Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-14 / 111. szám

1993. május 14., péntek Riport 7 Schwarzban a Schwarzenberg Platzon „Fele pénzért is jobb lenne otthon” A magyar munkásnak itt még van becsülete A Mariahilfer Strasse hátulnézetből 1993 tavaszán örülnek, ha 30-40 schillinget kapnak. Mielőtt azonban bárki irigyelni kezdene bennünket, le­írhatja a következőt: Egy barakkban lakunk, kéthe­tente leutazzuk az 1000-1500 ki­lométerünket. Ez egy életforma, amit meg kell szokni. Sok min­denről le kell mondania az em­bernek. Távol a család, és ebből a pénzből itt is kell élnünk vala­hogy! Biztos azonban, hogy megéri az osztrákoknak, mert különben már rég nem lennénk itt. Ha egy héttel korábban jön, akkor csak a Schudert Ringen tudtunk volna találkozni. Egy osztrák miniszter lakását csinál­tuk - feketén! Megtudtam még, hogy beteg­­biztosításuk van - annak elle­nére, hogy hivatalosan nincse­nek bejelentve. Ellenőrzések al­kalmával elrejtőznek egy elha­gyott épületszámyban, ha erre egyáltalán szükség van. Az oszt­rák ellenőrök is „meglágyul­nak”, ha egy kis pénzt látnak. Többnyire ez is történik! A só­goroknál is funkcionál a kéz ke­zet mos elmélet. így ismerőseim maradnak, amíg lehet. Mindenki tervez közülük valamit otthon. Gyűjtik a pénzt - amit meg tud­nak spórolni - különböző vállal­kozásokra, mert munkahely ott­hon (a környékükön) nincs. Ma­rad tehát Ausztria, amíg család bírja cérnával.- A tér másik oldalára men­tem át később. Egy konténerben osztrákok dolgoztak. Tőlük tud­tam meg, hogy itt is vannak ma­gyarok. Egy munkavezetőtől szabályos engedélyt kaptam, most fényképezhetek a munkate­rületen. Csak arra kellett vigyáz­nom, hogy a fejemre ne essen valami. Egy helybéli munkás személyében kísérőm is akadt. Szívélyesen megmutatta, hogy hol öltöznek, étkeznek a magya­rok. Ebédidőben kerestem fel őket. Először - biztos, ami biz­tos - itt is bekopogtam az épület Bécs és Budapest sok min­denben hasonlít egymáshoz. Ezt a hasonlóságot erősíti az is, hogy a császárvárosban szintén sok­felé lát építkezést az ember. Mindenütt lezárt területekbe, snittbe, toronydarukba és keve­rőgépekbe botlik. A Schwarzen­berg téren is építkeznek, de a tér­től nem messze, a Mariahilfer Strassén is. Ez a kép fogadja a vásárló kedvű - egyre kevesebb - magyar turistát. Hogy miért hozakodom elő ezzel a példával? Az építkezések környékén lassan már több ma­gyar szót hallani, mint az egykor oly népszerű bevásárlóutcában. A fent említett téren négy épít­kezést kerestem fel, és csodák csodájára mindenütt találtam magyarokat: csőszerelőket, vil­lamos szakembereket, ácsokat, kőműveseket, asztalosokat. Mi hozta ki ezt a sok embert Bor­sod, Szolnok, Veszprém és Csongrád megyéből Bécsbe? Erre kerestem a választ. Riportalanyaim készségesen válaszoltak. Csupán egy kiköté­sük volt legtöbbször: ragaszkod­tak az inkognitóhoz, mert zömé­ben feketemunkások voltak. Ez a helyzet másképpen is realizál­ható volt számomra. Ahol az osztrákok (előzékenyen) engedé­lyezték a fotózást, ott mindenki' hivatalosan végezte a dolgát, egyebütt kötelező volt a madár­távlat, vagy legjobb esetben csak a hátuk közepét mutatták az ügyben érintettek. Először - mint azt korábban itthon megbe­széltük - egy földimet látogat­tam meg. A tömblakás liftjéből kiszállva az utolsó métereket gyalog kellett megtennem, mert itt a tetőteret építették a volt ke­leti blokk internacionalista bri­gádjai. Nagyon kevés volt az osztrák segéderő. Mivel nem lát­tam az ismerősömet, kénytelen voltam mgszólítani valakit - a biztonság kedvéért nagyon ud­variasan, németül. Az akcentu­som árulkodhatott, mert egy me­­lós az állványról azonnal leszólt:- Andrást keresi? Nincs itt. Otthon maradt, ahol a szállásunk van, mert raklapokat kell csinál­nia. Ettől kezdve már könnyen ment az egész! Különösen ak­kor, amikor megtudtam, hogy az itt jelen lévők egytől-egyig „szederbokros szülővárosom­ból” kerültek ide. Jó magyar szokás szerint el is kezdődött egy „ki kit ismer” társasjáték. Kiderült, hogy egyikőjük az unokatestvérem házát építette. Úgy döntöttem, maradok. Végül Ausztriában is főnökmentes a zóna, így tudtam használni a fényképezőgépemet is. A földie­­immel dolgozó két osztrák „tischler” ugyan furcsa pillantá­sokat vetett rám, de hallgatóla­gosan tűrték, hogy begyűjtsem a „képalávalókat”. A következő­ket tudtam meg: Az itt dolgozó hat magyar már 3-4 éve van Ausztriában, egy is ők az igazi földik. Lesz, ami lesz alapon hozzáfogtam:- Mikor lesz itt András?- Csütörtökön vagy pénteken biztosan, de sohasem lehet tudni!- Jók lesznek nekem maguk is, ha vállalják a beszélgetést.- Miért ne! Csak a „Firma” neve ne legyen benne, és név szerint minket se említsen. Fe­lőlünk fényképezhet is, csak az arcunk ne legyen rajta a fotón! Először puhatolóztam a kör­nyéken. A tér közepéről vettem szemügyre az építkezést. Ké­sőbb visszamerészkedtem a tető­térbe. Dél fele járt, ilyenkor Itt csak messziről lehet fotózni alsó-ausztriai cég bújtatott mun­kásaként. Volt köztük bejelentett mezőgazdasági vállalkozó, volt aki fiával dolgozott együtt, de többségüket a jelenlegi magyar­­országi helyzet kényszerítette erre a lépésre. Azonban min­denki a szakmájában dolgozott. Egyikőjük sem volt kontár, „fus­­cher”. Nagyon is jól dolgozhat­tak, mert a következőt mondták: „65-70 schilling az órabérünk. Túlórával együtt összejön a 15-16 ezer is havonta. Ebből le­jön az ennivaló és az utazás. A szállást a cég biztosítja. A ma­gyar munkást, ha jól dolgozik, megbecsülik itt. A lengyelek alagsorában évő irodába. Nem éppen „hoch-deutsch” nyelvtu­dásommal elhadartam, hogy mit akarok. A helyiségben tartóz­kodó - éppen villamos tervekkel foglalatoskodó - fiatalember nem a legudvariasabban reagált:- Bánom is én, hogy mit csi­nál, csak innen menjen ki, mert zavar a munkában. Itt van egy magyar, majd elkalauzolja! így is történt. Kísérőmmel, aki odahaza üzletvezető volt, éppen ebédelő magyarokkal ta­lálkoztunk. Főleg Borsod me­gyeiek voltak1. Falatozás közben jutott idő beszélgetésre is. A vendégmunkások tipikus ebéde­lését nézhettem végig. A nem éppen komfortos, de kifejezetten praktikus asztalt öten ülték kö­rül. A sarokban meghúzódó két osztrák „nagy érdeklődéssel” hallgatta az ízes magyar beszé­det:- Szabályos munkavállalási engedéllyel vannak itt?- Mi igen. Már lassan háfom éve. Magyar cégen keresztül közvetítettek ki bennünket.- Maguknak mennyi jön össze havonta? Ugyanis voltam a tér túloldalán, és ott azt mondták, hogy megkeresik a 16 ezret is.- Lelkűk legyen rajta! - veszi át a szót egy gyors beszédű bor­sodi fiatalember, aki a későbbiek során is vállalta a szóvivői sze­repkört -, ha elhiszed nekik, ak­kor biztos úgy van. Ám mi csak 12000-et keresünk itt. Ebből le­jön a kaja, az utazás és amit a szállásért fizetünk. Kénytelenek vagyunk túlórázni! Ma is 7-től 18 óráig dolgozunk. Amúgy csak a 8 óra lenne a kötelező, de még egyszer mondom, hogy csak a „miete” (lakbér) 2-3000 schilling koponyánként. Képe­sek 1,5 szobáért 10-15000-et is elkérni havonta. Négyőnket, ötünket zsúfolnak össze, nem ki­fejezetten luxuskörülmények között. Visszatérve a fekete­munkára: őket zsebből fizetik, és nem is adóznak. Gyorsában tud­nak elhelyezkedni. Ilyen szem­pontból nekünk is konkurenciát jelentenek, mert én például két évet vártam arra, hogy kikerül­jek. Azonban a feketemunka ve­szélyes is! Ha valaki lebukik, „sofort” mehet haza. Jó pár évig ki sem jöhet. A „firma” (a cég) pedig 50000 schilling büntetést fizet egy főért. Később ez az összeg elérheti a félmilliót is. Az osztrák azonban kockáztat. Mert „elsunnyogja” a munkáltatói já­radékot. Azt csinálják, mint a legtöbb magyar kft. Az olcsó munkaerő, különösen ha az elle­nőrök megkenhetők - így na­gyon is megtérül. Mi azonban adózunk rendesen. Kevesebbet kapunk ugyan, de nyugodtan va­gyunk. Amíg szükség lesz ránk, maradunk is!- Mégis meddig? Gondolom, hogy egyikőjük sem a végtelen­ségig tervezi a kintlétet! Otthon az asszony, nőnek a gyerekek... Szóval! Értik ugye, hogy mit akarok kérdezni!- Értjük persze, hogy a fenébe ne értenénk! - veszi át a szót egy idősebb kolléga. - De mondja meg, mit csinálhatnék mást. Sok minden összeomlott odahaza. 8-10 ezer forintból nem lehet a családot eltartani. Szinte min­denkinek van tartozása, részlete. Emelkednek az árak, nő a kamat, alig akad épkézláb munkalehe­tőség. Ott is maximum 15-20000 bruttó forintot keres meg az em­ber. Van más kiút két gyerekkel? Nincs: irány külföldre! Hál’ is­tennek én két évi munkámból rendezni tudtam a tartozásaimat! Egyet azonban feltétlen szeret­nék elmondani: még a feléért is otthon maradnék! Míg otthon nem változnak a dolgok, én ma­radok. Persze, ha kellünk még nekik. Az is előfordulhat, hogy holnap azt mondják: köszönöm szépen! Tudom, hogy akik ezt elolvassák, mit fognak szólni: „Tele van dohánnyal, mit sirán­kozik!” Szó ami szó. Jobban ke­resünk, mint a hazaiak! Aki azonban irigyel bennünket, an­nak azt üzenem, hogy jöjjön ki és próbálja meg ő is. Ehhez a munkához kell- egy családi kompromisszum. Kéthetente lá­tom az aszonyt és a gyerekeket. Nagyon is kényszerpálya ez, de kell a pénz is! Nézze meg az it­teni és az otthoni árakat! Alig van különbség. Ezen téren már utolértük Európát.- A felső tízezret ez egyálta­lán nem érdekli. Nekik régen is jó volt, és ma is fut a szekerük. A kisember szenvedi meg az egész rendszerváltást. Mi is 19000 fo­rintból éltünk a két gyerekkel. Mondd meg, mire futotta abból? - vág közbe ismét gyors beszédű ismerősöm, majd az ő érveit igyekszik alátámasztani az asz­talnál éppen helyet foglaló csongrádi fiatalember:- Bánom is én, hogy mi „lösz”, én csak kimondom! Ezök csak ígérgetnek. Nem tudnak mást mondani, csak azt, hogy húzzuk mög a nadrágszíjat. Kér­dőm én: a fizetésöket mikor húzzák mög 5-10000 forinttal? A mostani helyzetnek többnyire csak a fiatalok isszák mög a le­vét! Sokan azt hiszik, hogy aki külföldön dolgozik, annak mindön fenékig tejföl. Nézzön körül. Elég mostohák a körül­mények! Ugye? Hát körülnéztem! Mindennek ára van - summázhattam párna­pos tapasztalataimat. Távol a családtól, négyen-öten egy „ba­rakkban” összezsúfolva, teljes önellátásra kényszerülve, telje­sen egymásra utalva élik meg hétköznapjaikat a magyar ven­dégmunkások Ausztriában. Ezért a feketézők még a kitolon­colás veszélyét is vállalják. Sok lemondással hozzájutnak egy „kicsivel” többhöz, de ezért itt is dolgozni kell keményen. A já­tékszabályok pedig nagyon szi­gorúak. Sokszor nem lehet hi­bázni! Mindenki arra vár, hogy otthon javuljanak a feltételek, mert remélik, hogy egyszer a ha­zai fizetésekből is el tudják tar­tani a családjukat. Addig azon­ban az otthonmaradottak türel­mében bíznak, vállalják a külső szemlélő számára „csillogó” ci­gányéletet, Nekik még Bécsből is nagyon messze van Európa! Mit szóljon akkor az, akinek még ez a lehetőség sem adatott meg? Bandival különben nem találkoz­tam. Nélküle is sok dolgot megtud­tam. O meg csinálta biztosan a rak­lapokat tovább, mert a három gye­rek és az asszony kéthetente na­gyon várja a pénzt! Percze Miklós „Az arcunkat lehetőleg ne fényképezze!”

Next

/
Thumbnails
Contents