Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-08 / 106. szám
12 Irodalom----művészet 1993. május 8., szombat Thiery Árpád: A zöldszemű kutya (Egy koromfekete, lelőtt alsóörsi kutya emlékére) . Balázs Gábor a születésnapján, egy januári reggelen föltette a szemüvegét, és még az ágyban bejelentette a feleségének, hogy kedve volna kirándulni a nyáron vásárolt telekre. Jolánt kissé meglepte az ötlet, meg is borzQngotl az elképzelt fagyoskodástól, de azért szívesen fogadta.- Megnézzük a cserjéket, hogy megeredtek-e - mosolygott.- Igen, a cserjék... - tűnődött el a férfi, mint akinek egyik pillanatról a másikra elment a kedve a kirándulástól. A barátai úgy vélték: a telekvásárlás nem egyéb, mint a városi ember divatos kitörése. Kedvetlenül hallgatta őket, és azt gondolta: - íme az értelmezése annak, hogy egy negyvenöt éves, gyermektelen gimnáziumi tanár lelkileg csak az otthonában érzi magát biztonságban, márpedig a telek épp olyan része az otthonnak, mint a konyha vagy a hálószoba- Mit csomagoljak? - kérdezte az asszony.- Vendéglőben ebédelünk! - ugrott ki Balázs Gábor az ágyból. - És koccintani fogunk a jeles napra! Hideg volt. Hó helyett csak deresedés. A csönd nem szokott hatalmas lenni, de ezen a napon valahogy az volt. Az üvegtisztaságban odalátszott a hegy lábához települt város. A cserjék megeredését illetően nem bizonyosodtak meg. Csak remélték. Hogy eredmény nélkül ne maradjanak, kijelölték a jövendő ház helyét.- Negyven négyzetméter - jelentette ki Balázs Gábor nagyvonalúan.- Nem lehetne ötven? - nézett Jolán könyörgőn a férjére. Vita támadt: hogyan lesz melegvíz?- Majd forralunk a fazékban - kuncogott az asszony. Körbejárták a befagyott tavat, kipróbálták a jégpáncélt. Megéhezve indultak a faluba. Jól mutattak egymás mellett. A fiatalasszony szép arca kipirult a csípős hidegben, Balázs Gábor pedig magabiztosan, egyenes tartással haladt. Magas termetű volt, és még nem eresztett hasat, mint sok férfi negyven és ötven között. Kiderült, hogy a faluban nincs vendéglő, csak söntés. Az is zárva. A bejárat előtti kerékpár-támasznál egy kucsmás ember a nyitásra várt. A lába mellett ápolt, hosszúlábú, fényes szőrű fekete kutya. Balázst és a feleségét nyomban körülszaglászta.- Ebéd? - ráncolta a homlokát a kucsmás ember. - A Fehér Bárány, az állítólag nyitva van. Balázs hallott a Fehér Bárányról, de még nem fordult meg ott.- Messze van? - kérdezte.- Ha ismerik a járást, kényelmesen egy óra. Megköszönték az útbaigazítást. Az asszony figyelt föl, hogy a kutya a nyomukba szegődött. A férfi karjába kapaszkodott, bizonyos aggodalommal.- Te, ez követ bennünket... Az állat, mintha megértette volna: előreloholt, a fagyos földre lapulva várta be őket.- Minket választott - állapította meg a férfi vidáman. Alaposabban megnézte a kutyát.- Észrevetted, hogy zöld szeme van?- Tényleg.- Ilyet még nem is láttam!- Milyen fajta lehet? - kérdezte Jolán elbizonytalanodva.- Fogalmam sincs.- Biztosan korcs.- Az is kutya, nem ?- Azt hittem, hogy azé az emberé - mondta az asszony csalódottan. A kutya megint előrenyargalt, bevárta őket. Újra meg újra. A tekintetüket kereste. Hangot, biztató szót várt.- Mi lenne, ha megsimogatnám? - hajolt le a férfi.- Ne! - rémült meg Jolán. - Megőrültél?- Szeretem a kutyákat.- Én is ... De mi lesz, ha nem tudjuk lerázni?- Lerázni? - hökkent meg Balázs Gábor. Ez valahogy meg se fordult a fejében. Rossz érzés fogta el. Kiértek az országútra. Úgy tűnt, a kutya még jobban szeretné kinyilvánítani, hogy hozzájuk tartozik. A füleit hátracsapva futkározni kezdett, boldogan ugrándozott körülöttük. Vakkantás helyett azonban valami fura hangot adott. Hasonlót egy mutáló kamasz változásban lévő hangjához. Minden volt, csak ugatás nem. Jolán meglepetten gondolta: - Nem is tud ugatni.. . Az autósok dühödten dudáltak, öklüket rázták feléjük. Az asszonynak elfogyott a türelme, megállított egy Wartburgot.- Kedves uram - kérte az ebédre hazaigyekvő svájcisapkás férfit vinné vissza a faluba? Véletlenül szegődött hozzánk ... Az autós szemügyre vette a zöldszemű kutyát.- Ez nem falubeli - rázta a fejét. - Erre ráuntak valahol, és kitették az autóból. Ne haragudjanak .. . A Fehér Bárány zárva volt. Jolánt szorongás fogta el. Titokban arra számított, hogy a vendéglősnél hagyják a kutyát.- Most mi lesz? - kérdezte.- Hazamegyünk.- És a kutya? A férfi nem válaszolt. A táj ragyogott a napfényben, a hideg enyhült. Mégse voltak boldogok. Szótlanul indultak a távoli autóbuszmegálló felé. A kutya fegyelmezettebben viselkedett, mint korábban, de nem tágított. A megállóban közéjük ült. O is várta az autóbuszt.- Nyolc éve vagyunk házasok, de soha eszünkbe se jutott, hogy kutya kellene - szólalt meg az asszony.- Nem is kell - válaszolta a férfi komoran. Várakozás közben az országút túloldalán egy pásztorkutya bukkant fel. Szürkésgöndör, a farka kackiásan fölfelé kunkorodó.- Ott egy Bodri - mondta Balázs Gábor fellélegezve. A zöldszemű kutya azonban nem moccant. A Bodri egy ideig ácsorgott, vakaródzott, aztán átjött. Egy autó kis híján elütötte. Kis idő múlva megjelent a juhász is. Az ujjával megpöccintette a kalapja szélét, megkérdezte, hány óra. Szemügyre vette a zöldszemű kutyát.- Szép jószág.- Nem a miénk - sietett Jolán a magyarázattal. A pásztor kacsintott.- Akkor elcsalom. Leguggolt, kezébe fogta a zöldszemű kutya fejét, vakargatta a nyakát, beszélt hozzá. Az állat hanyatt fordult, boldogan kalimpált a lábaival, gyöngéden harapdálta a pásztor ujjait. Megpróbált ugatni.- Nincs hangja a nyomorultnak - állapította meg a juhász.- Alighanem berekedet - jegyezte meg Balázs Gábor idétlenül.- Ennek sohase volt rendes hangja - igazította ki a pásztor. - Vagyis házőrzésre alkalmatlan.- Igen,a házőrzés...- Akkor viszem - mondta a juhász. Balázs Gábor csak biccentett. Talán mondhatta volna, hiszen érezte, hogy valami bontakozni kezdett, egy-két órára az övé volt, mint gyakran az életben. A pásztor megvárta, míg elsuhannak az autók, elköszönt, aztán ment vissza a nyájhoz. A két kutya utána. Mindenki, ha boldog nem is volt, de megkönnyebbült. S ez már nem kevés az ember negyvenhatodik születésnapján. A közelmúlt humora Sokan nem tudják róla, hogy költőként kezdte irodalmi pályafutását. A háború után azonban műfajt váltott: népszerű humorista és konferanszié lett belőle. Néhány évig a Ludas Matyi szerkesztőjeként is tevékenykedett. Egy alkalommal valaki kéziratot vitt neki, s a szerkesztőségben udvarisan érdeklődött:- Tessék mondani, hol találom a szerkesztőt? - Ott szteppel a sarokban - hangzott a felvilágosítás, s valóban "A Szilárd" - csak így ismerték! - valami új táncfigurát mutatott be kollégáinak. írt színdarabot, bábjátékot, dalszöveget, kabarétréfát, irodalmi paródiát és sok száz humoreszket. A rádióban, televízióban elmondott szövegeit, slágermagyarázatait egy ország kacagta végig. * * * Éppen halhatatlan remekműveim egyikén dolgoztam, amikor feleségem megkérdezte tőlem:- Van tíz perced?- Hogyne! - mondtam meggyőződés nélkül.- Akkor átrendezzük a lakást. Lászlóffy Aladár: Sötétedik Acélkéken csörömpöl a fenyves, Alatta, bár halálzavaros, valami a valaminek kedves: élet-halál vize a Maros. Mennyi erdő didereg a földön. Lombjuk népe üzeni nekünk: kalmár szelek túladnak a zöldön s kifosztva elsárgul mindenünk. Sötétedik lelkemen az olvadt gyanakvás: sírva barátkozom. De mielőtt befagynak a falvak, azt a csöpp tüzet még áthozom! Nincsen rém a reményeink ellen! Segíts rajtunk, szent emlékezet! Csuklott itt meg már a hang, a jellem, emeltek ránk annyiszor kezet. Őszre tél jön, pattognak a zárak, telnek s ürülnek a börtönök. De a mi csontvázaink a várak, de a múlt a Múltunkkal tömött. Országszerte áradások voltak, világszerte véreső esett. Mégis várják boldogan a holdat, akik éppen ma szerelmesek. Szenti Ernő grafikája Szappankultúra A mai ember már úgy született, hogy nem tud meglenni írás nélkül. A börtönben talán az étel hiánya sem kínzott annyira, mint a papír hiánya. Hányszor emlegettük a kommunisták boldog börtönéletét, akik komoly és eredményes káderiskolákat rendeztek be a régi börtönökben! De ha véletlenül alkalmunk adódott ezt a hivatalosaknak felemlegetni, gúnyos röhej volt a válasz: Nem vagyunk bolonodok ugyanazt a lehetőséget megadni az ellenségeinknek. De hát mikor az ember ráér és nagyon kíván valamit, azt valahogy mégiscsak megszerzi magának. Igen változatos formái alakultak ki odabent a papír pótlásának. Ilyenek, a primitívebb formák közül: Szappanba karcolni az írást. Rossz, goyrsan kopik a szappan, könnyen felfedezi a kutatás. Bakancs talpát bekenni a falról letörölt mészporral, arra írni fapálcikával. Rossz. Nem lehet sokáig mezítláb maradni. Örvosságos üveget megtölteni a reggeli, úgynevezett fekete kávéval, az üveg oldalát bekenni nyállal kevert mészporral. hogy az írás fehér alapon fekete betűkkel tűnjön elő. Jobb, de még mindig igen könnyen felfedezhető. Egy fanatikus társunk egy széttépett lepedő arasznyi darabjait varrta össze drótból készült tűvel, arra írta az angol nyelvtant hipermangán oldattal. Nagyon nehéz volt rejtegetni, végül el is kapták. Igényes kultúremberek magasabb rendű technikával dolgoztak. Ennek tökéletesített formáját sikerült néhány év alatt kidolgoznom. Leírom, emberbaráti szeretetből, ki tudja, ki veheti még hasznát: Havonta járt egy fél tenyérnyi fekete mosószappan. Néha két hónapra egyszerre adták ki, akkor egy egész tenyér nagyságú és Az egész egy félóra alatt meglesz. Nem egészen értettem, hogy tíz percből hogy lett ilyen hamar félóra, de belenyugodtam, hogy ez nem a közép-európai, hanem a közép-nefelejcsutcai időszámítás, ahol is néha egy perc éveknek számít és fordítva. Nőm ezután átvette a parancsnokságot, és külön SAS-behívóval mozgósította az Annuskát is, akit balvégzete háztartási alkalmazottnak hozott a házhoz. A munkálatokban részt vettek még gyermekeim, szám szerint kettő darab: a hatéves László és a tizennyolc hónapos Ferenc. Főleg az utóbbi közreműködéséhez fűztünk nagy reményeket. Mindenekelőtt áttoltuk az egyik rekamiét a másik szobába, és a másik rekamiét az egyik szobába. Ez aránylag simán ment, csak az egyik gyereket gázoltuk el, aki éppen elgondolkozva bandukolt át az úttesten. vastagságú darabhoz lehetett jutni. Ha ezt az ember gondosan megőrizte egy-két hónapig, kőkeményre száradt. Akkor a vaságy élén tükörsimára lehetett csiszolni mindkét oldalát, s megvolt a palatábla. Az ételben gyakran kaptunk fejről és lábszárról lefőzött mócsingot, de szigorúan tilos volt csontot is beadni vele. Szerencsére a konyhán dolgozó boldog közbűntényesek nem voltak mindig elég lelkiismeretesek, s néha az ételben felejtettek egy-egy kincset: valami kemény csontdarabot. Ebből aztán mindent lehetett gyártani, amit csak a legigényesebb * ipar megálmodhatott: tűt, kést, kötőtűt stb. így jutottam én egyszer egy valódi gyémánthoz: egy egész kisújj nagyságú kemény lábszárcsontdarabhoz. Ennek az alaktalan, tehát nem is gyanús csontnak az egyik végét gondosan megmunkáltam. Gombostűfej alakú, nagyságú és simaságé hegyet csiszoltam rá. Ezek után már az irodalom minden eszköze rendelkezésemre állt. Ha ugyanis a kellőképpen elkészített szappanra rálehelsz és gondosan elsimítod, egységes matt felületet kapsz. Ha erre vigyázva, simán írsz a csont megmunkált végével, az fényes nyomot hagy a matt felületen. S ha kellő szögben fordítod a fény felé a szappantáblát, minden nehézség nélkül olvashatod az írást. Aztán elég rálehelni, elsimítani, s kezdheted élőiről az egészet. S ami a legfontosabb: ha jön a kutatás, egy óvatlan pillanat elég, hogy nyálas újjal végigtöröld a táblát a zsebedben, s az őr már csak a leghivatalosabb állami szappant találja nálad. Az én irigyelt, előkelő szappanomra 80 szó fért rá! Mi mindenre lehetett azt felhasználni! Negyven angol szót lehetett róla egyetlen alkalommal megtanulni. Ezután visszatoltuk a rekamiékat eredeti helyükre, mert rájöttünk, hogy a megváltozott helyzet következtében nem lehet az ajtót kinyitni. Ennélfogva az íróasztalt kitoltuk az előszobába, a fotelokat kitoltuk a spájzba, és a spájzot áttoltuk a fürdőszobába. Később bekötöztük a sebesülteket, mert a szekrény tetejéről többrendbeli holmik hullottak a fejünkre, amelyek közül különösen két kalapács és egy harapófogó hatottak ránk kínosan. Itt tartottunk a munkában, mikor feleségem kijelentette, hogy nem lehet így a vakvilágba dolgozni, hanem értekezletet kell tartani, minekutána a munka úgy fog menni, mint a karikacsapás. Elgondolását magunkévá tettük, és a továbbiakban egyik karikacsapás a másik után ért bennünket. Feleségem leakasztotta az ajtókat, Annuska leakasztotta az ablakokat, én pedig leakasz-A nyelvleckét jói ki tudta javítani lelkiismeretes angoltanárom. Verset tanulni, nem csak emlékezetből. Levelet írni a hazaiaknak, s idejében nyomtalanul letörölni, nehogy valaki elolvasa. A legnagyobb mégis az volt, mikor egyszer Szamosújvárt, egy 80 személyes cellában elhatároztuk, hogy vígestélyt rendezünk. Persze, románul, ők tették ki a cella lakóinak 80 százalékát. Egy hétig mindenki költött, nótát szerzett, volt, aki ruhát varrt, női ruhát zsebkendőkből. S mindezt "titokban", hogy a szomszéd ágyban lakó ne tudja, mi készül. Volt köztünk egy galaci újságíró, az készítette a prológust, ügyes rigmusokban szellemesen megverselte a cella minden tagját. Ekkor érte csúcstechnológiámat a legnagyobb megtiszteltetés. Igaz, előzménye is volt: pár héttel azelőtt Eminescu-ünnepélyt tartottunk, azon én is elszavaltam a költőnek egy kedves kis versét, s ez a galaci kollégának nagyon megtetszett. De a döntő szempont mégiscsak egyedülálló minőségű szappantáblám volt. Ennek köszönhetően engem méltatott a hosszú prológus elmondására. (Nem volt kis feladat, nyolcvan nevet csattanós jellemzésekkel egyszuszra bemutatni.) A legsötétebb sarokban volt az ágya, odahúzódtunk a szappantáblámmal, ő diktálta, én írtam aztán szépen megtanultam, letöröltem, s írtam a folytatását. Öt tábla telt meg vele. A kitűzött estén összehúztuk az ágyakat a terem végében, mindenki odakuporodott, négy emelet ágy-magasságban, s mikor végigszavaltam a verset, gurultak az emberek az ágyakon a kacagástól. Igaz, másnap három szervezőt jól elvertek, de még azok se bánták. (Nem voltam köztük.) Hiába, a kultúráért fizetni kell. Még a szappankultúráért is. Varga László tottam a nagyobbik fiamnak két pofont, mivel szabotázsakciói egyre nyilvánvalóbbá váltak, és egész működésünket a rendkívül destruktív hatású "marhaság" szóval illette. Ezután a sparherdet áttoltuk a WC-be, a WC-t a konyhába, a konyhát a gangra. Annuskát áttoltuk a fürdőszobába, és feleségemet áttoltuk a spájzba. Kétheti megfeszített munka után kész voltunk az egyik szobával, de azt aztán meg lehetett nézni. Sajnos nem sokáig, mert több szekrényt benne felejtetünk, ami az egész ügyet merőben más világításba helyezte. Két gyermekemet intézetbe adtuk, hogy hátralevő életünket kizárólag lakásrendezéssel és zsolozsmázással töltsük. Ez idő alatt csak sáskával és erdei mézzel táplálkoztunk, minthogy a sparherdet többé nem lehetett üzembe helyezni. Én két rekamié közt ledoktoráltam, és megtanultam volapükül, majd néhány tüdőgyulladáson estem át. Ez idő szerint két felnőtt gyermekünk és négy munkabíró unokánk társaságában az előszoba átrendezésén fáradozunk, úgyhogy csupán néhány évtized kérdése, és folytathatom a munkámat, amit tíz percre abbahagytam. Darvas Szilárd: Átrendezzük a lakást
