Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 84. szám

1993. április 10., szombat Nézőpontok 5 Szombati jegyzet Ismét egy veszélyeztetett korosztály Fiatalnak lenni önmagában veszélyes állapot. Zaklatott, lázálmas éjszakák, őrült képzelgések a szerelemről, egy dolgozatról, amiben benne foglaltatik a tanítóéval ellentétes vélemény, gondolatok hajnalban, pirkadáskor új nap kez­dődik, vergődés, megtegye, ne tegye, mégis kell az a csodálatos, veszélyes, mert izgalmas ... Mert ez él benne, az agya lüktet és sziporkázik, ha szépségesen bizonytalant hoz a helyzet a szédülettől. Kívánalom magasról ugrani a fo­lyóba, elcsúszni egy szempillantáson, és ön­gyilkosnak lenni valami szörnyű bűntudat mi­att. Kihívás minden új, minden más, minden vál­tozás. S hogy tud-e helyesen dönteni? Majd ha kötöget, vagy újságot olvas a kan­dalló előtt, és mögötte lesz fiatalságából fakadó minden bűvereje, akkor talán kiderül. Addig pedig lehet pimaszkodni, incselkedni, játszani, vég nélkül szomorkodni. Társadalmi beilleszkedési zavar, így is ne­vezheti a tudós a magatartást, amit a hippik el­követtek, vagy a ’68-as diákmozgalmak fősze­replői, az egyetemisták Nyugaton és azon túl. Az elnök demokráciáról beszélt, és közben vi­etnamiak ezrei haltak bele Amerika, a minta gőgjébe. Ez nyilván nem tetszett a fiatalságnak, logikus, hiszen a kettő összeegyeztethetetlen. Politikai értelmet kapott az erkölcsi tiltakozás, a forradalom a szerelemben. Csodálatos találkozás volt, amikor a nyugati fiatalság ráeszmélt, hogy van embere. Például Jim Mormonnak hívták, például Peter Fondá- nak, Alain Ginsbergnek vagy Marcuse-nak. Ők belülről ismerték a jóléti társadalmakat. Rájöt­tek, az egydimenziós társadalom elve szerint az egyénnek nincs tulajdonképpeni választási lehe­tősége. A reklám, a tömegtermelés, a gazdasági hatalom diktál Nyugaton. A fiatalságnak, hogy szabad legyen, maradt a repülés. Marcuse, a filozófus egyszer Prágában jártá­ban találkozott Bohumil Hraballal. A két idős ember megegyezett abban, hogy a szó bizony az atyáskodóké, s ha a fiatalságra is figyelnek, ak­kor talán béke lesz a Földön. A keleti diktatúrákban legkevésbé az ifjú­ságra voltak kíváncsiak. Aminek lett volna va­lami értelme, azt a kultúrpolitika az első két „T”-be sorolta: tiltjuk, tűrjük. A nagy generáció attól hősies, hogy ezt nem hagyta annyiban. A zeneszó a klubban elhangzott, elszállt, de meg­maradt az élmény, az érzés: együtt vagyunk, nagyon jók vagyunk, és egyáltalán, fiúk, mit nekünk az állampárt. Másféle elképze­léseim vannak a vi­lágról, mint a nagy generációnak. Tőle tanultam sok min­dent, de nem egészen úgy gondolom, az álom elmúlt, fekete-fehér, százszámra tört tükör, fu­tok szirten és hátországban, keresem a nagy ge­nerációt, a viráginges marihuánást, hosszú hajú bluesdalost, megmenthetne engem, a kis gene­rációt. Mert tisztelettel bejelentem, ha ő volt, akkor én most vagyok. S hogy most hol van a nagy generáció? Nyakkendőt kötött. Látni még utolsó mohiká­nokat, akikhez magatartásuk miatt csatlakozik a ma fiatalsága. Hobó koncertjein nem a negyvenévesek tombolnak és rázzák dús hajú fejüket, hanem tizenévesek. Hogy miért? Értékváltó korszakban élünk. A rock, a blues kibírt már néhány évet, ahhoz lehet ragasz­kodni. S a tanulás, a munka? A cár figyeltette a vidéken éldegélő Tolsztojt. A kémnek havonta jelentést kellett küldenie az udvarba, s mivel már hosszú idő óta semmi lází- tásra vagy összeesküvésre utaló jelet nem talált a nagy író ténykedésében, egyszer csak ennyit jegyzett fel: Tolsztoj folyton olvas. Mire a cár a margóra véste: Gyanús, tovább figyelni. Félek, valami oka van annak, hogy egy ifjú­nak felvételi előtt olyan érzései vannak, mintha három hegyet kellene néhány óra és tizenöt perc alatt megmásznia. Ha a tanulás lehetőségétől fosztanak meg egy fiatalembert, azt veszik el tőle, amire egyébként való lenne, hogy egész­séges ember legyen belőle. Aki nem jön za­varba, ha megkérdezik tőle: fiú, te hová, kikhez tartozol, mit gondolsz erről és erről. S ha munkát sem kap, végképp veszít. Erre pedig manapság igen nagy az esély. Mindezek miatt látom én úgy, hogy veszélyben van a fia­talság, s egyetlen kiútja szelleme fejlődése. Ha ez utóbbit fejlődni hagyják. Mert bölcselkedő közéleti személyiségek és hivatalvezérek is el­hihetnék végre, hogy él itt fiatalság, amely ’89-ben nem rohant a határon át, feltűnt nekem, hogy nem akar máshol lenni, mint ebben az or­szágban. Magyarországban. HÚSVÉTI TOJÁSOK. írott, karcolt, áttört, patkóit tojásokból rendeztek kiállítást és vá­sárt az ünnepet megelőzően a Néprajzi Múzeumban. Népi iparművészek mutatták be a karcolást, patkolást a látogatóknak. (Fotó: N. ZS.) Az IVECO mindent tud a -rőL.és ön? A Levantex forgalmazza Magyarországon az IVECO haszongépjárművek teljes típusválasztékát. Az VECO gyártja Enm.|,,i legsikeresebb h.iszoiigepjanmivoit a TURBODALY-t 3,51, az EUROCARGO t 6-151, és a EUROTECH-et 16-441. Az 1992-’93-as teherautója! uevw9( 1124 Budapest, Magyalja út 148. Tel/Fax: 06-1 186-9299 Tel: 06-1 185-7618 5000 Szolnok, Thököly út 83. Tel/Fax: 06-56 378-987 Tel: 06-56 375-200 A rádiózás hőskora Könyvsorozat indul A ma­gyar rádiózás hőskora címmel. Az első kiadványt - Érsek Já­nos: A rövidhullámú amatőr rá­diózás a kezdetektől 1944-ig című kötetét - szombaton mu­tatják be a diósdi Rádió és Te­levízió Múzeumban. A rendezvényt Nahlik Gábor, a televízió alalnöke nyitja meg. A könyvbemutatón részt vesz az AD Kiadó, az Antenna Hun­gária Rt., a Rádióvilág Szer­kesztősége, valamint a Frek­venciagazdálkodási Intézet. A helyszínen rádióamatőrök is tar­tanak összejövetelt. (MTI) Azok a régi húsvétok ... „Én sokszor elugrottam, úgyhogy a fal kapta vizet, de az a lyány, akit beszorítottak a sarokba, az osztán szorult!” (Fotó: Ferenczy Europress) Zöld erdőben jártam, Piros tojást láttam. Bárány húzta rengő kocsin, Mindjárt ideszálltam. Nesze hát, rózsavíz, Gyöngyöm, gyöngyvirágom, Hol a tojás, piros tojás? Tarisznyámba várom. Sokszor mondogatjuk: Bez­zeg a mi időnkben! Másképp volt minden! Még az ünnepek is ... A húsvétnak is más volt a sora, mint mostanában. Most, amikor ünnepeink átvál­toztak (megfakultak?), bizony nem árt megemlékezni, hogy milyenek is voltak egykoron. Egy jászsági asszonnyal ele­venítettem föl az emlékeket, aki - bár mondanivalója na­gyon ártatlan - arra kért, hogy a nevét ne írjam le a húsvéti szokások mellé.- Akkoriban másképp vót a húsvét, bizony! - kezdte az asszony mondókáját. A pit­varban - akarom mondani: a konyhában - ültünk, a spar- heldban lobogott a tűz. Az asszony a hokedlin foglalt he­lyet, a feje kendővel volt be­kötve, ahogy az már ilyen kor­ban illik. Meséjét nagy-nagy nevetésekkel fűszerezte. Nagypénteken főzték a sonkát- Miért volt más a húsvét? Mitől?- Mer nagy vót a család eleve. Akkoriba avvót a szo­kás, hogy nagy családokba’ él­tek az emberek. Nem úgy, mint most! Mi is tíz-tizenket- ten vótunk a rokonsággal egy­ütt, ünnepekkor, mer édesa­nyának tízen vótak testvérek. Úgyhogy gondolhatja, mikor ősszel meg télen összegyöttek esténként egy kis kukorica- morzsolásra! Akkor hét-nyóc idős asszony összegyött, oszt beszélgettek, nevetgéltek, nem úgy, mint most, hogy utálják az öreg embereket!- Mikor kezdtek el készülődni az ünnepre?- Hát a nagyhét előtt nagy­anyám mán megsütötte a ke­nyeret a kemencébe’. Nagy­csütörtökön kellett megsütni a süteményeket, a fonatos hús­véti kalácsot meg a beiglit. Diósat, mákosat, lekvárosat. Nagypénteken főztük a ko- csonnyát meg a sonkát.- Nem böjt volt akkor?- Dehogynem! Főztük a sonkát, de nem ettük! Aznap nem vót szabad enni belüle!- Akkor mit ettek nagypénte­ken?- Hát mákos gubát, amit mán előtte nap megsütött nagyanyám. A kocsonnyát, a sonkát meg megkóstolni se vót szabad!- A tojást mikor főzték meg?- Hát nagyszombaton! Améket vereshagyma hajába’ főztük, az piros lett. Améket a fokhagyma hajába’, az lila. Más színűt nem is csináltunk, mintát se raktunk rá. Mifelénk nem vót e szokás. Nagyszombaton este ötkor kezdődött a mise, ügyi, a fel­támadás. Én a körmenetben mindég lobogós vótam. Vit­tem a zászlót, de nagyon fél­tem, hogy csak nagy szél ne legyen, nehogy kicsavarja a kezembül! Mise után megkós­toltuk a sonkát. Éjfél után dörömböltek- Hogy volt tálalva?- Ott vót az asztalon a nagy húsvéti kalács is összeszele­telve. Az asztal közepire meg kitették a sonkát a savanyú­sággal. Vasárnap tyúkot vág­tak, tyúkhúsleves vót főtt hús­sal. Na meg tőtött káposzta, amék a kemencébe’ főtt.- Mennyi ideig kellett fózni?- Négy óra hosszájig! De most is addig kéne főzni az igazi tőtött káposztát! Na oszt akkor beült a család, a rokon­ság, az asztal mellé, osztán be­szélgettek. Vót mirül. Az egyiknek így adódott a dóga, a másiknak úgy adódott. Ebéd után hozta nagyanyám a nagy üveg bort, és feltálalta hozzá a kalácsot, a kocsony- nyát. És akkor mulatoztak, da- noltak, táncoltak. Zengett ná­lunk a ház. Az édesanyám ösz- sze is gyűjtötte ezeket a nótá­kat, amiket énekelgettek ün­nepeken meg munka közbe’. Hétszáz nóta van beírva a fü­zedbe! A múltkor valaki el­kérte tülem, bánom is mán, hogy odaadtam.- Minden háznál ezeket az ételeket főzték?- Ez vót a kötelező. Olyan ház nem is vót, ahun nem csi­nálták vóna meg. Akkor még nem vették a botból a sonkát, hanem mindenki disznót vá­gott, oszt abbul maradt.- De azért hétfőn locsolkod- tak, mint most is.- Jaj, a hétfő! Az osztán! Vót úgy, hogy nálunk mán va­sárnap éccaka elkezdődött a locsolkodás!- Hogyhogy?- A két bátyámnak vótak barátai. Oszt elmentek a bálba táncolni. Mielőtt elmentek, megígérték a nagyanyámnak: „Mari néni, maga lesz az első, akit meglocsolunk húsvétkor!” Erre a nagyanyám „Meg bi­zony! Hát asziszitek, hogy ki­nyitom én az ajtót?” Na, éjfél után dörömbölnek az ajtón a bátyám barátai. Aszongyák: „Nyissa ki az aj­tót, Mari néni, mer’ itt van Karcsi onokája összeesve!” Nagyanyám kinyitotta, oszt egy rocska vizet kapott ec- cerre! Na de utána szorultak a legények is!- Akkoriban nagy divat volt a vízzel locsolkodás?- Persze! Ki a lányokat a kútho’! Nem vót kölni, jó­szágé szappanbul csináltak vi­zet. Hozzánk gyöttek a locsol- kodók szorgalmasan, mer hét eladó lyány vót a családba’! Úgyhogy sokszor kellett aznap cserélni a ruhát! Én elugrottam sokszor, úgyhogy a fal kapta a vizet, de az a lyány, akit be­szorítottak a sarokba, az osz­tán szorult. Engem eccer templomba menet locsoltak meg, az ünneplő ruhámba’. Nagyon mérges vótam, mer az új ruhámat viseltem. Mer ak­koriba’ húsvétra meg búcsúra csináltattunk új ruhát. „Ketten vagyunk az urammal”- Mit adtak a locsolóknak? Hímes tojást?- Behívtuk űket a házba, megkínáltuk ennivalóval. A nagyszobába’ az asztal nem vót lepakolva egész ünnep alatt. Ott vót rajta a bor, a sonka, a kocsonnya, a kalács, a tojás, ki mit akart enni. Az asz­talt csak kedden szedtük le, mer egész hétfőn gyöttek a lo- csolkodók.- És most? Milyen a húsvét- juk mostanában?- Most meg olyan, hogy ketten vagyunk az urammal. Azér ‘ én mindent ugyanúgy megfőzök, megsütök, feltála­lok. De máma mán pénzér lo­csolnak a fiúk vagy csokitojá- sér, de inkább pénzér. Az uno­kám is, azt mondja mindig: „Mama, pénzt adjál!” Pedig még csak hároméves múlt. . . Paulina Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents