Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-03 / 127. szám

4 A szerkesztőség postájából 1993. június 3., csütörtök Majd csak fellendül kis hazánk ... Ki ne ismerné Vitray Tamás egyik régebbi műsorának címét: Csak ülök, és mesélek... Nos, ez adta az ihletet, hogy levelemnek ezt a címet adjam. Vitathatatlan, mostanában én is gyakran csak ülök - és ámulok. Újságcikken, tévé-műsoron. A minap például azt hallot­tam a televízióban, talán a Híradóban, hogy egyik gyógy­szergyárunk gazdasági igazga­tója felmondott vagy lemondott. Nem tudja elviselni, hogy mi­után már megszavazták, hány milliót osztanak szét maguk kö­zött, azután mégis úgy döntöt­tek: megtízszerezik az összeget! Nem rossz ötlet. Tucatnyian nem kapunk biztosan annyi nyugdíjat/fizetést egy év alatt, mint amennyi jut majd egy-egy részvénytársasági tagnak. Fej­leszteni meg mi a fenének! Az se régi hír, hogy Für Lajos lemondott párttisztségéről, ő tudja. Én meg azt sejtem, hogy honatyáinknak, honanyáinknak kisebb dolguk is nagyobb mos­tanság már annál, hogy az Or­szágházban a mi ügyeinkkel foglalkozzanak - úgy isteniga­zában. Úgy, hogy majdan ne­künk is jó legyen! Szerintem bőven el vannak foglalva saját gondjukkal-bajukkal. Megy-e a káefté, mennyit hoz a részvény- társaság, ilyenek. Nem kíván­hatjuk tőlük, hogy a mi piszli- csáré létünket tartsák napiren­den. Fontosabb, hogy mi lesz jövőre, mit hoznak a választá­sok. Senki nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről: minden lé­tező párt azzal törődik manap­ság: hogyan alapozhatja meg pozíciót! De hogy szűkebb pátriánk dolgaival is előhozakodjak: lett botrány Szolnokon, amiért úgy felemelték a lakbéreket, hogy arról koldulhatnak az érintet­tek? Nem. Pedig .jósolgatták”. Sőt még „büszkék” is vagyunk magunkra: 3200 önkormányzat nem tudta megcsinálni - a kor­mányt már ne is említsük -, ne­künk, már mint a szolnoki ön- kormányzatnak sikerült. Csodá­jára járnak külföldről is - nyi­latkozta a polgármester úr. Az amerikai cég potom néhány mil­lióért kidolgozta a szisztémát, amiben csupán az a szépség­hiba, hogy amerikai életfonnát vehettek alapul. Nem az itteni kereseteket, nyugdíjakat, pedig egy pesti kft. is „besegített” a kiadásokba. Van, van persze lakbérhozzájárulás. De ezzel, így, több jut a lakások karban­tartására, fenntartására? Évtizedekkel ezelőtt azzal „büszkélkedtünk”, hogy Szol­nok megyében volt az első szö­vetkezeti város. Annak is csodá­jára jártak állítólag messzi földről. Emlegetik azóta is, fő­leg az érintettek, milyen „sike­res”, „közkedvelt” volt a szer­vezés. Csak éppen sokan bele- gebedtek, sokan soha nem múló testi-lelki sebeket szereztek. A Telegráfban olvastam, hogy átalakítják Szolnok belvá­rosának közlekedését. Ennek az autótulajdonosok biztos nagyon megörülnek, mert ha tankolás után marad még pénzük, kiad­hatják parkolásért. A saját há­zuk előtt is vajon? Majd kigon­dolják okosan az illetékesek. Mindenesetre már most kezdje­nek el gyűjteni lyukasztóra, mert maguknak kell kezelniük a bilétát (tikettet). A cikkből azt nem tudtam meg, hogy a Mis­kolcról átvett szisztémáért Szolnoknak is súlyos milliókat kell fizetnie? Vagy csak a nagy iparváros (?) gombolta le Izra­elnek annak idején a „sápot”? Arról is az újságból értesültem egyébként, hogy Miskolcon nem a módszer váltott ki bot­rányt. Inkább az, hogy ez az úgymond pofonegyszerű meg­oldás nem két magyar közhiva­talnoknak jutott eszébe - ebéd­időben. A mi szakembereink­nek nincsenek ésszerű ötletei, elképzelései? Valóban kitalál­hatta volna nálunk is valaki akár az egyik, akár a másik módszert - a mi adottságainkra. Mert annyian, de annyian utazgatnak a világ minden tájára, s még- sincs semmi kézzel tapintható haszna. A múltkoriban hallot­tam: egyik megyénkbéli szö­vetkezet (még nem ment egé­szen tönkre) szakemberei töltöt­tek hosszú időt a tengerentúlon. Majd csak fellendül kis hazánk mezőgazdasága (is) ennyi költ­ség, kiadás, fáradozás után. De ha vannak - mert vannak! - szakembereink, hát tegyenek végre valamit - értünk is! S ha lehet, ne kerüljön olyan sokba, ne menjen rá ingünk, gatyánk! Sz. K. Küldjön egy képet! Ma is éltető ereje a munka A háború után Kőtelken édesapám volt az egyetlen kertész, és a nagyapámmal együtt teremtették meg az ún. epreskertet. (A gyümölcsfaoltást sokszor ebben a kertben sajátították el az isko­lások.) Édesapámat 1946-ban nevezték ki kerületvezető erdésznek - Tiszafüred-Abádszalók-Szolnok térségében. Ma szomorúan ta­pasztaljuk, hogy a 30-40 éves fákat, melyeket még édesapám irányítása alatt ültettek a szőke Tisza partjára, meg a kerek er­dőbe, meggondolatlanul irtják ... Ez a kép a szolnoki erdőgazdaság megalakulásának 15. év­fordulóján készült, 1965. augusztus elsején. Balról jobbra Tüttő János, a gazdaság akkori vezető erdésze, Lovász András - édesapám, kerületvezető erdész, valamint Szabó István erdé­szeti dolgozó. Édesapám a már melített térségben nyugdíjazá­sáig látta el feladatát, utána pedig több mint 10 évig a kőtelki termelőszövetkezetben dolgozott. Éltető ereje volt - ma is az, amennyire bírja - a munka! Bene Istvánná (Lovász Júlia) Kötelek „Apánk nem nézett vissza” Az emlékek közt kutatva A fiatalokkal folytatott be­szélgetéseim során olykor fel­idézem az első világháború tör­ténéseit, a közelebbről ismert eseményeket. Ilyenkor ismerő­seim arra biztattak, visszaemlé­kezéseimet érdemes lenne pa­pírra vetni... Hallgattam rájuk, s a háborús emlékeim közül e történetet az Új Néplap olvasói elé tárom: Amikor az első világháború kitörésének híreit hallottuk (egy szombat délután), éppen az ara­tásra készültünk. Apám kint volt a tanyán, anyám vacsorát főzött, de közben szokatlanul sűrűn ki-kinézett az utcára. Es­teledett, amikor apám megjött azzal a két szomszéddal, akik nálunk dolgoztak. Kifogták a lovakat, bejöttek vacsorázni, és anyám rögtön mondta a száj- ról-szájra terjedt hírt: hogy azt beszélik, kitört a háború. Mire az egyikük, Pista bácsi azt mondta: nem ártana mán, sokan vagyunk; apám pedig úgy vélte, talán nem is igaz. Pergették a dobot Másnap reggel anyám sírva jött a kapu felől, s azt mondta: jaj, Istenem, mán dobolják, hogy az embereknek be kell vo­nulni; a plakátokat is ragasztják, amint rajta van, hogy melyik ezredhez ... Apám az ablaknál lévő tükörnél borotválkozott, és csak annyit mondott anyámnak, hagyja már megborotválkozni, legalább addig ne sírjon. Kisiet­tem az utcára, ahol nagy volt a jövés-menés, az asszonyok sírva, az emberek izgatottan váltottak szót egymással; ahány dob volt a városházán, az mind nyakba került, és verték, perget­ték. Alig hallgatott el az egyik, kezdte a másik, s a bevonulást hirdették. Délre már én, a 7 éves gyerek is tudtam, hogy apám a 29-es gyalogezredhez tartozik és a jászberényi kaszárnyába kell bevonulnia. A doboláskor, a plakátokon azt is tudatták, hogy a vonatok, hajók ingyen szállítják a bevonulókat. A szomszéd Pista bácsi még aznap elment, apám másnap estére tervezte a bevonulást. Szeren­csére a tanyásunk nem volt ka­tonaköteles, így nem kellett he­lyette másról gondoskodni, és az egyik nagybátyám meg­ígérte, hogy aratáskor és csép- léskor segít nekünk. A búcsúzás Másnap a szekéren kimen­tünk a tanyára: apám, anyám a nagybátyám, meg a testvérbá­tyám és én. Az úton, a tanyáig - 7 km - azt hallottam, hogy hova kell neked, vagy magának menni? - vagy Isten áldja, én már a déli vonattal indulok; volt, aki azt mondta, ki tudja, ta­lálkozunk-e még ... Amikor a tanyához értünk, apám megmu­tatta, hova rakják majd az asz- tagot és hogy aratáskor, csép- léskor mit, hogyan kell csinálni. A bátyámmal kihajtottuk a jó­szágokat legelni, majd apámék szekérre ültek és elindultak ha­zafelé. A bátyámmal az út mel­lett ácsorogtunk, s amikor mel­lénk ért a szekér, apám leszállt. Szó nélkül jött hozzánk, majd egyik kezével a bátyámat, a má­sikkal engem ölelt magához. Megcsókolt, sírt és azt mondta, inkább csak suttogta, hogy Istan áldjon meg benneteket kedves gyerekeim, fogadjatok szót éde­sanyátoknak. Aztán ment a sze­kérhez. Láttuk, hogy a szemét törölgeti, de nem nézett vissza. Az én környezetemben - em­lékezésem szerint - így kezdő­dött az első világháború! Szilágyi Károly Karcag Köszönet és tisztelet a gyógyítóknak, az egészségügyben dolgozóknak Az élet megy tovább ... A teremtmény legcsodálato­sabb alkotása az ember. Az em­beri szervezet működése felül­múl minden általa alkotott és kezelt gépet, szerkezetet. S míg egészségesek vagyunk, talán fel sem merül bennünk, mit jelent­het igazán, ha egyszer felborul ez a csodálatos működési rend­szer; ha nincs megfelelő orvosi segítség. Mert mindannyiunk számára az élet a legdrágább, amiből csak egy van, és nem mindegy, mikor, hogyan ér vé­get. Tudjuk, hogy valamennyi kórházunk, az egészségügy nap­jainkban súlyos anyagi nehéz­séggel küzd, de azt is tudjuk, hogy a gyógyításban mégis csodákra képesek. Mert újra in­dítják a megállt szívet, vissza­várják a balesetben leszakadt végtagokat, a működésképtelen szervezetet újra az élet szolgála­tába állítják... Az egészségügy munkája láncolatszerűen kapcsolódik egymásba: minden részterülete erősíti, segíti a közös munkát, a végeredményt, s mindegyik egyformán fontos. A gyógyulni vágyó beteg sorsa fölött azok is döntenek, akikkel nem is talál­kozunk. Előfordul, hogy a beteg életét napokig a gyógyszertár­ban előállított infúziók tartják fenn, a műtét alatt vagy után vérre van szükségünk stb. Fel­sorolni is lehetetlen, hogy az egészségügyben mennyien mű­ködnek közre láthatatlanul is abban, míg a beteg ember fel­épül, meggyógyul. S akikkel a betegsége során találkozik, azoktól egy mosoly, egy jó szó is gyógyítólag tud hatni, re­ményt ad a holnapra. Köszönet és tisztelet mind­azoknak, akik az egészségügy bármely területén dolgoznak, gyógyítanak. Nemes munkájuk eredményeképpen az élet nem áll meg, s az már az élet velejá­rója, hogy az ember számára bánatot, örömet egyaránt tarto­gat. Hát így kell elfogadni. Egy beteg ember elmélke­dése - a Hetényi kórházban töl­tött napok után: Molnár Ferenc Szolnok Min marakodnak az urak? Miközben a magyar polgárok fele mindennapos megélhetési gondokkal küzd - marakodnak az urak, kizárásdit játszanak. A polgár már nem hisz nekik, nem is figyelne rájuk, ha nem csap­nának maguk körül ekkora hű­hót. A polgár azon gondolkozik, vehet-e, s miből ezen a nyáron egy szandált a gyerekeinek, a nyugdíjas egy hétre eloszt ma­gának egy liter tejet, a kispa- raszt - akinek a puszta föld már kijutott - nem tudja, mivel szánt az őszön, a kisvállalkozó beadja a kulcsot, s vele az ipart, mert a kamat és az adó kicsinálta, mint Elekéket az MDF. A pedagógus sok ezer társával tüntet, mert most igazán a nemzet napszá­mosa. Eközben az urak mara­kodnak, kizárnak, megbélye­geznek, éjfélbe nyúlóan vitáz­nak, és azt hiszik, erre figyel az ország. Majd meglátják, s lehet, keserű lesz az ébredésük. Az éber polgár legszívesebben rá­juk szólna: miért, min mara­kodnak uraim, ezzel nem lesz jobb az ország népének, s ma­guk is vesztenek ... Nos, úgy látszik, ezt nem vették számí­tásba. J. S. Szolnok A felhívás megértő szívekre talált Sok fiatal véradó volt közöttünk A Vöröskereszt kisújszállási szervezete a közelmúltban ön­kéntes véradást szervezett a he­lyi ifjúsági házban. Plakáton és élőszóben hívogattuk, toboroz­tuk a véradókat, és az esemény napján már jóval 8 óra előtt gyülekeztek a donorok az ifjú­sági ház bejárata előtt. A vért­ranszfúziós állomás dolgozói nyolc órára érkeztek, s alig hogy kitették a kartonokat tar­talmazó dobozt, máris több mint tízen álltak sorban. Ez a lánc csak 9 óra után szakadt meg - több-kevesebb időre. A végeredmény: nyolcvankilenc donortól 35 1. vért vihettek ma­gukkal a Mezőtúri Vértranszfú­ziós Állomás dolgozói. Örülünk, hogy sok fiatal je­lentkezett ingyenes véradásra: elsősorban a Móricz Zsigmond Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola növendékei. Bízunk benne, példájukat a jö­vőben sokan követik. Az egészségügyi és népjóléti miniszter felhívása nálunk megértő szívekre talált, és váro­sunk minden lakója büszke le­het véradóira, akik közül sokan évente többször adnak vért - be­teg embertársaik megmenté­sére, gyógyulásukat segítve. Reméljük, lesz folytatása. Farkas László Kisújszállás Csendes beszélgetés a szabadban A kunmadarasi idősek klubjában Felvételünk a kunmadarasi gondozási központ udvarán készült nemrég. A képen Balázs Károlyné - balról jobbra akinek ked­venc időtöltése a kötés; szebbnél szebb pulóverekkel látja el az unokáit. Pesti asszony létére sem fog ki rajta a vidéki munka: ta­pasztja, meszeli a házát... Mellette Tóth Lajosné, Róza néni, aki 82 évesen is megtermeli magának a zöldségfélét. Mint mondta, leg­szebb emlékei között őrzi az ábrahámhegyi kirándulást, ahova a klub segítségével jutott el. S ha nyerne a lottón, venne egy autó­buszt a klubnak, amivel bármikor együtt mehetnének kirándulni. (Fotó: Mészáros) ’’Mert szólni mertünk...” A tűrés határán Régóta betegeskedünk, s hogy közelebb legyünk a kór­házhoz, vidékről Szolnokra köl­töztünk, a Móra Ferenc út 13. számú házba. Nyugodtan éltünk a kis lakásunkban, semmi prob­lémánk nem volt a felettünk la­kóval - még akkor sem, amikor kétszer eláztatott bennünket. Elnézést kért tőlünk, és a ká­runkat kifizette a biztosító. Igen ám, de egyszer csak máshova költözött, a lakását pedig albér­lőknek adta ki. Ettől kezdve po­kol az életünk! Noha a tulajdo­nos minden műszaki hibát kija­víttatott a lakásban (erről sze­mélyesen győződtünk meg), az albérlő sorozatosan eláztatott bennünket - olyannyira, hogy a szekrényben tartott élelmisze­rünk is tönkrement. Ekkor én éppen kórházban voltam, a fel­eségem ment fel az albérlőhöz, aki nem tárgyalt vele, illetve annyit mondott az ajtóból, hogy ha valami nem tetszik, jelentsük fel őket. S innen kezdődött a bosszú: Maximális hangerővel böm- böltetik a magnót, a rádiót és mikor mit kapcsolnak be. No és állandóan pakolnak ... A leg­bosszantóbb eset a közelmúlt egyik csütörtökén zajlott, ami­kor este megkezdődött az orgia, és a magnó teljes hangerővel, állandó dobszó mellett bömbölt. Számításunk szerint körülbelül nyolcan-tízen lehettek a lakás­ban, s a nyitott ablaknál ordítoz­tak. Aztán éjfélkor tetőfokára hágott a jó hangulat: három fiú és egy lány félmeztelenül futó­versenyt rendezett - négy-öt fős szurkoló társaságában, akik tor- kukszakadtából biztatták társai­kat. Az éjfél utánig tartó hangos zeneszónak két nap múlva ismét fültanúi, szenvedői lehehettünk. Beteg emberek vagyunk. Tavaly négyszer, az idén két­szer voltam kórházban (inzu­linos cukorbeteg vagyok és a szívemmel is baj van), a fel­eségem is beteg, többször ré­szesül kórházi ellátásban. De a szomszédunk, a hetven éven felüli beteg házaspár velünk együtt szenved az albérlő hangoskodásától - miközben a tulajdonos zavartalanul számolja a kiadott lakásból befolyt, , jól megérdemelt” forintjait. Az igazsághoz tartozik: a lakás tulajdonosa tanárnő, aki mindig megértéssel fogadja a panaszunkat; elnézést és még egy kis türelmet kér tőlünk, valamint jobbulást kíván, de mi ezzel nem vagyunk kise­gítve. Legutóbbi levelében azt írta, hogy már felmondott az albérlőnek, s ha elköltöznek, utána nem is adja ki a lakást. De vajon meddig legyünk még türelemmel, amikor eb­ből, s az egészségünkből van már a legkevesebb!? (Név, cím a szerk.-ben) Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné

Next

/
Thumbnails
Contents