Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-10 / 159. szám
12 Irodalom — művészet 1993. július 10., szombat J ánost a hatalomváltás után Prágába hívták be katonának, így lett belőle Jan. Leszerelése után egy Felső-Vág menti malomban kapott mukát, s így lett Jankó. Az ezermester hajlamú legényt hamar megkedvelte a tulajdonos, Anton Süssmann, aki egy kicsit tudott magyarul. Egy hónap után már a házába is meghívta, kijavítani a konyhabútort. Jankó a malommal szomszédos épületben kapott kicsiny szobácskát. Az errefelé még nyáron is hűvös estéken percek alatt bedurrantott a vaskályhába, aztán lezárta az alsó hamuzóajtót, s nézte, ahogyan át- izzik a kályha öntöttvas hasa. A platnira bádogbögrében vizet tett, bele hársfateát, s az anyjára gondolt, aki egy csallóközi faluban most ugyanígy mered a csikótűzhelyre. Ha futotta a keresményéből, akkor szegfűszeges forraltbort készített. Kisgyerekként irigykedve bámulta, hogy apja, ha átfázva megérkezett, milyen jóízűen hörpöli a párolgó italt. Utána mindig megtörölte a bajuszát, s megsimította János fejét. Apja immár tíz éve egy névtelen galíciai sírban emésztődik földben. János karácsonykor sem utazott haza a falujába. Süssmann úr meghívta a lakásába, átadta a szalaggal átkötött ajándékot - meleg zoknit, máskor mindent- tudó zsebkést -, és megkérte, hogy az ünnepek alatt aludjon malomban, nehogy valaki kárt tegyen benne. János a villany- motor átforrósodott köpenyére fektette azt a posztókabátot, amit ilyen alkalomra Süssman úr adott, és soha életében nem aludt olyan jóízűeket, mint ezeken a csendességbe és lisztillatba süppedt éjszakákon. Az egyik tavasszal Süssmann úr feleséget hozott a házhoz, egy nála fiatalabb, szép, szőke asszonyt. Néhány nap múlva a szlovák mázsáló, Majnek azzal jött be: „Jankó, eredj a kisnagy- ságához!” János-átvágott a köves udvaron, bekopogott a verandaajtón s mert nem jött hang, benyitott. A verandáról tágas szobába látott, a függönyöktől megszitált fényben ott ült Süssmann úr felesége, kezében hímzés, és nézett kifelé a kertre nyíló ablakon.- Maga magyar? - kérdezte. János a meglepetéstől csak bólintani tudott.- Beszélgessünk egy kicsit. Olyan régen nem beszéltem magyarul.- Engem bár a munka...- Nem baj, majd szólok férjemnek. De most úgysincs itthon...- De nekem akkor is el kell végezni a dolgomat. A fiatalasszony elmosolyodott.- Maga hová való? - kérdezte. - Csallóközi...- Én meg érsekújvári. Attól kezdve kétnaponta, he- tene, néha a legváratlanabb időben is megjelent valaki a Süs- mann-házból, s azt mondta: „Jankó, a kisnagysága hívatja.” János megtörölte a kezét, leporolta a lisztet, és ment beszélgetni. Arról, hogy János anyja hogyan csinálta a krumplilevest, meg hogy mikor kapták apjáról a halálhírt. A kisnagysága pedig arról, amikor Pozsonyba jártak ruhát venni az anyjával, meg hogy miként korzóztak a főtéren vasárnap délután. V olt, hogy János könnyes szemmel találta a kis- nagyságát, ilyenkor legszívesebben kifordult volna a verandáról, de az asszony - Ilonka - intett, hogy semmi baj, ne törődjön vele. Süssmann úr egyetlen szóval sem említette, hogy roszallná János munkamegszakításait, de a pillantásából János érezte, hogy tud ezekről a félórákról, s ez furcsa, titkolni való érzést oltott bele. A következő tavaszon János megismerte Katikát, fatelep tulajdonosánál szolgáló má- tyusföldi magyar lányt. A következő nyáron elhatározták, hogy összeházasodnak. Süssmann úr egy nagyobb szobát ígért nekik, tartotta a szavát, így a kis vaskályha oda is átköltözött. Süssmann úr jószándékát az is élesztette, hogy azon a tavaszon kisfia született. Vojtech névre keresztelték: a szeme az apjáé volt, de a szőke haját Mókától örökölte. Süssmann úr megkérte Katikát, jöjjön már át a fatelepről hozzájuk szolgálni, tudják, hogy tiszta, rendes lány. Aztán a németek bevonultak Csehszlovákiába, s Tiso lett a szlovák elnök. A faluban a változást nemigen érzékelték, csak a hallgatag mázsálóról, Maj- nekről beszélték, hogy időnként a kocsmában részegen handa- bandázott. Süssmann úr látszatra nem változott, de János észrevette, hogy Ilonka arcán egyre ritkábban jelenik meg az önfeledt mosoly, amit első találkozásukkor ismert meg. 1942 nyarán, az új rendelkezéseknek megfelelően a mázsáló, Majnek vette át a malom vezetését, s néhán hét múlva Süssmann úrnak a legszükségesebb holmijaival együtt Bratislavá- ban kellett volna jelentkeznie. János és Katika úgy tervezték, hogy a munkájukból gyűjtött pénzből majd földet vsznek János szülőfalujában, de most elhatározták, hamarabb visszamennek János édesanyjához. A döntés éjszakáján János átlopakodott Süssmannékhoz. A kis Vojtech felriadt a kopogtatásra, nyugtalan, ébren alvó fiúcska volt. Ilonka karikás szemmel ült az ágy szélén, s csitítgatta. János elmondta, hogy amikor vasárnaponként kapálni járt a hegyre, egy öreg gazdához, megemlítette Süsmannékat. Az öreg jól ismeri őket, hajlandó titokban odafogadni a férjet. Ilona meg összecsomagolhatna, s_ a gyerekkel visszaköltözhetne Érsekújvárra. „Ha ilyen komisz idők jönnek” - tette hozzá. Másnap, egy holdvilágos éjszakán János Süssmann-nal nekivágott a hegynek. Az öreg addigra a krumplivermet úgy ahogy berendezte a vendégnek. És másnap mindenki útra kelt. Majnek úgy tudta, hogy Süssman úr eleget tett a felszólításnak, s a többiek meg a családjukhoz tértek vissza. A krupmlivermi hónapokról, évekről Süssmann úr ízületei még öregkorában is küldték a jelzéseket, pedig a téli hónapokban felhúzódott a padlásra. A háború megkímélte a falut, a front szinte észrevétlen szaladt át rajta. Az új köztársaságban Süssmann úr megtalálta Ilonkát s a gyereket, Pozsonyban húzódtak meg rokonoknál. Kereste volna Jánost és Katikát, de kiderült, a kitelepítési terv értelmében Medvénél egy kis motyóval áttették őket a határon. J ános egy határmenti kisvárosban kapott munkát Egy családi ház nyári konyhájában húzták meg magukat kisfiúkkal, Istvánnal. A tulajdonos később mgengedte, hogy a kert felé meg egy helyiséget húzzanak fel maguknak. A tipegő korba ért kisfiúkkal vasárnaponként az állomásközeli parkba szoktak menni sétálni, üldögélni. Egy vasárnap János különös kompániára lett figyelmes a kavicsos parki úton. Elöl egy kopasz, de még fiatalos férfi haladt, olyan hátizsákkal, amilyent János prágai katonaéveiben a kirándulókon látott. Mögötte egy bakancsos fiatalasszony a kezénél fogva húzott egy nagyobbacska fiút, aki szlovákul mindújra fagylaltot kért. Az apja néha dühösen hátramordult, s egyszer azt mondta magyarul: „Komisz kö- lök.” János és Katika összenéztek, felnyalábolták a kis Istvánt, és elébük mentek.- Süssmann úr, hát maguk? A férfi a közeli padra tette a hátizsákját, s mintha csak egy hete váltak volna el, legyintett:- Minden elvesz... Mondja neki - nézett feleségére. Ilonka lesoványodott, a haja maga készítette kontyba tűzve.- A férjem családjából senki sem maradt meg... A malmot elvették. Kimegyünk Palesztinába... Ott él egy tántija.- Pénzük van? - kérdezte János.- Kis ékszer marad - mondta Süssmann úr.- Nem úgy gondoltam - és János elvörösödött. - A gyereknek, fagylaltra - és a farzsebéhez nyúlt.- Lebo, Jankó - legyintett Süssmann úr. - Tanul a gyerek, komisz idő... Hétágra tűzött a nap, mint mindig, ha gyalogolni kell. János és Katinka az állomásig kísérték őket. A hetvenes években meghalt Süssmann-né, s a megözvegyült férfiben időnként feltámadt a- vágy, hogy megnézze azt a Vág menti falut, ahol élete felét eltöltötte. Fia, a harmincas éveiben járó mérnök rendre kitért a válasz elől, míg végre belement. De úgy, szervezték, hogy visszaúton - Prágát érintve - megnézik Párizst is. Párizsban egy kis garniszállóban vettek ki két szobát. Ragyogó napsütésben érkeztek, délután lepihentek, s mikor a zuhantató, mély álomból fölébredtek, kint aprószemű eső sörétezett. Süssmann úr kiállt a balkonra - hűvösen csillogtak Párizs tetői. „Komisz idő” - mondta, mikor visszalépett a' szobába. „Mit mondott?” - kérdezte héberül Vojtech felesége. „Ah, semmi” - legyintett Süssmann úr. Ugyanezen órában a szálloda konyhájában egy Étienne nevű mindenes egy vekni bamake- nyeret mutatott ■ a séfnek: „Nézd, ma kaptam, mindenféle náció lakik arrafelé.” „Hogy hívták ezt nálatok?” és a séf furcsálkodva nézta a szokatlan formájú cipót. „Komiszkenyér” - csúszott ki Étienne-ből anyanyelvén a szó. „Quoi?” Étienne megrázta a fejét. Az apja szokta mondani a katonatörténeteiben: „Ettük a komiszkenyeret, fekete volt, mint a bűn”. Igen, az apja. Hetvenkét éves, és évek óta nem írt neki, mert nem tudta megbocsátani, hogy a fia egy társasúton kintmaradt. Étienne és az emeleti család nem találkozik a két nap alatt. M indig véletlenek hátán jönnek komisz és jobb napok a süppedős időben. Marafkó László: Vándortörténet Rózsa Endre: Beforr a levegő Mappára porosodik egy kéz nyoma s most gazdátlan hever. Összegubancolódott magnetofon szalagja játssza le elakadt esélyeid. Mint kígyó a karóra, órarugóra tekeredik egy halálos marás. Két kifordított tenyér N mutatja: el, el, innen el! A forrásokat lepecsételik. Ki dróton rángott eddig, kihagyja magát közületek, és beforr a levegő nyomán. Deák Mór: Ködből és homályból jövök a ködből és homályból megyek a ködbe és homályba véletlen élete halála mindenkit titokká varázsol nappalonként az éjszakáim kerestek bennem menedéket sosem találtalak meg téged elsötétedésem lankáin már csak egy lépés és nem látszom ködből tartok homályba ködbe véletlen életemhez kötve mosolygok a vétlen halálon A közelmúlt humora Kellér Dezső munkaszolgálatos 1944 júliusában vasútépítő bajtársainak és az őket vigyázó keretlegényeknek Legény a talpfán címmel kabaréelőadást rendezett. A tábori revü óriási sikert aratott. Másnap az egyik keretlegény magához rendelte, és megkérdezte: - Tényleg maga írta azt a gyönyörű magyarnótát, hogy Szeretem a kertet, mely a házad előtt virul? - Alázatosan jelentem, én írtam! - válaszolt Kellér. Mire a tizedes visszakérdezett: - Hát nem akadt erre egy keresztény? Kellér Dezső a második világháború utáni korszak legnépszerűbb kabarémü- vészei közé tartozott. Sikerekben gazdag, hosszú, tartalmas életutat járt be. Öregedés. Nem akarok új életet kezdeni. Örülök, ha a régit folytatni tudom. * Az öregedés egyik jele: az embernek minden eszébe jut, amit elfelejteni szeretne, és mindent elfelejt, amit szeretne, hogy eszébe jusson. * A legtöbb ember akkor kezdi írni a memoárjait, amikor már gyengülni kezd a memoáriája. De így van ez jól! A felejtés segíti az írás folyamatát: elhagyni a feleslegest. Amit agyunk megőriz, az a lényeg. A többi nem fontos. Talán még a lényeg se. *- Na beszélj, te sokat átélt, sokat tapasztalt, öreg bölcs! Mi hozza közelebb egymáshoz az embereket?- Egy jó látcső! * A fiatalok minden korszakban azért olyanok, amilyenek, hogy az öregeket megbarátkoz- tassák az elmúlás gondolatával. * A primitív ember még azt hitte, hogy a csapásokat valami természetfölötti erő sújtja rá. Ma már tudjuk, hogy nem. De mit értünk vele, ha a csapások továbbra is sújtanak? * Valaki megkérdezte tőlem a minap:- Te miért nem veszel autót?- Azért - feleltem -, mert a vezetőnek előre is kell néznie, Rembrandt-rajzok Önarckép Színész lapos kalapban Kellér Dezső: • • Öregedés meg hátra is. Én pedig már inkább csak hátra nézek. * Az öregeket nemcsak a termelőmunkában lehet eredményesen felhasználni, hanem arra is, hogy egy előkerült régi fényképen felismerjék: kik láthatók rajta? * Bármit változzon is a világ, az öregedő ember mindig szívesen idézgeti a múltat. Legföljebb azzal a különbséggel, hogy ötven évvel ezelőtt szakállas öregurak gondoltak vissza arra az időre, amikor ők még pelyhes állú ifjak voltak - ötven év múlva pedig majd pelyhes állú öregurak gondolnak vissza a mára, amikor ők még szakállas ifjak voltak. * Beauvoir idézi Sartre mondását: „Nem szeretem a fiatalokat, mert ki vagyok zárva a jövőjük- ből.” * Amióta a szívem egyszer rendetlenkedett, a feleségem túlzott aggódással figyeli az életmódomat. A kedvéért lemondtam már a dohányzásról, mindössze három duplát iszom, és nem terhelem a gyomromat nehéz, zsíros ételekkel. De neki ez sem elég. A múltkor, reggelizés közben megkérdezte:- Nem lesz sok az a keksz? * Maugham, amikor nyugalomba vonult, így nyilatkozott:- Semmi sem természetesebb, mint hogy egy jó ízlésű ember bizonyos koron túl abbahagyja a színdarabírást. Az én esetemben ugyanez vonatkozik a konferálásra. * Az idő múlását abból is érzékelem, hogy manapság ha valahol Ciniről írnak vagy beszélnek, az már nem Karinthy Ferenc, hanem Zalatnay Sarolta.
