Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 60. szám
1993. március 13., szombat 9 Kulturális panoráma Egy kitüntetés történetéből Mit jelent a Kossuth-díj? Szokatlan sebességgel forgolódnak emberek és papírok ezekben a napokban a Magyar Köztársaság Elnökének Hivatalában, különösen azokban a máskor csendes szobákban, amelyeket a kitüntetési főosztály néhány munkatársa foglal el. Látogatásunkkor már kiküldték a meghívókat a Kossuth- és Széchenyi-díjak, valamint az állami kitüntetések idei kiválasztottjainak, s Tóth Lajos, a főosztály vezetője személyesen ellenőrzi, hogy minden rendben menjen. A neves színésznő díjátadására háromszor annyi vendég szeretne belépőt kapni a kupolaterembe, mint amennyit beengedni szokás (egy kitüntetett - egy kísérő a norma). A kiváló kalligráfus már elkészítette a Kossuth- é^ Széchenyi-díjak kézírásos okmányait, melyek a szentendrei kisiparos híres merített papírjára kerülnek. Megvannak a finom ezüstből készült medálok is, s a díjak „viselésére” alkalmas kis koszorúkat is elkészítette a pénzverde. Igaz, e sorok papírra vetésének idején még nem érkezett meg a Központi Statisztikai Hivatal értesítése arról, mennyi pénzt jelent az idei Kossuth- és Széchenyi-díj, de mivel a törvény szigorúan szabályozza az összes részleteket, s azt is, miként kell kerekíteni az egyévi átlagfizetés ötszöröseként kiszámolt összeget. Tóth Lajos már vállalja annak kimondását is, hogy idén a legmagasabb állami díjak mellé mintegy 900 . ezer adó- és illetékmentes forint dukál a 13 Kossuth-díjasnak, a 19 Széchenyi-díjasnak. Egy Széchenyi-díjat az idén megosztva ítéltek oda, s a március 15-i parlamenti ünnepségen adnak át mintegy negyven magas kitüntetést is - a Magyar Köztársaság Érdemrendjét és a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjét. A Kossuth-díj ez évben ünnepli fennállásának 45. évfordulóját. Első ízben 1948-ban ítélték oda, József Attila poszthumusz, Kodály Zoltán, Bajor Gizi, Major Tamás, Füst Milán, Illyés Gyula is ott volt az első kitüntetettjai között. Az első kitüntetett Mekis József salgótarjáni munkásigazgató volt, s a díjat akkor még Tildy Zoltán adta át. A szabályok első ízben 1950-ben módosultak. Ettől az évtől háromféle értékben (50 ezer, 20 ezer és 10 ezer forint) volt adományozható a díj. Később 1952-ben négyre emelték a kategóriák számát. Lényeges változás következett be a Kossuth-díjak szabályozásában 1963-ban, amikor létrehozták az Állami Díjat. Ez tulajdonképpen a humán és a reál tevékenységek díjazásának egymás mellé rendelését jelentette. Állami Díjat a tudományos, műszaki, kutatási tevékenységben kimagasló eredményt elérő személyek s a szocialista építés élenjárói kaphatták, a Kossuth-díj a kulturális és a művészeti tevékenységet végzők körére szűkült. Az összeg persze tovább emelkedett. „A legmagasabb állami díjak mindig azt a célt szolgálták, hogy anyagilag is segítsék egy-egy terület kimagasló személyiségeit terveik megvalósításában”.Továbbra is négy fokozatban osztottak Kossuth és Állami díjakat. A legmagasabb fokozat a „Nagydíj” volt. A lgritkább esetben ítélték oda ugyancsak Kodály Zoltán részesült ebben a kitüntetében 1952-ben, majd Lukács György filozófus 1955-ben. A Kossuth-díj és az Állami Díj 1948-1985 közötti kitüntetettjeinek teljes névsora könyvformában is hozzáférhető - érdekfeszítő olvasmány, de felismerhető az a törekvés, hogy e díjak politikai felhasználását mindenkor korlátozni próbálták. Talán ennek köszönhető, hogy a korábbi rendszer kitüntetéseivel ellentétben, a díjak többnyire túlélték a rendszerváltást. Az 1990 évi XII. törvény, mely a Kossuth- és a Széchenyi-díjakról intézkedik, a legmagasabab állami díjaknak ezt a rendszerét lényeges pontokon változatlanul hagyja. Igaz, a fokozatok számát kettőre csökkentették, a nagydíjra és a díjra, de nagydíjat 1990 óta egyet sem ítéltek oda. Tóth Lajos beszélgetésünkkor annyit elárult, hogy idén sem lesznek nagydíjak. A díjakat és a köztársaság két kitüntetését az államfő nyújtja át, a díjazottak névsorát a kitüntetési főosztály vezetője olvassa fel, aki 1985 óta tölti be ezt tisztséget, s igen szófukarrá válik, amikor magáról kéne beszélnie. „Én inkább szeretnék a háttérben maradni” - mondja, s azzal indokolja ezt a kívánságát, hogy attól fél, politikai szerepet tulajdonítanának tisztségének, amennyiben eltérne a diszkréció hagyományától, „ekünk semmi közünk a díjak odaítéléséhez, mi csak az átadást szervezzük meg.” R. Z. Gábor Andor - egy meg nem élt élet Gábor Andor élete siker. Siker és siker egészen 1919-ig. Egy nemzet énekli dalait, sanzonjait. Nélküle nincs Hej, Cica! s Hajmási Péter sem ugrik be a nagybőgőbe... Karrierje vetekedett Molnár Ferencével és felülmúlta Heltai Jenőét. Megesett, hogy valamennyi színházban egyazon este Gábor-darabot jászottak a Kabarétól a Nemzeti Színházig. Ő indította el a pályán Karinthy Frigyest, aki neki ajánlotta az így írtok ti-t. Hihetetlenül sokoldalú tehetség volt, s nemcsak a „könynyű műfajban” bizonyította ezt. Fényes történészkarriert jósoltak neki, műfordításait Babits méltatta... Aztán a szerencsefi életpályája éles kanyart vett. Balkanyart. A Tanácsköztársaság ideje alatt nyakig merült a politikába: Kun Béla közvetlen környezetébe került, művelődési népbiztos lett. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált. A csengő-bongó rímeket, a slágereket, kuplékat valóságfeltáró, harcos publicisztika váltja fel. Az operettes, snájdig külső lefoszlása után egyszerre csak előttünk állt az elkötelezett író, a pártmunkás. A nemzetközi tagozat tagja, francia bányászoknak tartott marxista szemináriumokat. Bécsből hamarosan ki is tiltották, ezért Berlinben telepedett le. A ’10-es években első felesége még ünnepelt operett-primadonna volt, a második kabaré-énekesnő. A harmadik: szovjet irodalmat fordító német kommunista. Lenin nővérének személyes kérésére a Pravda berlini tudósítója lett. Döntő szerepet játott a német proletár írószövetség megalakításában és ő fogalmazta meg a programnyilatkozatot is. Proletkultos szélsőségekbe esett: az 1930-as charkovi írókonferencián a szektás bezárkózásra hajlamos csoportok között elsők között említették Gábor Andort és követőit. A hitleri Németorszából Moszkvába emigrált, s onnan tért haza Magyarországra 1945-ben. Mindenki azt hitte akkor, ő lesz a hazai irodalmi élet vezéralakja. Nem ő lett. Több lapnak is dolgozott, alapítója és haláláig főszerkesztője volt a Ludas Matyinak - mégis fokzatosan kiszorították az irodalmi és közéletből egyaránt. A 25 éves emigráció alatt a korai évek műfaji sokszínűsége jórészt az elkötelezett publicisztikára redukálódott. Mindvégig a színpad maradt az álma: a deszkák, amelyek a világhír felé röpítették... De nem írt több színdarabot. Itthon végül Gorkij és Gladkov-fordításait is fanyalogva játsszák... Mellőzve, a partvonalra szorítva halt meg 1953-ban... -mtu-Hernádi Sándor játékos nyelvművelő könyvéről Esztekergető az esztendő minden hetére Nyelvművelő könyvecskéről szeretnék szót ejteni; két okból is, az egyik személyes, szerzőjüknek, a fegyvemeki születésű Hernádi Sándornak tanulótársa lehettem a Verseghy ben, a másik ok: mert igen okos, szellemes, az anyanyelvi műveltséget gyarapító kiadványról van szó. Ha a népszerű nyelvművelésre gondolunk, akkor Grécsy László s az utóbbi időben betegsége miatt visszahúzódó, de évtizedeken át rádiós jegyzeteivel és köteteivel igen közismertté vált Lőrincze Lajos jut az eszünkbe. Pedig rajtuk kívül mások is léteznek, csak talán szereplésük nem olyan publikus. Itt van például Hernádi Sándor, akinek évek óta szórakoztató, a gyakorlati nyelvművelést szolgáló könyvei jelennek meg, s most egy újabbal gyarapodott a számuk: a közelmúltban kifejezetten játékos, játékot szülő munkával lepte meg az anyanyelvűnk iránt érdeklődőket. Főleg az ifjúság, a közép- és általános iskolások forgathatják örömmel és haszonnal. De természetesen a tanárok is hasznosíthatják, akár óráikon is. Hisz nehezen megjegyezhető helyesírási szabályokat lop be agyunkba ez az Észtekergető, s ami a lényeg, a játékos feladat szinte el is feledteti velünk, hogy száraz törvényszerűségekkel van dolgunk, a feladványok megoldása közben nyelvünk jó ízeit kóstolgathatjuk, élvezhetjük. Az ember játékos természet, s Hernádi erre a tulajdonságunkra alapozva kínálja játékait. Nem szórakoztó-e például - hogy csak egyet ragadjunk ki játékai közül - elbíbelődni azzal, hogy egy olyan tagolatlan mondatból, mint ez „Keresztapámbóldogészavartalanéletetél” képzeletünk és természetesen nyelvismeretünk segítségével többféle változatát állíthatjuk elő az értelmes közlésnek. És hogy ellenőrizhessük, jól fejtettük-e meg a feltett feladványt, kulcsot is ad a szerző a megoldáshoz. Sokféle játék „ételkártyája” ez a könyvecske; van itt szó- és mondatforgatás, totó és lottó, helycserés helyesírás és sorolhatnám. A szerző arról is gondoskodott, hogy az esztendő minden hetére jusson egy-egy újabb és újabb nyelvi foglalatosság, hogy legyen min tornásztatnia agyát diáknak, tanárnak egyaránt. Mert igazi szellemi torna például az úgynevezett tóligolás, amikor is lépésről lépésre haladva, az adott szó csupán egyetlen szótagot változtatva lehet egyik szótól eljutni egy teljesen másikhoz. íme: puha, né-ha, né-pes, ké-pes, ké-mény, ke-mény, íme a végeredmény. Az Észtekergetőt a Nemzeti Tankönyv Kiadó jelentette meg. -V. M.Népiség-értelmiségi elkötelezettség A téma szak- és szépirodalmának ismeretében és felelősségének tudatában, eddigi tevékenységemre, élettapasztalatomra alapozottan szeretném rögvest leszögezni: nem hiszek a nép-nemzeti felfogás hanyatlásában, sőt: az elmúlt 40-50 év történései s az utóbbi évek nagy változásai és a kapcsolódó társadalmi-politikai kihívások abban erősítettek meg, hogy erről az útról nem szabad letérni, mert a következményként szociálisan lecsúszott vagy bizonytalanságba merült, illúziót vesztett néprétegek felzárkóztatása lehetetlenné válik, vitalitásuk tovább csökken, egzisztenciális kiszolgáltatottságuk nő, kulturális felmorzsolódásuk fokozódik. Nem szabad letérni erről az útról, mert akkor a nemzet, a magyarság - s az itt élő más nemzetiség, kisebbség is - mint kolletktív személyiség értékeiben silányul, s vele együtt a Duna-medence, Europa is. Mi hát a teendő? Nem új és nem más, mint a nép-nemzeti rendezőelv által összetartozók gondjainak kezelése, egzisztenciális lehetőségük tágítása, kulturális és történelmi értékeik közkinccsé tétele, átszármaztatása, hogy erős nemzeti identitással rendelkezzenek és bármely élethelyzetben polgári öntudattal mindig találjanak önálló és jó megoldást. Úgy gondolom, mindez napjaink nagy fontosságú belpolitikai feladata - éppen a rendszerváltozás érdekében is - amelynek megoldásában az értelmiségnek, különösképpen a népi értelmiségnek elkötelezetten kell részt vállalnia. A feladat tehát történelmi, a feladat nagy, de vagyunk-e hozzá elegen? Nem csodabogár- e csak a néphez ezernyi szállal szövődő, elkötelezett értelmiségi? Ma, 1993-ban. Tudjuk, az elmúlt 40 évben elsősorban lekötelezett népi értelmiségire volt szükség, a politikai csapdában tartott pedig, aki - ha eszköz szerepére rádöbbent, ha gyermekded illúziói szertefosztottak - belső válságán túl, szembe került a diktatórikus hatalommal, s a bizonytalanság légkörében volt kénytelen élni, megbélyegzetten vagy fe£ reguláció közepett. sora bizonyítja, a nép - ilyen körülmények között is - jó szívvel befogadta a helyi hatalmasságoktól elzárkózó, tanító, közművelő-kutató értelmiségit. Befogadta és nyilván tartotta a közülük valót, a vele élőt, szellemi jótéteménnyel szolgálót, az elsőgenerációs értelmiségit különösen. Volt tehát a nép-nemzeti szolgálatnak egy ilyen búvó patakja is, amely itt-ott meg-megcsillant a fényben és beletorkollott vajúdó közelmúltunkba, s zajló jelenünkbe. Tudjuk-e népszolgálatot teljesítők hitelesnek találtattak és bizalmat kaptak a néptől a választásokon. Nem véletlenül - közülük került ki az egyéni országygyűlési képviselők döntő többsége. Ám nagy „gyűrődésbe” kerültek, s vannak ma is. Hiába a térben és időben szinte erőn felül végzett képviselői munka. Hitelüket megkoptatták a rendszerváltozás próbatételei és zavarai, táboruk apadóban, mert a politikában eddig pallérozatlan, atyáskodásnoz és demagógiához szokott nép - helyzetének érthetetlen változásaira vagy érzékelt romlására - régi beidegzettséggel és attitüdddel válaszol. Szomorú lenne, s tragikus, ha a nép szellemi-anyagi gyarapításában legközvetlenebbül érdekelt, legtöbbet nyújtó nép-nemzeti értelmiség válna áldozattá a következő választások politikai harcaiban. Ennek nem volna szabad bekövetkeznie. Tény, így talán nem szorul különösebben magyarázatra, hogy a nép-nemzeti értelmiség - hátrányos politikai feltételek között - mit tett az elmúlt 40-50 esztendőben, főként vidéken: falun, kisvárosban. Névtelenek és önmaguknak szakmai tekintélyt kivívók kezdeményezően, önzetlenül, olykor egzisztenciájukat is kockáztatva - járultak hozzá a helyi közművelődés sikereihez: szakmai előadásokkal, helytörténeti kutatással, publikálással, tudományos konferenciák, kiállítások rendezésével, a helyi értékek gyűjtésével és közkinccsé teteiével. Ne felejtsük, így maradhatott meg kitüntetett helynek a szülőföld, ahojnnan - a költőnő. Lendvay Éva szavaival élve - „a legkönnyebben elérhetők a táguló égbolt csillagai”. Vallom: a vidéki Magyarországnak, a népnek: falusi, kisvárosi munkásoknak, parasztoknak, nyugdíjasoknak, kisemberek tömegeinek még nagyon sokáig szüksége lesz a közülük való, szociális érzékenységű, szellemi értékeket sugárzó-átszármaztató értelmiségetek (papok, orvosok, pedagógusok, népet szolgáló köztisztviselők, jogászok, mérnökök, közgazdászok...) segítségére: ott, ahol élnek. Tehát a jelszó: népszolgálat, új népszolgálat. Vajon lehet-e ennél nemesebb ügy szolgálatába szegődni...? Szinte látom es hallom az akadékoskodókat: vízió, anakronizmus a XX. század végén. Aki ismeri a mai magyar valóságot, s érzékeli nap mint nap az ellentmondások kuszaságát, a feszülő, gyakran ránk fröccsenő indulatokat, tudja, hogy ez a jobb sorsra hivatott nép értnetetlenül szegül szembe saját érdekeivel, mert rossz tapasztalata, hiányos informáltsága hamis következtetések felé taszítja. Ezért nélkülözhetetlen a segítség nyújtása. A közülük való értelmiségiekére leginkább, akire hallgatnak, akikben bíznak. Mindezt az erők összefogásával, új népi-nemzeti mozgalomba vélem megvalósíthatónak (a pártokban és azokon kívül is), amely feltételezi egyrészt a rendszerváltozás következetesebb megvalósítását úgy, hogy a legszélesebb néprétegek is bekapcsolódhassanak a polgárosodás folyamatába, másrészt tárgyilagos, a kibontakozás irányába ható (és nem gátló-akadékoskodó) tájékoztatást igényel: sajtóban, rádióban, televízióban. Sokan, nagyon sokan vagyunk ebben érdekeltek, cselekvőén mégis kevesek. Igaza van Kölcseynek, amikor azt írja: „ Jaj az országnak, ha tagjai magányba vonulnak, s kevés kezekre bízzák hazájukat.” Merem remélni, s bízom benne, hogy rendezni tudjuk sorainkat és összefogással, egy megújult nép-nemzetis műhelyek vagy mozgalom keretében megsokszorozzuk erőnket: pártokban maradva és azon kívül is. dr. Szabó Lajos országgyűlési képviselő (Elhangzott a „Számadás 92”, a „Népi politizálás esélyei” - tanácskozáson, Kisújszálláson.) Újra nyitva és várja a látogatókat a felújított kisújszállási néprazji kiállítóterem.
