Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-27 / 72. szám
6 Irodalom----művészet 1993. március 27., szombat H etedik esélyem viszonylag korai elpusztulásomra akkor hiúsult meg, amikor összejöttem egy elég érdekes lánnyal, ötvennégyben. Albérletben laktam, egy Rákóczi útibérház földszintjén. Este tanítottam, kései mozikba jártam. Sokszor alakult úgy, hogy kellett csöngetnem a házmesterért. Április végéig hol a füleden, bár jó megjelenésű házfelügelőnőférj, ritkábban maga az illatos lamé pongyolák tucatjaiban pompázó, enyhén bajuszosodó barna kis házmestemő - egy csecsemő anyukája - nyitott nekem kaput. A gyereket aztán a mamájával együtt bevitték, hoszszabb időre, kórházba. Fertőző májgyulladásuk, illetve „karanténjuk” lett. Az ifjú atya, a füleden zománcozó kénytelenségből odaköltöztette Bicskéről húgát. Hadd segítsen neki a jókora ház ügyeinek intézésében. Nem hívhatták másként a finoman tág orrlikú lányt, mint Ibolynak. Én már a második kapuzás után azt kértem tőle: nekem Bolyka legyen. A mi féldunántúli családunkban lebolykázták az Ibolykákat. A varjúfekete hajú, nálam is magasabb és vállasabb nőnek nem hófehér, hanem elefántcsontszínű csodafogai voltak. Négy órát ímokoskodott egy szakrendelőben a Rózsák terén, hogy azért föl is mutathasson valamit. Soha annyi rosszarcúan csinos, brillantinozott frizurájú jampecet nem láttam egyhuzamban eddigi életem végéig, mint amennyi akkor nyüzsgött a valószínűleg szeszélyesen adakozó, sudár Bolyka vonzásától, sárgakeramitos udvarunkban. Ha véletlenül délután keveredtem haza az egyetemről, többször fogadott az az ábra, hogy míg a kétszobás, tágas házmesterlakás külső helyiségének ablaka tárva-nyitva ferdezöld Szeleczky Zitás szemével. Nem is a félfülű mosolygott rám világospiros fürdőköpenyei egyikében. Az ajtónyitogató két ismerősen ismeretlen fiatalember volt. Egyikük - pakompartos - elkapta a karomat. A másik? Mellbeszúrt. Iszlai Zoltán: A hetedik esély van, s a zománcfújó három vibrálóan gyanús nagyhajúval veri a blattot, addig a belső, zöld plüssbársonyfüggöny be van húzva. Idők után ki-kijött a szobából az épp kitüntetett vagány. A kártyázó jasszok valamelyikének akkor lett szerencséje, ha helette bejuthatott a lefüggönyözött szobába.- Olyankor én már annyira türelmetlen vagyok - vallotta be nekem hamarosan Bolyka -, hogy be se takarózom. Csak várom, hogy minél hamarabb hozzámérjenek. Ha viszont nincs kedvem, kijövök. Mindenki hazamegy. Pénzt tőlem nem, vagy tőlem sem fogadott el Bolyka. Szerette azonban, ha vettem neki cserepes virágokat. Június másodikén későn, éjjel fél tizenkettőkor mentem haza a moziból. Csöngettem. Hamar nyílott ki a kapu. Nem Bolyka nézett ki rajta Aztán már mentek is kifelé. Csak még koppanva mellémdobták a hatalmas kapukulcsot. Pillanatra átvillant bennem, hogy kész, vége. Csak az nyugtatott meg, hogy bár habselyem ingem rendesen piros lett, különöseben nem fájt a mellem. Annyira észnél lehettem, hogy otthonosan bezártam a kaput. Éppen úgy, ahogy akkor szoktam, mielőtt a tűzforró szájú Bolykával közvetlenül zárás után a kapualjban egymásnak estünk. Nem főbérlőim lakásába mentem föl így véresen, az első emeletre, ahonnét kiválóan láthattam a kártyapartikat. Megpróbáltam benyitni a házmesterékhez. Jól sejtettem. Előszobaajtajuk behajtva állt. Mindkét szobaajtó tárva. A zománcfújó rémülettől tág tekintettel bámulta a húgát. Az orvos-ímoklány sziszegve mosta nyakát a konyhai mosdócsap alatt. A lefolyó víz enyhén rózsaszín lett. Bolyka félszemmel rámvágott.- Csönd, Franci - mondta mégis először a bátyjának. - Segítccs levenni a diáknak. Az ingit. Megnézem. A smucig bicskeiek! Minket jól fölintéztek mi? Ha nem pakulok innét, asszondja, levágják az orromat. A nyakonszorongatott Bolyka szakszerűen fertőtlenített. Másnap nyolckor megnézette a fiatal sebésszel is vágásomat. Sziszegtem. De - nem lebegtem életveszélyben. A bicska azonnal félrecsúszott, jobbról, a bordám mellett. Kaptam tetanuszt, a rendelőben is Bolyka ragasztott le újból. Harmadnap elköltözött a bérházból. Párszor egy barátomnál találkoztunk. Megismerkedett vele is. Szeptemberben, mikor váratlanul fölugrott első emeleti albérletembe, testileg már nem állott velem szóba.- Szerencsét szereztél, brúderként - világosította meg szokatlan elhidegülését. Odaadta gyöngyszürke címlapú Comavin óráját, „aszonta”: nefelejcsnek. Elvette feleségül a soproni születésű ifjú sebész. Ővele titoktartásáért aznap lefeküdt - érdekemben. Már férjes asszony miatt kaptam Debrecenben rézgálic-mérgezést; nősülésem előtt kerek öt hónappal. De ez másik mese. Maradt az életem, s továbbra is életveszéllyel fenyeget. Bertók László versei: Akkor is csak egy pillanat Az igazság mint az idő mintha véletlen lenne csak az találja el aki lő az hal bele aki szalad Belülről világítanak csak nehezebb a levegő csak meg kell ismerned magad csak újra meg újra kinő kell hogy legyen valami kő ami addig rajta marad a többi tüdő meg erő viszonyítás tapasztalat akkor is csak egy pillanat vitatható sebezhető Elég annyi hogy féljenek A foghatatlan dolgozik széket farag meg képzetet nevetség hogy miért kinek hogy számon kérni volna mit csak a haladó méreget okoskodik imádkozik ha mégse úgy hát mégse így s hogy meg kell hát meg is lehet s mert állattá lesz mindegyik az gyorsabb aki bűnösebb minthogy külön-külön se megy közösen is akadozik s elég annyi hogy féljenek hogy tudnak róla valamit Vasarely: Yantra Vasarely: A bohóc Léka Géza: Állok, ülök léphetetlen Szívemen már ott a dongó; mint számyanőtt, kis koporsó. Micsoda tél! - micsoda nyár... Emléktelen a láthatár. Hajszolja csak gyilkos csendben; ki-be, ki-be; benne, bennem; zúdul, zömül; rángat a vér - de itt minden, minden fehér. Túladagolt, vad hitemben, nem volt, ma sincs hova mennem, hisz tűhegyen csavarogva varrtak bele a dalokba. Állok, ülök léphetetlen, kacskaringós képzetekben most is csak úgy mint az őszön. S annyi borom! - alig győzöm. Szívemen már ott a dongó; vér-vitorlás kis koporsó. Vagy mégsem az? Tán egy madár? Micsoda tél! - micsoda nyár... Hunyady Sándor: Vasúti pillanatfelvétel Századunk humora Illés Endre írta róla: „Ifjúkori öngyilkossága óta - tehát 33 évig - hordta hátában az eltávolíthatatlan golyót, tulajdonképpen egész életében sebesülten élt.” Hunyady sorsában sok a tragikus mozzanat. Törvénytelen gyerek. Apja: Bródy Sándor író, anyja pedig korának híres színésznője: Hunyady Margit. Tizenhat éves, amikor első tárcája megjelenik, s még a halálos ágyán is ír, dolgozik. Tárcái, novellái különböző lapokban jelentek meg. írt színpadi müvet, regényt is. Számos alkotását filmre vitték, köztük a Bakaruhában, a Razzia az Arany Sasban, A vöröslámpás ház, a Havasi levegőn című novelláit. írói sikereinek csúcsán is újságírónak vallotta magát. Az asszony kicsike volt, édes, ijedt. Egy csöpp púder rendetlenül volt föltéve az orrára, ami még aranyosabbá formálta. A férje viszont százkilós, undok, nagy hegy volt, angol pipával, utazósapkával, térdnadrággal, kesztyűvel, menetrenddel és termosszal fölszerelve. Egész úton kínozta a kedves kis vörösbegy feleségét. Nevelte, oktatta, megszégyenítette. Ránehezedett tripla talpú tekintélyének egész súlyával. Vannak ilyen ronda emberek, akik Napóleont játszanak a feleségüknek. San Pietro del Carsónál, hosszú és hangos habozás után, a férj elhatározta, hogy mégis leszáll, és iszik a restiben egy pohár sört.- Vigyázz, fiam, le ne maradj! - csicseregte az aszszonyka.- Te engem ne félts, fiam! - válaszolta fölényesen a férfi, és leszállóit. Mit tesz Isten, akármilyen szép térdnadrágja és skót harisnyája volt, mégis lemaradt. Úgy látszik, az olasz vasutakban van lélek, utálják az ilyen pasasokat. Láttuk az ablakból, hogy ő látja, amint a vonat elindul. Elvette szájától a söröspoharat, ingerülten intett, mintha parancsot akarna adni a vonatnak, hogy álljon meg, hiszen ő még nem végzett a sörével. A vasút azonban fütyült rá, és a térdnadrágos szörny ottragadt az állomási vendéglő oleanderei között. Ez eddig üde dolog lett volna, az azonban már nem volt üde dolog, hogy a szép kis aszszonyka fent ült a mozgó kupéban, elhagyottan, egy idegen ország területén. Sírt szegényke:- Nincs egy krajcárom sem. A pénz is, meg az útlevelek is a férjem zsebében vannak!! Már megvakartam a lelki fülemet, elkészülve rá, hogy esetleg szükség lesz lovagi segítségemre, amikor hirtelen kiderült, hogy fölösleges vagyok. Ugyanis utazott velünk egy fiatalember. Egy csöndes, idegen fiú, akit addig alig vettünk észre, olyan szerényen viselkedett, kiment a peronra, valahányszor cigarettára gyújtott, holott a szakaszunk dohányzó volt, úgy látszik, még a füstjével sem akart tolakodni. Ez a fiatalember egyszerre a dolgok homlokterébe lépett. Bemutatkozott a nőnek, oltalmába vette. Kijelentette, hogy a kedvéért kiszáll Mattugliánál, hogy gardírozhassa. Fölajánlotta líra-, ásványvíz- és cigarettakészletét. Úgy látszik, hogy a boldogsághoz nem kell sem pénz, sem útlevél. Mert a szép kis asszonyka valósággal kivirágzott az örömtől. Csicsergett, csacsogott, csillogott. Elment felőle egy pillanatra a csúnya, fekete felhő. Na - gondoltam magamban - , az ügy szépen halad. Nem mondom, hogy történik valami szabálytalan dolog. De ha ezek a fiatalok egyedül maradnak a megismerkedés lázában egy fél napra, könnyen megbeszélhetnek valamit, aminek jelentősége lesz a jövendőre nézve. Elmúlt harminc perc, amikor, ahogy az ördög merül föl a süllyesztőből, megjelent a férj. Éélrehúzta az ajtót, és belépett a fülkébe. Kiderült, hogy a vonat olyan hosszú volt, hogy még elérte futva az utolsó kocsit. Fölkapaszkodott. De beletartott egy csomó időbe, amíg a zsúfolásig telt kilenc vagon peronján előreküzdötte magát. Az asszonyka összefonnyadt, a fiatalember néma szorgalommal nézni kezdte a tájat. Én általában férjpárti vagyok, nem szeretem a mindenáron való erkölcstelenséget. Itt azonban felháborított a nő jogos tulajdonosának elbizakodott pöffeszkedése, tehát nagyon a fiatalokkal éreztem együtt, és bosszankodtam, hogy ezt a méltóságos férfiút, tripla talpú félcipőjével és knicker bockerjével együtt, nem hagytuk ott San Pietróban. Néztem, hogy fontoskodik. Lehúzta a kesztyűjét, felhúzta. Megigazította utazósapkáját a kupé tükrében. Levétette az asszonnyal a hálóból a neszeszert, kivette belőle a kölnivizet. Látszott a homlokán, hogy erősen gondolkozik valami szellemességen. Végül odavetette a feleségének ezt a mondatot, gúnyosan, lesújtón, a saját értékében és hivatásában rendületlenül bízó egyén fölényével:- Jól néztél volna ki, fiam, ha én lemaradok! A galambnak is van epéje. Egy kis pirosság suhant végig a szelíd asszonyka arcán:- Az igaz! - felelte. - Én jól néztem volna ki! De te is jól néztél volna ki, fiam, ha lemaradsz! - és útnak bocsátott a fiú felé egy lemondó, pici sóhajtást, amely nem volt több egy falevél rezzenésénél.
