Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-20 / 66. szám
Irodalom-----művészet Hol is van az a Quebec? 12 Szép Ernő: „Mindig pénzt kellett keresnem, tárcát írtam, cikket írtam, kupiét írtam, színdarabot, regényt írtam, és filmeket írtam” - vallja magáról. Melyik volt az igazi Szép Ernő? Az ihletett, szép hangzású versek költője, vagy a szalonok, a mulatók, az orfeumok hölgyeinek kedvence, a híres kártyacsaták hőse? Vagy talán az a fáradt, megtört öregember, aki 1953-ben, a dühöngő személyi kultusz idején már csak így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam.” Életfelfogására jellemző adat: az első világháború idején hadba vonuló Szép Ernő a kardjára vésetett németül egy jelmondatot. Magyar fordítása így hangzik: „Élni és élni hagyni!” Van valami szép álma minden ember életének. Igen, az én szegény öreg Lőrinc barátom lelkében is ragyogott egy szépséges álom, akár csillárt is akasztottak volna fel alami rongyos kis szoba menynyezetére. Az én öreg Lőrincem londiner itt Pesten, egy nagy szállodában, ott laktam egynéhány esztendeig, mindig azon a harmadik emeleten, amelyet Lőrinc gondozott. Londinernek tisztelem Lőrincet, amint ő tiszteli magát nem is tudnám a londinert illendően fordítani, hacsak azt a régi magyar hetes nevet nem adom a mesterségének. Nem tudnám bizony a Lőrinc családi nevét se megmondani. Cigánynak, pincérnek csak keresztneve van, a személyzet is csak Tercsi meg Juliska, vagy Pista meg Gyuri, meg Lőrinc. De vakon él az ember itt, de hanyagul! Lehet, a másvilágon szemrehányást kapok majd azért, hogy soha eszembe nem jutott Lőrincet megkérdezni, hol született, vannak-e testvérei, miért van egyedül, és hogy mikor és hogy szánta rá magát a londiner pályára, az egész világ inasának lenni, minden eggel fényesre pucolni sohase látott idegenek cipőit. Pucolni a cipőket, kikefélni a ruhákat, felköltögetni sorba a vendégeket, kit-kit a maga órája, perce szerint, kipakolni a bőröndjeiket, mikor érkeznek, és bepakolni, mikor elutaznak. Megismerni napról-napra, évről-évre mindig új pofákat, s válni tőlük mindig, mindörökre. Rám nemcsak cipőt pucolt meg ruhát kefélt ez a Lőrinc, s nemcsak életre támasztott reggel, vagyis inkább délfelé, hanem kesztyűt mosott rám, a nyakkendőimet is megvarrta, ha fölfeslettek, az órámat is felhúzta, mert ezt mindig elmulasztottam, ápolt, ha influenzás voltam, sőt ápolt akkor is, ha zseblázam volt, azaz apró kölcsönöket adott merő barátságból. (Ez az adat csak előkelőbbé tesz az olvasó szemében, hiszen a könnyelmű gróffiak szoktak a komornyiktól kölcsönkérni.) A magam részéről színházjegyet szereztem itt-ott Lőrincnek a szabad estéire, azután nagylelkűen átengedtem neki felvágatlanul azokat a könyveket, amelyek tiszteletpéldányok gyanánt érkeztek a címemre. Egynéhány kalapot, felöltőt is örökölt tőlem Lőrinc, azok alatt az évek alatt, míg egy szállodában éltünk. Az öltönyöm, cipőm már kicsi volt néki. Az én hűséges Lőrincem afféle magának való, csendes ember volt: nem tapasztaltam, hogy szobalánnyal fecseg és nevetgél a folyosón, nem hallottam halkan fütyörészni, dudorászni, mint más londinert vagy pincért, amikor az emeleteken közlekednek. Amilyen jóindulatú, olyan tartózkodó is volt Lőrinc, sohase pletykált, meg nem szólalt, ha nem szólt hozzá az ember, elmondhatom Lőrincről, hogy tökéletes londiner-karakter volt. Mégis akadtak napok, mikor ez a csendes és egykedvű Lőrinc elvenebb volt, lelkesebb. Mosoly ömlött a szeméből, érezhetően jó hangulatban volt, mintha kedves levelet kap valaki, vagy tavasz lett odakint, és az öröm felragyog az ember arcán, mint a szálloda ablakán. Hát egyszer, egy reggel, eszembe jutott megkérdezni:- Minek örül úgy, Lőrinc?- Minek, kedves nagyságos uram? Annak, hogy holnapután megint húzás lesz. Én már három nappal előre kezdek örülni a szerencsének nagyságos uram.- Szóval sorsjegye van?- Van, mégpedig egész sorsjegyem. Itt van, nagyságos uram, ez az én életem nagy reménysége. Kivette egy rongyos öreg bőrtárcából azt a zöld sorsjegyet. Olyan szerelmesen nézett rá, mint vőlegény menyasszony arcképére.- Hát adja az isten, hogy nyerjen, kedves Lőrinc.- Nyerni fogok, nagyságos uram, megálmodtam egyszer, hogy nyerek. Főnyereményt. Tizenhárom esztendeje tartom a sorsjegyem, egy kis vagyonom fekszik már, kérem, benne. Semmi baj, nagyságos uram, ha egyszer azt a hatszázezer koronát leolvassák elébem. Csak ki kell tartani az embernek. Már egypárszor olyan közel jártam a nyerőszámhoz, csak az a legutolsó, vagy az utolsóelőtti két számjegy hibázott. Főnyeremény lett volna, nagyságos uram. Meglesz kérem, egyszer, hiszem, hogy meglesz. Néztem az én lelkes Lőrincemet, amint dugja vissza vigyázattal a sorsjegyét a tárcába, a bizalmas kis papírjai közé, néztem, megsajnáltam. Szegény ember, ha ez meg találja ütni a főnyereményt! Mi lesz akkor evvel a szegény Lőrinccel? Lehet már negyvenöt esztendős. Ilyen szegény londiner negyvenöt éves korára félig-meddig öreg ember már. Elmegy majd úrnak, kiöltözik a jöttment cselédember, szeretőket bérel és pezsgőzik, vesz egy szép villát, fogatot tart, ott feszít majd a kocsikorzón, a Stefánián, úr akar lenni öregségére, mikor úgy elkopott már, mint az öreg kefe? Én tudom, megbolondulnék a fájdalomtól, ha negyvenötéves koromban egyszerre gazdag ember lennék. Nincs is felesége, gyereke ennek a szegény Lőrincnek, hogy a családnak álmodna valami gyönyörű boldogságot, és örök virágzást a távoli utódainak. Beleszól az én kis merengésembe Lőrinc, azt mondja:- Kedves nagyságos uram, biztosan tetszik tudni, hol is van Kvebek? Annyit tudok, amerikai város, fel is írtam magamnak az államot is, de az már eltörlődött azóta: éppen az este nézegettem a címeket, amire felírogattam.- Miféle címeket? És minek az a Quebec magának?- Minek, majd megmondom, nagyságos uram.- Kanadában van. Van ott valakije?- Van, kérem van! Van ott egy ronda miszter, valami gyáros, az engem egyszer, kérem, hasbarúgott.-Hol?- Itt, nagyságos uram, az első emeleten, mikor oda voltam beosztva. Tizenkét esztendeje.- Miért rúgta hasba?- Mert leöntöttem egy pohár vízzel. Az ő maga parancsára. Tetszik tudni, vadászatra ment, fél hatkor kellett néki kelni. Megparancsolta németül, előtte való nap, hogy ha nem akarna mozdulni, mikor költőm, öntsem le egy pohár vízzel. Csakugyan, hiába ráncigáltam reggel, fogtam a vizet, a pofájába öntöttem nekije. Akkor, kérem, mint a vadállat, ordít rám angolul, az ágyból úgy hasba rúgott, hogy ott állottam előtte, hátraestem, kérem, az asztallábába vágtam a fejemet. Csuda volt, hogy belső betegséget nem kaptam, csak éppen el voltam egy kisit ájulva.- Szegény Lőrinc.- Na hát, kedves nagyságos uram, most már tudhassa, mindek írtam fel annak a miniszternek a címét.- Ejnye, hová a fityfirittybe esett az inggombom? Lőrinc négykézlábra ereszkedett, mint más alkalommal is, mikor a nyakbavaló inggomb megugrott, elkezdett asztal alá, ágy alá bújni, úgy magyarázta tovább a dolgot:- Ezért kell, kérem, a főnyeremény, elmenni Kvebekbe, kérem, hova is, nagyságos uram, Kanadában: igen: odaállok a miszter elé, na, te gazember, felvirradt az én napom, avval hasba rúgni, kérem, még két pofont is odapászítani arra a kövér veres pofájára, majd fizetek a törvény előtt száz dollárt, ott is csak pénzbírság jár, ha becsületsértést követnek el. Az inggomb nem akart jelentkezni, bágyadtan hallgattam Lőrincet, neki is olyan bágyadt volt a szava, mert lefelé nyújtogatta folyton a nyakát:- Mindnek jár a két pofon, kérem, aki csak megsértett életemben, mind az uraknak, mindnek fel van a címe jegyezve, rögtön kiírtam a portán a vendégkönyvből azon éjszaka, mikor a sérelmet elkövette. Aki hozzámvágta a cipőt, hogy én szakítottam el nekije a cipőzsinórját. Aki lepiszkolt, mert a nadrágjába pecsét volt, mikor hoztam a vasalásból, pedig a szabó vasalta, de neki én voltam a disznó, én tettem azt a pecsétet a nadrágjába. Jajj, nagyságos uram, aki rám hazudja, hogy nem költöttem, mikor elalszik a költésem után, aki lemarházza, meglökdösi az embert, letolvajozza, mikor elveszett valamije, aki azt követeli tőlem, hogy levelet adjak át annak a hölgynek, aki ott lakik magányosan az emeleten, aki olyan aljas mocsoknak néz egy becsületes szegény embert, na de várjál csak, fel van írva a címed, megvagy, bitang!- Hála istennek, adja ide hamar. Szórakozott voltam, azt hittem, az inggombot találta meg. (Különben le sem esett, ott fedezte fel aztán Lőrinc az inggombot, az aprópénz közt, az éjjeliszekrényen.)- Afrikában is van egy kuncsaftom, Alexandriában. Szőnyegkereskedő. Utazni fogok, kérem, a hatszázezer koronámból, elmegyek Londonba, Párizsba, kérem, Hamburgba, Svájcba, végigpofozom a világot, kérem, azután nem bánom, meg is dögölhetek. Minap az előtt a szálloda előtt léptem el, odakint látom Lőrincet, másodmagával ölelget egy nagy fekete lakkos ládát, teszik föl a targoncára. „Érkezés” van.- Hogy van, Lőrinc? Megismer még? ■- Hogyne, kedves nagyságos uram, de régen nem láttam.- Bizony, régen, van vagy tizenöt esztendeje. Szegény öreg Lőrincem, most már igazán öreg ember. Ott maradtam a targonca mellett egy percnyi barátkozásra. Elpanaszolta Lőrinc, hogy őrá is milyen nehéz világ szakadt. Hol vannak azok a boldog idők, mikor én még ott laktam. Ma feleannyi a személyzet, a londinernek kell a poggyászt is hurcolni, éjjel a portán szolgálni, fizetés nincs, csak az a rongyos percent, ez a mai vendég nem gavallér már, siralom az ember élete igazán. Eszembe jutott a Lőrinc ábrándja.- Hát a sorsjegy, Lőrinc, még mindig akarják kihúzni?- Nincs sorsjegy, nagyságos uram, nincs már, régen nincsen már sorsjegy, kérem. Ki tudna már sorsjegyre is költeni ebben a nyomorúságban. Sóhajtott Lőrinc. És aztán:- Rábízom a sorsra, kérem, hogy bosszút álljon rajtam. Mindig utaznak ezek az urak. Kisiklik a vonat az egyikkel, másikat megölik egy éjjel a hálókocsiban, harmadik elhízik, megüti a guta. Mind megkapja kérem a magáét. 1993. március 20., szombat Rózsa Endre: 11 í Utassy József: Tarkómba harapsz Szemem tábortüzénél Halál, te hülye húgyagyú! Vagyok, aki vagyok. Bármit is játsszunk, nálad van utólszor az ász, a szívadú. Nagy két szemem tábortüzénél Vérivó kriptaszökevény! ragyog, aki ragyog. Ki pókhálón át vigyorogsz, mert átlátsz hullt lények szövetén, te nyelved-sincsen vadbarom! Maró nyáladdal fogod meg az embert. De csak az lobogjon, de csak az ragyogjon, ha kinek énnélkülem is ragyognia van ok! Most már bevallhatom: Vagyok, aki vagyok. tiéd a perc, a pillanat. Nekem kipotyog - néked új fogad nő; s bűzlő leheleted arcomba csap. Agyam dzsungelében sejtelem, köd, titok. Szemed, szád üreges odú. Ám én a nagyfényű fagyban, Add ide nékem egyszer koponyádat: fönn, ki lesz a szomorú, a csillagos magasban is, árvácskát nyitok. ha összetöröm csontodat? Melszárító szél lázálmába veszve Vagyok, aki vagyok. a magány fojtogat -felelj hát, rohadék alak! Én, amíg élek, mit csináltam mindig? Százezer árnyban szétcsócsáltalak, Öreg, magányos, őszezüst ember, kinek megmosta lábát a Tenger, de te még élsz, halál. kinek megmosta lábát S redves pofáddal tarkómba harapsz. a TENGER. Megérkeztünk. A repülő orra előtt, a bejárat felett kékbetűs felirat: KIS PILÓTA ESZPRESSZÓ. M. hangosan nevet: - Jó, mi?... Csendesebben, kérem... Ez egyelőre az én lakásom, ha nem tudná. A repülőgép egy apró park közepén áll, lánccal körülvéve. A törzs alatt egy kis épület: a raktár és a vécé. A két légcsavar egyformán áll, a gép testén kétoldalt kék csík hasít az ezüstszínű burkolatba. A kerekek mozdulatlanul támaszkodnak a vörös salakra, az ajtóhoz korlátos lépcsőfeljárat vezet.- Hahó, nincs itt senki? M. lekasztja a bejárati láncot.- Hahó, főpilóták, hol vagytok? Egy kövér, ingujjra vetkőzött férfi jön elő a gép alatti házikóból.- Zárva vagyunk, kérem. Ötkor nyitunk. M. alkudozik: - Főnök drága, legyen emberséges, csak azért utaztunk ki ide az isten háta mögé, hogy megihassunk egy konyakot a repülőben, nyissa már ki, mindent duplán fizetek... Nincs... Tényleg nincs... Nem tudok adni. Felmegyünk a lépcsőn. A főnök kinyitja az ajtót, előremegy. M. üvölt: - Beszállás, beszállás, mindjárt indul a prágai járat, kérjük az öveket bekapcsolni, nem dobod el a cigarettádat rögtön?!... Azt hiszed, most csak úgy leléphetsz, mi?! Apró asztalkák, képek a falon, az ablakok betapétázva.- Mit hozhatok?- Konyakot, sok konyakot, maga is igyon, főnök. M. ragyog.- Na, mit szólsz hozzá, öregem? Csodás, mi? Félhomály, hangulat, csodálatos hangulat, repülünk, repülünk... Nem tudok aludni, doktornő kérem... Tessék?... Harminc leszek. „Hova megy ez a gép? Az Alföldre? A hegyek közé? Egy apró városba, hol régen várt vendégként fogadnak?” Itt a konyak.- Szevasz.- Egészségére, főnök. A főnök lehajtja a konyakot.- Jó szórakozást.- Meglesz, főnök, meglesz. Lehelj rám!... Kettesben maradunk, M. ölelget.- Milyen jó, hogy találkoztunk, öregem... Gyakrabban össze kellene járnunk, igaz? Neked sem árthat, ha néha elszabadulsz otthonról... Szevasz, igyál. Sajnos, nem tudjuk közölni. M. iszik a konyakból, aztán halkan énekelni kezd.- Akácosúúúút, ha végigmegyek rajtad ééén... Miért nem énekelsz? Gyere, énekeljünk kánont, tudod, amit az általánosban tanultunk. Ó, jertekénekeljünkkánontmertazolyanvíg. Most te jössz. Ittegymásik szólam kezdi újra, snemsokárajőa harmadik. Mi van, miért nem énekelsz? Háromatánc, kéészakánon, fújhatjukmár haaajnalig, hahah, jó volt, mi? Na, kimegyek a vécére, aztán kértek a főnöktől még egy konyakot, jaaaaj, de marhajói érzem magam... Kérem. Sok panasz van a magatartására. Változtatni kellene a viselkedésén, de minél előbb. • M. kimegy, és belöki maga után az ajtót. Hallani, hogy lerobog a lépcsőn. Egyedül maradtam. Az asztalkák alusznak, ablak nincs, a konyakos pohár fenekén barnás maradék. Lassú mozgással forognak az üres székek, a falilámpák körül homályos, zavaros fénykör. Utállak, érted?! Megrándul a gép. Erősödő motorzúgást hallok. A lépcső recsegve válik le a törzsről, a kerekek felborítják az apró épületet, a főnök és M. ijedten kiabál. Fémes csengés, a légcsavar letépte a feliratot: KISPILÓTA, erősödik a motorzaj, emelkedtünk, még egy villamoscsengetés, egy féksivítás, aztán már csak a halk, egyenletes zúgás... Jó volna lenézni. M. talán röhögve integet a gép után, a főnök rémülten bámul felfelé. Megfordulok a székemen: menetirányba, arccal a gép orra felé. Repülünk. Nemsokára leszállunk az ismeretlen városban. Egy kerek szemű, bizakodó arcú kisfiú száll ki majd a gépből, és elindul, hogy barátjává avassa a város házait és lakóit. Bolya Péter: Ismét
