Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-22 / 118. szám
12 Irodalom---művészet Tóth Béla: Oltár(i) asztalosok H arangokat nem vertek félre, tűzoltók szirénázó szerautói sem rohantak azon a szeles januári éjszakán, amikor a dorozsmai templom egyik mellékoltára porig égett. Olyan csöndben zajlott, a templom gondosai csak a hajnali készülődéskor érezték lenge füstjét, kiáltó hiányát a József oltárnak. Láng nélkül hamvadt el. A közel háromszáz éves bútor építőanyaga a fenyő, meg tölgy is, gyantaadta rugalmasságát elveszítve elfáradt, megtaplósodott. A tüzek szülóanyja, a parázs abban úgy legelészett, ahogy puskaporban siet a gyújtózsinór. A négyszer négyméteres építményből hajnalra kelvén egy szakajtókosárnyi hűlő hamu maradt. És templomnyi gond, annyi aggodalom. Lesz-e, s mikor annak mása? Boltban nem árulják! Él-e ahhoz tudó mester? Hiánya hangos szóval kiált. Mivel ősidők óta hívőhonos. Kain és Ábel oltáron mutatták be áldozatukat. Asztalszerű kőlap lehetett. Vörösmarty Zalán futásában ”... az oltár az istenadta föld.” A sokistenimádó rómaiak templomaikban díszes áltozati oltárokat építettek, amelyen a hívek ajándékaikat elhelyezhették, felajánlhatták. Az oltár számtalan vallás minden korszakában a hívek, kivitelező iparosok, művészek áhitatos érdeklődésének a középpontjában állott. A címszenteknek emelt oltárokon innen, világi értelemben szóhasználatunk ma kicsit patetikusnak tűnő szókapcsolatokkal él. „A haza oltára, a szabadság oltára, a szerelem oltára, az önfeláldozás oltára.” Tanítómesteremnek törvényt jelentő mentalitása szerint asztalos műhelyünk volt a műnk temploma, gyalupadunk az oltára. Azon láblógatva üldögélni, abban fegyelmetlenségből fúróval, vésővel akármilyen kicsi karistolásnyi kárt ejteni igen nagy véteknek számított. Az volt a kenyérkereső szent oltárunk. Mert a pap is az oltárról él, mert a pap búzaföldje az oltár. Oltár szavunk latin révén honosodott hozzánk. írásban először 1247-ben jelentkezik. Jó száz évvel később, a Jókai kódex az oltalom szavunkat rögzíti. Kézenfekvőnek látszik, hogy az oltár szóból következik, mivel tudjuk, hogy történelmünk egy időszakában minden oltáros hely oltalmat jelentett az üldözötteknek. Az oltárhistória számontartja, volt korszak, amelyben az oltár párkányzatába állati szarvakat erősítettek, hogy az üldözött abba kapaszkodhasson, ha üldözői húzták, ráncigálták az oltalmat törvényileg biztosító oltártól. Némelykor az üldöző, a győztes dühe nem tekintett szentséget oltalmat, vitte üldözöttjét oltárostól együtt. Az oltárkörüli oltalomkeresés máig nem múlott el. ltári jelzőnk ok■ ■ tálán használata ■ Ämost tünedezik el. Bálint Sándor Szegedi szótárában még: oltári részög vagyok. De élt szótáron kívüli használatban oltári kurva, oltári marha, oltári nagy, szép, stb. Divatjament, mint a bunkóorrú cipőnek. Hanem a szellemileg legtisztábban tartott oltár körül is megterem, ha nem is burjánzik a babonaság. Legismertebb ezek közül a fájós fogra tett tömjén. De az álmatlanságtól szenvedő csecsemő szemének oltárterítővei való megtörlése gyógyulás. Az oltárdíszítő virág lehullott szirmából teát főzni gyógyulás. Amíg ezeket elősorolom, a presbitérium, a falu nem ült ölbeejtett kézzel. Az új oltár asztalosait ismerték. Szakmai hírük eljárt a világ négy sarkába. Simon Ferenc, az olaszok egyik új autótípusához fából kanyarítja a fém szilárdságával vetekedő, meleg tapintásérzetet keltő kormánykerekeket, műszerfalakat. És a patikusi pontosságigényű németek repülőgép múzeumának ő propeller reparálója, ami révén vásárhelyi építésű sárkányrepülőgépeknek a légcsavarkészítő mestere. Nagyobb vállalkozásaikban összekarolkoznak Petrov András asztalosmesterrel, és mesterszintig fölnőtt két fiával, Andrással, Tamással. Boltíves ajtók, ablakok, bank és boltberendezések sorakoznak ki műhelyükből. A céhvilág minősítésével szólva, remekes mesteri munkák. Nem érte őket váratlanul az oltárépítés ügyében való megszólítás. Nem kilincseltek, nem ültek a küszöbön a megbízásra várva. Életük során tán erre szedték össze minden szakmai tudásukat. Két-háromszáz év elsuhan, mire a sors kirendeli, hogy mai asztalos ilyen munkát művelhet a gyalupadján. Nem ül dicsfény az arcukon, hogy ezúttal céhbelinek, a názáreti ácsnak, az egykori fában kenyerét keresőnek címére készül az oltár. Magas fordulatszámmal működő, muzsikáló gyalugépük, cirkulájuk az én fülemnek is szép, de nem magyarázok bele gregoriánokat, vasárnap délutáni litániákat. Ok sem ábrándoznak efféléket, ám tudják, alkotásuk hosszú időre szépséges megjelenésében az áhitatkeltés középpontjában áll majd. Oltalomkeresés, nyugalomlelés, megbékélés, megvigasztalódás zajlik majd nagy csöndben körülötte. Kisebb regény terjedelme illene ahhoz, hogy érzékelni tudja az olvasó, milyen gondossággal mérték fel a szembenlévő mellékoltárt, amely tükörképe volt az elpusztultnak. Minden szögletét, kiugróját, díszítményeit, faragaványait, domborulatait mai technikával úgy megmunkálni, hogy a réginak a hajszálpontos mása, a liturgiái előírásoknak pontosan megfeleljen. Mennyi színvázlatot nem sajnáltak, hogy mai festéssel a régi hamisítatlan hatását elérjék, hogy netáni rikító, elütő színeikkel templomi riadalmat ne okozzanak. Meg a szakmai önbecsülés, meg a mesteri ambíciók, mind működtek, akár más munkák esetén is. Márványt utánozni faoszlopon annak, aki tudja, nem kunszt. De olyan márványt bűvölni, amelyik akár a valódi, a fölszín alól visszacsillog, az már varázslat. Az oltározás különböző stádiumában hívatlanul is beesek műhelytemplomukba, s barátaim munkájuk látására. Érdekelt régóta minden műveskedésük, akármilyen matériákban sikongott is gyalujuk. Beszélni a gépek zenéjében nem sok alkalom adódik. Magamban studírozom. Tán nem vagyok velük elfogult, ha azt gondolom, tévutakon bukdácsoló társadalmunk egyengetését az asztalos szakma remekes mestereire kellene bízni! Az asztalos mesterség nem ismeri a politikusi lárifári módszereket. Ami kiesik a derékszögből, az hibás. Ami nincs vízmértékben, az kajsza, ha elfűrészelik a fakötés rajzát, csavarodik a szerkezet. Ha szájtépős nyállal enyveznek, egy percig nem marad együtt az összekötni való anyag. Szónoki fordulatokkal, ígéretekkel, nem lehet oltárt építeni! Hanem ezeket, amikor ebédre leállnak gépek, ránkszakadt csöndben sem merem nekik elmondani. Bizonyosan kidobnának barátságuk kegykosarából, hogy a lábam se érné a földet. Menjenek el politikusnak? N em tudták, hogy ekkora ellenségük vagyok. Ártottak ók nekem valamikor? Tóth Béla Somogyi Pál KORSZERŰSÍTÉS A közelmúlt humora A Rádiókabaréban, a televízió szórakoztató műsoraiban Mikes György elválaszthatatlan társa volt Somogyi Pál. A Mikes-Somogyi duóban ö volt a harsányabb, a keményebb hangú, a bátor poénok kimondója. O is a Ludas Matyi szerzői között kezdte humorista pályáját. A kötetben is megjelent Pesti dekameron című összeállításával hívta fel magára a figyelmet. Nem csinált mást, csak az olasz Bocaccio Dekameronjának hőseit magyar környezetben keltette életre: pesti, kikapós menyecskék, öregedő, felszarvazott férjek játszották a főszerepet történeteiben. Alkotóereje teljében, váratlanul hunyt el. Nyugati túristautazás közben értelmetlen fagyhalál végzett vele. * * * Ünnepnap volt az Egyesült Vaskarikában, midőn a posta szerelői megjelentek a gyárban, hogy a legkorszerűbb automata telefonközponttal cseréljék ki a régi elavultat. Mostanig annyi baj volt a telefonnal, hogy ha a portáról fel akartak szólni az igazgatósághoz, inkább fullajtárokat menesztettek az üzenettel, minthogy telefonon próbáltak volna kapcsolatot teremteni. Szóval nagy volt az öröm a korszerűsítés hírére. A nagyobyb telefonközponthoz egy kisegítő telefonközpont-kezelőt kellett betanítani és munkába állítani aa gyár dolgozói közül. Az igazgatóságon úgy döntötek, hogy a nyugdíj előtt álló özvegy Dummer Augusztáét, Lidi nénit bízzák majd meg a telefonközpontosi, kisegítő félállással, és elküldik a posta rövid tanfolyamára. A gondos, a dolgozókkal törődő szakszervezeti bizottság - ajándékba - a legkorszerűbb nagyothalló-készülékkel ajándékozta meg a már kissé rosszul halló Lidi nénit, aki minden nap elsőnek érkezett a tanfolyamra, és ott megtanulta, hogyan működött Puskás Tivadar első telefonközpontja, továbbá azt, hogy miként alakult ki a posta a tizenharmadik század elején. Miután sikeres vizsgát tett, beült a csillogó, új telefonközpontba, és átvette az irányítást. Mindjárt egy komplikált feladatot kapott: Jászberényt kellett távolsági beszélgetésre meghívni a főmérnöknek. Sajnos, a szemüvegét - az első nap izgalmában - otthon felejtette, ezért behívatta Grózer bácsit a raktárból, hogy keresse ki a telefonkönyvből a megfelelő számot. Együt silabizálták ki a számot, majd Lidi néni tárcsázni kezdett, de a számokat sem látta pontosan, így kétszer a pontos időt hívta fel, egyszer a normál á hangot, és egyszer a mesemondót, ahol olyan érdekes mese volt a napi műsoron, hogy Lidi néni belefeledkezve végighallgatta a kis béka szomorú történetét, még sírt is egy kicsit rajta, úgyhogy a könnyektől még rosszabbul látott, és a végül is jelentkező Jászberényt az üzemorvosi rendelőbe kapcsolta, ahol tíz percen át ordítozott egymással az üzemorvos és a jászberényi hulladéktelep, míg tisztázódott, hogy egyik sem kereste a másikat. Ezalatt Lidi néni szétbontotta a vonalat, amelyen az igazgató éppen referált a miniszternek, és a dugót véletlenül az ipari áram konnektorába dugta, amelytől a központ egy része felrobbant, és tizenkét vonal szólt egyszerre minden készülékben. Az igazgató kénytelen volt a gyárral szemközti italbolt nyilvános készülékéről felhívni a minisztert, kezével bfogva a kagylót, mert mellette két talponálló erős, hangos népdalokat énekelt. Lidi néni minderről mit sem tudott, és egy kávéfőzővel bajlódott, amelynek nem tudta lecsavami a tetejét, annyira rászorították a bérelszámolásnál, ahonnan megkérték, főzzön nekik egy kis kávét, úgyis ráér. Amikor a kávé kicsöpögött, felhívta az Állatvédő Egyesületet, hogy jöhetnek a kávéért. Lidi néni békés mosollyal ült a kapcsolóasztal előtt, igazán csöndes nap volt. A régi központ minden hívásnál hangosan berregett, csengett, ez a korszerű nem volt ilyen lármás; csupán apró kis lámpák villantak fel, melyeket Lidi néni nem észlelt, ezért még bóbiskolni is tudott, mellére hajtott fejjel. A nagyothalló-készülékét is kikapcsolta, mert azt - még a műszak elején - véletlenül az üzemiroda vonalához kötötte, és nagyon bántotta a hangos beszéd. Amikor a főkönyvelő - másfél órás próbálkozás után - vonalat kapott, és a tárcsázás után a saját maga másik készüléke jelentkezett a hívásra, íróasztala túlsó felén, a főkönyvelő földre csúszott, szája sarkában hab jelent meg. Azonnal hívni kellett a mentőket, de mert sehol sem volt vonal, a titkárnő biciklin indult el segítségért. A felbolydult gyárban Lidi néni volt a legkétségbeesettebb: mindaddig hívta a mentőket, míg végre jelentkezett az Országos Rendező Iroda, akiktől megrendelt egy kultúrműsort a szegény főkönyvelő temetésére. 1993 . május 22., szombat NAGY SÁNDOR EX-LIBRISEI Éltes Enikő: Ahol a szabadság... Ahol a szabadság nem vállal közösséget a renddel, s hangja mint veszett állat üvöltése, rettegéssel tölt el, Ahol az isten is politikusok tenyeréből bíráskodik élők és holtak fölött, Ott csak dalolni lehet, kitartón, csendesen. Közelebb a földhöz Azon a tavaszi hajnalon az öregember jó messzire eltávolodott a város szélétől. Követte kóborló kutyáját, és átsugárzott bele valami a felkelő napot váró határ nyugalmából, a tisztító fényességből. Ment, ment, egyenesen a kertek közé, ahol a féltenyérnyi telkeken az ember magot ültet magának, hogy örvendezhessen az aratásnak. S akkor meglátott egy embert. Kimért ritmusban lépegetett a fekete földön, jobb kezét maga elé húzta, majd kitárta ősi szóró mozdulattal. Az az ember valamit vetett. Úgy, ahogyan az ősei ezer esztendőn át vetettek. Maguk elé kötötték a vetőmagos zsákot, és pontosan kimért lépésekkel mentek a földön, kezükkel szórták a földbe az életet. De hát mit vethet most? Csak tavaszi búzát vagy tavaszi árpát, mert ezeknek van az ideje, és ahogy az öregember közelebb ment, egyre tisztábban látta az apját, akitől megtanulta ezeket a mozdulatokat. Lépni, szórni, lépni, szórni, de úgy, hogy egyetlen lépés se legyen hoszszabb vagy rövidebb, hogy egyetlen marékba se kerüljön egyetlen szemmel se több élet. mert akkor vagy sűrű lesz a búza, vagy ritka. Ha nincs gép, hogy segítsen, az embernek nagyon pontosan kell tennie a dolgát. Lépni, szórni, lépni, szórni. Ez az emberi teremtés legősibb jelképe. Mennyire tudta, érezte Móricz Zsigmond, hogy ezt a mozdulatot kell jelképül választania magyar irodalmi antológiájához! És az öregembernek hirtelen vállába, derekába sajdultak azok a régi mozdulatok. Amikor például kukoricát ültettek. Az apja vágta kapával a fészket, neki, aki mögötte haladt, kicsit oldalvást, bele kellett tennie a fészekbe három-négy szem tengerit, de olyan ritmusban, hogy a következő kapavágással kiemelt föld visszahulljon az előző fészekre, és eltakarja a szemeket.- Hajolj lejjebb - mondta az apja. A gyerek dereka ugyanis nem akart engedelmeskedni az emelkedés, lehajlás ősi törvényes mozdulatainak, gondolta, jó lesz az úgy is, ha egyenesen állva dobja a szemeket a fészekbe. Az apja azonban hátulról is észrevette.- Le kell hajolni! - ismételte.- Miért? így sokkal könynyebb.- Az lehet - állt meg a kapa egy pillanatra, - de ha nem hajolsz le, kipattan a fészekből a szem, és^ nem lesz egyenes a sorja. És akkor nehezebb egyelni, kapálni, töltögetni, tömi.- Valami kéne - okoskodott a gyerek, - valami, amellyel állva is elérem a fészket.- Ne okoskodj - lett szigorúbb a hang. - Ezt így kell csinálni. Ez aztán törvény volt. Apelláta nem lehetett.- Egyébként is - tette hozzá az apja -, a földet tisztelni kell. Az előtt meg kell hajolni az embernek. Tudná még, bírná még azt a mozdulatot? Vagy a krumpli ültetését? A széna forgatását? Azt a finom taktikát, ahogyan egyetlen villaalányúlással úgy tudta megfordítani a széna egy csomóját, hogy pontosan a hátára essen, és hogy a sor végén viszszanézve ugyanolyan egységes legyen a rend, mint ahogy a kasza levágta? Tudná még? Bírná még? Az öregember nézte egy kicsit a ritmusra lépő, szertartást végző idegent, aztán füttyentett a kutyájának, és elindult hazafelé. Szégyellte, hogy a sírás fojtogatja. Azok a könnyek, amelyeket azokért a régi mozdulatokért kellene hullatni. Az elfecsérelt, elpazarolt és elfelejtett mozdulatokért. Amelyek ezeréves törvényeket hordoztak, és amelyeket a legnagyobb kincsként hagyott rá az apja. Csak ő már nem adta tovább. Nem tudta, nem akarta? Ki látja már be az ember eltévesztett útjait? Próbált arra az ütemre lépni, ahogyan vetni kell a mellére akasztott zsákból. Lépni, szórni, lépni, szórni. Hasztalan. Az a búza, amelye ő vetne, hol ritkás lenne, hol csomósodott. A rakásban szaporodna a pipacs, az aranka, a búzavirág, a sűrűben meg aprócskák maradnának a kalászok. Keleten, a látóhatár peremén kinézett a Nap. Az öregember még mélyebbre engedte amúgy is görnyedt vállait. Most, ezen a hajnalon az ősi törvények elfelejtet mozdulatai húzták a föld felé. Mert ha vetni nem is tudott már, egyre közelebb hajolt & földhöz. Az hívta magához. És a földet tisztelni kell. Bényei József
