Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-19 / 141. szám
12 Irodalom---művészet 19 93. június 19., szombat Herceg Árpád Jégkorszaki nyár Molnos Lajos: Leszek hát ismét az irigyelt fickó! I dősebb Zelenák Béla postatisztviselő hanyatt dőlve olvasott a fotelben. A szétnyitott újságlap egész fejét eltakarta. Kis, kerek asztalkán tea gőzölgött mellette; a gőz játékosan ölelkezett az ajándékba kapott holland szivar illatos füstjével. Ez a vacsora utáni teázás volt - úgyszólván - legkedvesebb élvezete. Apjától öröklött szokás volt ez is, mint megannyi apró gesztus, amelyek mostanában kezdtek előtűnedezni. Csak ezeket örökölte. Földjük is volt valaha, de nagy része elúszott még a második világháború előtt, a maradék a háborút követően. Szokások maradtak - és a posta. Apját is ott nyugdíjazták. Felesége csipkét horgolt, a fiú pedig mellette kuporgott. Nem a horgolást figyelte, hanem anyja arcát leste. Néha, amikor öszeakadt a szemük, riadtan, kérdőn figyelt rá, majd imára kulcsolt kezeit ál- lához emelte, és könyörgőn suttogott:- Tessék már szólni, Mami! Anyja gyorsabban kezdte mozgatni a horgolótűt, s amikor megszólalt, rövidet, nehezet sóhajtott.- Béla. Kellene kétszáz forint a gyereknek. Be kell fizetni az érettségi bankettre... hallod?! figyelj rám, az Isten áldjon meg! A férfi leeresztette az újságot, és szemüvege fölött nézett feleségére.- Mit mondtál, kérlek?- Adjál Zolinak pénzt az érettségi bankettre.- Ötszáz forint... - kottyan- totta közbe a fiú.- Az előbb mintha mást hallottam volna - dörmögött az apa. - Egyébként mért kell ekkora lármát csapni? Azonnal rohan vele? Hozd ide a kabátomat! A hosszú, sápadt képű fiú kiemelte a szekrényből a kabátot, és készségesen apjának nyújtotta.- Ötszáz forint - mormogott ismét a férfi, miközben elő- nyálazta tárcájából a pénzt. - Nagy bankettet csapnak az urak.- Egyszer van az életben, Papa - motyogott a fiú.- Na, persze, persze. - Ismét az újságba temetkezett. A gyerek elvette a pénzt, de továbbra is ott állt a kabáttal, kissé előrehajolva, mint próbákon a szabó. Anyjára tekintett, és elvörösödve megszólalt: ,- És... kellene száz forint a fényképre... Apja bosszús képet vágott, de szó nélkül megint belekotort a tárcájába, és kivette a százast.- Meg... szmoking - nyögte a fiú. Ölyan halkan mondta, hogy apja nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené.- Leszel szíves a cipőmet - mondta, és a hamutartón heverő szivarjáért nyúlt, de tévedésből a forró teába dugta az ujját, amit nekihevülten rá- zogatott a levegőben, s dühösen meredt a kölyökre, aki leplezetlenül elvigyorodott. Gyorsan magához tért azonban a fiú, visszaakasztotta a kabátot, azután apja elé térdelt, és fűzni kezdte a cipőjét.. Ez is minden este ismétlődő szertatás volt. Remegő ujjakkal bogozgatta a fűzőt, és akaratlan vigyora - sírhatnékra váltott. „Ezt elpasszolták... Hagyni kellett volna a fényképészt, meg a bankettet, és a szmokinggal kezdeni. így most már aligha lesz belőle valami, márpedig akkor ő...” Anyja az ölébe hullajtottá mindkét kezét.- Mégis... Mi a véleményed, Béla? Csináltatni kellene a gyereknek egy szmokingot. Úgy is kell neki egy ruha. Már mindet kinőtte. Ejnye, tedd már le azt a nyomorult újságot! Az apa előbújt az újság mögül. Homlokára tolta szemüvegét, és csámcsint- gatva szürcsölte a teát, miközben gonoszul mosolygott. Azt mondod: szmó-ó-ó-king?! A gyereknek szíve-lelke benne volt a mozdulatban, ahogyan apja lábára csusszan- totta a papucsot.- Igen, Papa. Mindenki abban lesz.- Kivéve téged.- De miért Apa, igazán...- Azt mondtam: nem leszel szmokingban! A gyerek hangja sírósan remegett:- Apa is szmokingban áll az esküvői képen...- Apám utolsó gáláns gesztusa volt. Mindenét arra költötte. A gyerek a szőnyegre csapott öklével, és akaratlanul kiszaladt a száján:- Mért ver engem azzal az Isten, hogy nem ilyen apám van?! A férfi tágra meredt szemekkel figyelt egy darabig, mintha távoli zajt hallana, azután felugrott, és kékre váltan rikácsolta:- Mars ki! - Fél cipője még a lábán volt, és lesántult ember módján rohangászni kezdett. Felesége ijedten figyelte, és ő is felállt. - Azt mondtam: Kotródj! - toppantott egyet a férfi. - Tűnj el a fészkes fenébe!- Béla, hogy beszélsz a gyerekkel?- Ne taníts! Őt oktasd! Ezt kellene! Ezt kellett volna megtanítanod, hogy azt a parányit, amit manapság még elvárhatunk, azt a minimális tiszteletet megadja az apjának, aki nemez...nemeztette, és felnevelte, vesztére! A gyerek anyjához hasonlóan őszintén megszeppent, de attól a szóbotlástól, hogy felhevült apja nemzette helyett neme- zett-ét mondott, röhöghet- nékje támadt, de elfojtotta, és hirtelen elszánással tekintett apjára. A szmokingnak már úgyis lőttek, hát legalább odamondogat.- Tőlem nem tiszteletet, hanem alázatot követel, Apa! ha elmondanám az iskolában, hogy tizennyolc éves koromban is én fűzöm a cipőjét, körülröhögnének. Apa zsarnokoskodik a családja felett!- Kuss!- Anyának is mindig aláz- kodnia kell a konyapénzért, mert fölötte is játssza a zsarnokot, akár egy középkori úrhatnám polgár!... Gyorsan feltépte a bejárati ajtót, és pergő léptekkel isz- kolt le a lépcsőházban. A kapuban megállt pillanatra, hogy» hallgatózzon: vajon utána rohan-e az apja, de csak saját lélegzését hallotta. Ingujjban szaladt le, s a tavaszi zápor hamar eláztatta. Szándékosan áztatta magát, hogy tüdőgyulladást kapjon, s aztán a koporsója felett mea culpázhat az apja... Amikor már nagyon fázni kezdett, hazament. „Lesz, ami lesz” - gondolta. Anyja azonnal sírósan fürdőköpenybe burkolta, és a nagyszoba felé tuszkolta. Egyformán önfejűek vagytok - sóhajtotta. - Menj, kérj bocsánatot. A fiú előbb tiltakozott, de azután arra gondolt, hogy érettségi után úgyis elköltözik, addig meg: egye fene... A pja az ablaknál állt, háttal az ajtónak. Amint fia belépett, kicsit megrezzent, de egyébként nem mozdult. Ellenben mielőtt a gyerek megszólalhatott volna, azt mondta:- Megkapod a pénzt a ... ruhára. Nyáron dolgozni mész, és visszafizeted. És nem kell többé a cipőmet fűznöd. Úgy állt az ablaknál, kissé meggömyedve, mint Napóleon - Szent Ilona szigetén. N émi töprengés után úgy döntöttem a ni- nap, Pestről hazatérvén kincses Kolozsvárba, hogy újfent a szerencse kiskedven- cévé leszek. Olyan „tiszta szívből s igazán” irigyelt fickóvá, aminővel nem minden utcasarkon fut ősze az ember, eltérően azon sajnálatra (ismét) méltóvá lett „szerencsétlenektől”, kikkel e kies jelen is úgy telistelve, mint fűszállal a rét. Nos, eme egyhagú réten leszek ismét a virág. Nem olyan nagy dolog ez, ha az ember tudja, hogyan kell „csinálni”. Bevallom, én tiszta véletlenül és önhibámon kívül jöttem rá eme „fortélyra”, midőn azt vettem észre, hogy egyik percről a másikra „sze- rencsefi” lettem, „irigyelt fickó” - egy meggondolatlan kijelentésemnek betudhatóan. A nyolcvanas évek vége táján jártunk, s szűgyig benne Románia „dicsőséges aranykorában” - midőn már csak az elvtársak nevetgéltek, derűldöztek, hangoskodtak, élvezkedték a számukra fenékig tejföl életet. Mi, népség, katonaság csak végtelen sorokat álltunk húsz deka felvágottért, fáztunk, mosdat- lankodtunk, vakoskodtunk, féltünk, gyanakodtunk, idegeskedtünk, reménytelenkedtünk. Suttogva beszéltünk, mindegyre körbepillantgatva még az ucán is; aztán már csak gondolatban, mert „nem lehet tudni, ki mivé változott tegnap óta; ne szólj szám, hátha nem lesz abból semmi baj...” „Hogy vagy?” - kérdeztem a régi ismerőst, ha találkoztunk - titkon azt remélvén, sokkal rosszabbul van, mint én. Nem, egyáltalán nem valamiféle perverz elvetemültség, kárörvendezni-akarás szökkentette szárba e torz. reményt bennem, hanem valamiféle „bizonyosságot” akartam nyerni affelől, hogy lám, van akinek még az enyémnél is cu- darabb a sorsa, s mégis bírja, kibírja, nem dilizett be - tehát ne nyavalyogjak, ne idegbajoskod- jak én sem, akinek, ugyebár „mégiscsak” tűrhetőbben megy”. Nem csoda tehát, ha ilyen „kömyülállásban” menten gyanússá vált a szemünkben, ha valaki közülünk egyszer csak elkezdett derűsködni, nevetgélni, magabiztoskodni. „Szóval, már ez is...” - könyveltük el rezignáltan a tényt” - s nem egy esetben valóban a tényt. Nos, ekkor történt meg vélem az ominózus eset; jelesül az, hogy egyik régi, megbízható ismerősöm komor „Hogy vagy?” kérdésére - magam sem tudom, minő kisördögnek engedelmeskedve - azt találtam „merészeltem, felelőtlenked- tem, átalottam) válaszolni, hogy: „Jól. Most már nagyon jól.” (És persze, derűsen, gondtalanul mosolyogtam is.) „Az nem lehet! Ez teljességgel kizárt!” - mondotta megdöbbenve a régi kedves ismerős, tetőtől talpig végigfürkészve. „Vagy hülye vagy, vagy pedig engem tartasz hülyének” - tette aztán hozzá feddőn, de mintegy reménykedőn s már is megbo- csájtván a rossz viccet, amellyel szinte „megetettem”. „Márpedig úgy van, ahogy mondom - így én. - Jól érzem magam. Vagy tán nekem nincs jogom hozzá?” Az igazság az volt, hogy akkor „pillanaatnyilag” tényleg kiválóan éreztem magam. Több okból is; úgymint: szép, derűs ősz volt; fizetésnap volt; mindössze három órányi sorállással sikerült ' „beszereznem” nemcsak egy teljes fél kiló szalámit, s egy teljes fél kiló szójás párizsit, de még két zacskó fagyasztott (azaz akkor már mélán olvadozó-levedző) csirkelábat-nyakat is; és főleg s ráadásul: épp „fegyvemyug- vásban” volt a gyomorfekélyem is. Ennyi „pozitív tényező” egybejátszása után, hogy is ne éreztem volna jól magam! „és, ugyan bizony, mitől vagy olyan nagyon jól?!” - zúdult már is rám a régi kedves és megbízható ismerős gúnnyal, váddal, gyanakvással vegyes kérdésnek álcázott számonkérése. S akkor újra a kisördög: „Örököltem” - közöltem tárgyilagosan. Majd szomorkásán: „Tudod, nagyanyám... legyen könnyű neki... - Aztán, némi csalódással: - Nem nagy az összeg, mindössze két-háromszászezer... Igaz, ott még a ház, elég takaros, és a bennvaló egyéb apróságok...” Végül bizalmasan: „De azért nem muszáj világgá kürtölni, mert tudod, hogy milyenek ezek..." „Persze, természetesen, hogy nem...” - emígy a kedves ismerős, valahová a távolba nézvén, majd tiszta szívből és gyermeki őszinteséggel szakadt ki belőle a láthatóan „mélysárga” sóhajtva-irigylő mondat: „Akkor nektek nem lesz gond a disznóvágás...” „Hát az most már nem!” - szólám magabiztosan, aztán délcegen, s keményen jobbra el... N em ragozom. A lényeg az, hogy olyan jól esett irigyeltnek lenni (mégha csak egy disznóvágás erejéig is), hogy kérdezetlenül is fű- nek-fának eldicskedtem az „örökségemmel”. Odáig fajultam a végén, hogy már magam is kezdtem hinni ebben a kitalált örökségben, s főleg a karácsonyi disznóban, és egyre inkább valódi örökösként kezdtem viselkedni... Szép, hangulatos, élvezetes játék volt, de aztán unalmas lett ez is, mint minden olyan játék, amelyet sokáig és egymagában játszik az ember. Disznóölés idejére így hát ismét azzá lettem, aki valójában mindvégig voltam. Nos, eme derűs fickóskodá- som óta eltelt néhány esztendő. Fordult egyet erre mifelénk is a világ: úgy a fejetetejére állt, hogy ember legyen, akinek sikerül majd talpra állítania. Eny- nyire futotta csak e honi „dicső forradalomból”: háziszőttes, sajátos „demokráciára”; balká- nian eredeti, piacgazdaságot játszó butikgazdálkodásra - s mindezen politikai-gazda- sági-társadalmi zűrzavarban, kaotikus állapotban jókora fajgyűlöletre, xenofóbiára, antiszemitizmusra, „újtípusú”, fasisztáid kommunizmusra. Mi, itt élő nemzeti kisebbségek ismét azt tapasztaljuk: a szivár- ványos pánromán álomban és államban másodrendűvé igyekeznek degradálni minket. Ismét egyenlőek lettünk az egyenlőbbek között. (Főleg, ha a munkahelyi leépítésekről van szó!) így lettünk az „egypúpú” román nemzetiségű román állampolgárhoz viszonyítva mi ismét „kétpúpúak”. Nos, ilyen körülményekben döntöttem úgy, hogy ismét irigyelt leszek, a „szerencse fia”; vagyis előveszem ama régi játszó kedvemet. A különbség csak annyi lesz ama múltbeli s e mostani megjátszásom közt, hogy most teszem mindezt előre megfontolt szándékkal, tudatosan, és nem itthon, hanem mondjuk: otthon, vagyis „Magyarban”. Oka-magyarázata eme elhatározásnak most sem a játszó kedv, nyilván, hanem egyfajta kényszerűség, s egyfajta gőg, reflex. Jelesül az a tény, hogy nem akarok többé sorsüldözött és szegény, csóró erdélyi magyar lenni - Magyar- országon pláne nem! Egyszerűen „csak” magyar akarok lenni, egy a sok közül. Egy idő óta ez nem nagyon sikerül. Az történik ugyanis, hogy ha az emberről kiderül, erdélyi, romániai - már is mintha megfagyna körülötte a levegő. Lehet, valamiféle beteges túlérzékenységemről van szó, s nincs így. Miként esetleg azt is csak én érzem, képzelődöm, hogy gyanakodeva, már-már félve tekintenek rám, amely rámte- kintésből szó nélkül is kihallom a kérdést: „Hát ez is mit akar?!... Hát ezek már sohasem fogynak el; nem tudnak otthon megülni?!...” Na igen, értem én az okát-magyarázatát ennek is: egy idő óta nagyon is elszaporodtunk mi, sorsüldözött romániai magyarok, főleg Magyarországon. Kezdve a kéregető „sorsüldözöttől” az áttelepültig, az alkalmi munkát vállalóig, s befejezve a gálástalan tarhálókkal, agresszív kunyerálókkal. Különbséget kevesen tesznek köztünk, miként egy idő óta a nagytöbbségnek már teljesen mindegy, hogy ki milyen céllal kér ezt vagy amazt. Túl sokan kérünk, túl sokszor. Érthető tehát, ha - pestiesen szólva - tele van vélünk már a hócipő is. Utálok a hócipőben lenni, akaratomon kívül is. Ezért is döntöttem úgy, hogy ismét a szerencse fia leszek, hadd irigyeljenek; s ha nem is irigyelnek, legalább ne irtózzanak tőlem, és ne felhőzze gond a barátok, rokonok, ismerősök arcát, ha véletlen-váratlanul betoppanok egy-két fél órára. Két változatot is kidolgoztam e megját- szásra. Az ismerősöknek, barátoknak ismét örökösként fogom prezentálni magam (nincs honnan ismerjék terebélyes családomat, így hát bárki gazdag nagynéném meghalhat). A rokonokhoz pedig sikeres üzletemberként „ütöm be magam”, akinek épp csak öt perce van, legfennebb egy kávére jutja; máris rohan... E lismerem készséggel, hogy „olcsó játék ez hülye gyerekeknek” -,de bizony isten bőséggel elég már az is, ha itthon, romániában újra az vagyok aki voltam évtizedeken át: idegesítően gyanús és zavaró fölösleg! S különben is, mint már mondám: utálom a hócipőben. Tudom, ez finnyásság, de mit csináljak, ha magam is csak egy ilyen „dölyfös, Ázsiából kibogározott, kutyafejű vadbarom” vagyok még mindig! Dési Huber István rajza Csák Gyula: Szmoking végül magam maradtam ki bízik ekkora hadban levált rólam az Isten és most már Isten sincsen célgömbök kések várnak hát mivé lettek az álmok magam ellen fordul szavam is úgy csikordul menedzsernek hívják a KOR régi-új lovagját de kit menedzser az enek ha nekifeszül az éjnek dörög az ég a villám mielőtt csapna kacsint rám cinkosok között élünk mindegy élünk vagy félünk itt azt is magával rántja kinek csillagzó volt az álma lehúzza magához a sár sáros saras a jégkorszaki nyár
