Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
8 1993. június 26., szombat Kulturális panoráma Csoda történik, ha énekelek Beszélgetés Dévai Nagy Kamillával- Huszonöt éve vagy a pályán. És mit sem változtál: ugyanolyan karcsún, tele életkedvvel, kirobbanó energiával... Hogyan csinálod? Nem fáradsz el, nem unod soha?- Hát igen, ezt már mások is kérdezték. Tudod, háromféle anyagból „gyúrtak” engem. Az egyik egy agyonverhetetlen optimizmussal, humorral, mosoly- lyal átitatott lény: ő a nagymamám. Az édesanyámtól meg a művészetek iránti fogékonyságomat, az önemésztést és a befelé fordulást örököltem. Igen mélyen van egy belső magom, ahová nagyon nehéz beférkőzni. Kifelé tényleg nyitott vagyok, de ez a belső énem három csonthéj mögött rejtőzik, és sokat szenvedett... A harmadik részemet pedig az édesapámtól örököltem: a kitartást, munkabírást, akaratot, sokszor makacsságot, az önmagámmal szembeni kérlelhetetlenséget. Mindez együtt adja az életerőmet. De azért persze elfáradok, sokszor nehezen indulok útnak, főleg a vidéki fellépések fárasztanak. De mindig erőt ad az a sok szeretet, amit az emberektől kapok, akik várnak, hívnak, kíváncsiak rám... Persze most már jó lenne egy kicsit megpihenni, feltöltődni. De az a helyzet, hogy anyagilag a két válásommal nagyon rosszul jártam. Például mindkétszer otthagytam a lakást is. Úgyhogy ezért sem pihenhetek, nem ülhetek meg ennek a huszonöt évnek babér- koszorúján, mert egyszerűen hétköznapi anyagi gondjaim vannak, mint annyi más embernek. Huszonöt év alatt gyakorlatilag semmit sem gyűjtöttem magamnak, még ékszereim sincsenek. És néha megriadok: mi lesz, ha holnap nincs elődás?- Az éneklés a legfontosabb az életedben?- Igen, de más vonatkozásban a család is ugyanolyan fontos. Két nagy fiam van, a nagyobbik már színművészeti főiskolás. És mindhárom páromnak vannak gyerekei, akik szintén anyjuknak tekintettek, én pedig szeretettel neveltem őket. A harmadik páromat Erdélyben ismertem meg, egy fellépésemen. Ő számítógépekkel foglalkozik, de érti és szereti a művészetet.- Meséltél róla, de kérted, hogy ne írjam meg, milyen nagy csalódás volt a második házasságod.- Igen. Nem kellett volna elválnom gyermekeim apjától, az első férjemtől. De nagyon beleszerettem valakibe, és én nem szeretem a zavaros helyzeteket, mellékutakat. Amikor aztán egyedül maradtam a gyerekeimmel, arra gondoltam, hogy most már csak nekik élek meg verseket írok, szobrokat csinálok, faragok ... És akkor, erre a nehezen meglelt egyedüllét boldogságára jött a harmadik társammal való találkozás boldogsága. Most már Dévai Nagy Kamilla több mint két éve vagyunk együtt...- Sokfelé jártál szerte a világban, és azt hallottam, minden ország nyelvén énekelsz egy-egy dalt.- Huszonkilenc nyelven tudok dalokat... És azon is igyekszem, hogy lehetőleg tökéletes kiejtéssel énekeljek, tehát megkeresek valakit, aki az illető ország szülötte, és az segít a helyes kiejtés elsajátításában. Tudod, amíg ki nem megyek a színpadra, embertelenül izgulok, de amikor elkezdek énekelni, mintha valami csoda történne, olyan boldogság tölt el... Ez így van, amióta csak énekelek. E. É. Nádori kripta Ha a Magyar Nemzeti Galéria C épületének földszintjéről nem fölfelé, a képtárakhoz, hanem lefelé indulunk, hamarosan egy egyszerű oltárral rendelkező kápolnába, beljebb az egykori ravatalozó terembe, míg legbelül egy kriptába jutunk. Az egyszerű szürke-bordó műmárvány borítás, a tágas boltívek a firenzei Medici kápolnát idézik. E termekben van a nagyközönség számára megnyitott Nádori kripta. Mennyezete a csillagos égboltot idézi, az oldalfalakat angyal alakok népesítik be. Itt állnak József nádornak és családjának domborművekkel, szobrokkal ékes szarkofágjai. József nádor szobrát Zala György, Erzsébet Klementináét Stróbl Alajos, a gyermek Gizellát Sennyei Károly szobrászművész készítette. Még az 1715-ös esztendőben, Mária Terézia uralkodása idején kezdték meg a kripta kialakítását. Elkészülte után az Angolkisasszonyok rendjének apácái használták, akik Mária Terézia hívására érkeztek a budai várba. Egészen 1777-ig a rend halottait és más várbelieket is temettek e helyre. Aztán negyven évig nem használták a kriptát. 1820-ban kapott engedélyt a királynőtől József nádor, hogy a termet családi temetkezés céljára átalakíttathassa. A munkával egy osztrák építészt. Franz Hüpp- mannt bízták meg. Ekkor helyezték a korábban ide eltemetetteket a két terem közötti átjáró falába, nevüket réztáblán megörökítve. 1855 után Ybl Miklós, majd Ha- uszmann Alajos kapott megbíz- tást az építésre. Hauszmann, aki a budavári palota építését-tervezé- sét is irányította, lebontatta az 1700-as évekből fennmaradt Szent Jobb kápolnát, a kripta bejáratát áthelyeztette a Zsigmond kápolna szentélyéből a palotába. A háborús pusztításokat épp- ségben vészelte át a nádori kripta, de a rombolást mégsem kerülte el. A 70-es évek elején feltörték és kirabolták. Feltárását és a tetemek azonosítását Zolnay László régész és Kiszely István, Illés János festő-restaurátorok, a szobrok helyreállítása Pikier János szobrász munkája. (km) Taxner-Tóth Ernő: Kölcsey és a magyar világ Taxner-Tóth vállalkozása azért több mint csupán irodalmi dolgozat, azért jött jó időben, mert korunk is a paradigmaváltás kora, amikor újra kell fogalmaznunk eddigi ismereteinket, irodalomról, politikáról, közösségről, nemzetről, emberi sorsról. Életművekről kell lefújnunk a port, vissza kell adnunk fogalmaknak, szavaknak az eredeti értelmét, fényét. Más összefüggésben, más következtetésekkel, de ma is meg kell fogalmazni a nemzet identitását, erősíteni öntudatát, önbizalmát. A tét ma sem kisebb, mint Kölcsey idejében, minőségi váltást kell végrehajtanunk, létrehozni a szabadság kis köreit és technikáját. Az már a magyar (és Közép-Ke- let-Európa) történelmének sajátossága, ha úgy tetszik tragikuma, hogy mint a polgárosodás a cél és a program egy prae-feudális, nemzeti-történelmi értékeinket szétziláló, lejárató, keserves korszak után. Ha elfogadjuk, hogy a XIX. század két nagy eszméje a szocializmus és a nacionalizmus volt, akkor most, a XX. század végén arra kell rádöbbennünk, hogy a reformkor nagy eszméi semmit se veszítettek érvényességükből, ugyanakkor ma már látjuk, mindennemű doktrinaság, radikalizmus buktatóit is. Kölcsey emberi nagyságát éppen akkor értjük meg, ha látjuk a lehetetlenül széttagolt, korszerű gazdálkodásra alkalmatlan nemesi birtokát, rokonaival pereskedő, a bumfordi elmaradottságtól szenvedő értelmiségit is, aki miután - részben hajlama ellenére - belesodródik a politikába, fok- ról-fokra ismeri el önmaga és osztálya helyzetét, haladja meg emberi- és osztálykorlátait. A korán árvaságra jutott, gyenge fizikumú, testi fogyatékos, gátlásos, magányos fiatalembernek valósággal azűium, lelki terápia a vers, az irodalom. Minden esélye megvan arra, hogy megrekedjen a szentimentálisán verselgető, vasárnapi költők szintjén, de Kölcsey hatalmas lelkierővel tágítja, mélyíti műveltségét, haladja meg az önképzőköri igénytelenséget, küzdi le gátlásait, csiszolja eszközeit, hogy elsajátítsa az ókori klasszikus műveltséget, a kortárs világirodalmat, esztétikai minőséget teremtve, eszközzé fegyverré kalapálja, szolgálattá tegye magát az írást, a nyelvet, egész életművét. Taxner-Tóth Kölcsey levelezésével illusztrálva mutatja be ezt a fejlődést. Sok, eddig ismert, feldolgozott tényt új megvilágításba helyez, titkokról igyekszik fellebbenteni a fátylat. Szerzőnk nem „deheroizál”, de a laikust talán meglepi, hogy a korabeli irodalmi élet is mennyire földszagú volt, telve féltékenységekkel, sértődésekkel, intrikákkal, praktikákkal, ma már komikusnak tűnő kakaskodásokkal. A magyar világ akkor sem volt idill. Jobban értjük magunkat, ha alaposan ismerjük. Kölcsey sem hérosz. Gyomorvérzésekkel, vérnyomással és ki tudja még, hány testi nyavalyával küzdött, de akarata erőt vett fizikumán is, aprómunkákban (lásd főjegyző) edzette, képezte magát az ország szellemi vezetőjévé, nem is értjük, hogyan győzte. Szatmárcse- kén még ma is él a hagyomány, miszerint nem is a meghűlés végzett megviselt szervezetével, hanem „megétették”. Taxner-Tóth nem utal erre, de talán nem is fontos. Sorsa magyar sors volt, törékeny alakja átvilágít a századokon. (Akadémia Kiadó, Bp. 1992) H. S. Milyenek a tanárok? Diákkoromban - 1956 előtt és után - nem egyszer volt alkalmam tapasztalni és hallani a tényeket arról, hogy nem szerencsés dolog tanárnak lenni, hiszen a tanár mindenkor és mindenki szolgálja, a hatalom ké- nye-kedve szerint bánhat vele ideológiai vagy egyéb kívánalmai szerint, s ráadásul még meg sem fizetik, férfiember például nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy tanár legyen, mert nem tudja majd eltartani a családját. Tapasztalataim testközeliek voltak, hiszen édesanyám is tanár volt, aki a latin és a német szak mellé még az oroszt is elvégezte, hogy egyáltalán legyen mit tanítania 1949 után. Próbált ő is lebeszélni engem a bölcsészkarról, végül is sikertelenül. Tanár lettem én is, tanár is, hiszen kezdettől fogva egyetemen tanítok, nem a közoktatás katonái közé tartozom közvetlenül, a tanítás mellett van időm és energiám kutatni és írni is, azt tehetem, amit szeretek. Mostanában gyakran eszembe jutnak hajdani emlékeim, a családbeliek is, meg az iskolaiak is. Nem az egyébként megérthető nosztalgiázás miatt, hanem azért, mert már nem egyszer olvastam, hallottam idézni olyan leírt és elhangzott véleményeket, s bizony elég harcias hangnemben, amelyek a tanárokat egységesen elítélik a szocializmus évtizedei alatti tevékenységükért, mondván, hogy kiszolgálták a rendszert, hamis dolgokat tanítottak, nem viselkedtek értelmiségihez méltó módon, s ezért szinte alkalmatlanok most arra, hogy tanítsanak, igen szigorú önbírálatot kellene tartaniuk, radikálisan átképezve magukat, szinte teljes személyiség átformálódásra vállalkozva. Még az őrült beszédben is lehet rendszer, még a gyűlölködő megnyilatkozásokban is érdemes keresni a kritika józanabb elemeit, s minden vád alkalmas lehet a számvetésre. S bár erős a gyanúm, hogy a tanárság leg- harciasabb elítélői valamilyen egykori rajtuk, vagy mostanság a gyermekeiken-unokáikon esett vélt vagy valós sérelmet, tanár-diák összeütközést próbálnak megtorolni, azt természetesnek tartom, hogy mint bármilyen táradalmi réteg, foglalkozási ág, a tanárság sem egységes. Sem tudását, sem képességeit, sem jellemét illetően. Minden szakmának vannak zsenijei, mesterei, „betanított munkásai” és kontárjai, s ez alól - bármily szomorú - még a tanárság sem lehet kivétel, bár itt különösen jó volna - akárcsak az orvosoknál, művészeknél - a zseni-túltengés. Az én személyes emlékeim távolabbi diákkorba nyúlnak vissza, viszont éppen az ötvenes évek voltak a legkiélezettebbek a vitatott ideológai-jellembeli okok szempontjából. Azt hiszem, nagyjából átlagos sorsom volt, mégis szép emlékek légióját, kiváló tanárok tucatját őrzöm elevenen emlékezetemben. Kell-e mondani, hogy az 1956 körüli idő igencsak jellempróbáló volt? Az egyik tanár Kodálytól a Zrínyi szózatát tanította nekünk, örökre belénk vésve a „Ne bántsd a magyart!” gondolatát. A másik a Petőfi Körről, az íróperekről mesélt. A harmadik arról, hogy 1944 őszén hogyan menekült Erdélyből. A negyedik '56 őszén elesett fiát gyászolta. Az ötödik, a hatodik, ha nem is „politizált”, igen tisztességesen megtanította nekünk a tárgyát. 1948-ban kezdtem iskolába járni, s egy év múltán már tudhattam valamicskét arról a bizonyos felnőtt életről, hiszen a „fordulat éve” felfordította az iskolákat is. így amikor 1958-ban szóba került az osztályban. hogy nincs még mindig egyetlen tagja sem az egyetlen ifjúsági mozgalomnak^ nem arra gondoltunk, hogy az osztályfőnök jó pontokat próbál szerezni magának az igazgatónál - bár tudtuk azt is, hogy kényszerhelyzetben van -, hanem arra, amit érdekünkben mondott: ugye egyetemre szeretnétek menni. Végül is ez hatott: beléptünk, hogy tanulhassunk, s mérnökök, orvosok, tanárok lehessünk. De nemcsak mi, s nemcsak az akkori és későbbi tanárok „léptek be”, azaz fogadták el az egypártrendszer szigorú, majd fellazuló játék- szabályait, hanem gyakorlatilag az egész társadalom. Nem any- nyira a karrier értelemben vett érvényesülésnek, hanem egyáltalán az átlagos, a normális életnek volt ez előfeltétele. A kivételek száma elenyésző volt. A játékszabályokat kívülről és felülről hozták meg, s ezeket még a „másik” tábor, a Nyugat is elfogadta, sőt 1956-ban szinte nehezményezte is a szabályok felrúgásának kísérletét. Ezen a földgolyónyi sakktáblán éppen a tanárok lennének a főbűnösök? Kérem, akkor ki nevelte fel azokat a nemzedékeket, amelyek végül mégis csak végrehajtották a nagy fordulatot? Ki tanított matematikát, anyanyelvet, természet- és társadalomtudományokat, művészeteket? Persze magyar módra, nemes és esendő hagyományaink által röptetve és béklyózva is egyúttal, de mégis ilyenek vagyunk mi. Az iskola önmagában nem ismételheti meg Münchausen báró csodáját. Nem húzhatja ki a bajból az egész nemzetet, bár sokat tehet ezért. De az ország és népessége mássá válni csak egészében tud, minden élő nemzedék együttműködésével, támaszkodva az elődökre is. Mindez nem megy máról holnapra, diófaültető türelemre van szükség, s jó talajra, jó oltványra és jó időjárásra a Kárpát-medencében. Hazánk tanáraiban képesség, elszántság és türelem van e diófaültetéshez. GáncsÖs- kodás helyett inkább segítség kéretik munkájukhoz. Vasy Géza Hanglemezdíjak Balaton Fesztivál Ősbemutatók és szerzői jog A Liszt Ferenc Társaság immár 19. alkalommal ítélte oda a Liszt Ferenc Nemzetközi Hanglemez Nagydíjakat. A kilenctagú zsűri hat hanglemezgyártó cégtől beérkezett tíz - 1992-ben megjelent - kiadvány közül választott. A zsűri elnöke Kroó György, a Zene- művészeti Főiskola tanszékvezető egyetemi tanára volt. A három díjazott: az angol Appián Publications cég, amely Egon Petri 1929-ben készült Liszt-felvételeinek rekonstrukciójáért nyerte el a nagydíjat. A Hyperion - szintén angol hanglemeztársaság - Leslie Howard Egy utazó albuma című Liszt-felvételével érdemelte ki az elismerést, valamint a magyar Hungaroton, amely Hegedűs Endre Liszt Bellini-fantá- ziáinak lemezfelvételével szerezte meg a Liszt Ferenc Társaság nagydíját. Az ünnepélyes díjátadás októberben, Liszt Ferenc születés- napi hangversenyén lesz. A szellemi alkotások, ezen belül a televíziós művek védelme jogilag nincs minden vonatkozásban megoldva a közép-európai országokban, ezért ha másolni nem is, de az útkeresés egyik lehetőségeként érdemes tanulmányozni a francia és angol gyakorlatot, így összegezhető a keszthelyi Nemzetközi Televíziós Balaton Fesztivál szerzői jogi konferenciájának egyik vitaindítója, amelyet Krzysztof Woj- ciechowski lengyel tévés szakértő tartott. A tisztázandó fő kérdések egyikeként említette a producer és a szerző jogtulajdonosi viszonyát, így annak megállapítását, hogy az alkotócsoport milyen mértékig szólhat bele a forgalmazás, eladás anyagi feltételeibe. Ehhez kapcsolódva a hazai szakemberek egyike, Faludy Gábor a szerzői jog törvényi módosítását, többek között a televízió, mint tulajdonos, a producer és a szerző jogosítványainak rögzítését, valamint az alkotások „kalózfelhasználás” elleni védelmét, az ehhez szükséges gazdasági eszközök megjelölését sürgette. Fontosnak mondta a televíziós munkák védettségét szolgáló regisztrációk elkészítését. Délután megkezdődött az igazi „nagyüzem” a fesztiválon: a Festetics-kastély különböző vetítőhelyein 7 ország 14 versenyfilmje pergett a zsűritagok képernyőjén. Sor került két magyar produkció - Kuczka Judit: Balaton-felvi- dék és Rangos Katalin: Ragadozók - ősbemutatójára is. Az utóbbi riportfilmet - amely megdöbbentő erővel idézi fel a hírhedt gyenesdiási bérgyilkosságot - június 28-án este sugározza a Tv2. (MTI) Nagy siker a mozikban Mick Jackson filmje, a Több, mint testőr. A főszerepeket Kevin Costner és Whitney Houston formálja meg
