Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-06 / 55. szám
1993. március 6., szombat ./ász.—K a n Kakas 7 Valakinek kincs, de .. . Iljics Amikor a tiszafürediek nem voltak még „tanácstalanok”, felállítottak városukban egy szobrot, a városháza kertjében, mely századunk nagy gondolkodóját ábrázolta. „Viszókij lob, úmnij csilovjek” - ekkor még ezt tanították az iskolában. Sokan és sokáig el is zarándokoltak a parkba, hogy megnézzék. Voltak kötelező jellegű ünnepséglátogatók, de a szomszédos óvodások is gyakran megtekintették Lenin bácsit. Még a kerten keresztül, a házasságkötő terem felé masírozó vidám násznép is vetett rá néhány pillantást. Biztosan állt tehát a talpán, akarom mondani talpazatán, mert az ez idő tájt az irodákban gombamódra szaporodó alteregóihoz hasonlóan, akik legtöbbször levélnehezék funkcióját látták el, a mi szobrunk is csak mellszobor volt, igaz kicsit nagyobb kiadásban. Később, amikor a hamburgi zsibogón ezekért a levélnehezékekért a i'.api tál isták nem restelltek 200 márkát is adni, Vlagyimir Iljics pozíciói országszerte meggyengültek. így történt ez a Tisza mellett is. Iljics lámpácskáinak „dicső” fényei egyre halványodtak. A nagy tanító is érezhette ezt, mert „bronz” fülei azt hallották, hogy egyre több elvtársát kezdik úrnak szólítani. Megkezdődött a tanácselnökök szublimációja is. Ekkor már a fejkendős nénikék is kezdték szégyellni, ha a polgármesteri hivatal helyett tanácsházát említettek a piacon. Pályafutásának végét jelezte, hogy egyre több „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” egyenruhás kereskedő látogatta meg a települést, bőséges árukészletével, melyben a tőkesúlyos zongorától a kalasnyikovig minden szerepelt. Iljics nagyvárosi kollágái közül, a budapesti, nyakában kötéllel országos érdeklődést kiváltó látványos légiútba kezdett, és egy napon a debreceniek is arra ébredtek, hogy „lenintelenek”. 1990 elején már a londoni fogadóirodákban sem lehetett téteket tenni túlélésének esélyeire. Még egy az egyhez sem. Füreden is megszületett a döntés: LE VELE! Öten vállalkoztak a „nemes” nincs feladatra. Közülük azonban ketten mertek a tettek mezejére lépni, mert egy fő igazoltan távol maradt, a másik keze a helyszínen remegett meg, a harmadik pedig imigyen szól: „A fűrészemet odaadom, de én hozzá nem nyúlok!” A maradék „had” azonban belevágott. Féltek ugyan, hogy erejük kevés lesz a két-három mázsára taksált bronztömeghez. Ekor érte őket a meglepetés: a másfél milliméteres lemezből készült, kívül tömömek tetsző Iljics nem „nyomott” többet húsz kilónál, így a két ember gyorsan végzett a munkával. Annak rendje és módja szerint le is vitték - századunk egyik szimbólumát - a városháza pincéjébe. Két hónapig ott is maradt. Néha az arra járó sofőrök megpaskolták a fejét, amit békésen tűrt, és a „Hát te is idejutottál?” megjegyzéseket is elengedte a bronz fülei mellett. Később pokrócot is terítettek rá, hogy meg ne fázzon. Innen kezd a történet izgalmassá válni. Egy nyilvános városi ülésen valaki megkérdezte, hogy hol van Lenin? Am a „lent a pincében” válasz ekkor már nem hordozott sok igazságtartalmat, mert Uljanov alagsori illegalitása jobban sikerült, mint razlivi bujdoklása. Szőrén szálán eltűnt! Ezután már a rendőrség hozakodott elő a „Hol van Lenin?” kérdéssel. Megkérdezték az Áfész dolgozóit, akik bérelték a tanácsháza „légó” pincéjét, és a két hivatalos eltávolítót is, de csak fejrázás volt rá a válasz. Nem találták Lenint a pokrócok alatt, nem volt a sörösrekeszek és cigarettás kartonok között sem. Azóta is folyik a „Lenin nyomában” akció, lassan már három éve. Ma is kérdés maradt, hogy ki és miért „zabrálta” el? Beolvasztani könnyűsúlyú mivolta miatt nem volt érdemes. Valakinek ennek ellenére is kincset jelentett. Lehet, hogy mégis a hamburgi „zsibogóra” került, és ott végignézhette, hogyan cserélnek gazdát a Vörös Hadsereg tábornokainak egyenruhái, miként licitálnak a Szovjetunió Hőse kitüntetésekre a „Wind of change” idején. P. M. Dum-dum duma Mottó: „Szerencsére a szó elrepül, de sajnos az írás megmarad.” — Az infrastruktúra most ugrásszerű lesz, mert enélkül a halmozottan elmaradott ágazatok nem találnak kitörési pontot a nyugati tőke beáramlásának. — A távlatokat mi csupán megvillogtatjuk, ám a konkrét alagutat mindenkinek magának kell megtalálnia a kivezető út végén. — Az adósságállomány növekedését nem kell feltétlenül készpénznek tekinteni, hiszen az immár visszaköszönő trendek bármikor megtorpanhatnak egy váratlan gazdasági fellendülés küszöbén. — A kockázatot nemcsak vállalni kell, hanem csinálni is, mert kockázat nélkül az • étel olyan, mint a cukor só nélkül. — A megfelelő helyre tett szemmérték, ha okosan értelmezzük, mindenkinek irányt mutat az eltévelyedés sűrűjében. — A piacgazdálkodás kiterebélyesedése ellen egyes leszakadó rétegek fölé védőhálót kell fonni szociális érzékenységből. ' — Noha a helyzet kicsúcsosodása még nem#öltött drámai fordulatot, a válságkezelés eredményeivel nem szabad megvárni a sült galambot. Határidő A halászhajó kapitányát megkérdezi a riporter, hogy mikor tér vissza a tengerről.- Tudja - hangzik a válasz -, van egy roppant csúnya szakácsnőnk, s ha kezd nekem tetszeni, akkor kiadom a parancsot: „Irány a part!” •7» Milyen lehet az első? Hazafelé a lengyel piacról Meglepetés Mások miért beszélnek annyit? Mit is mondtam? Fekete Gyula: Ezt kell mondanom?- Büszke vagyok, hogy pont engem találtak méltónak arra, hogy itt felszólalhattam. Köszönöm. Politikai arcképcsarnok
