Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-12 / 160. szám
1993. július 12., hétfő Múltba tekintő 5 Szekérvárból temessünk-e? Beszélgetés Kiss Gy. Csabával, a Közép-Európa Intézet igazgatójával a kormányzó végtisztességéről Horthy Miklós horgászbottal Kiss Gy. Csaba- Igazgató úr! Ón hogyan látja, milyen kép él a környező népekben a kormányzóról és országáról?- Én úgy gondolom, hogy nem végezte még el a magyar történetírás annak alapos feltárását, hogy milyen elemekből állt össze az I. világháború utáni Magyarország megítélése a szomszéd országokban. Már az is figyelemre méltó, hogy mind a két háború között, mind a kommunista korszakban elődjét, az Osztrák-Magyar Monarchiát egy sokkal fejletlenebb, sokkal igazságtalanabb elnyomó államnak mutatták be, mint amilyen volt. Hiszen a két háború közötti Csehszlovákiát kivéve - ahol nagyon komoly alapozással láttak hozzá a demokratikus jogállam kiépítéséhez - nem volt jellemző a demokratikus berendezkedés sem a királyi Romániában, sem a Szerb-Horvát-Szlovén királyságban, amely utóbbi 1929-től királyi diktatúra lett Jugoszlávia néven. Ezekkel az országokkal összehasonlítva a két háború közti Magyarország képe és valósága másképpen ítélendő meg mint ahogy kialakultak az egyszerűsítő képek. Hozzá kell ehhez még azt is tenni, hogy ezt az egyszerűsítő képet a 20-as évek Magyarországáról vagy a fehérterrorról - mert volt fehérterror -, amúgy jóval kisebb mértékű mint a ’19-es vörös, nagyon fölerősítette a szomszéd népek propagandája. Ennek a lényege az volt, hogy- Magyarország mindenáron revízióra törekszik, tehát bizonyítandó, hogy ők demokratikus alapokon állnak, szemben a reakciós, elmaradott Magyarországgal. A képek egymást befolyásolják. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar kommunista történetírás milyen sémákat, milyen egyszerűsítő kliséket készített a Horthy-kor- szakról, milyen hamis mítoszokat terjesztett el, hiszen ezeket azután, 1945-öt követően úgy építették be a környező országok történetírásába, közvéleményébe, mint autentikus magyar véleményeket. El kell mondani azt, hogy a szomszéd országok nacionalizmusa mögött ott van a kommunista Magyarország által készített érvrendszer is. A hamis mítoszok közül egyet hadd említsek meg a Horthy-korszak elejéről. Azt hiszem, mindenki elítéli a tiszti különítmények kegyetlenkedését, és az új kurzusnak sok ellenszenves vonása volt, de ezt úgy kell számon tartani, hogy a valóságtól ne rugaszkodjunk el. Mi ezt úgy tanultuk az iskolában, hogy ezt a kort olyan korszerűtlen és hallatlanul brutális intézkedésekkel lehet jellemezni, mint például a botbüntetés bevezetése. Nos, egy kitűnő magyar történész, Romsics Ignác mutatta ki, hogy a botbünte- tést valóban bevezették a Tanácsköztársaság leverése után. de csak egy év időtartamra, és sohasem alkalmazták. Ugyanakkor hasonló rendelkezések más európai országokban is voltak, például Angliában. Ezek nyilvánvalóan nem kisebbítik ennek a primitív és brutális jogintézménynek a negatív vonásait, de mégis egy reális képet alakítanak ki. Itt tehát rengeteg hamis mítoszról volt szó, amit elsősorban a kommunista magyar történetírás készített, és ezekből a negatív elemekből táplálkozhatott a szomszéd népek történetírása. Én azt gondolom, hogy általában egy nagyon rossz ábrázolás készült erről az egész térségről a nyugati közvélemény számára, a II. világháború vége felé. Gondoljunk arra, hogy egy olyan ország is, mint Lengyelország, amely kezdettől fogva szembeszállt mind a náci, mind a bolsevik totális állammal, és amelynek szabadságáért szállt hadba Anglia és Franciaország, milyen sorsra jutott végül? Ugyanúgy eladták a Szovjetunió befolyási övezete számára, mint a térség többi országát. A II. világháború végén szükség volt egy, a valóságosnál sokkal sötétebb képre ezekről az országokról. Meg kellett magyarázni a nyugati közvéleménynek, hogy miért törődtek bele a demokratikus nagyhatalmak abba, hogy ezek az országok egy másik totalitárius nagyhatalom fennhatósága alá kerüljenek. Azt gondolom, hogy ezt az egész kérdést egy szélesebb összefüggési rendszerben is végig kell gondolni. Ez a folyamat Magyarországot is kedvezőtlenül érintette, még annak tudatában is, hogy az e térségben létrejött fasiszta államok, Antonescu Romániája, Tiso Szlovákiája vagy Pavelics Horvátországa mellett a jobboldali konzervatív Horthy-rendszer mégis a demokratikus jogállamiság bizonyos maradványát jelentette.- A környező államok az I. világháború után inkább elfogadták Magyarország élén Horthy Miklóst, mint a Habsburgokat - lásd a két királypuccs lefolyását -, ettől függetlenül az ő személye ellen is egy ellenséges magatartás nyilvánult meg.- A két háború közötti korszakhoz hozzátartozik az a tény, hogy a Magyarország körül létrejött kisantant politikusainak nagyon fontos érdeke fűződött ahhoz, hogy Magyarországról a rossz összbenyomást erősítsék a saját közvéleményük és a nemzetközi közvélemény előtt. Nyilvánvaló, hogy Magyarországon az államfői intézmény jellege, külsőségei, stílusa következtében Horthy Miklós lett az, aki képviselte, jelképezte ezt az országot. Érthető az, hogy az ő személyét - ezt meg lehet alaposabban vizsgálni iskolás könyvekben vagy a korabeli sajtóban - nagyon negatív figurává igyekeztek stilizálni. Olyan elemeket felhasználva ehhez, mint a hagyományos dölyfös magyar úr képe, amely a felföldi szlovákság vagy az erdélyi románság előtt mint a magyar elnyomás szimbóluma jelenhetett meg. Megtestesítve azokat a vonásokat, amelyek általában véve a több évszázados elnyomásnak mondott világot jelképezik. Úgy gondolom, hogy a Horthy Miklós államfőségéhez kapcsolódó külsőségek rendkívül sok korszerűtlen, nem XX. századi vonást tartalmazó gesztusa is lehetővé tette az ilyen kép kialakítását. Nem szabad elfelejteni, hogy ezt az ábrázolást a nemzetközi közvélemény egy jelentős része is elfogadta. Valamint azt, hogy a ’30-as években a baloldali értelmiség körében milyen erős kommunista divat uralkodott. Volt aki elment Moszkvába a szocializmust építeni. Szinte az egész európai baloldal szovjetbarát, kommunistabarát volt, és nyilvánvalóan hallatlanul komoly befolyást gyakorolt az európai sajtóra, a szellemi élet legfontosabb orgánumaira. Következésképp Horthy Miklós alakja a fehér terrorral, a jogtalansággal kapcsolódott össze, és nem szívesen változtattak ezen akkor sem, amikor Magyarországon konszolidáció következett be, amikor hazánk egy borzalmas helyzetből mégis talpraállt. Csodának lehet tekinteni, hogy az I. világháború és a trianoni békekötés után az ország össze tudta magát szedni és mind a gazdasági, mind a szellemi életben elkezdett komolyan produkálni. Ezeket a jelenségeket valójában nem volt érdeke figyelembe venni, és értékelni a véleményformáló baloldali kommunistabarát európai elitnek. így a Horthy-képhez mindvégig erősen kapcsolódtak olyan tartalmak, hogy stílusa feudális, a Monarchia szellemét folytatja.- A mai kép változott-e? Gondolom, erősen tovább élnek az egykori sémák, beidegződések.- Nyilvánvalóan. Ezek nagyon erős sémák és nagyon nehezen mozdíthatók meg. Utaltam arra, hogy egy kisebb ország megítélésénél a nemzetközi közvélemény a kialakított markáns képen nem szívesen változtat, hiszen az bekerül a tankönyvekbe, így tanulják meg azok, akikből politikusok, újságírók lesznek, akik a közvéleményt formálják. Példa rá, milyen nehéz ma a nemzetközi világban a Horvátországról vagy Szlovákiáról formált véleményt megjavítani. Rajtuk van még mindig a rájuk akasztott címke, ami a II. világháború idején került oda. Hiába tesznek nagy erőfeszítéseket a jogállamiság kialakítására, ami néha sikerül, néha nem. A nemzetközi tudományos életnek van egy eleve negatív beállítottsága mindkét országgal szemben. Magyarországgal szemben ez más, hiszen 1956 vagy 1989 nagyon pozitív tartalmat hozott, mégis ott vannak a lenyomatok az agyakban, a könyvtárakban, a gesztusokban, az ismeretekben. A két világháború közötti Magyarországról is sokkal rosz- szabb a megítélés, és miután Horthy Miklós szimbólum lett, ez őt is érinti. Ha a mai szlovák vagy román sajtóban a Horthy-korszakról vagy „horthyzmusról” szó esik, akkor az egy szélsőségesen negatív kép. Fasizmusról beszélnek, pedig érdemes volna a szabadságjogokat összehasonlítani ’40-ben, ’42-ben vagy ’43-ban- egészen a német megszállásig- Antonescu Romániájával vagy Tiso Szlovákiájával. Ezért nagyon kényes kérdés a mai napig a két világháború közti Magyarország és Horthy kormányzó megítélése. Van azért egy nagyon fontos változás, és én szeretném többször aláhúzni, hogy Magyarország ma nem a kisantant gyűrűjében él. Olvasom az újságban az erre való célzásokat, hallom a rádióban, televízióban. Ez hamis beállítás két szempontból is. Először is nincs nagyantant, az európai hatalmi rendszer más, a másik pedig, hogy nincs kisantant sem. Nincs Csehszlovákia, nincs Jugoszlávia. Ettől nem lehet eltekinteni. Nem lehet abban a szerkezetben gondolkodni, hogy Magyarország egyfelől és a szomszédai másfelől. Hogy itt volna egy olyan egységes blokk, amelyet közös érdekek fűznének össze Magyarországgal szemben. Magyarország határainak jelentős része olyan határokat jelent, amelyek kitűnő kapcsolatokat tesznek lehetővé a politikában, a gazdasági életben, a kultúrában. Ausztriára, Szlovéniára, Horvátországra gondolok. Nem volna értelme úgy egyszerűsítenünk, hogy Magyarország és a szomszédai. Úgy gondolom, hogy a szomszéd országok politikájában és közvéleményt formáló eszközeiben a Horthy-kép már nem egységesen fog megjelenni. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az árnyaltabb megítélések mellett. például a mai román politikának szüksége van a magyar- országi negatív jelenségekre, nacionalista megnyilvánulásokra, mert ilyenek is vannak. Nyilvánvaló, hogy Horthy Miklós temetéséből, amit én nagyon természetes jogos dolognak tartok, hiszen az ország kormányzója volt, és nem tekinthető semmilyen szempontból fasiszta politikusnak, a temetésből, ahol több ezer, esetleg tízezer ember fog részt venni, a román vagy a szlovák propaganda csinálhat olyan hangulat- keltést, amelyet felhasználhat arra, hogy Magyarországról az ellenségképet negatív vonásokkal lássa el. Ez bizonyos tekintetben kikerülhetetlen. Itt elsősorban a román és szlovák sajtóra és talán a szerb sajtóra gondolok. Ezért nagyfokú józanságra van szükség. A történelmünkkel szembeni igazságtalanság volna, ha Magyarországon nem lehetne eltemetni az ország egykori kormányzóját, viszont abban az értelemben józanságra van szükség, hogy a temetésnek szimbolikus jelentősége van, s ez belpolitikai ügy is. Felmerülhet az a kérdés, hogy a mai Magyarország folytatójának gondolja-e magát a két világháború közti Magyar- országnak, hol kívánja felvenni a kommunizmus által elvágott szálat. Sajnos Magyarországon - szerencsétlen módon - nem tisztázódott a politiki átmenet döntő éveiben ’89-ben vagy ’90-ben az, hogy az új demokratikus Magyarország hol akarja folytatni.- A temetés kapcsán nem fog-e a környező államokban felmerülni a magyar revizio- nizmustól való félelem?- Ennek veszélye fennáll. A két bécsi döntéssel, amelyben a nyugati hatalmaknak is volt szerepük, Magyarországhoz komoly területek kerültek vissza, és ez a folyamat Horthy Miklós személyéhez kötődik. Ma ez az érintett országokban történelmi sérelemként él, ami beleágyazódik az egész Közép-Európát \ jellemző politikai félelmekbe. Ez bizonyos értelemben korszerűtlen félelem, hiszen ma Európában az integráció felé haladunk, a határok jelentősége egészen más lesz. Az a logika, amely a határváltoztatásoktól fél, vagy amely határváltoztatásokban gondolkodik (akár békés úton is), az egy 40-50 vagy talán 70-80 évvel ezelőtti viszonyokból levezetett logika. De ez a félelem mindenképpen létezik és él. Én szlovák politikusokkal, újságírókkal való magánbeszélgetésekből is tudom, megvan bennük ez a félelem, ami azért furcsa, mert ha a magyar oldalt nézzük - készült ilyen felmérés -, a lakosságnak körülbelül 5-8 százaléka gondolkodik a békés határváltoztatásban, tehát ilyen komoly erő sem a politikában, sem a közvéleményben nincs. Fegyveres úton történő revízióban pedig - látva többek között a délszláv háborút -, Magyarországon egy-két őrültet kivéve, akiket egy kezünkön meg lehetne számolni, nem gondolkodik senki. Ettől függetlenül a félelem, Bibó Istvánt idézve pusztító erő lehet tárgy nélkül is. Hathat az ott élő kisebbségekre és az elzárkózást erősítheti annak ellenére, hogy a XX. században, a kommunikáció korában egyetlenegy ország sem építhet fel múlt századi nemzet- állami elképzeléseket.- Minden bizonnyal árgus szemekkel fognak figyelni a temetésen.- Nem biztos, hogy okvetlenül revíziós nosztalgiákat fognak keresni. Bár ez a beállítottság a gondolkodás mélyén azért megvan. Hogy mi fog nyilvánosságra jönni, az egy másik kérdés. Nyilvánvalóan erről tudósítani fognak, nyilvánvalóan azt fogják hangsúlyozni, hogy Magyarországon nosztalgiák élnek a Horthy-rendszer iránt. Nem hiszem, hogy ebből föltétlenül a magyar revízióra vonatkozó törekvéseket akarnak levonni. Az értelmesebb, a színvonalasabb orgánumok várhatóan reálisabb hangot fognak megütni. Szathmáry István Uzsonna a kenderesi kastély teraszán. Horthy mellett menye, ölében Istvánkával A kormányzó és hitvese az úszómedence mellett
