Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-09 / 83. szám
12 Múltunk----jelenünk 1 993. április 9., péntek Nagy Lajos: Epizódok a mezőtúri tanyai iskolák történetéből (1868-1975) Magos Ildikó: A szolnoki zsidóság története A múlt század közepén a mezőtúri tanyavilág kialakulásával szinte egyidőben felmerült a tanyai iskolák iránti igény is. Ez természetes jelenség volt, hiszen a városból, illetve az uradalmi majorokból kiköltözés, a tanyai élet megkezdése után azonnal jelentkezett az igény a helybeli tanulási lehetőségekre, mivel óriási távolságra voltak egymástól azok a települések, ahol egyházi vagy állami iskola működött. Már a XIX. század közepén kialakult Mezőtúr óriási határa, ami a természeti adottságoknak megfelelően főleg Ny-ÉNY irányban nyúlt el, mélyen más települések: Tisza- földvár, Törökszentmiklós, Szolnok irányába. Jellemző még, hogy Szolnok felé a kis- pói, pusztapói, pói sziki határ 24-25 km-re volt Mezőtúrtól, s közel ugyanennyire a környékbeli nagyközségektől is. A Kis- hék, Nagyhék közötti rész a mezőtúri városközponttól 18-20 km-re esett, de a legközelebbi településtől. Tiszaföldvártól is 12-13 km-re volt, így az iskolába járást úgy sem lehetett könnyebben megoldani, hogy a környék városaiba jártak volna az érintettek iskolába. Kövesút ezeken a részeken nem épült még akkor, a várost a tanyavilággal ősztől tavaszig nehezen járható földutak kötötték össze,- de ebben az évszakban itt is gyér volt a közlekedés. A korabeli egyházi, illetve városbírói feljegyzések szerint a Földvári úti temető melletti városkapunál csak vasúton is csak 10-20 kilométerenként volt megálló. A vonatok még csak egyszer közlekedtek naponta, de különben is a szegény tanyai gyermekek nem is tudták volna megfizetni a viteldíjat, ami akkor Csugartól Mezőtúrig egy pár tyúk ára volt. Ez sem oldotta volna meg a tanyasi gyermekek helyzetét, mert az állomástól is sokat kellett volna gyalogolniuk, hiszen itt és így is nagy volt a távolság. így a városból kiköltöző és uradalmi tanyát bérlő, vagy az örökváltság után földhöz jutó és ott tanyát építő mezőtúri családok gyerekeinek szinte lehetetlen volt az iskolába járás ettől kezdve. Ennek fő oka az volt, hogy a várostól távol terültek el a jobb minőségű, jobb termőképességű határrészek, ezeket a földeket osztották ki először, s ide települtek ki leghamarabb a városból. A termékeny, partos, jó vályogtalajú részek termőképességére utaltak a ma is élő határ- elnevezések is, mint a Csugar- part. Kis- és Nagyhékpart, ami azt is jelentette, hogy az árvizektől csak ezek a részek voltak akkor még mentesek. Itt lehetett megtelepedni úgy, hogy az biztonságos legyen a holtágakkal tűzdelt, vízjárásos túri határban. A távoli tanyatelepítést indokolta az is, hogy a város közelében csak szikes legelők voltak ezidőtájt. A kialakult helyzetben a legközelebbi tanyák építésére csak a várostól 8-10 km-re volt lehetőség, a legtávo- labbiak pedig 24 km-re voltak. Ebből következik, hogy még a legközelebbi részről is felnőttnek 2 óra, gyereknek pedig közel 3 óra járásra volt a városi iskola, s ugyanennyi vissza. Ez azt jelentette volna, hogy a gyereknek már hajnali 5 órakor el kellett volna indulnia, hogy a 8 órai kezdésre beérjen. Őszi és téli időszakban pedig sötétben kellett volna megtenni ezt a nagy utat, ami lehetetlen követelmény volt. Még rosszabb volt a helyzet, ha a héki, pusztapói részekről akart valaki városi iskolába járni, hiszen ez az út felnőttnek is félnapi járás volt. Bizonyára ez volt az alapvető oka, hogy a kiköltözöttek gyermekei sorra kimaradtak az iskolából. Erre vallanak a korabeli statisztikai adatok is: pl. az 1870-es adatok szerint 17 százalékkal csökkent 20 év alatt az iskolába járók száma Mezőtúron. Az is kitűnt a korabeli statisztikákból, hogy nemcsak az iskola távolsága volt az oka a tanulók létszámcsökkenésének, hanem a megváltozott életmód is. A tanyán élők körében tavasztól őszig minden munkáskézre szükség volt, ezért még ahol lehetőség volt, ott sem választották a városi iskolába bejárást, hanem kivették a gyereket az iskolából és dolgoztatták őket a földeken. Az átmeneti időszakban egyesek úgy oldották meg az iskoláztatást, hogy a városi rokonoknál helyezték el az iskolai időszakra gyermekeiket, és. onnan jártak iskolába. A módosabb családok körében kialakult olyan gyakorlat is, mely szerint a városi házat is meghagyták a tanya mellett, és ősztől tavaszig a városon, tavasztól őszig a tanyán éltek. így a gyerek a tanköteles idő túlnyomó részében iskolába tudott járni. Másrészt, aki tehette, be- hordta gyerekeit a tanyáról is városi iskolába hintóval vagy kiskocsival. Némelyek összefogva,. úgy, hogy több szülő gyerekeit hozta be egy-egy fogat és hetenként váltották egymást. Örömteli látvány volt a városi gyerekeknek, amikor egy kocsiderék gyerek érkezett a tanyáról az iskola elé és kirajzottak belőle a nebulók. A korabeli egyházi iratok bizonyságot adnak erről, hiszen őriznek egy olyan okmányt, mely szerint 1871-ben megtiltották az egyik kocsisnak, hogy a fogat a központi iskola templom felőli részén várakozhasson, illetve a lovakat kifogva ott etethesse a templom árnyékában. Az okos gazdák szerint ez volt az olcsóbb megoldás, mintha üresen kétszer megtette volna az utat a kocsi a távoli tanyától a városig. Némelyik rátarti gazda még ezen a módon sem járatta be gyermekét a városi iskolába, rangon alulinak tartotta ezt, inkább lovagolni tanította meg gyermekét hamarabb, mint ími-olvasni. A felsorolt okok következtében a szegénysorsú családok be sem íratták gyermekeiket az iskolába, és ez az átmeneti időszak szinte kimaradt az életükből. Ezt bizonyítják a mezőtúri református egyház anyakönyvei, amely szerint a tanyai lakos házasuló fiatalok körében 1850-1875 között 64-65 százalék volt az egy-két osztályt végzettek vagy az írástudatlanok részaránya. Az iskolai statisztikák pedig többször azt bizonyították az 1870-es években, hogy a tanulók többsége Szent András naptól Szent Györgyig látogatta az iskolát, de vizsgát nem tett, mert ekkor már nem járt be rendszeresen. A végzett iskolások száma egyre csökkent, ezért egyre sürgetőbbé vált az igény a tanyai, külterületi iskolák építésére. Ezt támogatta az állami, a városi képviselő-testület, de legfőképpen a református egyház, hiszen elsősorban a vallásos szülők között merült fel az igény. A városi iskolák fenntartója is az egyház volt, s a városi iskolákban a tanulók számának csökkenése miatt bizonyos taní- tólétszám-Telesleg is mutatkozott. Az óriási mezőtúri határban, mely ekkor már 72.168 holdas volt, tehát a városi református egyház vezetése, presbitériuma kezdte meg a tanyai iskolák sorának kiépítését nem sokkal a kiegyezés után. Az iskolák felépítésénél, ezek egymástól való távolságának megállapításánál mindig a legésszerűbb, legtakarékosabb megoldást vették figyelembe. Számításba vették a közlekedő utakat, dűlőket, melyek, ahol arra lehetőség volt, nyílegyenesek és nagyforgal- múak voltak. Általában minden iskola egy-egy forgalmas út mellé került; erre mutatnak az elnevezések, amelyeket a dűlő neve után kaptak: Berekdűlő - Csiderbereki iskola, Homokdűlő - Homoki iskola. Azt sem hagyták figyelmen kívül, hogy a város mintegy 70 km hosszúságú Körös és Berettyó holtággal bírt, és ezek keresztül-kasul folyták a határt, elválasztva egymástól két-háromezer holdas részeket. Mivel híd alig volt ezeken a holtágakon, arra is gondolni kellett, hogy egy-egy ilyen szigeten, ahol elegendő tanya települt és ezt indokolhatta. önálló iskola is épüljön. Az új tanyai iskolák létesítéséhez először is földterületet, építési telket kellett biztosítani, hiszem már akkoriban is előírás volt, hogy az iskolaépületek mellett tágas tér legyen játékra, tornára, mozgásra. Megszabták azt is, hogy a tanítók részére veteményes kertet is biztosítsanak, amely egyben az iskolás gyerekek tanulókertjévé is vált az idők folyamán. így az iskolaépület, a kert és a játszóudvar részére gyakorlatilag 2-3 magyar holdnyi (1 magyar hold=1200 négyszögöl) földterületet kellett biztosítani iskolánként, és ezeket ki kellett szakítani a megművelt táblákból. Egy-egy ilyen nagyságú földterület igen drága volt: a korabeli árakon egy magyar hold földért egy-két tehén árát kellett kifizetni, attól függően, hogy jobb vagy rosszabb minőségű határrészen épült-e az iskola. A helyi református egyháznak erre pénze nem volt, ezért az érintett környékbeli gazdák, kis- és nagybirtokosok körében hirdette meg az önkéntes és ingyenes földfelajánlást erre a célra. Az uradalmak tulajdonosai és a legnagyobb földdel rendelkező gazdák a földfelajánlástól elzárkóztak, arra hivatkozva, hogy nekik nem fontos az iskola, hiszen a tulajdonosok családját nem érinti, a cselédeket pedig évente váltják, így szükségtelen részükre, hogy másnak taníttassanak gyerekeket. így az ezer hold fölötti uradalmak» földbirtokosok közül mindössze a Dércy család adott földet erre a célra, a többiek arra hivatkoztak, hogy a munkanélküliek közül elég képzett cselédet kaphatnak bármikor, erre földet nem áldoznak, különben is nem engedik megbontani a táblákat erre a célra, hiszen a nagybirtokok példásan táblásítva voltak ekkorra. így maradt a gond a szegényebb réteg, a sokgyermekes kisbirtokosok nyakán, és az 5-15 holdas birtokok terhére szinte mindenütt megoldották a földfelajánlást. Annak elkerülésére, hogy az érintett gazdák részére nem jelentsen a döntés súlyosabb terhet, az egy iskolakörzetben lakók, a határrészen élők összefogva megtérítették a kára egy részét annak, akinek a földjéből kiszakították az iskolák portáját. Az iskola helyének kijelölése során sok vita volt a környékbeli gazdák körében, mivel többen azt szerették volna, hogy minél messzebb legyen tőlük az iskola, félve a nagy ricsajtól vagy attól, hogy a gyerekek csapást vernek az iskoláig a vetéseken. Mások pedig azt szerették volna, ha az ő rosszabb minőségű földjein kerül kijelölésre, és ebből szeretett volna jó áron átadni az iskola céljára. Végül is az összefogás érvényesült, és az iskolák a környék legpartosabb részén és a jobb minőségű földeken épültek fel, s az érintettek összeadták a pénzt annak a részére, akinek a birtokán kijelölésre került. A jelentős összeget, 47 forintot arányosan fizették, és általában 40-50 földesgazdára jutott egy-egy iskolaépítési teher a mezőtúri határban. Ez a munkamegosztás az iskolák létrehozása után az iskolafenntartásban is megmaradt. Aki ugyanis később épített tanyát vagy más településről költözött erre a részre, és a gyermeke ebbe az iskolába akart járni, először „Iskolafenntartási hozzájárulást” fizetett, melyet a tanító kezelt. Az így letett összegből bővítették a kertet, gyümölcsfákat telepítettek vagy földterületet vásároltak, illetve tatarozták az iskolákat. A környező tanyákon élők, szintén arányosan, a tehetségük szerint kézi- vagy fogatmunkával is hozzájárultak. A tehetősebbek igásállataikkal épületanyagot szállítottak a környező városok téglagyáraiból, fatelepeiről. A korabeli iratok szerint a Csekő-féle kézi téglavető féláron adta a téglát az alapokhoz. A Harkányi-uradalom a Nagykúriai iskolához adott téglát segítségképpen. A nagybirtokosok a segítség fejében kikötötték, hogy az iskolás gyerekek adják vissza ezt, és vegyenek részt ingyen az uradalmi vetések aszatolásában, a gyomlálás- ban, a csutkatőszedésnél és aratáskor a tarló gereblyézésében, felbőgőzésében. Az iskolák így „A múlt század negyvenes évéig - írja Somogyi Ignác - városunk katolikus lakossága zsidót nem tűrt meg maga között, bár vele minduntalan közlekedett, érintkezett, kótya-vetyélt, de itt a városban lakni egy zsidót sem engedett." Mikor az 1840. évi 29. törvénycikk elrendelte, hogy a zsidókat is be kell fogadni a többi lakosok közé, a városi tanács se- hogysem tudta magát az új helyzetbe beleképzelni. Zavarát teljesen igazolta az 1841. évi jegyzőkönyvnek egy tétele, melyben arról van szó, hogy Hay Ignác zsidó kereskedőt és tímármestert Nagyabony városából bevegyék-e lakosnak, amint kérelmezte, vagy sem. A tanács az óbudai prefektus elé terjesztette ez ügyet, mivel a zsidó vallás a köznép előtt még szokatlan és idegen jelenség volt. A prefektus hivatkozással az 1840. évi 29. törvénycikkre, kedvezően intézte el az ügyet. Hay Ignác volt tehát 1841- ben városunkban az első zsidó vallású lakos. Az ő atyafi- ságához tartozott az ötvenes években ide költözött Hay Jakab, kiről megható dolgokat olvashatunk a szabadságharc krónikájában. Mikor Kossuth Lajos Abonyban járt, és őt is kitüntette látogatásával, elébe hordta minden kincsét, aranyát. „Boldog vagyok, - így szólt hogy én is áldozhatok a haza oltárán!” A második zsidó lakos 1842- ben került városunkba Vá- gújhelyről: Laczkó Móric. A harmadik: Altman Ignác Abony- ból, akinek két év múlva már megengedték, hogy nagyobb bolthelyiséget és pincét is építhessen. Negyvennégyben telepedett le Czeizler József, őt követte Rosenzweig Ignác szappanos. Gyermekei Rózsára magyarosították nevüket. Negyvenötben te1 lepedett le Czinner Ferenc Abonyból és Bleyer Izsák Do- monyból. Ezzel a zsidó lakosok száma hétre emelkedett. Negyvenhatban még heten nyertek la- kási jogot: Asszinger Sámuel tímár Bajáról, Pilczer Antal kereskedő és gazdálkodó Hevesről, akinek fia, Polgár Simon a Tisza- vidéki Bank igazgatója lett, leánya pedig Polgár Jozefa jó ideig a nőegylet élén állott. Vele egyidejűleg még ketten költöztek városunkba: ifj. Czeizler József, akinek atyja már '44-ben itt lakott, és Steiner Móric Albertirsáról, akit előbb elutasítottak: „Az Három testvér A családban három testvér volt, két nő és egy férfi. Az idősebbik nő férjhez ment, húga és öccse azonban nem alapított családot. Telt-múlt az idő, s idős korukra megint együtt voltak a legidősebb nővér irányításával. Nem vitték sokra életükben, öregségükre is szegények maradtak. Megbetegedett az öccse, ágyba került, takaróul lópokróc és viselt kabát akadt. Nagyon hideg tél volt, felvette a férfi a kabátot, abban feküdt, abban is halt meg. Kérdezték a húgát, mi baja volt a bátyádnak, miben halt meg? 0 így felelt: „Kabátban, bizony a rossz nagykabátjában.” Két pesti történet A falusi emberek hallották, Pesten is vannak gazdag emberek. Az egyik parasztbácsi gondolta, felmegy Pestre s megnézi, milyen gazdagok vannak ott. Nézgelődik, de bizony nem látott nagy szalmakazlat, mint falun. A tanyasi parasztembernek az igazán gazdag ember, akinek nagy szalmakazla van. Hazajövet mondja: Hát fiaim, nagyon szegény emberek laknak Pesten, mert még egy kis szalmakazluk sincs. ilyen szegényebb sorsú és jobbára az együgyű népen nyerészkedni vágyó zsidóra nincs szükség. Van már úgyis elég” - vélekedett a bölcs tanács. Később azonban a prefektus ajánlatára mégis befogadták. 1846-ban telepedett le egy zsidó bábaasz- szony, Rosenfeld Terézia, akit nemsokára férje is követett, Rosenfeld Ignác szabómester. Ez évben engedték meg Koppéli Fü- löp pesti nagykereskedőnek, hogy a városunkban vett házát nevére is átírathassa. 1847-ben kezdte meg orvosi gyakorlatát Szüsz Dávid doktor, akinek nejét 1868-ban, amikor a nőegylet megalakult, elnökké választották. O volt a tizenötödik zsidó lakos. A tizenhatodik Gyöngyösről került ide: Kohn Herman, aki Czinner Ferenccel társulva vendéglőt nyitott. A szabadságharc előtt tehát a zsidók közül csak tizenhatan laktak Szolnokon, kettő-három a családjával együtt. E statisztika azonban pótlásra szorul. Dr. Büchler Sándor említi A zsidók története Budapesten c. könyvében, hogy III. Károly 1738-ban megengedte, hogy a németországi József Bau Jud a nejével és két gyermekével Magyarországon letelepedhessék. Le is telepedett Budán, onnan pedig Szolnokra költözött, hol a várparancsnok pártfogásba vette. De itt sem volt maradása, mert Heves vármegye „egyes egyedül a megye lakosainak megóvása céljából” fölírt a királyhoz, hogy til- tassék ki Szolnok város területéről. Dr. Heves Koméi a szolnoki levéltárban áttekintette a szabadságharc előtti jegyzőkönyveket, melyek arról tanúskodnak, hogy a szabadságharc előtt itt lakott Stem Farkas, Schulhof Manó, Neumann Jakab, Lang Salamon, Skurs Izrael és Kurcz József bádogos mester is. Ez utóbbi Morvaországból jött a menyasszonyával. Itt kötöttek házasságot, mert Morvaországban a házasságkötést megnehezítették. Érdekes és figyelemreméltó feljegyzés 1846-ból: „Weiser Mózes rabbi városunkban letelepedni óhajtván, az erre szükséges lakhatási szabadság megnyerése végett - nem tehetvén ellene semmi különös kifogást - az uradalmi főkormányzó úrhoz utasítottak.” Hogy megadta-e a felsőbb hatóság a lakhatási szabadságot, arról hallgat a krónika. Az egykori parasztlegénynek nem ízlett a paraszti munka. Felment Pestre, hogy ott majd akad neki valami más. ír haza a legény az apjának: „Közlekedési rendőr lettem, irányítom a forgalmat”. Akkor még nem voltak olyan pontos címek, számok. Fogja oszt az ember magát, no akkor felmegyek, megnézem a fiamot. Nézelődik, s meglát egy rendőrt. Odamegy hozzá, kérdi tőle: Hol van az én fiam? Kérdi a rendőr: hát mi a maga fia? „Olyan útonálló, mint maga” - feleli az öreg. Hajnali harangszó Mikor még a községben laktak a parasztemberek, aratás előtt felpakoltak a kocsira és így indultak a határba aratni. Ha rájuk esteledett sem mentek haza, kint aludtak a határban, míg nem végeztek az aratással. A hajnali harangszó is ott érte őket. így mesélt erről édesapám: Megszólalt a pélyi harang, mely kicsi volt: „Nincs kenyér, nincs kenyér, nincs kenyér!” A kiséri nagyobb volt, ráfelelt: „Itt se sok, itt se sok, itt se sok. A hevesi még nagyobb, rákérdezett: „Honnan él, honnan él, honnan él?” Az apáti harang így válaszolt: „Mind innen, mind innen, mind innen!” Az oldalt szerkesztette: Dr. Madaras László A törőhalmi iskola 1930-ban Miklós József: Anekdoták, furcsaságok