Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-17 / 165. szám
12 Irodalom----művészet 199 3. július 17., szombat J ulcsi minden reggel fél hatkor kel, hatig tornázik. Bekapcsolja a táskarádiót: Ó, édes ország, gyönyörű föld. A legszebb az én hazám. Ha a párt szólít, jelentkezem. Munka hadának élén ő áll. Karunkkal leírunk egy teljes kört, még egyet, gyorsabban. Térdhajlítás. Futólépés helyben; Egykettőhárom- négy, ekéhánégy, nem alszunk, nem lankadunk, némi tehetséggel és sok edzéssel fölállíthatjuk a helyben futás európai rekordját. Tekintetünk a mestergerendára függesztjük, jé, ükapa, te egész éjjel ott gubbasztották a mennyezeten, mint egy denevér? Nem fáradtál el? A név tótágast áll a mestergerendán. Amikor Julcsi is, ez a fél órás torna egyik legjobb mutatványa, elolvassa nyolcszáznegy- venharmadikszor: KEDVES JÓZSEF 1843. Már csak az ezresem hiányzik, az ezredesem, de az nagyon. Ismét meghajtjuk térdünk, derekunk, ha a csigolyák ropognak , az se baj; ez az erő, az egészség, a töretlen bizalom jele. Gondoljuk át fél hat és hat között a test és a hit, rendszer és a rend élettanát, és akkor hosszú életűek leszünk e földön. Záródal: a győztes holnapot építi a nép. Mai reggeli tornánk ezzel véget ért, jó munkát kívánunk. Julcsi megissza a pohár tejet, aztán biciklire ül, és elkarikázik a farmra. Minden paraszt fazekában egy tyúk főjön vasárnaponként. A városba bemenekült parasztok kuktájában. Kis szobában nagy parasztok, egy pipázik, nocsak, Kentet. Leszünk mi még jobban is, a fazék marad, de a tyúk elrepül a vágóhídi villanyáram kék ütésével a lá- lján, a messzi Arábiába, Kongóba vagy a nyasszákhoz Nyasszaföldre, ott fődögéi majd a törzsi üstben. Mint egy eltévedt hittérítő százötven évvel ezelőtt. Történész ez a Julcsi, a gyarmatosítás, netán a misszionárius . mozgalom délkelet-európai kutatója? Dehogy-deAlságok Nem templombajáró, de istenhívő voltam akkor is, amikor ez nem volt éppen jó pont a hatalom szemében. Ismertem embereket, akik minden vasárnap elmentek a reggeli misére, viszont mások iránti gőgösségükkel, mások baja iránti teljes közönyükkel erősen rácáfoltak arra, amit mutatni szerettek volna vasárnapi felvonulásaikkal. Most kiderült, hogy azok is hiszik Istent, akik eddig másképp beszéltek, s hogy az élet kényszerítette őket arra, hogy hazudjanak. Érdekes. Most ők tolonganak elsőkként a templomba, és a legközelebb állnak az oltárhoz, mivelhogy ez nekik dukál. (Talán megszokták akkor is, most is, a húsosfazék ürügyén.) Hogy aztán hisznek-e valamiben vagy sem, feltehetően saját felsőbbrendűségükben. Megszaporodott azoknak a száma, akik templomba járnak, de Jézus szerénységét és szegénységét nem kívánják magukévá tenni, inkább másokat intenek kitartásra, türelemre. Ilyenek azok is„ akik manapság birtokolják a hatalmat, és legszorgalmasabban saját fizetésük szintentartásán munkálkodnak, míg az általuk jóváhagyott létminimum - nem ők élnek any- nyiból - a minimális létezéshez sem elegendő. A képmutatók olyan emberek, akik szép képet akarnak mutatni magukról, csakhogy miközben forgatják ezt a képet mindenki felé, mögötte erősen látszanak ők is, teljes valójukban. Mindig megvetettem a képmutatókat, és egyre több van belőlük. Hogy ez az átmenet kora, azért? Bocsánat... milyen átmeneté? Minden kor átmenet egy másik korba, úgyhoz ez is úgy átmenet, mint az elmúlt, és a jövendő idő. Nem lehet ezzel megindokolni hamis ideálokat, erkölcsi lecsúszást, üresen pufogta- tott frázisokat, ilyen mértékű közönyt a tömeg, a nép sorsának romlásával szemben. Bán Zsuz.sa hogy. Julcsi hat óra huszonkilenckor befut a csirkefarm bádogkapuján, harminckor blokkol, és harminckettőkor már egy nagy falapáttal szedi ki az élők alól a holtakat. Ha csak minden századik pusztul el estétől reggelig, az már jó. De akkor háromszáz tetemet kell föllapátoljon a kéziszekérrel. Mintha leken általában lehull egy-egy, akkor tehát még egyszer e pofonegyszerű fejszámolás: harminc plusz kettő az harminc- kettő lapát. Tehát nyolcasával. Mindenütt van egy elhullási százalék, még itt is, pedig ötszázas villanykörték napszakta- lanságában - igen, örök fényében - serken és bokrosodik az Oláh István: Mit érek szárnyak nélkül? gumiból lenne mindenik. Mintha a vidámparkban lennénk mind, a körülötünk léggömbként lebegő madarakkal. Fény, sok fény. ím, fölértünk a teremtés-!illetve a fejlődés-)tör- ténet csúcsára. Nehéz volt, a világban világháborúk, a zsoldosban zsoldosháborúk, olykor vallásháborúk, a szakadatlan függés és a folytonos függetlenség örökösödési háborúi, de megérte. Mondotta is valaki a legutóbbi munkalátogatáson: e korszerű betonfarm a legszebb példája annak - elvtársaim! -, hogyan lett az Aracheopterixből jóféle csirke és az emberből óriás. Totyogás, csipegetés, csipogás. A koncentrált takarmány: ó, igen. A hiperkoncent- rált világnézet - még inkább. Zúzánk-májunk oly funkcionális, hogy mást nem is vesz be. Minden egyebet kilök magából mint osztályidegent. E logikát továbbhegyezve magától értetődik, hogy egyedül az egység, a szolidaritás és az elvhűség osztálya képes föl- s megemészteni magát. Vegyetek, egyetek, hadd nőjön a begyetek. Julcsi, mint mindig, most is pontosan tudja, harminckét lapát holt anyagot kell bemozgasson a kéziszekérbe. Egy mozdulat: elméletileg tíz tetem, de valójában csak nyolc, mert a szé-Üp. V .<3*8* élet; növekszik, aminek nőnie kell, és elhull a gyenge. Még nálunk is!!! Kajátok-piátok biztosítva, mi kell még? Mindezt úgy gondolja végig, hogy közben már a nyolcvanhatodik lapát csirketetemet löki be a szekérbe. Az ördögbe, mi történt az éjjel, ugan mi? Az ördögbe, miért pirosak ezek a leghornok, amikor tegnap még olyanok voltak, mint a hó, Az ördögbe, hol van ezekről a hófehér leg- homokról a tollú? Elolvadt a múlt éjszaka. De nem is volt éjszaka az ötszázasok örök fényében - akkor honnan tudták mégis hogy éjszaka van? Erőtlen totyogás, süket csipogás, csipegetés életre-halálra. Ne fald föl felebarátod, még akkor sem, ha kínoz a kalciumhiány. Ha kifeledték a tudományos szakszerűsggel öszeállított étrendedből, s mit számít, hogy minden egyebet belekevertek. Ne csipkedd le a tollat szárnyaimról, szárnyam a testemről, mit érek szárnyak nélkül? Julcsi rohan az irodába, baj van a tápszerrel, honnan érkezett az utolsó vagon, és mindenik zsák ilyen? Ki kell hívni azonnal a megyét, a várost, az állatorvost, az ügyészséget, a milíciát, a biztosítót; még néhány óra, és véresre vetkőztetik egymást ezek a megvadult csirkék, már most csupa bíbor a csarnok. Az igazBalia D. Károly: Fagylalt, tej, sör Andris, kérsz fagyit? - kérdezi négyéves fiától a szakállas papa. A szakáll fontos: tengerparton vagyunk, ahol minden fürdőruhás egy kicsit elveszti eredeti egyéniségét: a homok, a víz és a vakító napsütés mindenkit egyszerű nyaralóvá uniformizál. Ám egy szakáll! Egy szakáll a hetvenes évek végén! Kitűnő megkülönböztető jel! Ugyanakkor kortalanít is. Harminctól öt- venig bárhány éves lehetne ez a kissé kopaszodó, kemény izmú, mozgékony férfi, akit kezdettől kissé gyanakodva figyel környezete. Hogy idegen nyelvet beszél, nem számít különlegességnek; amott endékás lányok karattyolnak, az árnyékban fehérbőrű lengyelek kimért csoportja (alighanem valami pártdelegáció lehet), de akadnak egzotiku- sabab példányok is: a három kreol kubai diák és a vietnámi ikerpár. De sem a túl fehér vagy sötét bőr, sem a vágott szem nem kelt olyan feltűnést, mint a jókora szakáll. Amely egyben mintha pótszer is lenne: amennyi haj hiányzik az apa fejebúbjáról, épp annyi szőr található az álián. Az ember azt hinné, elegendő egy határozott mozdulat, és már is minden a maga helyére kerülne. De hősünktől ne várjuk ezt a gesztust. Ellenkezőleg: szakálla örökös simogatásával mintha mind lejjebb és lejjebb húzná egész szőrzetét. Mire véget ér a turnus, koponyája alighanem teljesen fedetlen marad, szakálla pedig mellét veri majd.- Andris, kérsz fagyit? - kérdi újra minden sürgetés nélkül, mintha maga sem lenne bizonyos abban, hgoy az előbb már feltette-e ugyanezt a kérdést, vagy csak akarta. Andris ezúttal is elengedi füle mellett. Egykedvűen a homokot piszkálja lábujja hegyével, csak maga számára érthető hieroglifákat rajzol, mit sem törődve azzal hogy a ki-kicsapó hullámok elmossák a kusza jeleket, és ő elölről kezdheti foglalatosságát.- Na, kérsz fagyit vagy nem? - hangzik most már sürgetőbben. A gyerek felnéz. Kicsit hunyorog, amikor bizonytalanul kibökli:- Kérek. Az apa elmosolyodik, és látható kárörömmel szabja ki a feltételt.- Akkor előbb idd meg a tejedet.- A tejet nem kérem.- De én szeretném, ha meginnád.- Nem szeretem a tejet. - Ezt úgy mondja, mintha nehezére esne az elutasítás. Mintha éreztetné: voltaképpen a teji- vás mint olyan ellen nincs kifogása, csak épp ő spéciéi nem szereti ezt a mások által méltán kultivált fehér nedűt.- Andris, ez vitaminnal dúsított tej.- Nem kérem. - Ez már-már kategorikus elutasítás. így az apa nem is hozakodik elő azzal, hogy a nagy melegben perceken belül megsavanyo- dik a tej, hogy a zacskó minduntalan oldalt billen azzal fenyegetve, hogy a vitaminnal dúsított és perceken belül megsavanyodó tej ráömlik a fürdőző szerszámokra: törölközőre, tartalék szemüvegre, pótgatyára.- Ha nem iszod meg a tejedet, nem kapsz fagyit. Andris érezni kezdi, hogy átverték. Az imént, amikor a homokba firkálta lábujjával az egykedvűség hieroglifáit, még egyáltalán nem kívánta a fagyit. Most azonban, hogy előbb a hideg nyalánkság vízióját lebbentették elé, s csak gató pedig, miután meggyőződik, hogy a leányzó nem túloz, s miután kiterül vagy kétszer a vértől síkos padlón még mielőtt nyakát szegnék (bár nem biztos, hogy megússza), sürgős kapcsolást kér: l. a szupertitkos telefonvonalon (amelynek kódját csak ő tudja, és nyilván, a hívott fél). 2. A titkos vonalon, amelyet rajta kívül még egy tucat nagyobb vállalat igazgatója is tud, használják a határesetekben. 3. A bizalmas vonalon, amelyen már az iskolaigazgatókat is kapcsolják, az utasítással: gyorsan mondják el. amit akarnak. mert a szál általában túlterhelt. Következnek a nem rendhagyó (de nem is rendes) beszélgetések a megyével, a várossal, az állatorvossal, a koordinációs főosztállyal, az ügyészséggel, a milíciával, a biztosítóval. A képesmagazin szerkesztőségével és fotósával semmiképpen. Akkor meg hogy a fenébe kerül ide az a langaléta - olyan szeplősvörös, mint egy ír, de valójában nem is olvas, csak fotót fotóra gyárt, hogy kerül ez a kapuhoz? Egy kis vívmányért jöttem, nagyság, s ha maga lenne az, egészen biztos, húsz évvel többet élnék. Nem engedem be, egy kis üzemzavar, jöjjön holnap, a következő ötéves tervben, jöjjön púposnapján, kis- kedden. Csak most ne. Mert ha mégis, akkor Julcsi a csarnokban áll. a falakról vékony, nem apadó patakokban ömlik a padlóra a vér, s puha élettelen halmok mindenütt: mögötte, előtte, alatta, még fölötte is, mert a pusztulás törvényét nem zabolázza földi gravitáció. Ott áll Julcsi vakító fehérben (mert ez csak fénykép és nem ténykép ugyebár), mosolyog a látvány cuicorkásbácsijának. A ztán megint eljő a teremtés ötödik napja, és a drótokkal - beton I emezekkel körülhatárolt terep, amit mi olykor úgy hívunk: a minden- ség, újból benépesül repdeső madarakkal. azután az utálatosan langyos tejet, mint feltételt, most már ellenállhatatlanul vonzódik az esetleges kilátásba helyezett fagylalthoz. De megkeményíti magát és eddigi ellenállását ez iránt a tej iránt most már általános elutasítássá teszi:- Nem iszom tejet. A papa nem érzi a minőségi ugrást, nincs tisztában azzal, hogy ez már egy totális ellenszegülés, amely kizárja általában mindenféle nemű és fajú tej szervezetbe vitelét (legalábbis önkéntes orális módszerrel). Ám ilyen tartalmi mélységekig most nem tud lehatolni az egyébként intelligens (lásd: szakáll) papa. Nem tud, mert távolba kémlelő tekintete felfedezte, egy messzi bodegánál friss sört csapolnak. Na nem bánom. Megkapod a fagyit, mert legalább következetes vagy. Andris nem érti pontosan, mindez mit jelent. Ázt azonban már is érzi, az előbb még hőn kívánt fagyi iránt újra közömbösséget érez. Inkább fürödni szeretne. De egyedül nem mehet a vízbe, met megtiltották neki („nagyok a hullámok, és hirtele mélyül”), apja, lám, már kotorássza a pénztárcát a levágott csücskű tejeszacskó mellől, az anyja pedig most jött ki a zuhany alól, meg sem száradt még, aligha hagyná abba beállított pózú napozását az ő kedvéért.- Fiacskám, elmegyek fagyit venni a gyereknek - szólt most már feleségéhez a papa, és szakállát elégedetten simogatva elindul a friss csapolt sörért várakozók hosszan tekergő sora felé. A gyerek pedig tovább piszkálja a nedves homokot, mintha az örökkévalóságnak küldene üzenetet két kicsapó hullám között. Az Uj Néplap Galériája A szolnoki triennálé anyagából; Molnár Gabriella grafikái, fent Majális, középütt Nagymaros, lent Haláltánc című alkotása
