Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-24 / 171. szám

12 Irodalom - művészet 1993. július 24., szombat Csíki László: M egjöttek egy szép na­pon az amerikaiak. Kockás inges turisták képében holmi professzorok. Otthon előbb megkérdezték az il­letékes hivataltól, vigyenek-e magukkal szappant, vagy lehet kapni a vasfüggöny mögött? A vasfüggöny megszűnt, közölték velük. A szappanról nem szóltak. Ültek aztán Budapesten a pro­fesszorok nyakig szappanban, amikre szükségük is volt. Ok hordták be a poros asztalokat, székeket az oktatási központba, amelyben majd tanítani fognak. A nemzetközi alapítványi intézet olyan régi, patinás épületben ka­pott helyet, hogy attól irigyen megsajdult az amerikaiak törté­nelmi érzéke, ha volt nekik. Ci­pelték a bútorokat, seperték a történelmi lerakódásokat az in­tarziás parkettáról, portalanítot- ták a stukkódíszeket, olajozták a kovácsoltvas ajtósarkokat, és várták otthonról a számítógépe­ket. Azokat akarták beállítani az ablakmélyedésekbe, ahonnan hajdan az ittlakó barbárok az út kövére dobálták le csalódást okozott magas állású honfitársa­ikat. A defenesztrációnak neve­zett népszórakozás néhány or­szághatárral és évszázaddal odább dívott ugyan, de az újvi­lágiaknak mindegy volt ország és idő, egyformán csengett a sok ismeretlen nyelv az Isten háta mögötti vidékeken, melyeken ideutaztukban áthaladtak. Oly furcsa, szinte fonák volt min- denik, mint az hogy ablaktalaní- tásnak nevezték errefelé ama műveletet, ahelyett hogy politi- kustalanításnak nevezték volna, hiszen az ablakokat fosztották meg a szónokoktól. Deák Mór: Magamban Jaj, óriásokban hittem, itt meg csak törpe van. Elestem önfeledten, valaki jött mögöttem, azt hittem, Isten az. ‘ Jaj, én Istenben hittem, s átkoznak istenek. Sárguló angyalszárnyak maguk elé citálnak s tépdesik hitemet. Jaj, én magamban hittem, nem tudtam. Ki leszek. Most hát hogyan hazudjak, mit mondhatnék magamnak, ha semmit sem lehet? * * * Törő István: Esendő dal Ki hozzád olykor elmegy eső megverte tájon, a föld szagát cipelve csak békében találjon, kopogtat némán, csendben, mint oduajtón galamb, villámvert ágak között a léte megfogant, ellátta meleg szóval rideg otthonodat, miközben mint egy álom az idő elrohant. kezében mécsvirággal, s szerető szelídséggel, hangjában tiszta élet bújkál és semmi kényszer. haja kibontott fűzfa, arca rózsáknak ága, napokból megfont karja a mindenségbe zárna. Munkalátogatás Kimosdottak aztán a profesz- szorok, nyakkendőt kötöttek, és elmentek egy magas hivatalba a politikusokhoz, megkérdezni, miért nem készült el idejében az épület, hol késnek az ide-indulá- suk előtt postázott berendezések, és miért olyan sok a paprika az ebédjükben. Megnyugtatnák, sőt kávéval kínálták őket. A pro­fesszorok megitták a kávét, és nem nyugodtak meg. Mindössze a papírokat kell még elintézni, mondták nekik. A professzorok erre mélán nézték a tágas hiva­tali ablakokat, mint kik megér­tettek valamit a térség hányatott történelméből. Nagy munkadühükben vi­dékre utaztak a professzorok, ahelyett hogy a főváros zűrös kellemességeit élvezték volna. Megnézték a régebbi híradófil­mek büszkeségét: az óriás füstö­ket a délceg gyárkémények fel­ett, és kacifántos műszereikkel megmérték, mit fed ez a büszke­ség a valóságban, vagyis a kör­nyező mezőkön, háztetőkön, tü­dőcsúcsokon. Hát, csupa mér­gező anyagot találtak. Ki hitte volna? A z igazgatói irodában aztán magyarázatot kaptak minderre, va­lamint kávét. Konyakot nem it­tak, ezért a javakorbeli igazgató elparancsolta az asztalról a po­harakat, üvegeket. Valamely be­tűszóval jelölt párt helyi oszlopa volt egyúttal a termetes férfiú, az amerikaiak azonban nem tudtak különbséget tenni a betűszavak , között, tehát csak ültek és moso­lyogtak udvariasan. Minden esetre, mutogatták a foguk fehér­jét. Az igazgató váratlanul fel­állt, magasba emelte képzelet­Bólya Péter: Örök csoda, hogy az utolsó belvárosi talponálló még min­dig tartja magát a körülötte felnövő bisztrók, grillek, ven­déglők között. Szomszédai már átalakul­tak szelíd és unalmas büfékké, ahol kétszer annyiba kerül a sör, és lángos helyett félpofára való melegételeket ajánl az ár­tábla - de az utolsó belvárosi talponálló változatlan. Tíz év­vel ezelőtt, a vendégek nagy ijedelmére lehúzták a redőnyt, és ráfestették az akkoriban olyan gyakori feliratot: „Át­alakítás miatt zárva"; s talán az utolsó belvárosi talponálló volt az egyetlen, amelyik átalakítás után is éppen olyan maradt, mint volt. A törzsvendégek szeretettel nézegették a fehérre meszelt fa­lakat, az új kőpadlót, a gyalult söntéspultot, és ünnepélyesen ledöntött fröccsökkel dicsérték a megértő illetékest, aki válto­zatlanul hagyta az ő negyedosz­tályú világukat. Azóta a falak újra megfeke­tedtek; az ablak mellett apró feliratok hirdetik a kocsmai üzeneteket, a padlón felmos- hatatlan lábnyomok látszanak- talán néhány közös halot­tunk is ott hagyta a magáét de a kellékek még mindig ugyanazok. Lángos, kocsis­bor, gatyaszaggató műpá­linka, rossz kávé, az összeasz- szott arcú pénztárosnő, és a feje felett lógó felirat: „Éne­kelni és lármázni szigorúan ti­los!" Egy szabadnapos reggelen- sok ilyen van az én regge­leim között - gondolatnövelő szándékkal lépdeltem a utolsó belvárosi talponálló felé. Egy rövid és mindenféleképpen rossz írás gondolatai jártak a fejemben: Hogyan lehetnek ebből az elcsépelt ötletből egy homályos, lelki vérhányással átszőtt elbeszélést írni? így ta­lán újnak hat. Talán így újnak hat. így újnak hat talán. Talán újnak hat így. Talán, talán, ta­lán egyszer birtokomban lesz az a csodálatos nyelv, ame­beli poharát, és üdvözölte a láto­gatókat:- Kedves barátaim! Szívből köszöntöm önöket az új Ma­gyarország egyik, ha nem a leg­fontosabb ipari fellegvárában. Mint köztudott, erre a nagy­üzemre rendkívüli feladatok várnak az új rendszer építése te­rén.- Ezek nem lengyelek - szó­lalt meg suttogva a tolmács, egy hosszúfürtű szőke fiatalember.- Mint köztudott, és önök is tudják bizonyára - folytatta az igazgató -, hazánk hosszú évti­zedeken át idegen elnyomás alatt sínylődött, de a múlt hibáiból okulva olyan utat választott ma­gának, amely...- Nem csehek - suttogta a tolmács. - Még csak nem is szlovákok.- ... Amely kétségkívül a fé­nyes jövőbe vezet. Köztudottan rögös út ez, de biztosíthatom önöket, hogy mi végigmegyünk rajta. Önök, akiknek hazájához hagyományos barátság fűzi né­pünket...- Dehát nem románok - nyögte az ifjú tolmács.- Önök nyilván látták, meddig jutottunk. Az idő rövid völt, a teljesítmény azonban azzal for­dítottan arányos. Óriási. Bizton állíthatom, hogy nagy eredmé­nyeket értünk el, habár be kell vallanom ugyanakkor, őszintén, becsületesen, hogy vannak még hiányosságaink. De mi örök há­lával gondolunk az önök nagy­lelkű hazájára, amely elhozta nékünk a szabadságot, és köztu­dott, hogy a jövőben is segít megteremteni azokat a gazda­sági, kulturális, szellemi feltéte­leket, amelyek között népünk A tisztás lyiknek még csak a tőmonda­tait és egyszerűbb igéit isme­rem. Az utolsó saroknál - mintha már éreztem volna az utolsó belvárosi talponálló sűrű bű­zét — ismerős arc libbent el mellettem. Ki lehet? Iskola­társ? Kedves halott? Cim­bora? Vagy talán magamat lát­tam? — Naháááááááát! - hallot­tam a hátam mögül a kiáltást. Nagy has, elálló fülek, kék, hosszú gallérú ing, tarka-szí­nes nyakkendő, borotvált pofa. Ki lehet ez? — Hát nem ismersz meg? Öreg cimborám. Egyetlen ba­rátom. Testvérem. Felebará­tom. Ölelj meg. Azonnal ölelj meg! Belém karolt. Húzott ma­gával, közben előretolt, utat figyelő arccal beszélt. — Nagyon-nagyon-nagyon régen találkoztunk, már nem is tudom, mikor. Jól vagy? Hát persze hogy nem vagy jól. Család, gyerek? Hát persze hogy nincs. Aranydobozos cigarettát vett elő, és kék lángú, halkan susogó öngyújtóval tüzet adott. A fűízű füst körbeke- ringett a fejemben, aztán sér­tődötten, a meg nem értett ba­rátnő szomorúságával surrant ki a szájam sarkán.- Felebarátom. Gyerme­kem. Apám. Hát mégis talál­koztunk? Gyere, gyere, gyere, most azonnal beülünk vala­hova, és megünnepeljük ezt a találkozást. Bevonszolt egy eszpresz- szóba; a felszolgálónőtől két borókapálinkát kért, hanyatt dőlt a széken, és előredugta a pocakját.- Van egy ötletem. Megisz- szuk, aztán elmegyünk hoz­zám, jó? Persze hogy jó. Sietve lehajtottam a fenyő- szagú pálinkát, hogy minél hamarabb túl legyek a boróka­fenyők erdején, és kiérjek a fák között világító szagtalan tisztásra.- Nem érek rá - mondtam. képességei, legjobb tudása sze­rint fejlődhet.- De ezek egyáltalán nem szovjetek - fakadt ki a tolmács. Az igazgató feléje fordult, feje magasából lenézett rá, és most már egyedül hozzá intézte sza­vait:- Ne tanítson engem, maga taknyos! Én már akkor igazgató voltam itt, amikor maga még ösztöndíjért kilincselt valahol Pesten. Fordítsa, amit ezután mondok! A tolmács megadóan fordí­totta:- Mint köztudott, az önök vi­rágzó hazája olyan példakép számunkra a polgári szabadság és a modem ipari struktúra terén egyaránt, amelyet követnünk kell, hogy kiteljesedhessen az egyén, és valóra váltsa összes vágyait, amelyek... Az amerikaiak lóginyázták felkecskéit lábukat, s többnyire mintás zoknijukat nézték. Időn­ként az ablakra is vetettek egy pillantást. Odakint, a füstköd mögött lenyugodni készült a nap. B elenéztek az amerika­iak a papírjaikba is, amelyekre hosszú számsorokban méréseik ered­ményeit jegyezték, végül azon­ban összecsukták irattartóikat, és búcsúzkodni kezdtek. Igaz, kéz­fogáskor csak két ujjúkat nyúj­tották a gyár büszke gazdájának.- A fő, hogy konkrétan te­gyünk valamit, ne csak beszél­jünk - mondta az. - A nép tette­ket vár tőlünk. Intézkednünk kell tehát. Úgy is lett. Egy hét múlva el- bocsájtották állásából a kotnye­les tolmácsot.- Nem érsz rá? Ne gyerekes- kedj. Nem szakíthatsz néhány percet régi barátodnak? Nagyon megbánnád.- Lehet.- A lakásom olyan, mint egy álom. Tündérálom. Bársony, csipke, brokát, selyem. Apró rabszolgáim is vannak, legye­zőpálmával. Déligyümölcs, aszú szőlő, nargilé. Mia, Maja és Icsiko, a japán, az ügyeletes kurváim. Fürdetnek, törölhet­nek, meggyúrják a hájamat, be­kenik a hónom alját ámbrával. Zenélnek, énekelnek, táncol­nak. Az ablakon néha becsap egy hullám a tengerből. Szerdán a Csendes-óceán, a hét többi napján a Földközi-tenger. Néha egy gondolát is hoz, üvöltő olasszal a hátán.- Aha - mondtam, végképp kiérve a borókaerdőből.- Reggel rajnai borok, délben francia pezsgő, délután savanyú lótej, este import tokaji. Páva, pulyka, homárba oltott lan­guszta, articsóka, főtt alga, bál­natej rántva, gyöngyszem ecet­ben...- Ühüm...- Hétfő lovaglás, kedden ür­geöntés, szerdán jachtkirándu­lás, csütörtökön futás a tenger­parti fövenyen, kézen fogva az ügyeletes hölggyel, pénteken kisfiúk üldözése a parkban, szombaton síelés, utána meleg bor és esti napozás, vasárnap homokfürdő, szauna, golf, este héttől fél nyolcig orgonaszó.- Hm.- Szóval? Gyere velem, test­vérem. Gyere, gyere, gyere, hidd el, nem bánod meg. Gyer­mekem. Fiam. Apám... A tisztásra érve megsimogat­tam a kék inges pocakot, a szí­nes nyakkendőt, a dagadt arcot, és hátrapillantva a borókaerdő felé, befordultam a sarkon. Az utolsó belvárosi talponál­lóban fröccsöt vettem, és a sa­rokba húzódtam. Nekifogtam, hogy az elcsépelt ötletből új öt­leteket csiholjak elő, és pohárba kevertem néhány finoman hul­lámzó, csak-magyarul-érthetö mondatot. Az Új Néplap galériája Simon Ferenc: Görög lány Pogány Gábor Benő: Kentaur Kiss György: Festészet (A szobrok a triennálé kiállításán, a Szolnoki Galériában tekinthe­tők meg)

Next

/
Thumbnails
Contents