Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-24 / 95. szám

12 Irodalom----művészet 1 993. április 24., szombat T alán egy négyzetki­lométer az egész. Talán még annyi se. Ott húzódik Pesttől délre, Dunaharaszti és Tak­sony között, a Tiszát a Duná­val összekötő csatorna partján. Ez a nádakkal sűrűn benőtt, vadmadarakat - törpegémet és nádirigót, vízicsibét, jégmada­rat meg szárcsát - rejtegető vadvíz persze nem köt össze semmit semmivel. A rá- kosi-korban kezdték el kiásni a medrét a homokpusztán, neki­láttak nagy dérrel-durral - az ember legyőzi a természetet! -, aztán ahogy a lendület meg a pénz elfogyott, félbehagyták. Arra mindenesetre jó volt ez a sáros vizet sodró meder - melyben a Duna vízszintjétől függően hol nyugatról kelet­nek, hol meg visszafelé csor­dogál a szeszélyes víz -, hogy egy ligeterdő telepedjen meg a partján. Az akácoknak, erdei­fenyőknek, gyalogbodzáknak és tölgyeknek nem volt tudo­mása a zengzetes jelszavakról - hogy nekik az embert illene szolgálniuk -, megvetették lá­bukat a hajdani kondalegelőn. Ligeterdőt alkottak a ho­mokbuckákon, nemcsak a bor­zasszőrű mangalicák egykori emléknyomait rejtve maguk alá, hanem a cakkos lövészár­kokat is, melyekből második világháború végnapjaiban az előrenyomuló oroszokat kí­vánta megállítani néhány jám­bor balek, nem sok sikerrel. Ez a ligetünk. Nem mintha bármi tulajdonjogot is formál­hatnánk rá, hisz nincsen gaz­dája ennek a földdarabnak. Mégsem tudom másképp megnevezni. A birtokos sze­Szepesi Attila: Ligetünk mélyragot helyénvalónak ér­zem a főnév végén. Arról, hogyan működik az Alföld szétszórt ligeterdei közt a négylábú és szárnyas vadak híradólánca, nincsen tudomá­som. Tény, hogy ezt az ifjú er­dőt megtalálták az őzek, az üreginyulak és a rókák. Füles­baglyok, fácánok és ölyvek költöztek ide. Kolibriröptű, zöld-veres gyurgyalagok és partifecskék ütöttek tanyát a homokbuckák meredek partol­dalában. Amikor erőre kap az első tavaszi napsugár, egy-egy hét­végén sátrat verünk a ligetben. Szól a kakukk meg a sárgarigó, bokrokban a fülemüle. Figyel­jük a zöldküllők és a búbos­bankák nyugtalan, hullámzó röptét. Szükség is van vigasz­taló danájukra, mert ilyenkor vesszük számba a zsendülő li­get, ligetünk újabb sebeit. Flány teherautónyi sittet, bűzlő hulladkot, drótot, gumicsövet és konzervdobozt szórtak szét a fák közt. hány fenyőt és töl­gyet csonkoltak le derékma­gasságban. Amit lehet, eltaka­rítunk. Kerül egy-egy tábori ásó, be lehet temetni az illa­tozó szemetet, rozsdás hordót, foszladozó kutyadögöt, zöld indáival aztán az újjászülető tenyészet mindent eltakar. És ha mindezzel megva­gyunk, bejárjuk a mély berken átvezető vadcsapákat. Ismer­jük a vadaknak ezeket a titkos ösvényeit, melyekhez oly ma­kacsul ragaszkodnak. Az üre­ginyúl a bokrok alatt közleke­dik egyik földbevájt barlang­városból a másikba. A baran­goló őzek ugyancsak a cserje mélyén szökkennek tova. Itt-ott látszik az ördöggyűrű, az őzek szerelmi életének sej­telmes nyoma. A suta kilép a megszokott csapából, maga után csalogatva a bakot, és jár a fűben körbe-körbe, mindig a maga nyomába lépve, míg a füvet köralakban le nem ta­possa. A szerelemittas bak pe­dig makacsul követi, míg a párja meg nem áll. Nem indiszkréció okán jár­juk be ezeket a ligetmélyi vad­csapákat. Az ok igencsak pró­zai: el kell takarítani a vad- fogó-hurkokat, melyeket újra meg újra leraknak az orvvadá­szok. Egy-egy törzsében meg­hajlított fiatal akácra kerül a drótból formált köralakú szer­kentyű. A gyanútlan állat ban­dukol a mezsgyéjén, bedugja fejét a hurok nyílásába, aztán ahogy ránt egyet a dróton, a megbillentett törzs függőle­gesre feszül, és a zsákmányt felkapja a levegőbe. Szóval: levagdossuk, összeszedjük a hurkokat, hogy egy-két hét múlva újra végigcsináljuk az egész vigasztalan ceremóciát, mert a kegyetlen nimródok - akik sejthetően a közeli fal­vakból verbuválódnak -, ma­kacsul, újra meg újra drótot csomóznak, fát hajlítanak a vadcsapák mentén. A nádi világ életének meg­figyelése a legfőbb mulatság. A zsombékok hátán mocsári teknősök sziesztáznak. Vízi­tyúk lépdel a tündérrózsa leve­lén, kotyogva kapdossa a rova­rokat, s ahogy háta megett megzörren a nád, kinéz belőle egy koromfekete tyúktojásnyi fióka, aztán még egy és még egy. Öklömnyi, kéken csillogó jégmadár kucorog az alsó fű­zágon. lesi a hullámokat, aztán ahogy egy keszeg elúszik alatta, belebucskázik a vízbe, majd csillámló buborékfelhő­ben előtűnik. A törpegém köz­ben egy billent nádszálon járja örök egyensúly-táncát, lengeti a szellő, és ahogy a közelébe érsz, nyakát az égre mereszti, mozdulatlanná dermed, mintha egy megbámult nádköteg volna. Az éjfélig lobogó tábortűz­nél hallgatjuk az éjszaka-ne­szeit. A vonat távoli zakato­lása. a falusi lakodalom bőgő-brummogása alig hatol el idáig. Baglyok felelgetnek egymásnak a fenyves felől. Vonítás hallatszik, ám nem tudható, elkóborolt kutyáé-e, vagy éjszakai vadászösvényét járó rókáé. Sünsalád motoszkál az avarban, F elrikolt egy álmában megzavart szürke­gém, és távolból mély, dobszóra em­lékeztető hangok hallatszanak: ott - Tompa Mihállyal szólva - „A nádas lakók legfurcsáb- bika, ámítva bömböl a bölöm­bika.” Merényi Károly: Lágy folyókon élünk Lágy folyókon élünk Partra már nem nézünk Partra már nem nézünk Már csak néha érzünk. Lágy folyókon élünk Zöld algák közt félünk Zöld algák közt félünk Alvadt sós a vérünk. Lágy folyónk csak ballag Szürke minden csillag Szürke minden csillag Fellesek takarnak. Lágy folyókon élünk Langyos vízbe értünk Langyos vízbe értünk . Partra mért nem lépünk? Egyszer tán tavaszai Csillag áldozattal Lágy folyónk megárad Szétköpi a gátat. Bolya Péter: A főnök Egy méteres korában T. ked­venc szórakozásai közé tartozott, ha megrugdalhatta az udvarukon sétáló kakast. Többféle módszere volt. Az egyik: óvatosan, szinte oda sem figyelve becserkészte a gyanútlan szemétdomb-királyt, aztán hirte­len mögé ugrott, és alaposan fe­néken billentette. Máskor kukori­cát morzsolt az udvar földjére, s utána türelmesen várta, hogy odasétáljon a kakas is, végigvo­nuljon a tyúkok, jércék között, meghajtsa uralkodói nyakát a ku­koricáért - akkor aztán meglen­dült T. meztelen lábacskája, a ka­kas rövid, kényszerű repülés után sértődötten lépdelt vissza meg­szokott sétányára. ... Időközben felnőtt, a köte­lező szabályok szerint. Tanult, vizsgázott, néhányszor szerelmes is lett, aztán munkába állt egy tízemeletes épületben. Szorgal­mas előadó és a törvények barátja lett. Alapelvének tartotta, hogy soha nem vitázik a pincérekkel, nem felesel a rendőrnek (1964). Egyik nap - talán nyár volt, mert T. hónalja izzadt a fehér ing alatt - üzenetet kapott: a főnöke hívatja. A főnök? T. ijedten igazította meg a nyakkendőjét. Még soha nem hívatta a főnöke. „Mi baj le­het? Elkövettem talán valamit?” A főnöki ajtó előtt még egy­szer megigazította a nyakkendő­jét, aztán kopogott:- Tessék - hallatszott bentről a főnök kemény, magabízó hangja. T. benyitott, belépett, már az ajtó becsukása közben meghajolt, gyorsan és halkan köszönt.- Foglaljon helyet, kérem. - A főnök a fotelre mutatott az asztala előtt. T. lerogyott a fotelba, a fő­nök viszont felállt, az ablakhoz ment, és szánakozóan nézett ki a függöny mellett, mintha T. he­lyében verne egy utolsó pillantást a nyári utcára.- Azért kérettem ide önt ■- kezdte a főnök -, mert meg kell beszélnünk egy lényeges kérdést önnel kapcsolatban. Beszéd közben eljött az ablak­tól, és T. előtt kezdett fel-alá sé­tálni. T. szolgálatkész fejmozgás­sal figyelte. Látta, hogy a főnök hátul, a derekán kulcsolja össze a kezeit, egyik markával másik keze fejét fogta át, és szaporán billegtette a kiálló ujjakat.- Bejelentés érkezett... . T. megrezzent. Bejelentés? Ki­től? Miért? Ki becsüli őt annyira, hogy valamiféle bejelentésre ér­demesítse?- Ezzel kapcsolatban felhívom a figyelmét... A főnök most valamivel sza­porábban lépkedett T. előtt, köz­ben a szőnyeget nézte. T. kiegye­nesedett. „Nem igaz. Hazugság, akárki mondta.”- Amennyiben ezt nem venné figyelembe... T. szólni akart, de a főnök egy pillanatra sem állt meg a beszéd­ben, járkálásban.- Tehát mégegyszer kérem, hogy ne kényszentsen engem olyan intézkedésekre, amelyek... T. már csak a szemével követte a főnök járását. Elengedte a fotel karfáját, meglazult a válla. „Mondhatod - gondolta magában. - Nem igaz, rágalom az egész, de azért csak mondd. Hiszen azért vagy itt, itt ebben a bútorszagú szobában.”- Higgye el, nem szívesen tenném meg, de... T. csodálkozik. Milyen furcsán tartja magát a főnök... Előrehajol, de a mellkasát és a fenekét ki­nyomja. A fejét most fenségesen magasra emeli, a lábai mintha merevebben lépegetnének...- Ugyanakkor arra is szeret­ném felszólítani... A főnök szemére szőrtelen szemhéj húzódik. Piros taraja, sárgás csőre nő. A nyakán fekete piheszőrök fényesednek.- És amennyiben ez megis­métlődik... Piros, zöld, fekete toliakból áll a törzse, combja. Fenekéből kun­kori farktoll emelkedik elő. A bögye földgolyónyi. Térde alatt pikkelyes bőr kezdődik, egyik lábujja hátra, a másik három előre mutat, amint fenséges lép­tekkel sétál T. előtt.- A jövőben tehát olyan intéz­kedéseket kellene tennem, ame­lyek... Intézkedéseket? T. felugrik. A főnök éppen háttal áll neki, a sé­tája egyik szélső pontján. Most! T. lába meglendül, fenéken ta­lálja a kakast, meleg pihék érik csupasz lába fejét, és ... a főnök hasra esik a szoba padlóján. ... T. jókedvűen néz a rik­kantva menekülő kakas után, az­tán boldog vágtában indul a hol­tág felé. Félmeztelen, csak egy tenyérnyi gatyát visel. Ma pió­cákra akar vadászni a vízparti kövek között. Pádár Julianna: Lázas este Lázamon halomra gyűlt az este Vakon gubbaszt a csönd - elernyedve- zárkát ránt körém a téli lét ­Szökik mellőlem a biztonságom Titkos jövőm rejtőzik a számon- agyamban: rajzó kérdőjelek ­Dési Huber István rajza Barcinkai Dezsőt, szegényt, úgy ismertem meg, hogy ép­pen egy vízzel telt poharat vágtam a falhoz, amikor elő­ször belépett a szobámba. A poharat sikerült kikerülnie, de a víz végigömlött a ruháján. Jóságosán mosolygott, és be­mutatkozott. Közölte, hogy ide helyezték a Falimpaxhoz, és mától kezdve itt fog dol­gozni az osztályomon. Elné­zést kértem az udvariatlan fo­gadtatásért.- Ma kissé ideges vagyok - mondtam -, tudod, kérlek, frontátvonulás van. Ilyesmi előfordul. Nem irigyellek, kissé rumlis helyre jöttél...- Mivel foglalkozik az osz­tályotok tulajdonképpen? - kérdezte.- Elég szép feladatkörük van. Kőszáli sasokat szállí­tunk a Tésztagyámak... Érde­kes munka, de komplikált.- Ne haragudj a tudatlansá­gomért - mondta, miközben jóságos mosollyal simogatta őszbecsavarodott üstökét -, vidékről jöttem, és még nem ismerem ezeket a dolgokat. Fakitennelésnél dolgoztam a Bakonyban... Miért kompli­kált ez a munka?- Mert senki sem ért a sa­sokhoz, és állandóan kifogá­solják a szállított sasok minő­ségét. Most, például, azért vágtam a falhoz a poharat, mert ránk telefonáltak, hogy a legutóbb szállított sasok csőre hajlott volt. Gádor Béla: Frontátvonulás- De hiszen a sasnak görbe csőre van, ezt nem értem.- Nem olyan egyszerű a do­log. A saskérdéssel még senki sem foglalkozott behatóan. Még nincs megállapítva, mi­lyennek kell lennie egy sas­nak.- Hát bocsáss meg... A sas olyan, amilyen. Nem?- Persze, persze - mondtam türelmetlenül, mert már ide­gesített ez az értetlenség. - A sas valóban olyan, amilyen. De nem biztos, hogy olyan­nak kell lennie... De majd megtanulod, majd belejössz... tanulmányozd át ezeket az iratokat... Átnyújtottam neki egy ak­tacsomagot. Néhány perc múlva Barcinkai riadtan futott be a szobámba, mert nagy csörömpölést hallott. Ugyanis földhöz vágtam a telefont. Jó­ságos tekintete kérdőn meredt rám.- Most a sasok körmét ki­fogásolják - ordítottam. - Azt mondják, túl kemény... hogy azt a hét... Gyorsan arrább tolta a tin­tatartót, hogy ne legyen ke­zem ügyében, s galamblelké- nek egész melegével mondta:- Ne izgasd fel magad... ha reklamáció jön, mindig én megyek majd a telefonhoz... írásbeli kifogásokra is én vá­laszolok. Ezt bízd nyugodtan rám. Nekem hajókötélből vannak az idegeim, nem hiába dolgoztam öt évig fakiterme­lésnél... Te talán ma egy kissé ideges vagy...- Nem vagyok ideges. Frontátvonulás van.- Az mi?- Olyan meteorológiai do­log. Hirtelen időváltozás, lég­nyomáskülönbség, etcetera. Ezt megérzik az idegek.- No - mondta és harsányat kacagott -, ezt a Bakonyban nem ismerik... Barcinkai, a hajókötélideg- zetű, valóban levette vállam- ról a terheket. Négy hét alatt valóságos sasügyi szakértővé vált. Jóságos tekintete, nyu­godt hangja és galamblelke mindenkit leszerelt. Én is nyugodtabb lettem, és híztam vagy egy kilót. Tegnap azon­ban figyelmes lettem vala­mire. Barcinkai nyugodt, ősz­becsavarodott bakonyi üstöké mintha zilálttá vált volna. Jó­ságos tekintetében is megje­lent valami gyanús csillogás.- Kérlek, most kaptunk egy levelet, hogy a sasok, amiket küldtünk, komoran gubbasz­tanak a ketrecükben. Nincs bennük semmi derű, semmi optimizmus... Hát ez már sok! Nem? Rágyújtott egy cigarettára, s megfigyeltem, hogy ujjai kissé reszkettek. Néhányszor körülsétált a szobában, s konstatálta, milyen szerencse, hogy hajókötélből vannak az idegei, nem hiába volt öt évig fakitermelésnél a Bakony­ban... Tíz perc múlva csörömpö­lést hallottam a szobájából. Gyakorlott fülem rögtön meghallotta, hogy a telefont vágta földhöz. Átrohantam.- Most azt mondják - üvöl­tötte kiguvadt szemekkel -, hogy két sas a nyitott ablakon kirepült, és ezért mi vagyunk felelősek, mert nem írtuk be a fuvarlevélbe, hogy a sas re­pülő madár... Elhúztam keze ügyéből a vizeskorsót, és így szóltam:- Kissé ideges vagy, de nem csoda. Frontátvonulás van...- Gondolod? - kérdezte, és hálásan rámmosolygott. - Va­lóban, már reggel óta érzem. A közelmúlt humora 1945 után a legnépszerűbb humoristák között tartották számon Gádor Bélát. Gábor Andor halálát követően ő lett a Ludas Matyi című szatirikus lap főszerkesztője. Kritikusai szerint humorának a lí- raiság mellett mindig volt egy kis kesernyés mellékíze, tréfáiban parányi morcosság, irónia, és némi kaánság is jelen volt. Vidám írásainak égvik főszereplője Garfunkel volt, a pesti világmegváltó és tarhás kisember. Gádor Béla a számtalan humoreszk mellett írt kabarétréfát, vígjátékot, filmforga­tókönyvet, bábdarabot, de a novella és a szatíriku kisregény műfajában is figyelembre méltót alko­tott. A kabarészínpadokon népszerű konferansziéként ismerték. Művészi útját nem tudta teljesen véeieiárni. írói ereie teliében, tragikus hirtelenséggel halt meg.

Next

/
Thumbnails
Contents