Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10 / 159. szám

1993. július io., szombat IVIúltunk — jelenünk 7 Pecsételt bögrék, kiöntőcsöves keramika Baghy-major mellől Az 1993. évi kengyeli IV-VI. századi telepásatások első eredményei Kengyel-Kengyelpart I. (1990-1991) Erdély népi kerámiája A tiszafüredi Kiss Pál múzeumban június 4-én nyílt meg az Erdélyi népi kerámia című kiállítás, mely szemet gyönyörködtető bemutató, s egy olyan válogatás, mely szinte teljességre törekedve mutatja be a jól ismert mázaskerámiák mellett az alig publikált, de klasszikus formá­kat és motívumokat felvonultató egyszerűbb, mázatlan fazekasmun­kákat is. Az 1990 őszén indult Ken­gyel környéki kora népvándor­lás kori településkutatás előző esztendei munkálatait folytatva, március közepén nyitottam az első kutatóárkokat a régió talán legfontosabb lelőhelyén, a Baghy-majortól néhány száz méterre fekvő, Kengyelpart I-gyel jelölt ponton. A szállás­hely szisztematikus kutatása so­rán eddig is arra törekedtem, hogy nagyobb építmények, há­zak lehetőleg ne maradjanak el. Ezzel a sűrű szondázó módszer­rel leltem a most bemutatásra kerülő kunyhóalapra, a gepida telep nyugati peremén. A föltárás körülményei az eddigiekhez igazodtak: miután a kutatóárokban a szántott ter­mőföld két ásónyomnyi rétegét kiemeltem, a sárgás lö- szös-agyagos talapképző kőzet (a talajtanban ez a C-szint, míg az előbbi az A, esetleg a B-szint) jelentkezésének nívó­ján objektumfolt tűnt elő. Két oldalra történő rábontással, ta­núfal meghagyásával adekvát méretű szelvényt alakítottam ki, melyben teljes terjedelmében láthatóvá vált a keleti germán épületalap betöltődésének el­színeződése. A téglalap for­májú, nyugat-keleti fekvésű ré­gészeti jelenség 3,5 -4x3 méter körüli nagyságú volt (s mint ké­sőbb kiderült, részben egy ko­rábbi, ismeretlen korú gödöbe ásták bele). A kultűrréteg eltávolításával kibontakozott az egykori konst­rukció képe. Viszonylag mély volt, a mai felszíntől számítva 1,2-1,3 méternél húzódott pad­lója. A napnyugati oldalon egy olyan jelenséget figyeltem meg - „lépcső” -, amelyet ház bejá­rati részének is tarthatnánk. A lakó- vagy gazdasági épület szerkezetére világos, egyér­telmű adatokat tudtam fölvenni: a nyugat-keleti tengely mentén az oldalfalaknál és középen bonthattam ki három cölöphe­lyet. Az egyiknél pontosan, már szinte „menetrendszerűen” rög­zíthettem a 15 cm körüli átmé­rőjű - kissé ovális - ágasfát ma­gát. Minden egyéb vonatkozás­ban a gödör a lelőhelyen eddig megfigyeltekkel volt összevet­hető. A begyűjtött leletanyag jel­legzetes V.-VI. századi tárgytí­pusokat foglalt magában. így korongolt, szemcsés, szürke, néhány esetben egyenes és hul­lámvonal köteggel díszített fa­zékrészeket, kézzel formált edények darabjait. A gondosan polírozott/fényezett, besimított mintával - például hullámos vo­nallal, ami igen jellemző a Baghy-majori település V. szá­zadi keramikájára, s talán nem annyira a VI. századira - ellátott agyagkészítmények mellett, ki­emelkedő fontosságú három pe­csételt bögretöredék (nyilván hasas, körte alakú formákból - archeológiái szakkifejezéssel élve), valamint két, kiöntőcsö­ves edényből származó cserép. Mint teleplelet, nem kevésbé lényeges egy római provinciális típusú bronzfibula, egyszerű tömegáruként. Más bronz (nit?) mellett közel féltucat különböző vastárgyat tehettem el; karikát, árat, kést, de összességében még nehezen azonosíthatóakat. A következő, markánsabb lelet­csoport az agancsmegmunká­lással kapcsolatos (agancsdara­bok, lemezek, forgács). Egy bi- kónikus - kettő csonka kúp alakú - orsónehezék és a néhány kúpos szövőszéksúly a textilké­szítés vitathatatlan bizonyítékai. A kőeszközök sorából fenőkö­vet és malomköveket említhe­tek. Számos salakrögöt talál­tam. Építményfalazat paticstö- redékei, oszteológiai anyag, vagyis állatcsont (kagylóval, csigával kiegészülve) járul a leletekhez. Külön is szóba kell hozni a halászatra utaló jelensé­geket, a néhány halcsontot (így bordát, szálkát). Megfigyelhet­tem, hogy a hulladékgödörbe elszenesedett ág-gally szintén került. Ásatási beszámolóm zárása­ként arról a problémról teszek említést, amelyet a bepecsételt keramika (illetve a „beutelför- mige Gefáasse”, azaz tarsoly vagy másként körte alakú edé­nyek) és a kiöntőcsöves töredé­kek vetnek/vethetnek föl. A fent ismertetett ház a kengyeli késő római kori és korai Mero- ving-kori emlékanyag három, A-B-C időendi csoportjának középső leletegyüttesei körébe látszik tartozni. Ez az V. század második felét és a VI. század legelső évtizedeit jelenti (a ré­gebbi európai beosztásban, frankoknl, thüringeknél, stb. döntően a II.A-b periódus), ugyanakkor a mig szerzett ta­pasztalatok arra mutatnak, hogy a szóban forgó két edénytípus a VI. század első negyedében/ harmadában még nemigen lehe­tett ismert. A ház emlékanyagá­nak összképe afelé húzná a problémát, hogy a pecsételt és a kiöntőcsöves fazekasáru korá­ban, úgy az 510-520-as években tűnt föl (ám előbb semmi esetre sem). Még abban az esetben is, ha ez bizonyíthatatlan, annyi kétségtelen, hogy a kunyhó a középső, B kronológiai csoport végére tehető, a 490-500 és az 520-530 közötti évtizedekre. Ezen a helyen is megraga­dom az alkalmat, hogy köszöne­tét mondjak egyrészt a kengyeli Dózsa Mgtsz-nek, másrészt pe­dig Wagner Ottónak (Baghy-major), hogy a területen lehetővé tették a régészeti kuta­tásokat. Cseh János A gondos válogatás, melyhez az anyagot a kolozsvári Erdélyi Nép­rajzi Múzeum és a nagyváradi Kő­rösvidéki Múzeum kölcsönözte, azt a sokféleséget példázza, mely Erdély népi fazekasságát jellemzi. Ennek a változatosságnak föl­drajzi, népességi és történelmi okai vannak. Erdély és a volt Partium (Erdély és az Alföld közti határőrvidék) te­rületén többféle agyag található: tűzálló, mely főzőfazekak, homo­kos, sovány, mely elsősorban tá­lasedények és kövér, zsíros agyag, mely főleg italtartó edények készí­tésére alkalmas. A bemutatott terü­leten a magyarok, románok és szá­szok régóta együtt élnek. Kulturá­lis egymásra hatásuk a fazekasság területén is megmutatkozik. A változatos agyagminőségnek megfelelően a kiállítás az egyszer égetett, vörös, fekete és fehér föl­dfestékkel díszített kerámiákból is gazdag válogatást hozott. Köztük a bánáti Bényes, a Fehér-Kőrös kör­nyéki központok közül pedig Berza fazekasai klasszikus, görög és római előképekre emlékeztető kerámiát gyártottak. Több kis falu lakói - főleg Dél-Biharban - fazekasságra sza­kosodtak, mivel a rossz minőségű föld megélhetésüket nem biztosí­totta. A révi, dési, láposvidéki, le- hecsenyi, kerpenyeti és lelesti gondos kidolgozású, jó minőségű háztartási cserépedények részben még ma is keresettek, formában és díszítményben régi hagyományok folytatói. A környék nagy városai (Nagy­várad, Margita, Nagyszalonta, Szi- lágysomlyó) mesterei a századfor­dulóig városi és falusi vevőkörnek egyaránt dolgoztak, céheiket á XVII-XVIII. században alapítot­ták. Tordán és-Zilahon századunk első feléig készültek a fehér ala­pon kék, sárga, zöld és barna virá­gornamentikával díszített boká- lyok, kancsók és tálasedények, melyek fő vásárlói a kalotaszegiek voltak. Gazdag anyag szemlélteti a má- ramarosi fazekasságot, mely Er­dély kerámiaművészetében külön egységet képvisel. Szacsalon olyan, pirosra kiégő edények ké­szültek, melyet kővel csiszolt dí­szítménnyel láttak el. Fő termékük a vizeskorsó, kanta, szűrő, fedő volt, iza-völgyi kerámia mázas, dí­szítménye igen színgazdag. Nö­vény, ember-, állat és templomáb­rázolásuk bizánci hatásról tanús­kodik. Szép kollekció reprezentálja Vámfalu fazekasságát is, mely fe­hér tálairól, korsóiról nevezetes. Virág- és levéldíszítményei, piros, barna és zöld színezésűek. Romá­nok, ukránok és szlovákok vásá­rolták a magyarok mellett, mely a díszítmények ikonográfikus jelle­gét magyarázza. A szász kerámiát Beszterce egy­szerű, karcolt díszítésű, zöldmázas Szász, ecsetes festésű tál (Erdélyi Néprajzi Múzeum) fazekasmunkái és Brassó környéki központok fehér alapszínű, kék. ecsetes festésű tálai, italtartói szemléltetik, melyeket gazdag nö­vényi díszítménnyel láttak el. A szász fazekasság Erdély kerámia­központjaira is hatást gyakorolt, ez leginkább a Barnaságban és Foga- rason figyelhető meg. A székelyföldi kerámia a sokfé­leségéről híres, mely részben szin­tén az eltérő agyagminőséggel függ össze. Dánfalva és korábban Korond is mázatlan vörösre kiégő kerámiájáról volt híres, míg Mada­rason szinte az egész falu fekete­kerámiát készített. A Székelyföldön is voltak cé­hek, mesterei a mázasedények ■gyártására specializálódtak. Köz­tük a legkorábbiak a XVl! század­ban a városokban szerveződtek (Kolozsvár, Dés, Széketyudvar- hely), míg a későbbi alapításúak között már falvakat is találunk (Szolokma, Mákfalva, Küsmöd). Mázasmunkáik közös jellemzője a fehér alapszín, a gazdag, növényi ornamentika (Kézdivásárhely, Székelyudvarhely), a szarvas-, madár- és emberábrázolás (Nagy­ajtai. A motívumok néha előkar­coltak, zöld, barna, sárga és kék színűek. A kiállításon a gazdag fazekas­hagyományokat közel 200 tárgy szemlélteti, melyet igényes fotók, rajzok egészítenek ki. Az egyes központok közti eligazodást színes térkép könnyíti meg. A válogatást Tiszafüreden augusztus 22-ig lehet megtekinteni, később Mezőtúron és Túrkevén is bemutatják. dr. Füvessy Anikó A Szécsényiek birtoklása megyénk területén a Mohács előtti időszakban Szécsényi-birtokok megyénkben, a XV. század első felében l 1991-ben országszerte megün­nepeltük gróf Széchenyi István születésének 200. évfordulóját. A jubileumi megemlékezések zömmel a „legnagyobb magyar” tevékenységét méltatták, ám ese­tenként a sárvár-felsővidéki Széchenyi család magyar törté­nelemben játszott szerepének ér­tékelésére is kiterjedtek. E főúri família a XVI. század legvégén tűnik fel a Nógrád megyei Szé- csény mezőváros környékén (melyről alighanem család a ne­vét nyerte), bár egyes - vitatott - feltételezések szerint a leszárma­zása talán a Mohács előtti idő­szakra is visszavezethető. A nagyközönség számára ke­véssé ismert, hogy ugyancsak a Nógrád megyei Szécsényről vette nevét az a hasonló nevű család is, mely a XIII. században tűnik fel az okleveles forrásokban, s a XV. század közepén bekövetkezett kihalásáig egyházi és világi or­szágos főméltóságok sorát adta. E főúri famíliának, a Kacsics (vagy Kathyz) nemzetségbeli Szécsényieknek a később feltűnő gróf Széchenyiekhez semmiféle kapcsolódása nem volt, ám a me­gye történetével foglalkozók számára mégis fontos leszárma­zásuk ismerete, mivel a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területén is feküdtek birtokaik. A Kacsics főúri nemzetségből a Szécsényi család a XIII. század második felében vált ki. A famí­liát pontosan ismert rokonság fűzte a nem Salgói családjához, viszont már alighanem elhomá­lyosultak a Kacsicsok másik nagy főúri családjához, a később bárói címet szerzett Balassiakhoz kö­tődő vérségi szálak. A kezdetben Szécsény körül birtokló család gazdagságának, országos befo­lyásának megalapozója a XIV. század első felében élt Szécsényi Tamás volt, aki a tartomány urak hatalmát felszámoló Károly Ró­bert szolgálatában szerzett jelen­tős érdemeket. Többször volt or­szágbíró, erdélyi vajda (s e címé­hez kapcsolódóan szolnoki főis­pán), a kunok bírája, s különböző időszakokban közel tucatnyi vármegye főispánja. Fiai közül - Mihály egri püs­pök mellett - Szécsényi Kónya Miklós volt a legjelentősebb a század második negyedében. Többszörös főispánként és ki­rálynéi asztalnokmesterként em­lítik. Harsendorfer Erzsébetet vette nőül, kinek apja (Wolfing) még 1324-ben megkapta a király­tól a Csák Máté-párti Csák fia Já­nos összes birtokait, közte Ke­rekudvart (Jászalsószentgyörgy keleti határrészén), s Alcsit (ma Alcsipuszta Szolnoknál) is, me­gyénk mai területén. Mivel a Ha- sendorferek fiúága a század kö­zepére kihalt, mindezen birtoko­kat Erzsébet s férje örökölték. Miklós gyermekei közül Szécsé­nyi Frank (XIV. sz. Közepe - 1423) emelkedett ki. Számos fő- ispáni megbízatás mellett több­ször is országbíróként említik, akárcsak Simon nevű testvérét. 1399-ben a Szécsényiek me- gyénkbeli birtokai között sorol­ják fel a Szolnoktól északra fekvő Szentiván, Szabolcs, Alcsi, Beze, Kölkes és Fokorú birtoktesteket (jórészt a mai szolnoki és beseny- szögi határban), viszont Kerek­udvar ekkorra már kikerült a csa­lád tulajdonából. Gyanítható, hogy felsorolt újabb birtokoknak legalább egy része nem új ado­mányként került a Szécsényiek kezébe. Részben talán olyan ta­tárjáráskor elpusztult települések voltak, amelyek egy lassú újra- népesülést követően a régebben megszerzett Alcsi határából sza­kadtak ki ismét. Szécsényi Frank vagyonát a csaknem vele egyidőben elhalt László fiára hagyta, akitől aztán szintén László nevű (meghalt 1459 táján) egyetlen gyermeke örökölte. Mivel Szécsényi László fiúörökösei korán elhaltak, 1455 táján birtokait két fiúsított lányá­nak adományozta. így a férfiág kihaltával Losonczy Albertné (Szécsényi Hedvig) és guhi Or­szágit Jánosné (Szécsényi Anna) révén a család birtokai jórészt a megyénk területén egyébként is számottevő javakkal rendelkező Losonczy és Országh családok kezébe kerültek. Az 1455-ös szerződés értelmé­ben a mai Jász-Nagykun-Szol- nokban az alábbi birtokok kerül­tek az új birtokosok kezébe: Szászberek fele, Szabolcs, Szent­iván, Alcsi és Fokorú. Térképre vetítve jól látható, hogy e birto­kok egy területileg is egységes uradalmat képeztek, melynek te­lepülései is állandóak voltak. 1399-hez viszonyítva ugyan Szászberek, Beze és Kölkes ese­tében eltérés figyelhető meg, ez azonban csak látszólagos. Szász­berek ugyanis nyilvánvalóan a XV. század első felében települt újjá, az 1399-ben részletesen kö­rülhatárolt Szécsényi-birtokokon belül, míg a másik két helyet (melyek még Mohács előtt pusz­tává viták) a fokozatos elnéptele­nedés miatt nem említik az önáló települések között 1455-ben. Erre utal, hogy Bezét és Kölkest utol­jára a XV. század végén a Lo- sonczyak és az Országhok közös birtokaiként említik, akárcsak a többi volt Szécsényi javakat. dr. Bagi Gábor i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents