Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-11 / 134. szám
AMERIKAI ÚTI ELMENYEK Ma már nem nagy dolog külföldre utazni, Amerika is közelebb került hozzánk oly módon is, hogy egy retúr New York- Budapest repülőjegyet már 40-50 ezer forintért is kaphat az ember, és hipp-hopp: Amerika. Jómagam másképp láttam meg Amerika földjét, ezért ez az útikalauz is más lesz, mint a szokásos útikalauzok. Öt európai újságíró társaságában amerikai kollégákkal utaztuk be fél Amerikát. Mármint az Egyesült Államokat. Csaknem minden második napon új város, új szállodák, új arcok, új emberek, új barátok, új élmények. Hat hét szakadatlan utazás, repülés, beszélgetés, és a végére úgy éreztük valamennyien, innen az öreg Európából: Amerika a miénk lett. Megszerettük. Az, hogy megszerettük Amerikát, tudom, hogy itt és most sokakból nemtetszést válthat ki, amint azt már tapasztaltam is. Ennek ellenére bátran elmondom úgy, ahogy mi hatan Európából láttuk a fiatal, ötszáz éves új világot. Mindazt, amit Amerika nekünk adott, amit a kedves amerikaiaktól tanultunk. Aki nem hiszi, legfeljebb utánajár, kalauzul kérve amerikai kollégáinkat, akik nekünk megmutatták ezt a fura, de nagyszerű Amerikát. Washington D. C. George Washington emlékművénél mindenki szívesen fényképezkedik- Hány Wahington van Amerikában?- Kettő. Az egyik Washington állam, székhelye vagy fővárosa Olympia, az Egyesült Államok északnyugati partvidékén található. A másik maga Washington város az Atlanti-óceán partvidékén, Virginia államban. Most erről lesz szó. A város neve után két betű áll: D. C. (District Commissioner). Kormányküldöttség; Wahington D. C. az Egyesült Államok fővárosa. Itt van a híres White House (a Fehér Ház), Amerika parlamentje és egyben a mindenkori elnök lakhelye. D. C. két repülőtere közül az egyikre, a Dulles-re érkeztünk egy szép április eleji napon. Amerikai kollegánk, egyeben hathetes' utunkon'-.^rbfésszo * runk”. Bud Ward várt bennünket asszisztense, Jan O’Brien társaságában - virággal. Nekünk, európaiaknak itt az első pillanatban első megmozdulásunk volt, hogy a kedves amerikai fogadtatás után csúnyán ösz- szevesztünk. Szép látvány volt: hat európai újságíró Amerikában, kishaján lökdösődésig fajult „bemutatkozással”. Ez volt a kezdet, de szerencsére nem a vég. Húsvét volt. Washington D. C. japán cseresznyefáinak teljes pompájában várt bennünket. Ilyenkor tavasszal a főváros gyönyörű. Tele ezekkel a virágzó fákkal, amelyek magukhoz vonzzák a szemet, úgy, hogy a házakról alig vesz az ember tudomást. Wahington D. C. még nem Amerika. Kicsit öregebbnek látszik, kicsit európaibbnak is talán, mint más amerikai város. Rendezettség, hivatalos jólöltözöttség és tisztaság, tisztaság, tisztaság. Ez utóbbi egyébként egész Amerikára jellemző.- De hol vannak az emberek? - kérdezte prágai kollégánk, miközben a repülőtérről szállodánkba hajtottunk. Valóban. Az utcák Amerikában szinte kihaltak a pesti csúcsforgalomhoz képest. Hogy hol vannak az emberek? Azt gondolom, dolgoznak, és ezenkívül mindenki mindenhová kocsival jár, ugyanakkor mégsincs az az iszonyatos kocsiáradat, mint Pesten. A szállodába érkezve újabb európai csata kezdődött. Ki hová üljön, ki tud jobban angolul, kinek a hazája a legszomszédország-sze- retőbb, ki legyen az első az asztalnál és így tovább. Hogy honnan jöttünk ezzel a kölcsönös egymás iránti „szimpátiával” ? Innen, Ke- let-Közép-Európából: Lengyelországból, Csehországból, Szlovákiából, Németországból, Bulgáriából és jómagam Szolnok városából. Ahogy telt-múlt az idő, nemsál szemben is udvarias lett, amin azután nagyokat nevettünk emlékezve az első napok gyűlölködésére, vad, féltékeny kirohanásaira. Európa megbékélt önmagával - ahogy mondtuk és kinyílott szeretni mind Amerikát, mind kedves öreg kontinensünket, amely „szülőhazánk”. Utunkat a German Marshall amerikai alapítvány fizette, és az alapítvány által létrehozott Környezetvédő Központ szervezte. A program a „Riporterek a riporterekért” alcímet viseli. Környezetvédelemmel foglalkozó újságírók kíséretében zajló tanulmányutunk Washington D. C.-t követő állomása az Atlanti-óceán partvidékén fekvő Hartford városa volt. Hartford egy Miskolc jellegű ipari város, ahol halmozottan fordult elő a mai világ majd minden környezeti ártalma: zaj, szennyezett levegő, ihatatlan ivóvíz. Ma a Hartfordot körülvevő vizek tiszták, az ivóvíz iható. Ezt hogy csinálták? Alulról jövő kezdeményezéssel maguk a polgárok hoztak létre nem profitérdekelt és nem állami környezet- és természetvédő szervezeteket, amelyek önként jelentkező szakemberek segítségével kidolgozták a város környéki vizek tisztasági progA gyerekek Itthon is sokat gondolkodom azon, hogyan lehetséges, hogy a mai gyerekek ilyen függetlenek? Amerikában ez még fokozottabban így van. Önállóak, függetlenek, de mégis a felnőttek nagyfokú védelmét élvezik. „Éljen csak mindenki a maga nemzedékéhez illően, nem kell megnyirbálni a gyermekek szabadságát” - nagyjából ez az elv. Az amerikai gyerekek szociális tényezőként lépnek fel, társa dalmi réteget alkotnak, logikusan reagálnak az őket ért hatásokra, mintha csak valami kiegyensúlyozott, szigorúan meghatározott erkölcsi- ségnek engedelmeskednének - és még csak tízévesek . . . Angyalok városa és más egyebek A Golden Gate-híd kedves professzorunkkal, Búd Warddal Nagyon messze vagyunk Európától. Kilenc óra az időeltérés. Kalifornia. Ragyogó napsütés, kék ég, a Csendes-óceán, megannyi gyönyörűség. De ne siessünk. Először Los Angeles. Amerikát leginkább egy személyben kifejező város. A legnagyobb ellentétek helyszíne. Itt találkoztam a világ leggazdagabb embereivel, de itt élnek Amerika legszegényebbjei is. A környezeti ártalmak ellen oly szívósan küzdő Amerika Los Angelesben nem tud sok eredményt felmutatni. Azon kevés amerikai városok egyike ez, ahol a levegő szennyezettség olyan fokú, hogy szinte fáj a lélegzetvétel. Kicsit Budapesten éreztem magam, és a hetek alatt gyorsan megszokott tisztaság után szó szerint mellbe vágott ez a szennyezett levegő, ez a nyugtalanság. A Magyar Televízió is közvetítette az éppen ottjártunkkor zajló Los Ange- les-i tüntetéseket, az angyalok városa békétlenséget hordoz, de ebből mi szerencsére nem sokat tapasztaltunk. A Los Angeles Times-beli kolegáink megmutatták azt is, ami nem Los Angeles és amitől Kalifornia olyan fantasztikus. A Csendes-óceán végtelen szépsége, királykéken csillogó tollú madarak, a nagy kék madár, a boldogság egyik szimbóluma mindennapos látvány a hófehér házak szabályosra nyírt zöld gyepén. San Francisco Amerika Európája. Los Angelestől repülővel csak 2 óra, s máris egy furcsa városban vagyunk. Azért furcsa, mert erősen karakteres, hangulata erőteljesebb, mint más amerikai városoké. Helyesebben van hangulata. A budapesti hullámvasútra emlékeztető városi villamos, az úgynevezett Cable Car éppúgy hozzátartozik San Franciscóhoz, mint a híres Golden Gate Bridge az óceánon. Itt szabad a villamos lépcsőjén utazni, és nem illik félni, amint a lejtős utcákon úgy tűnik, hogy az egész szerelvény belerohan az óceánba. A vidám villamosvezetők önmagukat is szórakoztatják, amikor amerikai humorral tarkítva, előadásukkal önkéntes idegenvezetőként lépnek fel. Közben látványos mozdulatokkal vezetik a „hullámvasutat”. Az utasok nevetnek, amerika boldognak látszik. San Franciscótól 6 órás autó- útnyira van Amerika egyik legismertebb, és a Yellowstone Park után legnépszerűbb nemzeti parkja, a Yosemite Nemzeti Park. Vízesések, sziklák között nőtt virágok, magányos fák, máshol óriásfenyők, erdeiben feketemedvék és egyéb állatok. De! S ez milyen furcsa volt az én magyar tájhoz szokott szememnek: a partot keresztül-kas- sul szelik a betonutak. Azt mondják, ez a park védelmét szolgálja, mert turisták így nem térnek le róla, de azért nekem mégiscsak furcsa: beton az erdőben? Ráadásul az idősek és gyerekek egy zörgő, csörgő kisvasúton rohanhatnak végig a park legnevezetesebb részein. Ennek ellenére élveztük a parkot. Nem bántuk, sőt felfrissített, hogy a szél zuhanyként fújta ránk a vízesések vizét, hogy mire a legtetejére értünk, még a fehérneműnkből is csavarni lehetett a vizet, úgy eláztunk a ránk permetező „zuhany” alatt. Azt láttuk, hogy Amerika ezen is igen jól szórakozott, míg a mellettünk baktató olasz turistákat a táj szépsége nem nevetésre, hanem csendes meghatottságra indította, az amerikaiak nevetésén kissé bosszankodva azt dörmögték: Ezeknek semmi se szent. Hogy lehet egy ilyen vízesésnél ennyit nevetni? Egy boltív alól a bostoni felhőkarcolók is kedvesebbek ramját, tiltakozó és figyelemfelkeltő tüntetéseket szerveztek, majd a helyi önkormányzatok és politikai lobbyk segítségével keresztülvitték a terv megvalósítását. Ez Hartford. Boston dübörgő, hatalmas város. Nyomasztó felhőkarcolókkal, hatalmas kikötőkkel, nagyszabású tengervíz-tisztítási tervekkel. Röviden, környezetvédő szemmel ennyi. Providence város legfőbb gondja hasonló a mienkhez. Az ólom. De nem a levegőben, nem az autóktól, hanem a házak faláról. Meglepő és európai ember számára érthetetlen, hogy Amerikában a lakóházak legnagyobb többsége fából készül. A régi házak festékeinek ólomtartalma olyan magas, hogy az már káros az egészségre. Az új festékek ólomszintje másfajta, de a providence-i ólamkérdés benne van a levegőben, mert sok a régi ház, rendbentartásuk nehézkes, lakói szegény munkanélküliek, többnyire feketék, anyagi helyzetük, ha nem is kétségbeejtő, de nincs olyan szinten, hogy az ólomkérdés megoldása könnyűnek ígérkezne. Csendes-óceán: a fény kapujában Túl a Mississippin Az északnyugati államok, Oregon, majd Colorado hűs erdei, in- diánfalvai után a Mississippi deltájában fekvő New Orleans szubtrópusi tavasza nagyon kellemesnek tűnt. Louisiana 41 százaléka lápos, mocsaras vidék. Életemben először hallottam, hogy a mocsarakat védeni, szeretni kell. Én a Hanság lecsapolása idején voltam kisiskolás, bennem a láp kiszárítása úgy élt, mint valami heroikus, jó cselekedet. Kérdésem, miszerint tervezik-e a mocsarak lecsapolását mind újságíró, mind kutató körökben meghökkenést keltett. Hogy juthat ilyen valakinek az eszébe? - ezt láttam az arcokon - a most már látom, ostoba - kérdésem után. És valóban: azt a fantasztikusan gazdag növény- és állatvilágot, amit a mocsarak rejtenek magukban bűn - és fölösleges - lenne tönkretenni. Louisia- naban csak a tavasz melege a kellemes. A nyár szubtrópusi, majdnem elviselhetetlen. Olykor a levegő páratartalma eléri a 100 százalékot. Amerika azonban ezt is igen jól túléli: az emberek behúzódnak a légkondicionált házaikba, hatalmas hűtőik készek nagy mennyiségű jeget előállítani, az autók sötét üvege elrejti az embert a tűző nap elől, és megy az élet vidáman: a jeges Coca-Colaban több a jég, mint a kóla, a napbamította szín itt nem divat, és mintegy az időjárással dacolva európai az öltözet. A forró, nedves levegőn kívül más nem emlékeztet a szubtrópusi éghajlatra. New Orleans. Itt úgy ejtik: N’órlins. A jazz szülőföldje néger muzsikusok paradicsoma, Párizs utánzata. Mégis ez volt az a hely, ahol összeszorult a szívem, és valami hiányzott. A New Orleans-i francia negyed valami elképesztő utánzat. Tiszta Amerika ugyan, de Párizsnak akar látszani, s ebből létrejön egy nagy, színes semmi. Az ember - legalábbis saját nevemben nyilatkozhatom - rosszul tűri a semmit. A szívem elszorult, valamit meg akartam ragadni és nem volt ott, csak a semmi. Lidércesnek tűnő utánzat. Úgyhogy „N’órlins” fantasztikus volt számomra, de mégis, levegő után kapkodva jó volt kimenekülni innen. De itt Louisianaban találkoztam azokkal a Baton Rouge-i újságírókkal, akiknek kedvessége, figyelmessége, szervezőképessége emlékezetes marad számomra. Vagy a Kis Hikoridiófa Szigete. Mennyi szépség egy piciny szigeten: aligátorok, zümmögő szentjánosbogarak, óriási fák, vízililiomok és egy távolabbi kis szigeten a kormoránok. Kecses, gyönyörű madarak ritka példányai: fehérek, feketék, rózsaszínek. Hihetetlen szépség, valami fantasztikus szabadságérzéssel párosulva. Ezt jelentette számomra Louisiana és a Kis Hikoridiófa (Little Pecan Island) Szigete. Rákvacsora a kis szigeten Baton Rouge-i újságírókkal Emberek, hangulatok, sztorik- Ha bárhol Amerikában megkérdezed, hol szeret beszélgetőtársad élni, azt feleli: éppen ott, ahol most él. Mert az „fantasztikus, nagyszerű, alkotásra serkent, és mert azt nagyon lehet szeretni”.- Az iskolából a szülő bármikor elkérheti a gyermekét egy kis kirándulásra, „elvégre a szülő tudja legjobban, hol tanulhat többet a gyerek: az iskolában-e vagy egy egyhetes családi kirándulás semmivel sem pótolható élményei közepette.”- Mi a titka annak, hogy ez a számunkra oly különös, már-már bolondosnak tűnő nép a világ leggazdagabb országává tette Amerikát? Én a következő választ találtam: a nyitottság, a rugalmasság, az az elv, amit oly sokszor hallottunk: segíteni kötelesség, az a tudat, hogy én, az egyén nélkülözhetetlen sarokvas vagyok a nagy amerikai gépezetben, mindenki számít rám, fontos vagyok, tennem kell valamit.- A WC-k (Rest Rooms) külön csodái Amerikának. A kis fülkék tiszták, szagtalanok. Előttük nagy helyiségek, óriási tükrök, csillogó mosdótálak, folyékony szappanok, bőrkímélő kézápoló krémek. Sterilség, tisztaság, jó illat, néha még halk zeneszó is, és majd minden vízcsap másképp működik. Jó játék volt kitalálni, melyik csapot hogy lehet megnyitni. Nagyon élveztük. A végén ebből láttuk, hogy picit kezdünk amerikaivá válni, mert mint a gyerekek, úgy szórakoztunk a csillogó vízcsapcsodák nyitjának megfejtésén.- Itt vagyunk a Los Angeles felé vezető autóúton. Amerikai kollegánk hirtelen egy sűrű ködborította völgyre mutat: - Álé - mondja, azaz Los Angeles kezdőhangjait ejti ki ameri- kaiasan. Kathie-hoz és Julyhoz megyünk. July a helyi lap főszerkesztője. Magyar feliratú pólóban fogad: „Magyar vizsla” - ez van ráírva meg egy szép nagy kutya rávasalva. Mikor elmondom, hogy a meglepetés milyen jólesik, ráadásul tavaly nyáron a szolnoki Tisza-parton éppen egy magyar vizsla harapott meg, jót nevetnek, de bánkódnak is a túlságosan csattanósra sikerült meglepetésen. Olyan romlatlanok, hogy örökösen álmélkod- nak valamin. Gyermekségük megható.- Mint mondtam, embert az utcákon csak elvétve látni errefelé. Főleg a forróbb vidékeken. Ki-ki kocsijában ül. S mikor arra kértem barátaimat, engedjék meg, hogy kicsit egyedül sétáljak valamelyik kihaltnak látszó település kellős közepén, hahotára fakadtak, és megjósolták, hogy engem is elvisz a rendőrség, mint azt a tiszteletre méltó angol hölgyet, aki egyedül akart kóborolni, s ettől vált feltűnővé. Szándékomtól inkább elálltam.- Hat európai újságíró hathetes szakadatlan utazás után Európába visszatérve úgy állt Frankfurt repülőterén, mintha testvérek lennének. A közösen átélt csoda, a kedvesség megszülte közöttünk is a barátságot. Megöleltük egymást, és mi tudjuk: soha nem felejtjük el Amerikát. Az oldalt írta, szerkesztette és a fotókat készítette: Kátai Szilvia Boston - Hartford - Providence
