Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-27 / 72. szám

—7--------------------------------------------------­Íme, eljött a szombat, és itt vagyunk me­gint, hogy űzzük a gondokat, és oly na­gyon reméljük, hogy sikerülni fog. De ahogy a szólás mondja: „Néma gyereknek az anyja sem... stb. így hát kérjük, írjanak! To­vábbra is írjanak nekünk, s azoknak, akik ezt már megtették, köszönjük. Köszönjük a bizal­mukat, a figyelmüket. Ma az Önök szórakozta­tására sok mindent kötöttünk csokorba. Bemutatunk érdekes embereket, különös helyzeteket Szabálytalan portrénkban. El­mondjuk néhány dologról a véleményünket (bár senki nem kérdezte, de éppen azért) Hihetetlen történetünkben. Jo-józunk kicsit jogi berkek­ben, és egy olvasói levél kapcsán - Mondja el hát mindenkinek! - el­gondolkozunk azon a vi­lágrengető kérdésen, hogy férjhez menni - vagy nem menni. Gyor­san megnyugtatjuk a férfi egyenjogúság híveit, hogy megfelelő motivá­ció esetén (újabb levél) legközelebb megtárgyal­juk a nősülni vagy nőtle­­nedni problémakört is. Az alant következő Hihetetlen történetet egyik olvasónk je­gyezte le a szolnoki önkormányzat lehetetlen találékonyságáról. Köbüki meg a köbméterek Nem tudom, ki hogy van vele, nekem nem volt erős olda­lam a matematika, sem a fizika, a'mértékegységek világa pedig végleg a kerülendők közé tarto­zott. Ha köbméterekről esett szó, komor számsorok helyett nekem rögtön a Mézga család Köbükije „ugrott be”. Szívesen elidőztem ezen köbükunokai fokon. Vajon erre kedves rokon hogy ítélné meg, önkormányza­tunk jelenlegi „köbügyeit”. Gyanítom, hogy azt rikácsolná: - Kapcs! Ford! A helyi önkormányzati laká­sokban tanyázó honfitársaink sehogyan sem értik, hogy a fel­használt víz köbméterekben mérhető mennyisége hogyan kapcsolható a lakások négyzet­­méteréhez. A jelenlegi számítá­sok alapja ugyanis a következő: Kevesebb négyzetméter- kisebb vízdíj több négyzetméter -nagyobb vízdíj Érdekes. Eddig azt hittem, hogy a vizet élőlények használ­ják, nem négyzetméterek. Neve­zetesen: egy lakáson belül keve­sebb ember - kisebb vízdíj, több ember - nagyobb vízdíj. Van új a nap alatt, és ezek szerint fából vaskarika is.- Halló! Illetékes! Kapcs! Ford! ATa ’ ugye, senki nem tagadja, remek játék. Játsszuk is akarva-akaratlan, lassan össznépi szenvedéllyé válik, J O I Vjfőként jogi változata. Emlékeznek István - Olga - Sára asszony történetére? Vajon kinek a zsebébe vándorol a 147*000 forint? Lássuk, mit jo-józtak olvasóink. Polónyi János (megbízott igazgató) Szerintem hiába erősködik Sára asszony. Nem Istvánnak kell megfi­zetni mind a 147.000 forintot. A pénzt házasságuk alatt Olgával együtt hasz­nálták fel. Fizessen az asszony is! Fifti-fifti. Szerémi Zoltán (színész) Sára asszony nem követelheti az egész összeget, mert azt a fiatalok együtt költötték el a lakásra. A válás kimondása után hat hónappal egyálta­lán jogos-e bármilyen igénnyel fel­lépni? Ez is lehet egy kérdés. Egyéb­ként közös lónak túrós a háta. Ezt mindenki tudja, de senki nem okul be­lőle. Szabó Gyuláné (telefon­­központos) Istvánnak bizony fizetnie kell, ha a tanúk valóban bizonyítják, hogy Sára asszony igazat állít. Ez az összeg köl­csönzött pénz, nem ajándék. Mind a 147.000 forintot vissza kell adni. Kiss István (zenei szer­kesztő) Én úgy látom, Olga és Sára asszony összejátszanak. Nem megalapozot­tak Sára asszony bizonyítékai a kölcsönzésre vonatkozóan sem. Ha a két asszonynak mégis sike­rül Istvánt csőbe húznia, (manap­ság minden megeshet), akkor bi­zony főhet a feje. Le kell perkáz­­nia a pénzt. Kiss Jenő (bankőr) Ha Olga és István bizonylat nélkül kapták a pénzt, az ajándéknak minősül. Sára asszonynak nincs mit követelni. Rékási Ernőné (pénzügyi előadó) Nem kell Istvánnak fizetnie. A pénzt a fiatalok házasságuk fennállása alatt lakásuk felújítására együtt hasz­nálták fel. így a vagyonmegosztással, a lakás értékének felezésével ez az ügy is rendeződött. Akik voltak, tán emlékeznek, kisdobos és úttörő korunkban teli tüdővel fújtuk a pattogó ritmusú indulót: „Zengjük a dalt. üde mámoros ajakkal...** Mára sokan felnőttünk, (néhányan nem, valószínűleg már nem is fog sikerülni) megkomolyod­tunk, már nem zengünk, csak zöngünk, azt is csak úgy utólag, mások szerint azt is minek. Kérem, ne keseredjenek el! Utózöngénkben Önök helyett is csakazértis zöngicsélünk! Utózönge Úgy látszik, se szeri, se száma a furcsa esetek­nek. Ilyenkor érzi az ember azt, hogy a bőség sza­rujából a bőség zavara zúdul. Néhányat most megragadok, mint az egyszeri macska az egér­lyukat. Az egyik érdekes esemény éppen megyénkben történt, amint arról az Új Néplap is hírt adott. Egy fiatalember a kisújszállási járműboltot látogatta meg az éj leple alatt. Ebben eddig még nincs semmi szokatlan, hiszen az ilyen akciók lebonyo­lítására kétségtelenül az éjszaka a legkedvezőbb időpont. A mi emberünk is azUútte, hogy éjszaka csak az ördög nem alszik. Ámbár lehet, hogy egyáltalán nem ismerte ezt az óvatosságra intő közmondást. És mert nem volt kellőképpen elővi­gyázatos, elkövetett egy apró hibát. A járműbolt­ból lopott kerékpárokat kettessével hordta haza­felé, egy órán keresztül. Ez bizonyára jelentős időmegtakarítással járt, de az ötleg mégsem vált. be. A rendőrök ugyanis nem méltányolták az ügyes munkaszervezést, amely kétszeresére nö­velte a hatékonyságot, hanem rákérdeztek a két bicikli hogyanjára és mikéntjére. Eme csúfos le­bukásnak, természetesen, tanulsága is van. Még­pedig az, hogy amikor biciklit, autót, vonatot, re­pülőgépet lopunk: kizárólag egyesével tegyük. Ha egyenként hordjuk haza a kiszemelt járműveket, nem fog feltűnni senkinek. Ezt még a leányszök­­tetők figyelmébe is ajánlanám: sohase kettessé­vel! Jó móka lehetett az is, amiről egyik népszerű hetilapunkból szerezhettünk tudomást: egy meg­gondolatlanul vásárolt, hófehér kölyökkutyáról néhány hét múlva az állatorvos kiderítette, hogy jegesmedve. A magyar család, amely a piacon megvette, bizonyára nem látott még karón varjút. És jegesmedvét se. De a piacgazdaságról is csak igen halvány fogalmai lehettek. A balek mindig azt hiszi, hogy a piacon szépnek kell lennie. Az­után kiderül, hogy aki őt becsapta, az nem volt szép, csak okos. És ravasz. És trükkös. És dör­zsölt. Márpedig ezeket az utóbbi tulajdonságokat a piac többnyire jobban díjazza, mint a szépséget. Vagy a jóhiszeműséget. Habár már arra is gondol­tam, hátha tényleg kutyát vetlek, amelyből csak később lett jegesmedve. Ez nem lehetetlen, hiszen a népi szólás is csupán azt állítja, hogy „kutyából nem lesz szalonnal.” Arról szó sincs, hogy kutyá­ból nem lehet jegesmedve. Pláne nálunk, Csoda­országban!... De nem semmi a hazánkban most zajló földosz­tás se, például Balatonfüreden. Lehetséges, hogy közelebbi példát is találnának a furcsaságok ked­velői, de a kíváncsiskodó újságírók véletlenül ép­pen erre bukkantak rá. A szinte hihetetlen tudósí­tásból szó szerint idézek egy mondatot, addig leg­alább nyugodtan állhat az eszem: „A minden kép­zeletet felülmúló árverésen szerzett legújabbkori földdarab 10 /!/ azaz tíz centiméter széles és mintegy száz méter hosszúságú”. A tudósítás arról is beszámol, hogy a felparcel­lázott terület mezsgyehatárait néhol nem tudta behúzni a térképre a rajzoló, mert közelségük mi­att egymáson lettek volna a vonalak. Tudom, hogy hazánk igen kicsi ország, a föld­igénylők száma pedig egyre növekszik. Értem én, hogy nem lehet nagybirtokokat, uradalmakat oszto­gatni. Ha sok az ember és kevés a föld, akkor egy­­nek-egynek kevés jut. De ennyire kevés? Magya­rázza el valaki, nagyon szépen kérem: hogyan lehet felszántani a szomszéd parcella megsértése nélkül egy tíz centi széles földcsíkot? Valamikor régen „nadrágszíj-parcellákról” beszéltek, de nem gondol­ták komolyan. Nem szó szerint értették, csak képle­tesen. Azt akarták érzékeltetni, hogy sok a keskeny parcella. De ez nem néhány centit jelentett, hanem száz, kétszáz, háromszáz métert. Lehet, hogy téve­dek. Lehet, hogy ez a jövő zenéje! Ámde nem tu­dom: ezt a zenét ki húzhatja magának? Kinek éri meg? Ha csak annak nem, aki húzza... Végül egy groteszk apróhirdetés, az egyik fővá­rosi lapból. Valaki babysittert keres, akinek Német­országba kellene mennie. Ha egyáltalán mennie kel­lene. Nekem gyanús a dolog, a szövegben ugyanis az olvasható, hogy „életnagyságú fényképpel” vár­ják a jelentkezést. Nomármost! Ha ott az életnagy­ságú fénykép, akkor talán már nem is kell a nő. Kirakják a fényképet a gyerekszoba falára, és a csöppségek majd azt hiszik, figyeli őket a néni. És mindez ingyen, mindenféle hóka-móka nélkül! Szerintem jó ötlet, széles körben hasznosítani le­hetne. A hivatalokban ezentúl nem kell főnök, csak egy életnagyságú fénykép valamely tekinté­lyes kinézetű emberről, aki akár főnök is lehetne. Á fizetés itt is megsprólható. És a fénykép leg­alább hagyná dolgozni nyugodtan a beosztottakat. íme: egy ötlet, két haszon! Mifelénk ez is fur­csaságnak számítana... Kópiás Sándor U<3 T£T GOTS&JA LEEZf RA. HGG'y Gojy&OLJon/ a, GONZPUECDRE 7*1 Csak én vagyok ilyen szerencsétlen? „Orosz szakosként tanultam a főiskolán. Akkor még fiatalok voltunk, sok mindenben hit­tünk. Én se gondoltam, hogy így alakul majd az életem. Vé­gül is... semmi se indokolja, hogy most ilyen helyzetbe ke­rültem... A főiskola elvégzése után egy kisvárosba kerültem taní­tani. Szüleim a városhoz közel eső faluban laknak, természetes hát, hogy segítettek, segítenek rajtam. Ézt az elején azért ter­mészetesebbnek vettük, mint most, mert gondoltuk, majd csak alakul a fizetésem... Múltak az évek és az én fize­tésem csak nem lett annyi, hogy abból meg is lehessen élni. Ak­kor a szüleim úgy gondolták, hogy elég „nagy vagyok” már ahhoz, hogy önálló lakásom le­gyen. Vettek nekem egy két­szobás lakótelepi lakást a vá­rosban. Természetesen hitellel. Nagyon boldog voltam. A szü­leim is. Ők nyilván úgy gondol­ták, hogy idővel többen leszünk majd a lakásban, hogy férjhez megyek. Mit mondjak? Nem sikerült. Pedig a főiskolán is a szép lá­nyok között tartottak számon, a külsőmre nem panaszkodha­tom. Csak hát... vannak igé­nyeim is. Én nem tudok megal­kudni bizonyos helyzetekkel. Az egyik kolleganőm például elnézte, hogy a férje elment a szeretőjével Németországba egy hétre, aztán hazajött, és ugyanúgy él tovább a feleségé­vel, mint eddig.. Én ezt nem tudnám elviselni. A tantestületben is közelednek hozzám nős férfiak. Mit kép­zelnek? Azt hiszik, hogy azért, mert egy nő egyedül van, már mindenre kapható? Már „köz­prédának” számít? Teltek az évek, és én egysze­rűen nem találkoztam olyan fér­fival, akiért érdemes lett volna feladni az egyedüllétet. Közben elvégeztem az egye­temet is, mert tanulni mindig szerettem, azt mondják, jó fe­jem van. Most az angol közép­fokú nyelvvizsgára készülök, merthogy az orosz „kikopott” az iskolákból, váltani kellett. Harmincöt éves vagyok. Mi­óta az eszemet tudom, tanultam és dolgoztam. Mégis: semmit nem tudok letenni az asztalra. Ennyi év munkájával és tanulá­sával azt értem el, hogy kézhez kapok havonta 13 ezer forintot. Abból nyolcezer elmegy a lakás rezsijére, meg a kölcsöntörlesz­­tésre. Harmincöt éves vagyok és a szüleim tartanak el. Miért nem ér az én munkám annyit, hogy megélhessek belőle? És mi lesz velem, ha a szüleim meghal­nak? Tudom, ha férjhez mentem volna, akkor most könnyebb lenne. A kolleganőm is ezt mondta mindig, és győzködött, hogy ismerjem meg az ő elvált fiát. Hagytam magam rábe­szélni. Meg is bántam. Ez a férfi nem bír elszakadni a volt feleségétől, még mindig őt várja haza. Állandóan telefo­nálgatott, leveleket írt. És a vége az lett, hogy azt mondta az egyik kollegámnak, hogy én rá akartam akaszkodni. Az utóbbi hónapok egyéb­ként se hoztak túl sok örömöt a számomra. Szeptemberben megműtötték, és az operáció után alig tudtak fölébreszteni. Ráadásul az orvos közölte azt is, hogy úgy néz ki, hogy soha nem lehet gyerekem. Sokszor csak ülök otthon, egyedül és azon gondolkodom: hol rontottam el? Mit kellett volna másképp csinálni? Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot?” „Csak én vagyok ilyen szerencsétlen?” — teszi fel a kérdést levélírónk. Olvasva vallomását, egyre csak ilyen gondolatok tolakodnak a fejembe: csakugyan borzasztó, hogy ennyi tanulás után, 35 éves korra még mindig a szülök tartják el. De ami azt illeti, sanyarú sorsával nincs egyedül. Nem sokan mondhatják el magukról szerte e hazában, akik bérből élők, hogy a fizetési borítékban lapuló huncut fo­­rintocskák gondtalan megélhetést biztosítanak számukra. A levél másik lényeges mondanivalójáról, amit egy felkiáltással imigyen lehetne sűríteni: Hát!. .. ezek a férfiak!... a következő elméncség jut eszembe: Kedves Nőtársaim! A jó ég tudja, hogy miért akarunk mi egyáltalán férjhezmenni? Mint re­ménybeli arák, így sóhajtozunk: - Milyen csodálatos lesz! A „ boldogító” igen után néhány évvel elmor­fondírozunk: - Kellett ez nekem?! Még több év eltelte után pedig már csak legyintünk: - Most már mindegy. Ezek után egy kis morbiditással elmondható, már csak a koporsók jöhetnek . . . Hozzám már nem jöhet váratlanul Szent Mihály lova - mondja A kétszer Kun, meg a két koporsó Noha a kilencvenedik esztende­jét taposó, Kunhegyesen élő Kun Miklós egykoron Pusztagyendán - ma Tiszagyenda - látta meg a nap­világot, arról nevezetes, hogy ku­­nabb ő a kunoknál. Nemcsak a ne­vében, de a magatartásában is. Ép­pen ezért temérdek helyen dolgo­zott, mint az olyan ember, aki soha nem takargatja a véleményét. És bizony, ezt az őszinteséget a leg­több rendszer nem fogadta vastaps­sal, ámbár ez őt a legkisebb mér­tékben sem zavarta. Gyendán Re­­nák, meg Mohácsi tanító urak ala­pozták, pallérozták a tudását, de mint szegény ember gyerekének, öt bevégzett osztályra tellett. Végül Hegyesről, a téeszből került nyug­díjba, mint mindenhez értő gya­logmunkás. Mert ha kellett, minisz­teri delegációt kalauzolt a határban, ha szükséges volt, szalonnát sütött velük, ha a kötelesség Szolnokra hívta, oda járt el dolgozni. Visszatérve erre az irdatlanul hosszú útra, azt állítja, hogy a leg­csodálatosabb sora szolgagyerek korában volt, amelyik a tizenegye­dik esztendejétől a tizenhetedikig tartott. Apostol Sándornál szolgált, és a gazda, meg az ifjú munkása is nagyon szerette a jószágot, így szent volt közöttük a béke. Mint minden jónak, ennek is vége sza­kadt egyszer. Kocsis lett a Magyari birtokon, és mivel ez a föld Kende­resig nyúlt, sokat látta a kormány­zót. Beszélt is jó néhányszor vele, mert a nyarakat Horthy rendszerint a kenderesi kastélyban töltötte. Sok szép lovat tarttatott, nem egy közü­lük híres versenyt nyert. Ha a birto­kán gyerek született, és ezt meg­tudta a doktortól, annak a családnak általában egy hízó járt ingyen, csak el kellett menni érte. Béres is volt, azt a beosztását sokkal jobban szerette kocsis mi­voltánál. Kapott évente huszon­nyolc mázsa életet, egy köblös ten­gerit, tehéntartást, hízótartást, la­kást, meg tűzrevalót. A háború után téeszbe került, és onnan ment végül nyugdíjba. Két esztendeje még ke­rékpáron közlekedett a helyi műu­­takon, kezelőorvosa, Kádár dok­tornő azonban leparancsolia: Mik­lós bácsi, értse meg. lejárt a bicikli­zés ideje. Noha konok kun, a bólin­­tása beleegyezésnek számított, és azóta egyre jobban görbülő háttal, gyalog rója az utcákat. Bevásárol, fodrászhoz megy, főz, hi-szen élete párja, Faragó Mária jószerével vi­lágtalan. Küzdelmesnek bizonyult ez a kilencven esztendő, de nagyon - állítja. Nem fogott ki rajta, térí­tette el sem a nyugati, sem a keleti szél, a bajszos, mokány ember iparkodott a maga útján. Éz valami olyasmit jelentett: ide is, oda is megmondta a véleményét, akár tet­szett, akár nem. Pár éve megjárták: amikor az egyik közeli hozzátartozójukat kel­lett temetniük, és annyira hirtelen­jében érkezett a baj, hogy jószeré­vel úgy kérték össze a költségek egy részét. Ez pedig kedves, soha nem volt divat a családban - mon­dotta a felesége. Ezért a két idős ember elhatározta: őket nem éri vá­ratlanul, ha megáll az ablak alatt Szent Mihály lova. Ebben a korban már erre is számítani kell. Ezért összekuporgattak egy kis pénzt, és három éve megvették a koporsókat; a belevaló párnákkal, derékaljak­kal, szemfedőkkel együtt. Az utób­biak benn tanyáznak a sifonban, a két faalkalmatosság pedig a padlá­son vár a sorsára. Jó erős rugdaló­­kötéttel felkötve a gerendákra, hogy kóbor macska, egér, vagy bármilyen hívatlan jövevény ne kukkanthasson bele. Nem való ez nekik, megvan azoknak már a gaz­dája ... D.Szabó Miklós

Next

/
Thumbnails
Contents