Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-22 / 93. szám

4 1993. április 22., csütörtök Levél az iskolának Az Óperencián túlról Helló Tiszapartisok! Szerettem volna mindenkinek külön-külön írni, akit érdekel a sorsom, azonban nem bírnám postaköltséggel, no meg idővel sem, hiszen tanulnom kell. Mint tudjátok, az Egyesült Államokban tanulok fél évig, az „Ayussa” (nemzetközi középiskolai oktatási ösztöndíj) szervezésé­ben. Philadelphia mellett járok egy gimnáziumba, ami óriási mé­retű, kb. ötször nagyobb lehet, mint a szolnoki Tiszaparti Gimná­zium és Egészségügyi Szakközépiskola. Ebben az iskolában csupán néhány tantárgy kötelező, és szabadon lehet választani a sok-sok egyéb tárgyból, azt, ami legjobban érdekli az embert. A kötelező matematika, biológia, számítástecnika, kémia és nyelvi tárgyak mellett számos érdekességet választottam - a show-businesstől az újságírásig; kreatív foglalkozásokra járok, ami többek között a raj­zolást, szobrászatot, fotózást jelenti. A tanárokat is a diákok választ­ják meg! Van olyan tanár, akihez csak néhányan járnak, de ennek nem feltétlenül az az oka, elterjedt róla, milyen kiálhatatlan, hanem az. hogy a tárgya iránt kevesen érdeklődnek. Esetemben ilyen a német nyelv, amit évek óta tanultam, ezt erősítem tovább, Ameri­kában viszont nem divat; főképp spanyolt, franciát tanulnak máso­dik nyelvként. Ezért a németórákat lazán, a tanár irodájában tartot­tuk, s csupán két svájci és egy német diákkal járunk oda. Érdekes, hogy a fegyelem kevésbé kötött szabályokon alapul, mint otthon: nagy beszélgetésben, rajzolásban, s viszonylag szabad jegyzetelés­ben nyilvánul meg. Elkésni azonban perceket sem lehet, mert min­denhol le kell adminisztrálni, hogy hány percet, milyen okból késett az ember, ami nagyon kínos. Az iskola körül óriási parkoló van, mert aki betöltötte a 16. életévét, zömmel kocsival jár. S ez nem­csak az életszínvonalbeli különbséget jelenti, hanem azt is, hogy olyan távolságok vannak, hogy az' emberek „fél életüket” a kocsi­ban töltik. (Engem mindig valamelyik osztálytársam vagy iskola­társam utaztat.) Sok szeretettel gondolok az iskolámra, mely nagyon jó alapo­kat adott ahhoz, hogy ne legyek elveszett gyerek. Pl. kiváló a gya­korlatias angol tanítási rendszerünk, de említhetem a matematikát és a biológiát is, melyekben jó eredményt értem el. Képzelhetitek, majdnem 100 százalékos teszteket tudok írni matematikából, ami ugyancsak a remek felkészítésemet bizonyítja! Tehát büszke vagyok a Tiszapartira. És azt hiszem, az egész itt-tartózkodásom legfontosabb eredménye lesz, hogy megtanultam egy másik világban, sok-sok másféle emberrel nagyon jól együtt élni. Ezen túlmenően remélem, hogy az angolt is sikerült igazán jól megtanulnom. Óriási élmény, amikor az utcán, a postán vagy bár­hol az amerikai emberek úgy beszélgetnek velem, mintha már rég­óta itt laknék. Szó ami szó, azért nagyon hiányoztok, s az iskolám is. Ezúton köszönöm a tanáraimnak, az iskola vezetőjének, hogy nem kell szégyenkeznem, és hogy egyáltalán eljuthattam Ameri­kába. (Minden más sztorit majd otthon elmesélek. Sok fényképet, videofelvételt készítettem. Hallom, most folynak a diákpolgármes- ter-választások.) A találkozásig mindenkinek sok szerencsét kívá­nok. Hajrá, Tiszaparti! Hídvégi Tamás (3. f. o. tanuló) Hogy igazán szép legyen ez a világ A szeretet kalácsa A régi magyar szokás szerint nagyobb ünnepeken nem hiá­nyozhatott az asztalokról a fo­nott kalács, így húsvétkor sem. Az idők folyamán azonban egyre jobban feledésbe merül; a tiszta búza hamisítatlan ízét fel­váltja az édesebb, mázasabb, különböző krémekkel töltött sü­temény! Sajnos napjainkban nagyon sok embertársunknak - szerte a világban - nemhogy ka­lács, de kenyér sem jutott az ünnepi asztalra. így fogalmazó­dott meg bennünk az a gondo­lat, hogy jelképesen egy-egy kis kalácsot juttassunk el húsvétra az arra rászoruló embertársa­inknak - olyan szeretettel, aho­gyan azt valamikor édesanyáink dagasztották! Ötletünk kivitele­zésében segítségünkre volt a karcagi „Kerekcipó” Sütő­ipari Termelő és Szolgáltató Kft. - tulajdonosai: Laczik Dé­nes és Lajtos Márton. Ottjár- tunkkor megtudtuk, hogy hét, munka nélküli embernek adtak a közelmúltban kereseti lehető­séget, és jelenleg kilencen dol­goznak az üzemben. Ezúttal szeretnénk megköszönni azt az emberi hozzáállást, segítőkész­séget, amellyel kérésünket tá­mogatták. Csupán az alapanya­got adtuk, és 250 kalácsot díj­mentesen sütöttek, amit húsvét szombatján a szociális ottho­nokban, s a „Bethánia” konyhán osztottak ki. Az ünnep fényét emelte a katolikus ifjúsági cso­port színvonalas műsora. Mi, karcagi keresztényde­mokraták, tudjuk és érezzük, hogy a szeretetadáshoz kevesek vagyunk, viszont házunkban a szeretetnek menedékjogot adunk! Úgy gondoljuk, ha a jó cél érdekében a jó akaratú emberek összefognának, és a városokban működő pártok elsődleges fel­adatukként az emberek szolgá­latát állítanák középpontba; ha nem csak apró morzsákat juttat­nánk a rászorulóknak, igazán szép és jó lenne ez a világ. Kereszténydemokrata Néppárt A szerkesztőség postájából Nagyobb bűnt követett el, mint a gyanúsított Egy kisfiú a bolti hűtőkamrában!? Megdöbbenve halottam a hírt április 10-én a Déli Krónikában arról a kegyetlen cselekedetről, ami Nagykanizsán, a Hevesi ut­cai ABC-ben törént. A bolt al­kalmazottja több mint egy óra­hosszára hűtőkamrába zárt egy 7 éves cigány kisfiút, mert állí­tólag nyalókát lopott. Az elszenvedett lelki meg­rázkódtatást sohasem heveri ki a gyerek! És önkéntelenül fel­merül bennem a kérdés: abban a boltban egyedül dolgozott az il­lető, netán a többiek nem is tud­tak az esetről? Elképzelhetet­lennek tartom, hogy egy bolt­ban, ahol leginkább nőket fog­lalkoztatnak, ne akadt volna, akiben felébred az anyai ösztön. Még mielőtt bárki arra gon­dolna, cigány vagy cigánypárti vagyok, kijelentem, egyik sem fedné a valóságot. A több millió magyarok egyike vagyok, s nem fajgyűlölő. Tudomásom szerint a demokráciában a sze­mélyi szabadságot csak a bün­tető, bűnüldöző szervek korlá­tozhatják; a bolti eladó azzal, hogy a kisfiút hűtőkamrába zárta, nagyobb bűnt követett el, mint a gyanúsított. Remélem, hogy ennek arányában szabják majd ki a méltó büntetést - írta többek között olvasónk. Páldeák László Jászbertény Elfogták a biciklitolvajt Köszönet a rendőröknek Vegyük észre a jót is! E hó 4-én a késő délutáni órákban dolgom akadt Jászapátiban, a Jászkapitány út 19. számú háznál. Kerékpáromat az ud­varon lévő ház falához tá­masztottam, majd néhány perc múlva - dolgom végez­tével - megdöbbenve vettem észre, hogy hűlt helye, ellop­ták. Ismeretlen elkövető ellen - mások igen hiányos informá­ciói alapján - nyomban felje­lentést tettem a rendőrségen. A szolgálatot teljesítő rendőr­tiszt nagyszerű hozzáállással azonnal intézkedett, aminek következtében igen rövid idő alatt előállították a gyanúsí­tottakat. Ezt követően, más­nap reggel 8 óra körül értesí­tettek, hogy a rendőrségen át- vehetem a kerékpáromat. A lap nyilvánossága előtt is köszönetét mondok a rend­őrök gyors, példaszerű mun­kájáért. V. L. Jászapáti Tiszasülyön játszódik, 1944-ben A címe: Advent A közelmúltban jelent meg Eszes Máté tiszasülyi születésű író új novellásköíete, az Ad­vent. Az első két elbeszélés: Párbaj - Az ezredes úr budoárja - a Monarchia idejére visz visz- sza bennünket. A Hiába mene­külsz ... egy énekes-színész, filmszínész-zsidómentő mű­vésznőről készült műalkotás, azaz egy festmény dicsőséges, majd hányatott sorsán keresztül mutatja be a második világhá­ború katonai hírszerzésének és elhárításának magyarországi fejleményeit - művészi eszkö­zökkel. A prédikátor a XV. századba invitál bennünket; A templom egy közel ezeréves börzsönyi templom sorsát mutatja be, de a szerző itt szerét ejti, hogy visz- szatérjen szülőföldjére, a Jászságba. Szentkirályról is megemlékezik, mely egy kö­zépkori település volt, a mai Ti- szasülytől mintegy másfél ki­lométernyire. A címadó novella cselekmé­nye teljes egészében Tiszasü­lyön játszódik, 1944 végén, a két világpusztító nagyhatalom szerencsétlen katonái és a túlélő magyar parasztcsaládok között. A gyónás című elbeszélés zárja a novellaciklust: az 1958-as lágerben egy papfogoly gyónja meg személyes vétkeit fogolytársainak, mintha csak egy jezsuita rendházban len­nénk. A szerző itt, a Tisza mellett szívta magába azt a tudáshal­mazt, melyből írásai által vala­mennyit most szertesugároz az országba. Bíró Ferenc József Jászladány Mindenki képességei szerint... Az „Egyenlő mércével” című, április 8-i olvasói levél szerzője azt kifogásolja, hogy az Országgyűlés külügyi bizott­ságának kormánykoalíciós tag­jai fölszólították Horn Gyulát, a bizottság elnökét, mondjon le elnöki funkciójáról, ugyanakkor nem tették ezt Szabó Tamás privatizációért felelős tárca nél­küli miniszterrel - miután meg­választották az MDF választási kampányfőnökévé. Azt állítja ugyanis, hogy nem mérnek egyenlő mércével, pe­dig mindkét esetben ugyanarról van szó. Nos, szerinte lehet, hogy ugyanarról, de ezen már nem csodálkozunk, mivel több esetben tanújelét adta politikai tájékozatlanságának és szo- ciál-liberális elfogultságának. Nem lehet azonosságjelet tenni egy országgyűlési bizott­sági elnök és egy tárca nélküli miniszter közé - annál is in­kább, mivel az előbbi a tör­vényhozói, az utóbbi pedig a végrehajtói testület tagja, s így nincsenek azonos pozícióban. Továbbá, míg Horn Gyula a külügyi bizottság elnöki funk­cióját - pártelnöki minőségben- pártja nézeteinek terjesztésére és a kormánykoalíció lejáratá­sára igyekezett felhasználni a külpolitkában, addig Szabó Tamás miniszteri státuszát egyetlen esetben sem használta fel az MDF választási sikere ér­dekében, illetve céljából. Ugyanakkor nem lehet azonos módon elbírálni, megítélni egy már megtörtént, az országgal és kormányával kapcsolatos nega­tív külpoltikai megnyilvánulást, és egy, még meg nem történt, a nemzet, az ország érdekében te­endő, feltételezett pozitív belpo­litikai megnyilvánulást. A kettő között alapvető és lé­nyegi különbség van, s hogy egy „kormányzásra kész” szo- ciál-liberális párt elkötelezett képviselője ezt nem tudja, saj­nálatos tény, de nem véletlen, hiszen ezt írja: ’’Jómagam 1989-ben még leginkább csak plakátokat ragasztottam (majd később vakartam le a falakról)” stb. Erre csak az ismert szlogen­nel válaszolhatunk: „Mindenki képességei szerint...” S. I. Szolnok Küldjön egy képet! Kecelen szüreteltünk - 1943-ban Ez a kép a számomra mindig oly kedves, hangulatos családi eseményt idézi. Édesanyámék szőlőjében, Kecelen készült, ahol a családtagok, barátok népes csoportja serénykedett. A lá­nyok, asszonyok vödörbe szedték a mézédes szőlőt, a férfiak puttonyoztak, hordták a sor végén felállított dézsába, nagy tartá­lyokba, majd folyamatosan préseltek. Azután finom birkava­csorával, hosszan tartó beszélgetéssel zártuk a fáradságos na­pot. A képen édesanyám - balról az első, én a második va­gyok, hátul a bátyám és a lánykori barátnőm. Ladányi Lászlóné Szolnok A lelkiismeretes gyógyításért Sürgős orvosi segítséget kér­tem április 9-én a szolnoki MÁV Kórház Rendelőintézeté­ben dr. Nádai Sarolta család­orvostól, aki azonnali vizsgálat után a kórház általános sebésze­tére utalt. A nagy nyilvánosság előtt is köszönetét mondok dr. Löké Miklós osztályvezető sebész főorvosnak, továbbá dr. Szecsei “amfi lanti intői no ()()££ Klára és dr. Magassy Antal osztályos orvosoknak, az asz- szisztenciának, az ápolói sze­mélyzetnek azért a lelkiismere­tes, önzetlen gyógyító munká­jukért, amit körükben tapasztal­hattam. Az utókezelést külön megköszönöm dr. Kelemen János osztályos orvosnak. Tolnai Lajos -üvirívl nyugdíjas A többségnek már elérhetetlen. Egy természetjáró morgolódása Két éve írtam a testet edző, lelket nemesítő tömegsport, a természetjárás érdekében, de sajnos ma már azt kell monda­nom, hazánkban végveszélybe került. Egy pilisi túra után úgy érzem, tapasztalataimat ismét meg kell osztanom az olvasók­kal: március 20-án, a csillagá­szati tavasz első napján indul­tam Pilisborosjenőre. Turista­ként egyedül utaztam Buda­pestre, de 9 órakor Pilisborosje- nőn, a téglagyári végállomásnál sem akadt társam. Utam a solymári völgyön át a Kevély nyeregbe, onnan Békásme­gyerre vezetett. Egy zöldjelzést követtem, ami csak 1991-ben jelent meg a legújabb kidású tu­ristatérképeken. Két kilométer után sorompóba és fenyegető táblába ütköztem: „Honvédségi terület! Belépni szigorúan tilos és életveszélyes!” Ha termé­szetszerető apa vagyok - gye­rekkel, vagy tanár - tanítványa­immal, azonnal visszafordulok, s a gyerekek talán sohasem lát­hatják meg a csodálatosan szép solymári völgyet, a sziklamá­szók számára is jelentős jenői tornyot, a solymári falat. Én azonban egyedül voltam, s már 70 éve járom a magyar hegye­ket. Egyébként néhány méterre, egy csonka fán virított a zöld jelzés. A különböző társadalmi rendszerekben számtalanszor talákoztam olyan tiltó táblákkal, amelyek a legszebb útvonalak­ról akarták elriasztani a termé­szetjárót. Gyermekkoromban a földesúr fenyegetett, később Rákosi az egész Magas-Bör­zsönyt tüzérségi gyakorlóte­reppé nyilváníttatta, az utolsó évtizedekben pedig nagyha­talmú vadászok utáltak ki az er­dőből. Megtaláltam az egyetlen járható, zöld jelzéssel ellátott gyalogösvényt, ami a zárt terü­let határán vezetett. Könnyen megállapítható volt, hogy a mély völgyben legfeljebb éles­lövészet idején fordulhat elő becsapódás, ami nem minden­napi tevékenység. Kis figye­lemmel, a táblák odébb helye­zésével, az egész kérdést meg­nyugtató módon meg lehetne oldani. Civil agyammal azt hiszem, hogy a honvédségnek elsősor­ban egészséges katonai szolgá­latra alkalmas, a terepen ottho­nosan mozgó, tiszta lelkű fiata­lokra van szüksége, és ezt a természetjárás elősegítheti. A Kevély nyeregbe felérve, iszonyú látvány fogadott: az egyik legszebb, legjobb álla­potban megmaradt épületet, a Stromfeld Aurél turistaházat a múlt év őszén vandál gazembe­rek négy helyen felgyújtották és teljesen kiégett. Az elszenese­dett gerendákon kisiskolások ugráltak. Csak remélni merem, hogy a pedagógusok elmondták nekik, mi volt itt, és talán azt is, hogy ki volt Stromfeld Aurél (osztrák-magyar vezérkari tiszt, szociáldemokrata), aki ma nem divatos hős, de tudta, hogy mi­kor kell fegyverrel megvédeni a hazát. A természetjárást a változó rendszerek részéről sok csapás érte, de a jelenlegi kormány döntései miatt a többség szá­mára elérhetetlenné vált. A ter­mészetjárók utazási kedvezmé­nyeinek megvonása, az utazási költségek elviselhetetlen mér­tékű emelése a legrövidlátóbb politikára vall. Dr. L. B. Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné

Next

/
Thumbnails
Contents