Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
12 Irodalom----művészet 1993. július 31., szombat M esterséges tó pártján heverésztünk. Én a napon nyújtózkodtam, öreg rokonom egy bokor árnyékában hevert, félkönyékre dőlve, és gyönyörrel szemlélte a pipát, amit vittem neki. Eredetileg is neki szántam, s most, hogy holmijaim között véletlenül rábukkantam, elvittem neki. Amúgy is régen találkoztunk. A tó ugyan mesterséges - a közelben lévő, már nem használatos téglagyár számára bányászták innen azagyagot -, de olyan régi, hogy természetesnek hat. Bokrok, cserjék, rezgőnyárfák övezik a partszegély egyik oldalát, a másikat meg sás és nád lepte el. Tehetős emberek bérleménye a tavacska, s öreg rokonom a halőr.- Emezt meg majd eladom! - emelte magasba régi pipáját.- Szabad itt fürödni? - kérdeztem.- Okos ember csak akkor megy vízbe, ha már tud úszni - bölcselkedett az öregem.- Ki akarom venni a halakat, hogy meg ne fulladjanak - játszottam én is az elméset.- Halat: azt nem! - emelte fel tiltón a kezét a rokonom, aztán engedékenyebben folytatta: - Fürödhetsz, ha akarsz. Amoda menj, nádközeibe. Itt hirtelen mélyül. A náddal benőtt partszakasz omladékos volt, meg nagyon magas. Egy ponton azonban az örökösen leguruló rögdarabok lejtőt képeztek, s itt öt-hat méterre be is lehetett gyalogolni. Lubickolás közben megkarcolta valami a lábam. Valamilyen furcsa tárgyat tapogattam körbe a víz alatt, majd meg is tudtam emelni, de csak annyira, hogy kiderítsem: fonott vesszőkosár, de olyan súlyos, hogy nem tudtam a víz fölé húzni. A fonat hasadékain bekukucskálva láttam, hogy tucatnyi ponty ficánkol benne. A kosárhoz madzagot kötött valaki, s a madzag másik végét egy partközeibe levert cövekhez erősítette. Miután odáig tapogatóztam, egy másik spárga mentén haladva félig pocsolyába ágyazott vasfazékhoz jutottam. A fazék fenekén apró rákok mászkáltam egymáson. Akadt, amelyik megpróbált felkapaszAforizmák A természet nagy ajándéka, hogy az ember beszélni tud... Persze néha jobban teszi, ha hallgat. ■ * Figyelmeztető tábla: „Vezess óvatosan! A település orvosa szabadságra ment.” * Semmi rosszat nem mondhatok a főnökömről... Azonnal visszamondják neki! * Egy cipőben járunk... Igen, mert a párját ellopták a öltözőből. * A titkárnő kiengedte a szellemet a palackból... Most reprezentációs konyakot tart benne. * Nekem is a fejemet tömik tele mindenfélével, pedig a zsebem üres. * Ókori bölcsek szerint az ember nem a barátaitól tanul sokat, hanem a rosszakaróitól. * Piacgazdasági tapasztalatom: Azért vagyunk szegények, mert mások meggazdagodtak rajtunk. * Ha tartós barátság alakul ki férfi és nő között, ez azt jelenti, hogy szerettek volna együtt hálni, de nem sikerült. * Főnökök figyelmébe: A tévedés lehetősége olykor-olykor a beosztottat is megilleti. * Az élet szomorú fonáksága, hogy a nagy áldozatokat mindig á kisemberek hozzák. Azt kívánták tőle, hogy találja fején a szöget, közben minden kalapácsot eldugtak előle Kiss György Mihály kodni, de a fazék zománcos belsejéről mindig visszapottynant. Egyszercsak mozogni kezdett a közelben a nád, és bozontos képű, kicsi öregember bújt elő. Riadtan bámult, de nem szólt.- Maga fogja ezeket? - kérdeztem a fazékra mutatva. - Hogyan lehet ezeket kihalászni?- Húsra jön - felelte az öreg, inkább csak a bajuszát, mint a száját mozgatva. Továbbra is aggodalom ült az arcán, mire bátorítóan rámosolyogtam.- Tőlem ne tartson. Senki se vagyok, csak erre jártam. Semmivel nem vádolom, és akit nem vádolnak, annak nem kell védekezni. Csak látni szeretném, hogyan csinálja. A Tolsztoj-kinézetű bácsi jobbra-balra pislogott, azután a zsebébe nyúlt, csipetnyi húsmaszatot emelt ki, és a vízbe szórta. Kisvártatva mindkét karjával a vízbe kotort, s amikor pocsolyás kezeit kiemelte, három kis rák csüngött rajta.- Maga kicsoda? — dörrent ekkor a rokonom hangja. Fent állt a meredek, négyméteres parton, és úgy nézett le, mint aki azt hiszi, hogy nagyon magasan van.- Ő itt a rákász! - kiáltottam vissza.- Itt nem lehet rákot fogni! — dőlyfösködött újpipájú rokonom.- Neki lehet, mert külföldieknek fogja - védelmeztem a behúzott nyakkal, mozdulatlanná merevedetten álló ki embert. , — Nézd meg, van-e igazolvány! — érkezett fentről az újabb utasítás.- Van! - küldtem a megnyugtató választ. - Az előbb már megnéztem! Azzal kezdtem!- Kék színű?- Fehér, mert külföldi alkalmazott.- Le van pecsételve?-Le! A rákászra kacsintottam, és nyugtatólag fel is emeltem a kezem, azután lehajoltam, és én is a vízbe kotortam. Kiemelt kezemen két rák csüngött. A fazékba ráztam őket, azután Tolsztojhoz fordultam, és megint kacsintottam:- Hát a halakat mivel fogja? Éddigi viselkedésem láthatóan bizalmat ébresztett benne, de most ismét bezárkózott.- Láttam a vesszőkosarat - mondtam neki. — Nem árulom el, csak mutassa, mivel és hogyan fogja a halakat?- Inggel - mozdította bozontos bajszát.- Ne ravaszkodjon, öregem. A ravaszság olyan, akár az aprtópénz: nem vehet sokat rajta. Az igazat mondja. Annak a törvénynek az igazolására, hogy a megfélemlített ember keveset beszél, lehúzta ingét, görcsöt kötött a két ujjúra, a gallért egy eleve odavarrt madzaggal elkötötte, azután a víz alá merítette az így átalakított inget, és meghúzta, mint a hálót szokás. Amikor kiemelte, két hal fickándozott benne. A kis- sebbiket kidobta.- Azt a nagyobbat tegye a vesszőkosárba. Tőlem semmit nem tud meg a halőr, ne féljen. Ez a kettőnk titka marad.- Nemigen - hangzott fel mögöttem rokonom dörmö- gésre emlékeztető hangja. - Most már hárman tudjuk. Inkább csak közlés volt, fenyegető él nélkül, de összerezzentem, és mozgott az agyam hogy milyen hazugságot adjak elő a rákász, meg a saját védelmemben.- Komolyan láttam, hogy létezik nála igazolvány-féle...- Nagy eszed van, öcsém, de nagy ésszel szoktak leginkább nagyot tévedni — jegyezte meg bátyám, higgadtan tömködve tőlem kapott pipáját. - Mit gondolsz, azért vagyok én itt halőr, hogy ne vegyem észre azt, aki tilosban jár? Akkor láttad te az ő igazolványát, amikor a fejed tetejét. Feltűnt, hogy a rákász nem ijedt meg rokonom hangjától. Most nyugodtan begázolt a víz mélyebb részébe, ahol a fonott kosár lapult a fenéken, kiemelte, felnyitotta a tetejét, és beledobta a frissen fogott halat. Kezdtem érteni a helyzetet.- Maguk összejátszanak a...lopásban? Rokonom vállat rándított.- Ez csak féligazság - dünnyögte. - A féligazság pedig egyenlő a félhazugsággal. - Összeműködünk, hogy megéljünk. Jöjjön csak, cimbora — szólt a rákászra, felé nyújtva régi pipáját. - Tömje meg, aztán szívja maga is. Ezt magának szántam. A kis ember elfogadta a pipát is, a mellé kínált dohányt is, azután rágyújtott, és elégedett ábrázattal pöfékelt. Ő is, rokonom is boldogok voltak. Elfordultam tőlük, és körbenézve arra gondoltam hogy milyen felséges templom a természet, amely mindenkinek juttat önmagából. Azután attól hatódtam meg, hogy milyen felséges tud lenni az emberi természet is...Ez a két vénség' itt, aki csalárdságot művel, hogy kiigazítsa az élet csalárdságait... Könnyek tolultak a szemembe, és hogy elrejtsem, leguggoltam, s miként az imént, belekotortam a vízbe.- Mit keresel? - kérdezte rokonom.- Nem tudom - feleltem, anélkül, hogy felnéztem volna.- Aki nem tudja, mit keres, az végülis nem tudhatja, hogy mit talál - mondta a rákász, és most csodálkozva kaptam rá elhomályosult szemem, hogy megcsodáljam ennek a böl- cselemnek a forrását. A kis em^ér kivette szájából az éppen megszippantott pipát, és jóízűt nevetett. Nevetett vele rokonom is. Végül olyan hahotára fakadtak, hogy visszahanzott nevetésük a tó felett. • Csák Gyula: Tóparton Az Új Néplap galériája König Róbert: Kumánia - Nagykunság Grafikai lapok egy sorozatból APapp András: ntik levél N yár vége volt, alacsonyabbra ereszkedett a nap, mintha közelebb, mintha lejebb, de ettől valahogyan sem melegebb, sem világosabb nem lett. Ferde és hosszú árnyak nőttek a járdán, amelyek a háztöveknél megtörtek, rálapultak a falakra és más árnyékokra, és tovább nőttek és hajoltak az alkonyi fényben a közelgő est emésztő sötétjébe. Aznap vidékre utaztam, s a vonatindulás előtt egy órával ráérősen sétálgattam a Piac utcán. Az új és provokáló reklámokat nézegettem a vilanyosz- lopokon, a kirakatok üvegén, a szemeteskukák oldalán; mindet látni és olvasni akartam. Aztán befordultam a Gambrinus közbe, ahol hirtelenjében, épp a kitiltott járművek miatt, kiszélesedik a tér, s ez az ember mozgását, lendületét önkéntelenül is módosítja némiképp; kevesebbnek tűnik a sok, a tömeg itt már csak lehetőség, elenyésző részlet - néhány pillanatig. Mert belépve egy üzletbe, hamarosan új, minőségileg más tömegben érezhetem magam, ez mindig attól függ, mit akarok, cipőt vagy könyvet, vagy esetleg valami mást. A könyveknél maradtam, az útra akartam valamit. Miután megcsodáltam a kirakatban a nipp bagoly testet, mely körmével kapaszkodik egy szintén nipp könyvbe, beléptem az antikváriumba, mely a Gambrinus túlsó sarkán található, s közben arra gondoltam milyen nehéz lehet lapozni egy ilyen könyvet. Rövid nézelődés után egy 1926-ban kiadott, Kosztolányi Dezső által fordított, Oscar Wilde költeményeit tartalmazó kötetet emeltem le a polcról. Először végigtapogattam a gerincét, jó volt éreznem az anyagot, a súlyt, hogy fogok valamit a kezemben, két ujjam közé csíptem a papírt, néztem a vastagságát, a színét, a betűk formáját, s végül, mintegy az érzékelés végső aktusaként a lapok közé szagoltam hosszan, jó mélyet szippantottam a lapok közé préselt múltból. Körülbeül a könyv közepén találtam a levelet. Nem a szokványos módon, tehát nem vízszintes és függőleges irányban lett négyrét hajtva, hanem úgy, mint azok a viasszal pecsételt levelek, melyeket lovas futár továbbított egykor. Ezt csak vízszintesen, három részben hajtogatták, se bélyeg, se pecsétnyom nem volt rajta, mint alkalmi könyvjelző osztotta két részre a könyv vastagságát, illetve terjedelmét. Az a gondolat, hogy a könyv megvásárlásával a lapok között felejtett levél amúgy is hozzám kerülne, mindenféle aggodalom vagy lelkiismeret-furdalás nélkül nyitottam szét a levelet. Cirkalmas, kék tintával formált betűk sorakoztak szabályos sorokban, és nem tudtam mire vélni a jobb felső sarokba írt tréfás dátumot, hogy Mennyország, örökkévalóság. Az órámra néztem. A vonat miatt, hogy van-e időm elolvasni az egyébként nem túl hosszú, de épp a cirkalmassága miatt nehezen olvasható, itt-ott bizonyára bonyodalmakat okozó levelet. Végül is úgy döntöttem, hogy belekezdek: „Drága Deziré! Tudom, most meglepetést fogok okozni levelemmel, s joggal kérdezhetnéd tőlem hogyan írhetok én, aki nincs, aki messze van, hogyan írhatok én neked levelet a Vérmezőre, ebbe a világba, de erre csak azt felelhetném, semmi se lehetetlen, írni pedig minden körülmények között lehet. Amint újra és újra felidézem elmúlt életem minden eseményét, igazán mindent, a legapróbb részletekig - el sem hinnéd, Deziré, hogy micsoda fan- taszticum, és micsoda fájdalom és öröm egyszerre látnom azt a tragikumot, ami végül is változtathatatlan és kiábrándító. De éppen azért kell látnom, hogy magamra ismerjek végre. így most is előttem van az a szabadkai beszélgetésünk, amit egy nyári szünidő alkalmával folytattunk. Talán te is emlékszel arra is, amit akkor közösen megálapítottunk, hogy tudniillik a léleknek hangja van. De hogy milyen is az a hang, mihez hasonlítható a hangzása, azt nem tudtuk elmondani, nem beszéltünk róla. A találgatások és az ostoba hasonlítgatások, éppen az ésszerűség következtében lettek volna értelmetlenek, s egyben hamisan hangzók is. Hallgattunk. És hallgatásunk szinte megsemmisítette előbbi megállapításunkat, pedig a léleknek igenis van hangja, ma már el is tudom mondani, milyen, de ehhez egy történetet kell elmesélnem. Hajókirándulásra vitt egyszer apám. Miután felszálltunk a lapátkerekes nagy gőzhajóra, megálltunk a fedélzeten. Én akkor hat esztendős voltam, apám keze tele csomagokkal, és nálam is volt valami: egy katicabogárka. Még a parton fogtam délután, s elhatároztam, hogy hazaviszem, bezárom egy dobozba, vattából ágyat csinálok neki, etetem-itatom, szépen felnevelem. Tudod, Dziré, a gyermekeknek néha van ilyen ábrándjuk. Szorongattam markomban a zsákmányt, a gépház előtt bámészkodtam. Lenn a lámpafényben már jártak a dugattyúk, dohogtak az olajtól csöpögő csapok. Pállott meleg csapott az arcomba. Egy meztelen ember, akinek minden öltözéke afféle szellős háló úszónadrág volt, szenet lapátolt a kazánba. Fekete volt, mint az ördög. A tűz pedig vörös, mint a pokol. Hirtelen megváltoztattam elhatározásomat, olyan szép volt a tűz, olyan fényes, selymes és puha, mintha rózsaszirmokból lettek volna a lángok; benyújtottam a karomat a gépházba, kinyitottam az öklömet, hogy a katicabogár egyenesen a rózsa közepébe essék. Tudod, Deziré, ilyen ábrándjuk is van néha a gyerekeknek. Abban a pillanatban megrázkódott a hajó, óriásit bő- dült, ordított, sivalkodott, mintha hangjával ketté akarná repeszteni az eget, a földet. Annyira megijedtem, hogy hadonászva futkosni kezdtem, ide-oda rohantam, hol a hajó orrára, hol a farára, és közben eszelősen befogtam a fülemet.- Jóska - szólt apám -, mi bajod?- A katica - hebegtem sírva. — Ordít a katicabogár.- Miféle katicabogár?- Az, amelyiket a tűzbe dobtam.- Csacsi- — nevetett apám. - A katicának nincs hangja. Inkább gyere uzsonnázni. terített asztalhoz ültetett, csokoládét rendelt és kalácsot, de nem ettem, nem tudtam az evésre gondolni, nyafogtam és nyűgösködtem, folyton a gépház felé sandítottam. Végül anyám a fedélzetre cipelt, hogy megmutassa nekem a hullámokat. Suhant a hajó a selymes, alkonyi folyón, zöld hegyek között. Álltunk, és ránk sötétedett. Az égen föltünedeztek az első csillagok. Hiába mondta anyám is, hogy csak a hajó fütyült, nem hittem el, bennem tényleg a katica ordított, és tudod, Deziré, azt hiszem, nekem volt igazam. Hát ilyen az a hang, melynek létezését nem vontuk kétségbe, bár semmihez nem tudtuk hasonlítani. Sőt, azt mondom, Deziré, ma már én is egy ilyen hang vagyok, amit valaki, talán szándéktalanul előhív. Csókol és ölel lOOxJ.” A könyvet a levélpapírral együtt visszatettem a polcra, a többi könyv közé. Az órámra néztem, s láttam, sietnem kell. A mikor kiléptem a boltból, már a lámpák kéken és sárgán vibráló fénye adott új életet a dolgoktól elválaszthatatlan, különös és titokzatos ámylényeknek. Talán ekkor hallottam én is valamit, mert előre tudtam, az Antik levelet hamarosan meg fogom írni.
