszékkel folytatott tárgya­lásainak eredményeképpen adta meg az engedélyt a pápa arra, hogy „...azok teste, akik Pannó­niában elvetették a keresztény hit magvait és szent beszédeik­kel. a hit hirdetésével, oktatása­ikkal azt az Úrhoz térítették, felemeltessék, őket a legna­gyobb tiszteletben tartsák és méltó tisztelettel illessék”. A „felemeltetés”, azaz a le­endő szent földi maradványai­nak a sírból történő kiemelése része a szentté avatásnak, ami az ún. „elevatio”. A pápai felhatalmazás birto­kában azután László király 1083. augusztus 15-ére, István király halálának negyvenötödik évfordulójára országos zsinatra hívta a törvénynapon (törvény­kezési vagy törvénylátó napon) Székesfehérvárra gyülekező püspököket, apátokat, s az or­szág összes nemeseit. A király háromnapos böjtöt rendelt. Augusztus 19-én több csodás gyógyulás történt. Az Is­tent dicsérő, neki hálát adó imádságban átvirrasztott éjsza­kára virradóra, Mária menny­bevitele, tehát a Nagyboldog­asszonyt követő ötödik napon, augusztus 20-án először az el­hunytakért mondtak misét, majd elmozdították „a padlóból kiemelkedő márványtáblát és lementek a koporsóig”. Ott megtalálták a király testének maradványait s épségben ma­radt jobb karját. Megtörtént a „felemelés”, majd az ünnepé­lyes szentté avatás és a testi ma­radványokat ezüstládába zárva az oltárra helyezték, hogy a hí­vek méltó módon tisztelhessék. E naptól a magyar nép szá­mára augusztus 20-a egyet je­lentett első királyunk ünnepé­vel. István királyt voltaképpen maga a magyar nép avatta szentté, mert benne találta meg követésre méltó vallásos és nemzeti ideálját. A fehérvári zsinat csak végrehajtotta a nem­zet akaratát, a nemzetét, amely fél évszázad alatt kereszténnyé, így az európai kultúrközösség tagjává vált, s testéből egycsa- pásra öt szentet is adott a római katolikus egyháznak: Istvánt, Imrét, Gellértet, valamint a ve­lük együtt szentté avatott Hit­valló András és Vértanú Bene­dek zoborhegyi remetéket. Augusztus 20-ának a törté­nete azonban ezzel még nem ért véget, s később összefonódott a Szent Jobb viszontagságaival. A Szent Jobb ugyanis elő­ször, még Szent László életében a Szentjobb nevű monostorba került, ahol bencés szerzetesek őrizték 1433-ig, amikor Zsig- mond király Székesfehérvárra és kamra (Dolezsál László felvételei - MTI-Press) háziasszonyok konyhájukat, amilyen korábbról megmaradt. Teljesen „összement” viszont a lakótelepi lakás konyhája. Ilyen mini az óbudai lakótelep­ről származó kiállítási konyha is, elemes bútorokkal, az oly kelyhek, tálak, turmixolók, habverők, préselők és még sok minden más. Jóformán minden­féle eszköz fejlődéstörténet nyomon követhető. Csak el kell mélyedni benne. (kádár) Cser Károly: Szent István domborművé vitette. Innen jutott a török időkben, kereskedők közvetíté­sével Raguzába (ma Dubrov­nik), ahol 1590-től a dominiká­nusok templomában volt Szent István koponyaereklyéjével, amelynek egy darabja ma is ott van, kisebb töredéke pedig - Mária Terézia jóvoltából - Szé­kesfehérvárott. A Szent Jobbot Raguza vá­rosállam bizonyos politikai elő­nyökért felajánlotta Mária Te­rézia királynőnek, aki 1771. jú­nius 1-jén vette át és Bécsben kiállította. Néhány napos köz­szemlére tétel után „a magyar nemzet iránt érzett szeretetének különös jele” gyanánt a budai királyi vár Szent Zsigmond ká­polnájának ajándékozta. 1771. július 15-én Grassalkovich An­tal herceg és Hadik András gróf királyi biztosok vezetésével, a magyar barokk teljes pompaki­fejtésével indították útnak Bécsből az egyedülálló erek­lyét, mely estére már Győrbe érkezett. Másnap Pannonhal­mára vitték, ahol három napon át volt kitéve, hogy előtte az or­szág apraja-nagyja lerója tiszte­letét. Július 20-án érkezem Bu­dára, ahol a plébános és az An­golkisasszonyok főnöknője vette át megőrzésre. 1950-től van a budapesti Szent István Bazilikában. De térjünk vissza 1771-re, amikor a Szent Jobb hazakerü­lésével egyidőben XIV. Kele­men pápa csökkentette az egy­házi ünnepek számát, illetve a következő vasárnapra helyezett át néhányat. így szüntette meg Szent István király napját, mint egyházi ünnepet. Érre föl Mária Terézia királyi rendelettel au­gusztus 20-át tette „az apostoli királyság védőszentjének” or­szágos ünnepévé. Míg a pápa megszüntette tehát az augusztus 20-ai Szent István napot, addig, rögtön utána a magyar királynő törvényes intézkedéssel a köte­lező állami ünnepek sorába ik- ftatta, s a magyar egyház is fel­vette kötelező egyházi ünnepei közé. (Megjegyzendő, hogy - a Pray-kódex (1192) tanúsága szerint - már a XII. századtól volt egy másik Szent István ki­rállyal kapcsolatos egyházi ün­nepünk május 30-án, amelynek hivatalos elnevezése: „Szent István magyar király jobbjának megtalálása”. Ezen a napon, 1098-ban helyezték el ünnepé­lyesen a szentjobbi monostor­templom oltárán a Szent Jobbot.) Szent István király augusztus 20-ai megünneplése tehát legő­sibb állami és egyházi ünnepünk, amelyet Szent László király óta ülnek meg a magyarok. Dr. Csonkaréti Károly Szent István korának falusi templomai / All még közülük néhány szedve elvittek vagy elvontat­tak. Az ormánsági Kiscsány lakói 1754-ben kerekeken, ökrökkel húzatták arrébb fa­templomukat. Mindezek után az is érthető, hogy a XI. szá­zadból, tehát Szent István ide­jéből nem maradt ránk egyet­len falusi fatemplom sem. Annál becsesebbek azok a kicsi, kőből rakott templo- inocskák, amelyekről felte­hetjük, hogy valóban a XI. században rakták le funda­mentumaikat. Ha némileg át­alakítva, bővítve is, eseten­ként nagyobb templom mag- vát alkotva, de áll még közü­lük néhány. Ezeknek egyik tí­pusa, amely egész Magyaror­szágon elterjedt, a kerek templomoké. A kerek temp­lom aránylag egyszerű építés­technikát kívánó forma, ugyanakkor szilárd, mutatós épület. Kedvelték, mert a ke­rek templomhajó — ahol a hí­vek tartózkodtak — jól elkülö­nült a hozzá csatolt szentély­től (íves apszistól), ahol az ol­tár állt. Emellett a kör alaprajz gazdaságos volt: a legkisebb kerület mellett a legnagyobb az alapterülete, befogadóké­pessége, és ezt lehet belső tá­maszték nélkül a legköny- nyebben befedni kupolabol­tozattal vagy sátortetővel. Fennmaradt jellegzetes pél­dányai a hidegségig a kisnánai, a kallósdi és a szalonnái temp­lomok első épületei. Hasonlít a kerek templo­mokra néhány olyan kör alap­rajzú szentegyházunk, ame­lyeknek kör-formájából nem nyúlik ki - vagy amelyhez nem csatlakozik - apszis, mert a kerek rész maga a szentély és a hajó egyszerre. Ilyen a korcsai, kiszomhori és a határon túli Kárpátalján a geré- nyi. Mindhárom kívül hengeres fallal, s abba mélyedő hat félkö­ríves fülkével épült. A belső fülkéket elválasztó pillérek fel­ett hatszögű kupoladob és ku­pola volt valamennyin, amely valóságos középteret teremtett. Falusi templomaink na­gyobbik hányada azonban hosszanti elrendezésű volt. Egyszerű, kisebb teremszerű, boltozatlan, síkmennyezetes térből állt a hajó. A hozzá csatlakozó szentély lehetett egyenes vagy félköríves zá- ródású. A szentélyt többnyire boltozták. Ilyen egyenes zá- ródású az egregyi plébánia- templom négyzetes szentélye, és kissé megnyújtott hajója, vagy a vegyes kőből falazott, ikerabla­kos tomyú mánfai templom. E templomok szentélye és hajója között olyan a kapcsolat, mint a román kor nagy monostorainak, székesegyházainak hasonló tér­részei között: nyeregtetővel fe­dett kisebb kocka a szentély, föléje magasodó nyeregtetős fekvő hasáb a hajó, és felállított négyzetes hasáb a piramissal fedett torony. Az ilyen szerke­zetű templomok nagy részéhez a tornyot később illesztették hozzá. Ugyanez vonatkozik a félköríves záródású szentélyek­kel épített templomokra is, mint amilyen a magyarszecsődi vagy a nagybörzsönyi Szent István templom. Kerek templomot a XIII. század után már nemigen épí­tettek. A hosszanti elrende­zésű templomtípus uralkodott ezután az egész középkoron át. Közkedveltségét aligha­nem liturgikus értelemben A mánfai templom vett tisztaságának, jól tago­lódó elrendezésének köszön­heti. Érdekes, hogy e falusi templomok közül sokat épí­tettek téglából. A tégla deko­ratív szerepe feltűnik a XII. századi karcsai templom külse­jén, a kiszomhori belső ívein. Szamostatárfalván, Baktaló­rántházán is a vörösre és feke­tére égetett téglák omamentális rakásával értek el megkapó színhatást. Cs. K. K i ne hallotta volna Szent István egy­házszervező munkája kapcsán törvényéből az alábbi idéze­tet: „Tíz falu építsen templo­mot, amelyet lássanak el két telekkel és ugyanannyi szol­gával, továbbá lóval és igásál- lattal, hat ökörrel és két te­hénnel, harminc apróállattal. A ruhákról és oltártakarókról pedig a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püs­pökök.” De néhány évtizeddel a király halála után, Szent Lászlónak már törvényben kell intézkednie a pogány fel­kelés miatt elpusztult vagy le­égett egyházak helyreállításá­ról, valamint „a régiségük mi­att elpusztult” egyházak újjá­építéséről. Többnyire fából ácsolt, sárból tapasztott és rakott pa- ticsfallal épített kicsi épületek lehettek ezek a legkorábbi, a XI. századeleji templomocs- kák. E feltevés mellett szól, hogy a középkorban - de ké­sőbb is - az újonnan létesülő falvak először ilyen igényte­len, ideiglenes templomokat emeltek, s csak később került helyükre kőből rakott, állan­dónak szánt szentegyház. Középkori okleveleink egész sora tanúskodik arról, hogy településenként fatemplomok álltak, amelyeket olykor szét­

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents