Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-11 / 134. szám

AMERIKAI ÚTI ELMENYEK Ma már nem nagy dolog kül­földre utazni, Amerika is köze­lebb került hozzánk oly módon is, hogy egy retúr New York- Budapest repülőjegyet már 40-50 ezer forintért is kaphat az ember, és hipp-hopp: Ame­rika. Jómagam másképp láttam meg Amerika földjét, ezért ez az útikalauz is más lesz, mint a szokásos útikalauzok. Öt európai újságíró társa­ságában amerikai kollégákkal utaztuk be fél Amerikát. Már­mint az Egyesült Államokat. Csaknem minden második na­pon új város, új szállodák, új arcok, új emberek, új barátok, új élmények. Hat hét szakadat­lan utazás, repülés, beszélge­tés, és a végére úgy éreztük va­lamennyien, innen az öreg Eu­rópából: Amerika a miénk lett. Megszerettük. Az, hogy meg­szerettük Amerikát, tudom, hogy itt és most sokakból nem­tetszést válthat ki, amint azt már tapasztaltam is. Ennek el­lenére bátran elmondom úgy, ahogy mi hatan Európából lát­tuk a fiatal, ötszáz éves új vilá­got. Mindazt, amit Amerika ne­künk adott, amit a kedves ame­rikaiaktól tanultunk. Aki nem hiszi, legfeljebb utánajár, ka­lauzul kérve amerikai kollégá­inkat, akik nekünk megmutat­ták ezt a fura, de nagyszerű Amerikát. Washington D. C. George Washington emlék­művénél mindenki szívesen fényképezkedik- Hány Wahington van Ameri­kában?- Kettő. Az egyik Washington állam, székhelye vagy fővárosa Olympia, az Egyesült Államok északnyugati partvidékén talál­ható. A másik maga Washington város az Atlanti-óceán partvidé­kén, Virginia államban. Most er­ről lesz szó. A város neve után két betű áll: D. C. (District Commissioner). Kormányküldöttség; Wahington D. C. az Egyesült Államok fővá­rosa. Itt van a híres White House (a Fehér Ház), Amerika parla­mentje és egyben a mindenkori elnök lakhelye. D. C. két repülő­tere közül az egyikre, a Dulles-re érkeztünk egy szép április eleji napon. Amerikai kollegánk, egy­eben hathetes' utunkon'-.^rbfésszo * runk”. Bud Ward várt bennünket asszisztense, Jan O’Brien társasá­gában - virággal. Nekünk, európaiaknak itt az első pillanatban első megmozdu­lásunk volt, hogy a kedves ameri­kai fogadtatás után csúnyán ösz- szevesztünk. Szép látvány volt: hat európai újságíró Amerikában, kishaján lökdösődésig fajult „be­mutatkozással”. Ez volt a kezdet, de szerencsére nem a vég. Húsvét volt. Washington D. C. japán cseresznyefáinak teljes pompájában várt bennünket. Ilyenkor tavasszal a főváros gyö­nyörű. Tele ezekkel a virágzó fákkal, amelyek magukhoz vonz­zák a szemet, úgy, hogy a házak­ról alig vesz az ember tudomást. Wahington D. C. még nem Amerika. Kicsit öregebbnek lát­szik, kicsit európaibbnak is talán, mint más amerikai város. Rende­zettség, hivatalos jólöltözöttség és tisztaság, tisztaság, tisztaság. Ez utóbbi egyébként egész Ameri­kára jellemző.- De hol vannak az emberek? - kérdezte prágai kollégánk, mi­közben a repülőtérről szállo­dánkba hajtottunk. Valóban. Az utcák Amerikában szinte kihaltak a pesti csúcsforga­lomhoz képest. Hogy hol vannak az emberek? Azt gondolom, dol­goznak, és ezenkívül mindenki mindenhová kocsival jár, ugyan­akkor mégsincs az az iszonyatos kocsiáradat, mint Pesten. A szállodába érkezve újabb eu­rópai csata kezdődött. Ki hová ül­jön, ki tud jobban angolul, kinek a hazája a legszomszédország-sze- retőbb, ki legyen az első az asz­talnál és így tovább. Hogy honnan jöttünk ezzel a kölcsönös egymás iránti „szimpátiával” ? Innen, Ke- let-Közép-Európából: Lengyelor­szágból, Csehországból, Szlová­kiából, Németországból, Bulgári­ából és jómagam Szolnok városá­ból. Ahogy telt-múlt az idő, nem­sál szemben is udvarias lett, amin azután nagyokat nevettünk emlé­kezve az első napok gyűlölködé­sére, vad, féltékeny kirohanásaira. Európa megbékélt önmagával - ahogy mondtuk és kinyílott szeretni mind Amerikát, mind kedves öreg kontinensünket, amely „szülőhazánk”. Utunkat a German Marshall amerikai alapítvány fizette, és az alapítvány által létrehozott Környezetvédő Központ szer­vezte. A program a „Riporterek a riporterekért” alcímet viseli. Környezetvédelemmel foglal­kozó újságírók kíséretében zajló tanulmányutunk Washington D. C.-t követő állomása az At­lanti-óceán partvidékén fekvő Hartford városa volt. Hartford egy Miskolc jellegű ipari város, ahol halmozottan fordult elő a mai világ majd minden környe­zeti ártalma: zaj, szennyezett levegő, ihatatlan ivóvíz. Ma a Hartfordot körülvevő vizek tiszták, az ivóvíz iható. Ezt hogy csinálták? Alulról jövő kezdeményezéssel maguk a polgárok hoztak létre nem profitérdekelt és nem állami környezet- és természetvédő szervezeteket, amelyek önként jelentkező szakemberek segít­ségével kidolgozták a város környéki vizek tisztasági prog­A gyerekek Itthon is sokat gondolko­dom azon, hogyan lehetséges, hogy a mai gyerekek ilyen függetlenek? Amerikában ez még fokozottabban így van. Önállóak, függetlenek, de mégis a felnőttek nagyfokú védelmét élvezik. „Éljen csak mindenki a maga nemzedéké­hez illően, nem kell megnyir­bálni a gyermekek szabadsá­gát” - nagyjából ez az elv. Az amerikai gyerekek szociális tényezőként lépnek fel, társa dalmi réteget alkotnak, logi­kusan reagálnak az őket ért hatásokra, mintha csak va­lami kiegyensúlyozott, szigo­rúan meghatározott erkölcsi- ségnek engedelmeskednének - és még csak tízévesek . . . Angyalok városa és más egyebek A Golden Gate-híd kedves professzorunkkal, Búd Warddal Nagyon messze vagyunk Eu­rópától. Kilenc óra az időelté­rés. Kalifornia. Ragyogó napsü­tés, kék ég, a Csendes-óceán, megannyi gyönyörűség. De ne siessünk. Először Los Angeles. Amerikát leginkább egy személyben kifejező város. A legnagyobb ellentétek hely­színe. Itt találkoztam a világ leggazdagabb embereivel, de itt élnek Amerika legszegényebb­jei is. A környezeti ártalmak el­len oly szívósan küzdő Amerika Los Angelesben nem tud sok eredményt felmutatni. Azon kevés amerikai városok egyike ez, ahol a levegő szennyezett­ség olyan fokú, hogy szinte fáj a lélegzetvétel. Kicsit Budapesten éreztem magam, és a hetek alatt gyorsan megszokott tisztaság után szó szerint mellbe vágott ez a szennyezett levegő, ez a nyugtalanság. A Magyar Tele­vízió is közvetítette az éppen ottjártunkkor zajló Los Ange- les-i tüntetéseket, az angyalok városa békétlenséget hordoz, de ebből mi szerencsére nem sokat tapasztaltunk. A Los Angeles Times-beli kolegáink megmu­tatták azt is, ami nem Los Ange­les és amitől Kalifornia olyan fantasztikus. A Csendes-óceán végtelen szépsége, királykéken csillogó tollú madarak, a nagy kék madár, a boldogság egyik szimbóluma mindennapos lát­vány a hófehér házak szabá­lyosra nyírt zöld gyepén. San Francisco Amerika Eu­rópája. Los Angelestől repülő­vel csak 2 óra, s máris egy fur­csa városban vagyunk. Azért furcsa, mert erősen karakteres, hangulata erőteljesebb, mint más amerikai városoké. Helye­sebben van hangulata. A buda­pesti hullámvasútra emlékez­tető városi villamos, az úgyne­vezett Cable Car éppúgy hozzá­tartozik San Franciscóhoz, mint a híres Golden Gate Bridge az óceánon. Itt szabad a villamos lépcsőjén utazni, és nem illik félni, amint a lejtős utcákon úgy tűnik, hogy az egész szerelvény belerohan az óceánba. A vidám villamosvezetők önmagukat is szórakoztatják, amikor amerikai humorral tarkítva, előadásukkal önkéntes idegenvezetőként lép­nek fel. Közben látványos moz­dulatokkal vezetik a „hullám­vasutat”. Az utasok nevetnek, amerika boldognak látszik. San Franciscótól 6 órás autó- útnyira van Amerika egyik leg­ismertebb, és a Yellowstone Park után legnépszerűbb nem­zeti parkja, a Yosemite Nemzeti Park. Vízesések, sziklák között nőtt virágok, magányos fák, máshol óriásfenyők, erdeiben feketemedvék és egyéb állatok. De! S ez milyen furcsa volt az én magyar tájhoz szokott sze­memnek: a partot keresztül-kas- sul szelik a betonutak. Azt mondják, ez a park védelmét szolgálja, mert turisták így nem térnek le róla, de azért nekem mégiscsak furcsa: beton az er­dőben? Ráadásul az idősek és gyerekek egy zörgő, csörgő kisvasúton rohanhatnak végig a park legnevezetesebb részein. Ennek ellenére élveztük a par­kot. Nem bántuk, sőt felfrissí­tett, hogy a szél zuhanyként fújta ránk a vízesések vizét, hogy mire a legtetejére értünk, még a fehérneműnkből is csa­varni lehetett a vizet, úgy eláz­tunk a ránk permetező „zuhany” alatt. Azt láttuk, hogy Amerika ezen is igen jól szórakozott, míg a mellettünk baktató olasz turis­tákat a táj szépsége nem neve­tésre, hanem csendes megha­tottságra indította, az amerikai­ak nevetésén kissé bosszan­kodva azt dörmögték: Ezeknek semmi se szent. Hogy lehet egy ilyen vízesésnél ennyit nevetni? Egy boltív alól a bostoni fel­hőkarcolók is kedvesebbek ramját, tiltakozó és figyelem­felkeltő tüntetéseket szerveztek, majd a helyi önkormányzatok és politikai lobbyk segítségével keresztülvitték a terv megvaló­sítását. Ez Hartford. Boston dübörgő, hatalmas város. Nyomasztó felhőkarco­lókkal, hatalmas kikötőkkel, nagyszabású tengervíz-tisztítási tervekkel. Röviden, környezet­védő szemmel ennyi. Providence város legfőbb gondja hasonló a mienkhez. Az ólom. De nem a levegőben, nem az autóktól, hanem a házak falá­ról. Meglepő és európai ember számára érthetetlen, hogy Ame­rikában a lakóházak legnagyobb többsége fából készül. A régi házak festékeinek ólomtartalma olyan magas, hogy az már káros az egészségre. Az új festékek ólomszintje másfajta, de a providence-i ólamkérdés benne van a leve­gőben, mert sok a régi ház, rendbentartásuk nehézkes, lakói szegény munkanélküliek, több­nyire feketék, anyagi helyzetük, ha nem is kétségbeejtő, de nincs olyan szinten, hogy az ólom­kérdés megoldása könnyűnek ígérkezne. Csendes-óceán: a fény kapujában Túl a Mississippin Az északnyugati államok, Ore­gon, majd Colorado hűs erdei, in- diánfalvai után a Mississippi deltá­jában fekvő New Orleans szubtró­pusi tavasza nagyon kellemesnek tűnt. Louisiana 41 százaléka lápos, mocsaras vidék. Életemben először hallottam, hogy a mocsarakat védeni, szeretni kell. Én a Hanság lecsapolása ide­jén voltam kisiskolás, bennem a láp kiszárítása úgy élt, mint valami heroikus, jó cselekedet. Kérdésem, miszerint tervezik-e a mocsarak lecsapolását mind újságíró, mind kutató körökben meghökkenést keltett. Hogy juthat ilyen valaki­nek az eszébe? - ezt láttam az ar­cokon - a most már látom, ostoba - kérdésem után. És valóban: azt a fantasztikusan gazdag növény- és állatvilágot, amit a mocsarak rej­tenek magukban bűn - és fölösle­ges - lenne tönkretenni. Louisia- naban csak a tavasz melege a kel­lemes. A nyár szubtrópusi, majd­nem elviselhetetlen. Olykor a le­vegő páratartalma eléri a 100 szá­zalékot. Amerika azonban ezt is igen jól túléli: az emberek behú­zódnak a légkondicionált háza­ikba, hatalmas hűtőik készek nagy mennyiségű jeget előállítani, az autók sötét üvege elrejti az embert a tűző nap elől, és megy az élet vi­dáman: a jeges Coca-Colaban több a jég, mint a kóla, a napbamította szín itt nem divat, és mintegy az időjárással dacolva európai az öl­tözet. A forró, nedves levegőn kí­vül más nem emlékeztet a szubtró­pusi éghajlatra. New Orleans. Itt úgy ejtik: N’órlins. A jazz szülőföldje néger muzsikusok paradicsoma, Párizs utánzata. Mégis ez volt az a hely, ahol összeszorult a szívem, és va­lami hiányzott. A New Orleans-i francia negyed valami elképesztő utánzat. Tiszta Amerika ugyan, de Párizsnak akar látszani, s ebből létrejön egy nagy, színes semmi. Az ember - legalábbis saját ne­vemben nyilatkozhatom - rosszul tűri a semmit. A szívem elszorult, valamit meg akartam ragadni és nem volt ott, csak a semmi. Lidér­cesnek tűnő utánzat. Úgyhogy „N’órlins” fantasztikus volt szá­momra, de mégis, levegő után kapkodva jó volt kimenekülni in­nen. De itt Louisianaban találkoz­tam azokkal a Baton Rouge-i újságírókkal, akiknek kedves­sége, figyelmessége, szervezőké­pessége emlékezetes marad szá­momra. Vagy a Kis Hikoridiófa Szigete. Mennyi szépség egy pi­ciny szigeten: aligátorok, züm­mögő szentjánosbogarak, óriási fák, vízililiomok és egy távolabbi kis szigeten a kormoránok. Ke­cses, gyönyörű madarak ritka pél­dányai: fehérek, feketék, rózsaszí­nek. Hihetetlen szépség, valami fantasztikus szabadságérzéssel pá­rosulva. Ezt jelentette számomra Louisiana és a Kis Hikoridiófa (Little Pecan Island) Szigete. Rákvacsora a kis szigeten Baton Rouge-i újságírókkal Emberek, hangulatok, sztorik- Ha bárhol Amerikában megkérdezed, hol szeret be­szélgetőtársad élni, azt fe­leli: éppen ott, ahol most él. Mert az „fantasztikus, nagyszerű, alkotásra ser­kent, és mert azt nagyon le­het szeretni”.- Az iskolából a szülő bármikor elkérheti a gyer­mekét egy kis kirándulásra, „elvégre a szülő tudja leg­jobban, hol tanulhat többet a gyerek: az iskolában-e vagy egy egyhetes családi kirándulás semmivel sem pótolható élményei köze­pette.”- Mi a titka annak, hogy ez a számunkra oly különös, már-már bolondosnak tűnő nép a világ leggazdagabb országává tette Amerikát? Én a következő választ ta­láltam: a nyitottság, a ru­galmasság, az az elv, amit oly sokszor hallottunk: segí­teni kötelesség, az a tudat, hogy én, az egyén nélkülöz­hetetlen sarokvas vagyok a nagy amerikai gépezetben, mindenki számít rám, fon­tos vagyok, tennem kell va­lamit.- A WC-k (Rest Rooms) külön csodái Amerikának. A kis fülkék tiszták, szagta­lanok. Előttük nagy helyi­ségek, óriási tükrök, csil­logó mosdótálak, folyékony szappanok, bőrkímélő kéz­ápoló krémek. Sterilség, tisztaság, jó illat, néha még halk zeneszó is, és majd minden vízcsap másképp működik. Jó játék volt kita­lálni, melyik csapot hogy lehet megnyitni. Nagyon élveztük. A végén ebből lát­tuk, hogy picit kezdünk amerikaivá válni, mert mint a gyerekek, úgy szórakoz­tunk a csillogó vízcsapcso­dák nyitjának megfejtésén.- Itt vagyunk a Los An­geles felé vezető autóúton. Amerikai kollegánk hirtelen egy sűrű ködborította völgyre mutat: - Álé - mondja, azaz Los Angeles kezdőhangjait ejti ki ameri- kaiasan. Kathie-hoz és Julyhoz megyünk. July a helyi lap főszerkesztője. Magyar feliratú pólóban fo­gad: „Magyar vizsla” - ez van ráírva meg egy szép nagy kutya rávasalva. Mi­kor elmondom, hogy a meg­lepetés milyen jólesik, rá­adásul tavaly nyáron a szolnoki Tisza-parton ép­pen egy magyar vizsla ha­rapott meg, jót nevetnek, de bánkódnak is a túlságosan csattanósra sikerült megle­petésen. Olyan romlatlanok, hogy örökösen álmélkod- nak valamin. Gyermeksé­gük megható.- Mint mondtam, embert az utcákon csak elvétve látni errefelé. Főleg a for­róbb vidékeken. Ki-ki ko­csijában ül. S mikor arra kértem barátaimat, enged­jék meg, hogy kicsit egye­dül sétáljak valamelyik ki­haltnak látszó település kel­lős közepén, hahotára fa­kadtak, és megjósolták, hogy engem is elvisz a rendőrség, mint azt a tiszte­letre méltó angol hölgyet, aki egyedül akart kóborolni, s ettől vált feltűnővé. Szán­dékomtól inkább elálltam.- Hat európai újságíró hathetes szakadatlan utazás után Európába visszatérve úgy állt Frankfurt repülőte­rén, mintha testvérek lenné­nek. A közösen átélt csoda, a kedvesség megszülte kö­zöttünk is a barátságot. Megöleltük egymást, és mi tudjuk: soha nem felejtjük el Amerikát. Az oldalt írta, szerkesztette és a fotókat készítette: Kátai Szilvia Boston - Hartford - Providence

Next

/
Thumbnails
Contents