Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-19 / 141. szám
Kulturális panoráma 1993. június 19., szombat Látogatás Szabó Lászlónál Hatvanhat éves lettem én Hogy érzi magát - köszöntöttem Szabó Lászlóra műhelyének áhítatos csendjében egy hétközbeni napsütéses délután. Mire ő a nélkül, hogy szavakban válaszolt volna, a mi tagadás szokványosnak tűnő kérdésre, odapattant egy magasból aláereszkedő gyűrű alá kérdem, hogy ez alkalmi mérleg nyelvét arrafelé billentsem. A Felszabadulási emlékműre gondolsz? - kérdez vissza, homlokát összeráncolva. Például. Megszületése sem volt már fájdalommentes, s Szabó László elmondja, hogy eredetileg két gondolatot, elképzelést ajánlott A műteremben, szobrok között csak akkor vettem észre a szobrok „tengerében” -, majd már csak azt láthattam, hogy ott leng a magasban, a „gyűrűk fészkében”. Aztán amikor újra földet ért, halkan jegyezte meg: Azért a Krisztust már nem tudnám megcsinálni, de a mérleg köny- nyen megy. Mint később elárulja, neki minden reggel a gyűrűvel kezdődik a nap, karbantartó gyakorlatokkal. Az erővel, a fizikaival tehát semmi gond, nyugtázzuk közösen, már-már annyira - teszi még hozzá -, hogy olykor attól tart, hogy nevetségessé válik, menynyire nem érzi, mennyire nem veszi tudomásul az évtizedeket. És lelkileg? - bár a kettő, a test és a lélek egészsége általában e- gyütt jár. Most éppen tele vagyok örömmel - mondja - 50 év után meglátogatott váratlanul a repülőoktatóm, aki hajdan vitorlázni tanított. Vendéglátóm szíves szavakkal ecseteli a régi időket, amikor még a levegő yra akart lenni, vadászrepülő, a ’40-es évek elején, s a repülés azóta is, ma is meghatározó élményei között szerepel. Nem egy szobor is tanúskodik róla az ateliében, spirálisan magasba törő plasztika például, amiben a szárnyalás vágya testesül meg. De a műhely polcán ott álldogál Don Quijote is, gondterhelten, gubbasztva lován. Don Quijote én vagyok, a nyugtalan ember, aki kilóg a sorból, és akinek valahogy semmi se sikerül. Most, hogy végiggondolom, hány szobrom sorvadt le, hány ragyogó gondolatom vetélt el, s mennyi belső harc, fájdalmas küzdelem, birkózás magammal, birkózás az anyaggal... Miközben művészi lelkiismeretének tájaira téved, önkritikusan, a Haláltánc drámai kompozícióján akad meg tekintetem. Dehát a sikerek, a megoldott feladatok - vetem mindezek ellenében. Igen, büszke vagyok, hogy nem egy alkotásom került a Nemzeti Galériába, hogy immár visszatérő vendégként tartanak számon Ravennában, a Dante-pá- lyázatokon, ahol díjat is nyertem. Lám, úgy látszik, idegenben jobban becsülnek, mint... - tette hozzá halk rezignációval. És a köztéren álló szobrok? fel, az egyik egy karcsú női alak lett volna, magasba nyúló, a szabadság és szépség megtestesítője. A zsűri azonban a másik mellett döntött. Vállalom ezt is - s hangja kissé megkeményedik - én benne emberi felszabadulásom jelképét is érzem, hisz ha ’45-ben nem történik meg az, ami a háborúval megtörtént, hogy vége lett, lehet, hogy repülősként vesztettem volna el mert azt ígérték, az új bank épületének belső udvarában kap helyet, vagy valahol abban a térségben. Ügy látszik - jegyzi meg szelíden -, nemcsak életem, szobraimnak sorsa is hányatott. Bár ahogy bevallja, indulatos ember, s ami nem mindig hasznos, érzékeny is, ami nem egyszer nem kívánt konfliktusokkal is járt, illetve jár. Szívesen veszem a nyílt, tiszta szándékú kritikát, de az alattomosságot nem bírom elviselni, se életben, se művészetben. Művek és élmények, hosszan beszél a személyes élmények nagy szerepéről. A világháborús pályázatba beküldött mostani tervén, az emlékmű női alakjában is egy tragikusan elpusztított lány drámai élménye munkál, még a háború idejéből. Nagy reményeket fűz pályamunkájához, láthatóan minden izgalma, várakozása ráirányul. Es ha mégsem sikerülne? - kockáztatom meg. A gondolat akkor sem vész el - válaszolja mert az erő, amely benne rejlik, előbb-utóbb kiteljesedik, legfeljebb azt nem tudni pontosan, milyen formában. Mondják, nincs pénz, ne csináljak nagy szobrokat. De mit tehetek? Ha meglátok egy többtonnás követ, akkor mindjárt meg- mámorosodom. Túlfűtött mozdony vagyok, aki be van fékezve, s csak arra a pillanatra vár, hogy kitörhessen, bensőm forr, jóllehet külsőm nem sokat árul el belőle. A látszat, a feltűnően csendes, nyugalmas Szabó László tehát csak csalóka felszín. Tizenkét éve már - derül ki a beszélgetésben - nem kapott megrendelést nagyobb szoborra, de ő azt vallja mesterével, Pátzay Pállal egyetemben: a szobrász az, aki akkor is dolgozik, ha nem fizetnek érte. Amikor véget ér beszélgetésünk, búcsúzóul újra felteszem a kérdést: végül is, milyen a közérzete? Ha öröm ér, mint nem oly rég a rendőrkapitányság meghívása, hogy munkáimat állítsam ki náluk az aulában, amire azelőtt évtizedekig soha nem volt példa, akkor jó; ha viszont valaki emberségemben sért meg igaztalanul, akkor rossz, nagyon rossz. Erre is van A Don Quijote benne életemet, Ezért is szeretem, még ha vannak is, akik másként látják, s másként ítélik meg értékeit vagy fejezik ki ízlésbeli fenntartásaikat. Ha eltávolítanák, nagyon mérges lennék. Nekem történelem ’45, fel- szabadulás nyomasztó gyermekkoromtól is. Megmintázhatta a bányászokat is - fűztem tovább a dialógust -, mely a város központjába került, ahol most épp építkezés folyik. Remélem, szobrom nem kerül majd raktárba, annál is inkább, eset, sajnos. Sokszor azonban arra is gondolok ilyenkor, nem én vagyok-e túl érzékeny valójában? - tűnődik el, szinte magában. Valkó Mihály szerkesztői megjegyzés: időközben a beszélgetés óta, időközben a pályázat sorsa eldőlt, az első helyre ugyan nem került, de a szerkesztőséghez beérkezett vélemények több mint kétharmada az ő munkáját tartotta a legrokonszenvesebbnek. Korszerű technika a színházakban Táncoló fények, pompás hangzatok A televízió díszlet- és jelmezkiállítása Csütörtöki lapszámunkban hírt adtunk arról - fotót is mellékelve az eseményről -, hogy Szolnokon három napon át a színháztechnika kérdéseiről rendeznek fórumot - gyakorlati bemutatókkal karöltve. A színházak életét a művészeti tevékenységet érzékenyen érintő, technikával kapcsolatos kérdések napjainkban annál is égetőbben vetődnek el, minthogy megváltoztak a piaci viszonyok, de általában is nagy országos változások zajlanak a társadalomban, és a művészet, a színházi is egyre szorosabban kötődik a modem technikához, ha újabb, bonyolult, összetettebb hatásokat kíván elérni. Ezért is érdemes néhány mondatot szentelni a tegnap zárult, háromnapos eseménynek, amely érdekes volt nemcsak a szakmabelieknek, de azoknak is, akik csak élvezői annak, amit a különböző technikai eszközök szolgálnak, az előadásoknak. Mert már a görög színház is ismerte és igényelte a technikát; külön szerkezet működött például a deus ex machina megvalósítására (gépezet emelte a színre az égből érkező istent, aki elrendezte végül is a dolgokat), ma pedig épp a világítás, a hangzás kifejező tökéletessége követel meg mind többet és többet a technikától. Nem helytálló az, hogy a technika csak akkor jutna szerephez, ha a művészet, maga a színészi játék halványabb volna, tehát afféle művészetpótlékként kellene elfogadni. Igen is alkotórésze a mai előadásoknak. De a díszletek, jelmezek készítése is e tárgykörbe tartozik, összekapcsolódik a különböző technikai eljárásokkal. A korhűség igénye, a teljes illúzió keltésének követelménye megkívánja a pontosságot, legyen az mondjuk egy barokk királyi udvar a maga méltóságaival, vagy akár harcosaival, de akár a színpadon megjelenő vadállatok „előteremtése” is hasonló feladat. A Magyar Televízió központi műhelye épp azt mutatta be szemléletesen ezen a fórumon - képünk is ezt ábrázolja -, milyen a korhű jelmez, sőt a színpadi oroszlán, amely nemcsak bundájával hű az igazihoz, de még ordítani is tud, távirányítással tágra nyitva a száját. Mellesleg szólván, a múltban két farkast szállítottak ők a Szigligetinek, ugyanis rendszeresen dolgoznak megrendelésre vidéki színházaknak, de bárkinek, aki hasonló igénnyel keresi meg őket. A Szigligeti színpadán felállított tárlat, mely kedves lehetett, és egyben kellemes az egyszerű nézgelődőnek is. Mindez - mármint a díszlet - nem olcsó mulatság egy plasztikból készült harci öltözet, úgynevezett páncélruha előállítása 40-50 ezerbe, sőt többe is belekerül. De parádés bemutató zajlott a szobaszínházban is, ahol a fények valóságos táncot jártak a felcsendülő muzsika ritmusára. Igazi fény-show, kápráztató, a színházi varázslat eszközei kellették magukat az emeleti helyiségben, ahol szívesen látták élő koncerten is a látogatókat. S mindez számítógépes programozással, a szerkezetek önállóan működnek, programok alapján természetesen. Egyébként a színháztechnikában is, miként az élet más területein, most az igazi újdonság: a kom- puterizált technika. Hangban, világításban egyebütt. Akár a mozgószínpad működtetésében is. Az egyik cég már olyan technikát mutatott be, amely nemcsak körben tudja mozgatni, de függőleges irányban is el tudja mozdítani, ferdén a színpadot. Az a cég, amely a Szigligeti sikeres korszerűsítésében is részt vett. Sikeres, hisz most a Vígszínház felújítását is az a Homolya László irányítja, aki még műszaki vezetőjeként a Szigligetinek, az itteni átalakítás munkálatait is dirigálta. A modem technika bemutatója nem véletlenül esett a korszerű eszközökkel felszerelt színházunkra. Akinek futotta idejéből, érdemes volt elsétálnia a lámpák, a hangosítók világába, (v) Tűz, tűz, tűz... Népszokásaink: Szent Iván napja Szent Iván (június) havának 24. napjára esik a hónap névadójának, Keresztelő Szent Jánosnak a születésnapja, egyben a nyári napforduló, melyet Eu- rópa-szerte megünnepelnek, és nálunk is jeles .napként tartanak számon. E napon a nyár, az öröm, a féktelenség, a szerelem ünnepén szertartásos tűzgyújtással ünnepelnek, mert az ősi hit szerint a tűznek tisztító, gyógyító, termékenyítő, szerelemvarázsló hatalma van. Az égő vagy hamvadó tűz át- ugrálása elsősorban szerelemvarázsló praktika, bár számtalan más magyarázatát is adták. Egy vallási eredetű hit szerint azért kell a tüzet háromszor átugrani, mert Keresztelő Szent János háromszor mozdult meg anyja méhében, „ugrált örömében”, amikor Mária fekereste Erzsébetet. Más hagyomány szerint a tűz átugrása szerencsét hoz, vagy azért kell átugrani, hogy a betegség elhamvadjon, mint a tűz. Sok helyen lányok ugorják át a tüzet, ebből következtetni lehet a férjhezmenésre. Ilyenkor a jövendő anyós vagy férj előtt vizsgáztak ügyességből, kecsességből. Baranya, Tolna, Somogy falvaiban egyértelműbb formát öltött a tűzugrálás. A lányokat legények vitték át a tűzön, miközben mondogatták: „mátka, mátka, mátkázzunk. Még élünk, még halunk, mindég mátkák maradunk.” A cél, hogy megtisztuljanak, termékenyek legyenek, és gyermekeket nemzzenek. A naphoz néhány idő- és termésjósló hiedelem és szokás is fűződik: a tűz elhajtja jégesőt, a mennydörgést és villámlást; bármilyen is az időjárás, 13 nap múlva a búza megérik; ez a nap a retek vetőnapja; káposztát csak eddig érdemes kipalátálni; ha esik az eső, sok dió és mogyoró lesz. L. K. A hagyományos Szent Iván napi tüzugrás felelevenítése Galgamácsán
