Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 60. szám
1993. március 13., szombat Forradalmi emlékeinkről 5 A XIX. század örökösei Az első magyar polgári forradalom leverésének, sikertelenségének egyik tanulsága talán így foglalható össze: nem lehet a nemzetté válás történelmi útját úgy végigjárni, hogy az előrehaladás során más etnikumok veszélyeztetve érezzék létüket. A másfélszázados üzenetjelentőségét azonban mindig csak azok ismerték el, akik a történelmi küzdelmek vesztesei voltak. Kossuth Lajos akkor vetette fel a dunai népek összefogását, egyenjogúságának elismerését, miután emigrált a bukás után. A külföldön élő egykori kormányzó gondolatait az 1867 után hatalomra jutó politikai elit már nem tette magáévá. Miért is tette volna? A kiegyezés után a magyar szupremáciát valló pesti államférfiak győztesnek érezhették magukat. Ettől kezdve ugyanis a nemzetté válás folyamatát semmi nem gátolta. A gazdaság gőzmozdonya előtt ötven éven keresztül — egy-két rövid időszakot kivéve — mindig világított a fejlődés zöld lámpája. Igaz, a felemelkedés szépséghibája az önállóság hiánya volt, azonban a hazai elit ebbe beletörődött. Aki csak nem volt vak, az tudta, hogy a szent-istváni határok és a magyarság területi elhelyezkedése jelentősen eltér, s a nemzetiségek mozgalmai előbb-utóbb megkérdőjelezhetik az ezeréves ország fenntartásának szükségességét. A XIX. század utolsó harmadában a Kárpát-medence kis etnikumai egyre erőteljesebben közeledtek az anyaországok felé. Bukarest pénzzel támogatta az erdélyi románokat, hogy azok fölvásárolják az elszegényedő magyar nemesek ősi földbirtokait. A délvidéki szerbek mind több szálat építettek ki a Balkán legsikeresebb nemzetével, melynek vezetői „Szegedintől” Szalonikiig szerették volna átrajzolni a térség térképét. A horvátok, beleúnva a nyolcszázéves perszonálunióba, Belgrád felé kacsintgattak, s a délszláv egység lehetőségét sem vetették el. Az első világégést követően a győztesek átrajzolták Európa térképét. Milliókon léptek át úgy a határok, hogy emberek sokasága lett idegen saját szülőföldjén. Hogyan lehet ezt az ellentmondást föloldani? Talán úgy, ahogy a felvidéki magyar politikusok némelyike gondolja, akik a szlovákok mellett társnemzeti státuszt szeretnének kiharcolni a hétszázezer magyarnak. Természetesen erről Pozsonyban hallani sem akarnak. Miért is engednének? A kossuthi együttműködés gondolatát idehaza se tanítják érettségi tételként, legfeljebb a történelem színfoltjaként említik a legtöbb iskolában. Vajon miért is emlékeznének az egykori forradalmár koncepciójára — a közös sorsból következő együtt- működésre — a szomszédos országokban? Belgrádban Kossuthról a legendás Damjanich János juthat a szerbek eszébe, aki a délvidéken verte le a Vajdaságot követelő délszlávokat. A románok ’48-ból Vasvári szabadcsapatára emlékezhetnek, s arra, hogy hiába kértek nemzetiségi jogokat, azt nem kapták meg Kossuth kormányától. A horvát nemzeti hős Jellasic talán Pákozdnál szenvedte el katonai pályafutásának legcsúfosabb kudarcát, s úgy halt meg, hogy revansot sem tudott venni. Talán ezért is állt Zágráb egyik terén évtizedekig a bán Budapest felé fordított lovasszobra. Kezében a kard előre mutatott... A nemzetté válás folyamata még mindig nem zárult le a térségben. Úgy tűnik, a régi reflexek is tovább élnek. Egyes helyeken a kisebbségeket csak bűnbaknak használja a politika, talán azért, hogy a gazdasági gondokat elkendőzze. Máshol szeretnének a nemzetiségektől végleg megszabadulni, hogy a nemzeti lét kiteljesedése végre megoldódjék, — tovább erősítve így a régi gyűlölködést, amely generációk sokaságán át él a népekben. Úgy tűnik, megállt az idő Közép-Európában. A Lajtától keletre tovább él a XIX. század kirekesztő nacionalizmusa, míg a Lajtától nyugatra a XXI. századra készülnek a nemzetek. Barta Zsolt Korabeli rajz március 15-éről Katona Tamás bízik a levéltárak megnyitásában 1848 még ismeretlen dokumentumait Moszkvában őrzik? Apáink életében 1945 jelentette a reményt, nagyapáink őszirózsával a sapkájukon meneteltek, dédapáink Deákot hallgatták, ükapáink talán Petőfivel borozgattak a Pilvaxban.- Milyen változást hozott a magyar történelemben a csaknem másfél évszázaddal ezelőtti március? Vajon ennyi idő elteltével tudunk-e mindent az akkori eseményekről? - kérdeztük dr. Katona Tamás történészt, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárát.- 1848-ban született meg az európai, korszerű, polgári Magyarország. A honfoglalás, a kereszténység felvétele óta ekkora változás nem ment végbe a magyar társadalomban, mint akkor. Égyik napról a másikra egy feudális országból a kontinens legdemokratikusabb országává lettünk. A fiatalok forradalma volt 1848, azoké a fiataloké, akik mindenre gondoltak, s nemcsak az események szellemi vezetéséhez értettek, hanem ha kellett, beálltak harcolni vagy A honvédsereg szolnoki diadala 1849. március 5-én a magyar hadtestek offenzívát kezdtek az osztrák császári seregek ellen. A fiatal honvédcsapatok, az energikus hadtestparancsnokok (Damjanich, Vécsey) vezetésével sikeresen nyomultak Szolnok visszafoglalására. Damjanich tábornok III. hadtestében szerepelt a híres 3. és 9. honvéd zászlóalj is. Damjanich Tószeg felé indította csapatait. Vécsey pedig a szolnoki híd felé nyomult előre. Damjanich a tüzérséget veti be először, majd a 3. zászlóaljat indítja rohamra. Mintha pokol tornácán haladnának keresztül. Az ellenséges ágyúgolyók tömege végigszánt soraikon. Ők ezzel nem sokat törődnek. Mélyebben szemükbe húzzák sapkájukat, s földre szegezett fejjel, mint a megvadult bika, vakon rohannak tovább — előre. Az ellenség ilyen iszonyú szuronyrohamnak nem tud ellenállni. Golyózáporban, vonagló holttesteken keresztül jutnak a magyarok az ellenséges ütegekhez. Öldöklő közelharcban elfoglalják az ellenségtől a lövegeket. Közben a 9. vörössipkás zászlóalj heves szuronytámadást intéz az ellenség dragonyosai ellen. A zászlóalj, mint az éhes párduc, fogcsikorgatva, dühtől eltelve veti magát a dragonyosokra. Elkeseredett harc fejlődött ki közöttük. A lovasság belegázol a honvédek soraiba. A magyarok nem hátrálnak. A szuronyos puska nem utolsó védőeszköz a lovasok kardja ellen. Mindössze negyedóráig tartott a heves, ölköklő küzdelem. A magyarok rendkívül bátran harcoltak, nem törődtek a túlerővel. A két vitéz zászlóalj lelkesedése hatással volt a többi honvédcsapatra is, Az egész középhad, sőt a jobbszámy is a városba zúdult, s nagy harci kedvvel rontott a megsérült osztrákokra. Az ellenség előbb a hídnál, majd bent a városban próbálta megvetni a lábát. A magyar honvédek elfoglalták a másik ellenséges ütegeket is, amelyek parancsnokukkal együtt megadták magukat. A vert ellenség serege a Zagyva folyó felé menekült, de a honvédek bátran üldözőbe vették őket. Egy részüket a folyóba szorítot*ták. Délután két óra tájban feltűnt az ellenség tartalék dandára, de nem tudott beavatkozni a küzdelembe, mert ekkor egyesültek Vécsey és Damjanich seregtestei. Vécsey tábornok pihent huszárai üldözőbe vették az osztrák segélycsapatokat, s alaposan megfutamították azokat, hiszen Abonyig meg sem álltak. A csata teljes magyar győzelemmel végződött. A honvédcsapatok elfoglalták Szolnok városát, így lehetőséget teremtettek a további támadás kiszélesítésére. A honvédek a városban gyülekeztek, majd zászlóaljkötelékben felsorakoztak a főtéren, ahol Damjanich János tábornok szemlét tartott felettük. Megállt kedvenc zászlóalja, a vörössapkások előtt, sapkáját levéve meghajolt a zászlóalj előtt, s meghatottságtól remegő hangon így szólt a katonákhoz: „Sokkal kevesebben vagytok fiaim, mint tegnap ilyenkor voltatok! Megérdemelnétek, hogy mindannyian tisztek legyetek, de hol lenne akkor az én vitéz 3. és 9. zászlóaljam?” Damjanich rügyön meg volt elégedve csapataival. Nagyon érdekesek egy kívülálló elismerő szavai is. Egy lengyel őrnagy, aki részt vett a szolnoki csatában, és látta a honvédek halált megvető bátorságát, így nyilatkozott később az ott látottakról: „Ismertem Napóleon veteránjait, a francia gárdát, a lengyel dzsidásokat, de a 3. és 9. zászlóalj honvédéihez hasonlót még nem láttam. Az valami emberfeletti, valami különös neme a szent dühnek, amellyel ezek a halál pusztítását megvetve az ellenségre rohantak.” Nagyszerű, elismerő szavak a magyar honvédekről. A szolnoki diadal, mely a szabadságharc addigi szakaszáig a legszebb, legfényesebb siker volt, hatalmas zsákmányt juttatott a győztesek kezébe. Az osztrákok saját bevallásuk szerint csupán halottakban és sebesültekben 673 főt veszítettek. A 3. honvéd zászlóalj 11 ágyút és 10 lőszerkocsit zsákmányolt. A honvédsereg kezébe került egy ellenséges ezred hadipénztára, azonkívül 800 fogoly, köztük több törzstiszt. A Karger-dandár összes poggyásza és teljes felszerelése is a magyarok hadizsákmánya lett. A nagyszerű diadal jelentősége igazán abban volt, hogy a magyarok kezébe került a további hadműveletek kulcsa. Minden feltétel megteremtődött ahhoz, hogy a következő hetekben megindulhasson a győzelmes tavaszi hadjárat, mint ahogy az be is következett. Kenyeres Dénes honvéd őrnagy ágyút önteni. Az a sokat idézett 12 pont annyira összefoglalta a kor (és sok szempontból a mi korunknak is) legfontosabb kérdéseit, hogy ma sem kellene újrafogalmazni. Mást ne mondjak, azóta, ha a sajtószabadságot megsérti valaki, a nemzet önkéntelenül az első pontra gondol? „kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.”- Hogyan látja a történész a forradalom egyes vezetőinek személyét, szerepét? Kossuthét, Petőfiét, Széchenyiét, Görgeyét, Deákét?- Jellegzetesen magyar előítélet, és történelmietlen nézőpont, hogy valakit csak mások rovására tudunk szeretni. Azt gondoljuk, hogy Kossuth nagyobb lesz attól - (nagyon alacsony ember volt az életben), ha Görgeyt megpróbáljuk beletaposni a földbe, vagy hogy Kossuth lebecsülésével Görgey hadvezéri zsenialitását növeljük. Olyan személyek voltak mindannyian, akiket nyugodtan lehet egyszerre szeretni és példaképnek is tekinteni. Egyetemi oktató koromban megtanultam: nem hatásvadászat, nem valamiféle tudománytalan felületesség, ha a történelmet nem a számok és tények csontvázává silányítva tanítjuk. A fontos és látszólg lényegtelen dolgok együtt teszik a történelmet érdekessé.- Vajon eleget tudunk-e a szabadságharc eseményeiről? Nemrégiben vetették a történészek szemére: a bécsi levéltárakban olyan 48-as dokumentumok is vannak, amelyekhez még hozzá sem nyúltak.- Szépen hangzik, de természetesen nem igaz. Moszkvában viszont annál több, számunkra fontos irat van. Most talán az ottani levéltárak is megnyílnak a hadtörténész kutatók előtt. 1848 szeptemberétől a szabadságharc háború volt, ahol a katonák játszották a főszerepet, és nem a politikusok. A hadtörténelem biztosan nem olyan izgalmas, mint az ideológiatörténet, ugyanakkor valamire megtanítja művelőit: csak akkor tudnak helyesen ítélni, ha mind a két fél véleményét ismerik. Ha tudják, hogy az egyiknek és a másiknak milyen szándékai voltak. Egyelőre nagyon kevés olyan nyomtatott forrás, visszaemlékezés van, amiből az oroszok 1848-as magyarországi szerepét meg lehetne ítélni. Hallatlanul izgalmas téma, miként látták az orosz generálisok, vagy éppen a fiatal hadnagyok azt az országot, ahová vezényelték őket. Ügy érzem, a moszkvai levéltárak anyagának megismerésével, izgalmas és fontos tényeket tudunk hozzátenni a szabadságharc katonai történetéhez.- Mikorra válhat teljessé mindaz, amit 1848-49-ről tudnunk kell?- Hála Istennek soha! Borzasztó lenne az élet, ha egy-egy történelmi korszakot ki lehetne pipálni, mondván, errő már mindent tudunk. Szabó Margit Ferenczy Europress Az egyetlen hitelesnek tekinthető képmás Petőfi Sándorról, egy korabeli dagerotipia ( a fénykép „őse”) alapján. Helyreállította Esher Károly Kell-e nekünk Petőfi? Megmondom őszintén, nagyon meglepett, hogy a közelmúltban Budapesten megtartott Petőfi-évről szóló sajtótájékoztatón csak egy-két újságíró jelent meg. Elhangzottak információk arról, hogy határainkon túl a német Göttingen egyetemén és az ottani finnugor intézetben foglalkoznak a legaktívabban a Petőfi-kutatással, talán szerénytelenség nélkül állítható, hogy a világ egyik legjelentősebb műhelymunkája ott történik. A költő műveit számtalanszor fordították már német nyelvre, megannyi apró momentummal foglalkoztak. fgy például a Szeptember végén című vers Elhull a virág, eliramlik az élet... sorát huszonhárom változatban ismerik. Először 1858-ban fordították le. Petőfi németül legtöbbször megjelent verse az Egy gondolat bánt engemet (57 fordítás), második helyen a Reszket a bokor, mert... (55), harmadikon pedig a Szeptember végén (48) található. A sajtótájékoztatón szóba került, hogy a világ más tájékán is jól ismerik Petőfit. Igaz, a hetvenes években, amikor a Kulturális Kapcsolatok Intézete révén még sűrűbben eljutottak hozzánk a külföldi kutatók eredményei, többet tudtunk mindezekről. Ma sokkal elszigeteltebbek vagyunk - állította Fekete Sándor ismert Petőfi-kutató, aki restelli azt is, hogy Magyarországon nincs olyan intézmény, ahol kifejezetten csak Petőfivel foglalkozhatnának a munkatársak. Kihaltak már az idősebb irodalomtörténészek, az utánpótlás pedig hiányzik. így fordulhat elő, hogy Japánban vagy Szicíliában többet tudnak egy-egy érdekes szakterületről, mint nálunk. Az a cél, hogy a holtpontról elmozduljon a kutatómunka idehaza, bár nagy a lemaradás technikában, kísérleti módszerekben. Nagyon kár, hogy egyfajta Petőfi-csömör ütötte el fejét nálunk. Talán a szibériai közjáték okozta volna? Az utóbbi években ezerszer szerepelt a lapok címlapjain Petőfi, sok esetben a barguzini expedíciót kicsúfoló szalagcímekkel. Úgy tűnik, most már nehezen hozható helyre a dolog, még az elismert Petőfi-kutatók is úgy látják, nem kell idehaza az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőse. Pedig nagy tévedésben élünk! Éppen most kellene az egykori mártír, aki így-úgy, de életével fizetett a jobb sorsért. Nem azt mondom, hogy mitikus hősöket teremtsünk, de legalább reálisan értékeljünk bizonyos történelmi tényeket. És bíráljuk felül a régen lezajlott eseményeket, játsszunk végig minden lehetséges partit. Akkor talán nem kell szégyenkeznünk azért, mert kis hazánkban nincs igazán méltó Petőfi-kultusz, vagy nem kell lesütnünk a szemünket, ha a kutatási eredményeinkre kíváncsiak külföldön. A Petőfi Társaság azt tervezi, hogy az 1848-49-es forradalom 150. évfordulóján európai szinten ünnepeljünk! Remélik, az Európa Tanács segíti elképzeléseik megvalósulását. Sikert kívánunk nekik abban a reményben, hogy addigra a Petőfi-kutatást illetően nem kell szégyenkeznünk. Meglehet, a siker érdekében össze kellene végre fogniuk a kutatóknak, irodalombúvároknak is. A cél csak egy lehet! Borzák Tibor
